|
Németh István Péter
A műfordítás fényűzése
Beszélgetés Kerék Imrével
Szépséged
oszd szét szüntelen,
szó, számítás ne rontsa.
Hallgatsz. S ő így szól: létezem,
S végül elárad mindenen,
ezer színben ragyogva.
(Rilke: Iniciálé,
Kerék Imre fordítása)
- Ha csupán "saját" verses könyveidről
csinálnék lajstromot (Zöld parázs, 1977 - Rézholdak, réznapok,
1985 - Epigrammák, 1988 - Ágas-bogas koronák, 1990 -
Születésem hava, 1992 - poéták: csoda-nyelvek, 1995 - Öböl
madárral, 1995) Kerék Imre e könyvlista alapján is az egyik legegyenletesebb
teljesítményt nyújtó kortárs költőnk. A következő kérdések arra keresik
a választ, hogy egy termékeny szerző, mikor irodalompolitika vagy más hasonló
külső diktátum nem kényszeríti az írót a fordítói munkára (miképp Kálnokyt,
Nemes Nagy Ágnest, Németh Lászlót etc. igen!) miért éppen műfordításaival
kettőzi meg életművét (Nyikolaj Rubcov versei, 1981 - Visszhang,
1987 - Rilke: Versek, 1996 - Amíg a Hold följön, 1996
- Átváltozások, 1997)?
- Manapság
valóban nem kényszerít semmiféle külső diktátum fordításra, megrendelés
formájában sem. Igaz, korábban elég sokat fordítottam, főként orosz költőket,
az Európa kiadó megbízásából, s az oroszokon kívül örményeket is, újabban
ezek a megbízások elkerülnek. Talán az is az oka ennek, hogy viszonylagosan
megcsappant egy időre az orosz irodalom, ezen belül a költészet iránti
érdeklődés nálunk. Még a kitűnő e századi orosz próza jelesei csak-csak
megjelennek (Nabokov, Jerofejev stb.), a költők kevésbé vannak jelen. Utoljára
még Baka István fordításköteteiben találkozhattunk velük sűrűbben (Joszif
Brodszkij, Tarkovszkij, Szosznora versköteteiben). De hát kezdettől - azaz
középiskolás korom óta - minden külső ösztönzés híján is, folyton izgatott,
hogy egy idegen költő verse hogy hangzik magyarul, s hogy milyen hatást
gyakorol a magyar olvasóra. Sokan képtelenségnek tartják a fordítást, én
azonban úgy érzem, a mondandót vissza lehet adni megközelítő pontossággal
magyarul, a versformákat tán még inkább, hiszen nyelvünk szinte minden
verselésmód gazdag tárháza. Ösztökél valami olthatatlan kíváncsiság mellett
az is, hogy beleéljem magam más költők gondolat- és élményvilágába, vagyis
az ő bőrükbe bújva érzékeljem az adott kort, környezetet, azt a világot,
melyben éltek és alkottak.
- Hihetünk
a bibliográfiai adatoknak? Mostanában többet fordítasz, mint saját verset
írsz?
- Igen, ez
így van. Verset ritkán írok, csakis akkor, ha már nem tudok kitérni a mondandó
szorításából. Azonban, ha egy más nyelvű költő verse megtetszik, az nyomban
munkára ösztönöz, s ehhez nem kell különösebb felkészülés, az ún. fordítói
"ihlet" ilyenkor nyomban diktálni kezdi a megoldást. A fordítás technikai
része már nem okoz nagy gondot számomra. Eddig szinte minden verselésmódot,
nyelvünkön megszólaltatható versformát kipróbáltam. Kitűnő iskola volt
ez számomra, melynek tanulságait saját verseimben is bőven tudtam kamatoztatni.
Nemrég olvastam egy tanulmányt jeles kritikusunk tollából, amelyben azt
fejtegeti, hogy félő, ha egy költő túl sokat fordít, mert akkor teljesen
kielégül a más költő versének megszólaltatásával, s ez saját költészete
rovására megy. Ezt a vélekedést nem tudom osztani. Buda Ferenc költészetét
taglalva írta ezt a tanulmány szerzője, holott ha jól megnézzük Buda Ferenc
líráját, és figyelmesen olvassuk, azt látjuk, hogy éppen saját költészetének
hasznára profitált fordításaiból. Nyelve erőteljesebb lett tőle, formaérzéke
tökéletessé csiszolódott közben, s fordításai legalább annyira Buda-versek
is; mégha közvetlen hatást nem érzékelünk e fordításokból, bizonyos, hogy
az idegen vers tolmácsolása rejtett hajszálereken keresztül táplálja, gazdagítja
a fordító saját líráját.
- Saját
verseket emlegetek. Lehet, hogy rosszul teszem. Megkülön- bözteted-e tőlük
igazán műfordításaidat? Weöres Sándor például: nem...
- Valójában
én sem. Hiszen az ember óhatatlanul rajta hagyja saját alkatának bélyegét
a lefordított versen, ezt lehetetlen megkerülni. Sőt, sokszor saját leleményét
adja kölcsön a fordító az idegen költőnek, máskor meg ő késztet éppen eredeti
formatechnikai megoldásra.
- Fodor
András is írt 1974-ben a mi fordítói és a költői munka kölcsönhatásáról.
E kölcsönhatásról mit vallasz most?
- Előbb már
válaszoltam részben erre is. Csak annyit tennék hozzá, hogy e kölcsönhatás
nélkül tematikában és formatechnikában sokkal szegényebb lenne saját költészetem.
- Nagy
László gyermekkorában kíváncsi lett egy román dal szövegére. Meglepődött,
hogy a magyar változatában eltérő a betűk(!) száma. Még nem tudta, mi fán
terem a műfordítás. (Hálisten megtudta, s nem akárhogy.) Neked milyen élményeid
voltak? Sejtés, tudás - miféle találkozásaid voltak a műfordítással?
- Amikor középiskolás
koromban elsőként Lermontov Vitorla című versét lefordítottam, több
magyar változatát elolvasva, világos lett előttem, hogy a szótagszámnak,
a jambikus lejtésű ritmusnak egyeznie kell az eredetivel. Ekkor már Horváth
János, Hegedűs Géza verstani munkáiból tisztában voltam a magyar ritmusváltozatok
visszaadásának lehetőségeivel. A középiskolai önképzőkörben aztán tökéletesíthettem
és kipróbálhattam erről szerzett ismereteimet a gyakorlatban is, fordításaim
bemutatása, elemzése során.
- Milyen
idegen nyelveket beszélsz, vagy értesz? Van-e igazsága a szólásnak, hogy
költőül kell tudni a műfordítónak elsősorban? (Gondolom, nem árt azért
ezen-azon nyelven szólni. Weöres - aki nehezen diskurált franciául, németül
etc., azt javasolta, hogy olvassunk csak mindegy milyen nyelven verseket,
nem kell érteni, majd úgyis megértjük. E recepttel három vaskos kötet...)
- Valóban
így van: elsősorban költőül kell tudni. A műfordítás kisiparos művelőinek
tolmácsolásaiból sokszor éppen a költőiség sikkad el, noha filológiai tekintetben
általában pontosak, csak épp az eredeti hangulata sikkad el belőlük, a
vers leglelke szenved csorbát valahol. Magam is szívesen olvasok idegen
verseket először szótárazás nélkül. Ilyenkor, már maga a ritmus megsejtet
valamit a témáról. Azonban azt tartom, hogy túl sokat nem kell tudni a
választott költőről. Amit tudni akarok róla, azt később dolgozom fel olvasmányként.
A középiskolában
oroszt, latint és németet tanultam, diskurálni csak oroszul tudok igazán,
a másik két nyelven nem vagy csak keveset. Szótárral mindkettőt megértem,
persze a költészet nyelvét leginkább, melynek szókincse lehatároltabb,
s egyes képi motívumok sűrűen ismétlődnek benne, így minél több versszöveget
preparálok, köznapi szókincsem is gyarapodik az adott nyelven.
- Költőink
mindig igyekeatek alkatukról is valló, bes_édes címeket adni műfordításköteteiknek.
Pávatollak, Örök barátaink, Darázskirály, Fehér mágia, Szélrózsa, Ezer
arc egy álarc mögött... -ami választásokaz eszembe jutnak hirtelen.
Ugy érzem, a Te címadásaid is ars poetica helyett állnak... Oldd fel, kérlek,
a tömörítéseket!
- Visszhang
című versfordításkötetem címe tulajdonképpen egy Martinov-vers címe is
egyúttal. Kapóra jött kötetcímnek, hiszen a fordítás valamiképp visszhang,
egy idegen nyelvű költemény visszhangja nyelvünkön. Az Átváltozások
cím viszont arra utal, hogy egymástól eltérő alkatú költők bőrébe kell
belebújnom egy időre, azaz folytonosan átváltozik közben a fordító. E címválasztásba
talán tudat alatt belejátszott Ovidius nevezetes könyvének címe is.
- Ismét
műfordító költőinket seregszámlázom. Ha kimondom Rab Zsuzsa, akkor Jeszenyin,
ha Nemes Nagy Ágnes, akkor Rilke, ha Somlyó, akkor Pablo Neruda, ha Parancs
János, akkor Breton. Ki a legtestvéribb költőd, akit szeretnél, hogy majd
neveddel összeforrva emlegessenek.
- Hát bizony
azt nem tudom eldönteni, hogy mely költő nevével együtt emlegessenek, egyként
szeretem Jeszenyint, Rilkét, sokat fordítottam is tőlük, de az említett
nagyok fordításaival nem versenyezhetek. Talán nem is az én dolgom, hogy
ezt eldöntsem, sokkal inkább az irodalmárokra, olvasókra tartozik ennek
megítélése.
- Tényleg
milyen alkat vagy? A számtalan metamorfózis során mégis kik voltak, akik
mintha helyetted szóltak volna? Jelentenek ezek a rokonságok könnyedebben
megoldható magyarításokat? Egyáltalán miképpen dől el, hogy kitől és mit
ültetsz át anyanyelvünkre?
- Eléggé befelé
forduló, szemlélődő alkat vagyok, s elég sűrűn esem komor vagy elégikus
hangulatokba, talán ezért érzem az említett költők közül rokonomnak Jeszenyint
különösen, az újabban fordítottak közül Traklot, de Rilkénél is vannak
ilyen hangulatú opuszok bőven. Természetesen sokkal könnyebb fordítani,
ha lelki rokonait fordíthatja az ember, olykor viszont szívesen fordulok
olyan költők munkáihoz, akik az életöröm énekesei vagy legalábbis az arany
középszeré (Horatius). Sokszor elég egy könyv véletlen megpillantása, hogy
izgatni, érdekelni kezdjen költőjük. Így esett választásom Bécs egyik könyvesboltjában
Apollinaire Bestiarium című kötetére. Sejtésemet, hogy ez szép feladat
lesz, igazolták a versek, viszonylag gyorsan, két hét alatt elkészültem
a harminc négysorossal, melyekből felépül ez a verseskönyv. S vannak, akikhez
vissza-visszatérek, mint Jeszenyin például.
- Kikerülhetetlen,
hogy az ún. műhely-dolgokród is beszélünk. Te Shakespeare-szonetteket is
fordítottál. Mi mindent fölvet csak e tény! Nézzük! Szabó Lőrinc fordította
le minden szerelmes szonettjét. Milyen érzés nagy elődök után hozzányúlni
e darabokhoz? (Rilke, Hölderlin etc. fordításaidra is vonatkozik a kérdés.
Kosztolányiék után hogyan? Mekkora teher és mekkora lehetőség ez?)
- Már nem
tudom, melyik írónk vagy költőnk említette, hogy minden költő-nemzedéknek
hasznára válik, ha visszanyúl olyan kiváló alkotók műveihez fordítás céljából,
mint például Shakespeare, Rilke és mások, s az időközben korszerűbbé csiszolódott
költői nyelven magáévá teszi a roppant gazdag, változatos örökséget. Noha
sokat, rengeteget tanultam épp a Nyugat nagy költő-fordítóitól,
munkáik nem nyomasztanak különösebben, hiszen egy-egy versnek sokféle változatát
elbírja nyelvünk. Ezért fordultam Shakespeare szonett- jeihez is, melyek
gyerekkorom óta izgattak; főként, hogy kezdetben alig értettem őket, inkább
csak verszenéjüket élveztem, jelentésük kezdetben túlságosan bonyolult
volt számomra. A fordítás nagy lépés volt éppen a versek megértéséhez.
- Apropó,
szonett. Hogy tanultad meg a versformákat?
- Már említettem,
hogy középiskolás koromban alaposan megtanultam a verstant, stilisztikát,
ami arra ösztönzött, hogy ismereteimet a gyakorlatban is kamatoztassam.
A szonett mindig is vonzott, mint versforma a maga zártságával, s azzal,
hogy fegyelemre, koncentrációra kényszeríti művelőjét. Sok szonettet írtam
magam is, így különösebb nehézséget a versforma maga nem jelentett számomra.
Megemlíteném még, hogy a hexametert például úgy sajátítottam el, hogy az
egész Odisszeiát végigskandáltam soronként, hogy fülembe ivódjék
ritmusa. Általában is jól érzem magam a legnehezebb kötött formák, főként
az óklasszikai strófaszerkezetek között.
- Rímeid
hogyan igazítod az eredetiekhez. Megkegyelmezel-e találatodnak, ha mondjuk
szebben csöng, mint az eredeti?
- Ha az eredeti
tisztán zengő rímekben szól, igyekszem magam is ilyen rímeket találni;
persze, ez nem mindig sikerül, ilyenkor beérem asszonánccal is. Olykor
megkegyelmezek egy-egy jobban sikerült rímnek, hiszen a fordított vers
más soraiban (az eredetiben) mindig akad példa tiszta rímekre és kevésbé
zengő asszonáncokra is. Arra azonban törekszem, hogy a rím mesterkélt,
erőltetett ne legyen, ne "lógjon ki" feltűnően a szövegből.
- Igaz-e,
hogy nehezebb a szabad verseket fordítani, mint a kötötteket? Paradoxon?
Ted Hughes, Ungaretti, Vrettakosz, Erich Fried rímek s klasszikus metrumok
nélküli költeményeiben hogy keresed s valósítod meg - lza már nincs abroncs,
ami egybetar ja - a kohéziót?
- Én ezekben
a szabad versekben is érzek ritmust, legtöbbször időmérték-sejtelmeket,
vagy a kötetlen köznapi beszéd lazának tetsző, de sokszor ritmikusan tagolható
dallamívét. A szabad versben persze főként a gondolati elemekre figyel
az ember. Ehhez társul az említettek esetében valamiféle szikárság, pontosság,
lefaragottság, gnómaszerűség. Ilyen értelemben ezek is kötöttek, ha másként
nem, azáltal, hogy sűrűn élnek gondolatritmussal. Nem nehezebb ezek visszaadása
sem, mint a kötötteké.
- Örök
kérdés, minden nehézség kútfeje: szép legyen-e a fordítás, vagy "hű"? Föloldható-e
a probléma? Megközelítése létezik, vagy "fából kulcs-karika"?
- Szerintem
legyen szép is, hű is egyszerre, minél többet őrizzen meg a gondolati tartalomból
és a formából, legyen szép magyar verssé. Mint például Kosztolányinál,
akinek gyakorlatához igazodom, néha nem riadva vissza némi "szép hűtlenségtől"
sem, éppen a nagyobb hitelesség érdekében, vagyis ha ezt az eredeti szinte
sugallja. Ilyen esetben nem a szokványos értelemben vett hűséghez ragaszkodom.
Túlságosan dekoratív, túldíszített se legyen a fordítás, mint néhol Tóth
Árpádnál, akinek legjobb fordításai sem ilyenek persze.
- Babits
szerint soronként kell fordítani. Különben hamisítunk. (Hányszor vétett
e kijelentése ellen klasszikusunk!) Gömöri György évekig fordított néhány
Paszternak-verset. Azt írta, nem lehetett "kivattázni"; minden szaváért
szinte meg kellett küzdeni. Te is fordítottál itthon Paszternákot Pór Judittal
és másokkal... Te hogy élted meg a babitsi parancsot? Ha már Gömöri sem
ijesztett el a vállalkozástól?
- Paszternak
valóban nem könnyű költő, de természeti képei, hangulatai révén versei
szinte kezemre álltak, ezekben némileg rokona Jeszenyinnek. Egyébként soronként
fordítok, talán csak egy-két esetben tértem el ettől Musztaj Karim drámájának
fordítása közben, amikor is a szótestek terjedelme több sorra terjedt magyarul,
mint az eredetiben. Versek fordítása esetében inkább azt a megoldást választom
hasonló esetben, hogy elhagyok egy-egy jelzőt, igét, illetve olyant keresek
helyettük, ami mintegy két mondatrész egybevonása; ha több van belőlük,
akkor a legmegfelelőbb, legpontosabb szinonimát választom, ami pótolja
valamiként az elhagyottat.
- Rubcov-köteted
előtt Musztaj Karim Holdfogyatkozás című drámáját fordítottad le.
Mindhárom műfajt kipróbáltad hát. Indulásodnál mit köszönhetsz két opuszodnak?
Rubcov megkapóan szép verseit (Zöld virág - Elszállt levelek - Szeptember
- Mezők csillaga) mívesre kellett csiszolni. adott ez biztonságérzetet,
hogy sikerült a továbbiakban?
- Máig legigényesebb,
egyben legnehezebb vállalkozásom volt ez a drámafordítás, noha visszhangja
csak egy mondatnyi volt, emlékezetem szerint valamelyik lapban, talán a
Nagyvilágban, hogy: "szép költői fordítás". Jellemző műfordítás-kritikánkra,
hogy ez a megállapítás is nevem említése nélkül történt. Rubcov versei
- hagyományos, Puskinra emlékeztető formavilágukkal, közvetlen egyszerűségükkel
tovább sarkalltak nehezebb költők művei irányában. Mindenesetre ez volt
az első alkalom, hogy egy költőtől magam válogathattam ki a hozzám közelálló
darabokat. Végül is jó iskola volt, s valóban adott némi biztonságérzetet,
főként ha azt tekintem, hogy tradíciókhoz kötöttsége mellett Rubcov formavilága
rendkívül változatos, mármint versformáié.
- Következő
műfordítás-köteted válogatod, mint a legutóbbinak, az Átváltozások
anyagát, vagy akár a Rilke-gyűjteményed, egy költő be-bemutatása, amolyan
Kerék Imre-hangszerelésű lesz?
- Ezúttal
Georg Trakl, Rilke mellett tán a legjelentősebb e századi osztrák klasszikus
kétnyelvű kötetét adtam nemrég nyomdába a számomra legkedvesebb Trakl-opuszokból.
Trakl hangulatai, vízionárius erejű természeti képei igen közel állnak
hozzám, ő is rokonaim, tisztelt és szeretett elődeim egyike. Valóban, fordítása
közben sok mindent hozzáadtam eddigi fordítói tapasztalataimból ehhez a
költészethez, tehát félig-meddig a magam palettáját is gazdagíthatom ezekkel
a fordításokkal.
- Traklot
is fordították már. Radnótitól Kálnokyn, Rába Györgyön át Erdélyi Z. Jánosig.
Utóbbi kötete eddig a legteljesebb filosz-szempontból. Mit tartanál ez
új köteteddel kapcsolatban sikernek?"
- Valóban
sokan fordították már legkiválóbb költő-fordítóink közül Traklot, de vannak
még lefordítatlan versei mindmáig. Több újrafordítás mellett olyan opuszokat
is bevettem a válogatásomba, melyeket tudtommal még nem magyarítottak.
Örülnék, ha a tőle választott versekkel hozzájárulhatnék valami kevéssel
itthoni ismertségéhez.
- Könyvtáradban
otthon dédelgetsz-e kedves korpuszokat? Idegen nyelvű, esetleg bilingvis
kiadványokat, miket gyakorta fellapozol? Van-e olyan mű, mi veled van,
de csak a messzibb jövendőben tervezed lefordítani?
- Igen, vannak
ilyen munkák, kétnyelvűek is nem egy köztük. Vádlólag tekint rám a polcról
például egy remek Lermontov-összes. Még nem jutottam hozzá, hogy istenigazában
beleássam magam, de talán eljön ennek is az ideje. Ezenkívül gyakran olvasott
eredeti köteteim vannak Hessétől, Rilkétől, Trakltól is, ezekhez lehet,
hogy még visszatérek később. Aztán van még egy bő válogatásom oroszul Jeszenyintől,
szintén változatlanul foglalkoztat ez a nagy orosz költő.
- Tóth
Árpád a versírást a lélek balga fényűzésének nevezte. (1997-ben sem mondhatna
ennél kevesebbet.) Mégis, úgy érzem, nem véletlen, hogy Babits a legszebb
magyar versnek az ő Shelley fordítását nevezte (Óda a nyugati szélhez).
Látok én ebben valami igen gyakorlatias, fogható gazdagságot. Ha valakit
valaki szépen-jól fordít, akkor abból az egyszeri tevékenységből győztesen
kerül ki fordító és fordított egyaránt, de még a két nyelv tábora is, így
lehet, hogy kettőnél több nemzet számos olvasója. Fordítottak-e tőled már?
S milyennek érzed szerepedet ebben a folyvást önmagunkat s másokat gazdagító
lelki marketingben?
- Igen, én
is úgy érzem, hogy optimális esetben irodalmárok és olvasók különböző rétegei
gazdagodhatnak a fordítások révén. Főként, hogy legtöbbjük nem ismer idegen
nyelveket, vagy valami okból nem jut hozzá eredeti kiadásokhoz (bár ha
nagyon akarja, ma már hozzájuthat). Szerintem jó fordítások esetében is
határozott, éles vonalú portrét kaphatunk egy más nyelvű költőről. Persze,
hasonlít- hatatlan élmény eredetiben olvasni egy költőt, igencsak megéri
a nyelvtanulással járó fáradságot. Eddig lengyelre, bolgárra és oroszra
fordították verseimet. Nem kerestem ezeket a lehetőségeket, inkább csak
rámtaláltak, ami lehetett véletlen választás következménye is, mindenesetre
jól esett, hogy más népek költő-fordítói gondoltak rám egy-egy lapban,
vagy antológiában való szerepeltetéssel. Főként a magam örömére fordítok,
de ha ezt a tevékenységemet - mint nagy elődeim esetében - az olvasók kulturális
missziónak, hídverésnek érzik, azt is el kell fogadnom. |
|