Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 9.sz.
Németh István Péter
A műfordítás fényűzése
Beszélgetés Kerék Imrével

 
 
Szépséged oszd szét szüntelen,
szó, számítás ne rontsa.
Hallgatsz. S ő így szól: létezem,
S végül elárad mindenen,

ezer színben ragyogva.

(Rilke: Iniciálé, Kerék Imre fordítása)

- Ha csupán "saját" verses könyveidről csinálnék lajstromot (Zöld parázs, 1977 - Rézholdak, réznapok, 1985 - Epigrammák, 1988 - Ágas-bogas koronák, 1990 - Születésem hava, 1992 - poéták: csoda-nyelvek, 1995 - Öböl madárral, 1995) Kerék Imre e könyvlista alapján is az egyik legegyenletesebb teljesítményt nyújtó kortárs költőnk. A következő kérdések arra keresik a választ, hogy egy termékeny szerző, mikor irodalompolitika vagy más hasonló külső diktátum nem kényszeríti az írót a fordítói munkára (miképp Kálnokyt, Nemes Nagy Ágnest, Németh Lászlót etc. igen!) miért éppen műfordításaival kettőzi meg életművét (Nyikolaj Rubcov versei, 1981 - Visszhang, 1987 - Rilke: Versek, 1996 - Amíg a Hold följön, 1996 - Átváltozások, 1997)?
     - Manapság valóban nem kényszerít semmiféle külső diktátum fordításra, megrendelés formájában sem. Igaz, korábban elég sokat fordítottam, főként orosz költőket, az Európa kiadó megbízásából, s az oroszokon kívül örményeket is, újabban ezek a megbízások elkerülnek. Talán az is az oka ennek, hogy viszonylagosan megcsappant egy időre az orosz irodalom, ezen belül a költészet iránti érdeklődés nálunk. Még a kitűnő e századi orosz próza jelesei csak-csak megjelennek (Nabokov, Jerofejev stb.), a költők kevésbé vannak jelen. Utoljára még Baka István fordításköteteiben találkozhattunk velük sűrűbben (Joszif Brodszkij, Tarkovszkij, Szosznora versköteteiben). De hát kezdettől - azaz középiskolás korom óta - minden külső ösztönzés híján is, folyton izgatott, hogy egy idegen költő verse hogy hangzik magyarul, s hogy milyen hatást gyakorol a magyar olvasóra. Sokan képtelenségnek tartják a fordítást, én azonban úgy érzem, a mondandót vissza lehet adni megközelítő pontossággal magyarul, a versformákat tán még inkább, hiszen nyelvünk szinte minden verselésmód gazdag tárháza. Ösztökél valami olthatatlan kíváncsiság mellett az is, hogy beleéljem magam más költők gondolat- és élményvilágába, vagyis az ő bőrükbe bújva érzékeljem az adott kort, környezetet, azt a világot, melyben éltek és alkottak.
     - Hihetünk a bibliográfiai adatoknak? Mostanában többet fordítasz, mint saját verset írsz?
     - Igen, ez így van. Verset ritkán írok, csakis akkor, ha már nem tudok kitérni a mondandó szorításából. Azonban, ha egy más nyelvű költő verse megtetszik, az nyomban munkára ösztönöz, s ehhez nem kell különösebb felkészülés, az ún. fordítói "ihlet" ilyenkor nyomban diktálni kezdi a megoldást. A fordítás technikai része már nem okoz nagy gondot számomra. Eddig szinte minden verselésmódot, nyelvünkön megszólaltatható versformát kipróbáltam. Kitűnő iskola volt ez számomra, melynek tanulságait saját verseimben is bőven tudtam kamatoztatni. Nemrég olvastam egy tanulmányt jeles kritikusunk tollából, amelyben azt fejtegeti, hogy félő, ha egy költő túl sokat fordít, mert akkor teljesen kielégül a más költő versének megszólaltatásával, s ez saját költészete rovására megy. Ezt a vélekedést nem tudom osztani. Buda Ferenc költészetét taglalva írta ezt a tanulmány szerzője, holott ha jól megnézzük Buda Ferenc líráját, és figyelmesen olvassuk, azt látjuk, hogy éppen saját költészetének hasznára profitált fordításaiból. Nyelve erőteljesebb lett tőle, formaérzéke tökéletessé csiszolódott közben, s fordításai legalább annyira Buda-versek is; mégha közvetlen hatást nem érzékelünk e fordításokból, bizonyos, hogy az idegen vers tolmácsolása rejtett hajszálereken keresztül táplálja, gazdagítja a fordító saját líráját.
     - Saját verseket emlegetek. Lehet, hogy rosszul teszem. Megkülön- bözteted-e tőlük igazán műfordításaidat? Weöres Sándor például: nem...
     - Valójában én sem. Hiszen az ember óhatatlanul rajta hagyja saját alkatának bélyegét a lefordított versen, ezt lehetetlen megkerülni. Sőt, sokszor saját leleményét adja kölcsön a fordító az idegen költőnek, máskor meg ő késztet éppen eredeti formatechnikai megoldásra.
     - Fodor András is írt 1974-ben a mi fordítói és a költői munka kölcsönhatásáról. E kölcsönhatásról mit vallasz most?
     - Előbb már válaszoltam részben erre is. Csak annyit tennék hozzá, hogy e kölcsönhatás nélkül tematikában és formatechnikában sokkal szegényebb lenne saját költészetem.
     - Nagy László gyermekkorában kíváncsi lett egy román dal szövegére. Meglepődött, hogy a magyar változatában eltérő a betűk(!) száma. Még nem tudta, mi fán terem a műfordítás. (Hálisten megtudta, s nem akárhogy.) Neked milyen élményeid voltak? Sejtés, tudás - miféle találkozásaid voltak a műfordítással?
     - Amikor középiskolás koromban elsőként Lermontov Vitorla című versét lefordítottam, több magyar változatát elolvasva, világos lett előttem, hogy a szótagszámnak, a jambikus lejtésű ritmusnak egyeznie kell az eredetivel. Ekkor már Horváth János, Hegedűs Géza verstani munkáiból tisztában voltam a magyar ritmusváltozatok visszaadásának lehetőségeivel. A középiskolai önképzőkörben aztán tökéletesíthettem és kipróbálhattam erről szerzett ismereteimet a gyakorlatban is, fordításaim bemutatása, elemzése során.
     - Milyen idegen nyelveket beszélsz, vagy értesz? Van-e igazsága a szólásnak, hogy költőül kell tudni a műfordítónak elsősorban? (Gondolom, nem árt azért ezen-azon nyelven szólni. Weöres - aki nehezen diskurált franciául, németül etc., azt javasolta, hogy olvassunk csak mindegy milyen nyelven verseket, nem kell érteni, majd úgyis megértjük. E recepttel három vaskos kötet...)
     - Valóban így van: elsősorban költőül kell tudni. A műfordítás kisiparos művelőinek tolmácsolásaiból sokszor éppen a költőiség sikkad el, noha filológiai tekintetben általában pontosak, csak épp az eredeti hangulata sikkad el belőlük, a vers leglelke szenved csorbát valahol. Magam is szívesen olvasok idegen verseket először szótárazás nélkül. Ilyenkor, már maga a ritmus megsejtet valamit a témáról. Azonban azt tartom, hogy túl sokat nem kell tudni a választott költőről. Amit tudni akarok róla, azt később dolgozom fel olvasmányként.
     A középiskolában oroszt, latint és németet tanultam, diskurálni csak oroszul tudok igazán, a másik két nyelven nem vagy csak keveset. Szótárral mindkettőt megértem, persze a költészet nyelvét leginkább, melynek szókincse lehatároltabb, s egyes képi motívumok sűrűen ismétlődnek benne, így minél több versszöveget preparálok, köznapi szókincsem is gyarapodik az adott nyelven.
     - Költőink mindig igyekeatek alkatukról is valló, bes_édes címeket adni műfordításköteteiknek. Pávatollak, Örök barátaink, Darázskirály, Fehér mágia, Szélrózsa, Ezer arc egy álarc mögött... -ami választásokaz eszembe jutnak hirtelen. Ugy érzem, a Te címadásaid is ars poetica helyett állnak... Oldd fel, kérlek, a tömörítéseket!
     - Visszhang című versfordításkötetem címe tulajdonképpen egy Martinov-vers címe is egyúttal. Kapóra jött kötetcímnek, hiszen a fordítás valamiképp visszhang, egy idegen nyelvű költemény visszhangja nyelvünkön. Az Átváltozások cím viszont arra utal, hogy egymástól eltérő alkatú költők bőrébe kell belebújnom egy időre, azaz folytonosan átváltozik közben a fordító. E címválasztásba talán tudat alatt belejátszott Ovidius nevezetes könyvének címe is.
     - Ismét műfordító költőinket seregszámlázom. Ha kimondom Rab Zsuzsa, akkor Jeszenyin, ha Nemes Nagy Ágnes, akkor Rilke, ha Somlyó, akkor Pablo Neruda, ha Parancs János, akkor Breton. Ki a legtestvéribb költőd, akit szeretnél, hogy majd neveddel összeforrva emlegessenek.
     - Hát bizony azt nem tudom eldönteni, hogy mely költő nevével együtt emlegessenek, egyként szeretem Jeszenyint, Rilkét, sokat fordítottam is tőlük, de az említett nagyok fordításaival nem versenyezhetek. Talán nem is az én dolgom, hogy ezt eldöntsem, sokkal inkább az irodalmárokra, olvasókra tartozik ennek megítélése.
     - Tényleg milyen alkat vagy? A számtalan metamorfózis során mégis kik voltak, akik mintha helyetted szóltak volna? Jelentenek ezek a rokonságok könnyedebben megoldható magyarításokat? Egyáltalán miképpen dől el, hogy kitől és mit ültetsz át anyanyelvünkre?
     - Eléggé befelé forduló, szemlélődő alkat vagyok, s elég sűrűn esem komor vagy elégikus hangulatokba, talán ezért érzem az említett költők közül rokonomnak Jeszenyint különösen, az újabban fordítottak közül Traklot, de Rilkénél is vannak ilyen hangulatú opuszok bőven. Természetesen sokkal könnyebb fordítani, ha lelki rokonait fordíthatja az ember, olykor viszont szívesen fordulok olyan költők munkáihoz, akik az életöröm énekesei vagy legalábbis az arany középszeré (Horatius). Sokszor elég egy könyv véletlen megpillantása, hogy izgatni, érdekelni kezdjen költőjük. Így esett választásom Bécs egyik könyvesboltjában Apollinaire Bestiarium című kötetére. Sejtésemet, hogy ez szép feladat lesz, igazolták a versek, viszonylag gyorsan, két hét alatt elkészültem a harminc négysorossal, melyekből felépül ez a verseskönyv. S vannak, akikhez vissza-visszatérek, mint Jeszenyin például.
     - Kikerülhetetlen, hogy az ún. műhely-dolgokród is beszélünk. Te Shakespeare-szonetteket is fordítottál. Mi mindent fölvet csak e tény! Nézzük! Szabó Lőrinc fordította le minden szerelmes szonettjét. Milyen érzés nagy elődök után hozzányúlni e darabokhoz? (Rilke, Hölderlin etc. fordításaidra is vonatkozik a kérdés. Kosztolányiék után hogyan? Mekkora teher és mekkora lehetőség ez?)
     - Már nem tudom, melyik írónk vagy költőnk említette, hogy minden költő-nemzedéknek hasznára válik, ha visszanyúl olyan kiváló alkotók műveihez fordítás céljából, mint például Shakespeare, Rilke és mások, s az időközben korszerűbbé csiszolódott költői nyelven magáévá teszi a roppant gazdag, változatos örökséget. Noha sokat, rengeteget tanultam épp a Nyugat nagy költő-fordítóitól, munkáik nem nyomasztanak különösebben, hiszen egy-egy versnek sokféle változatát elbírja nyelvünk. Ezért fordultam Shakespeare szonett- jeihez is, melyek gyerekkorom óta izgattak; főként, hogy kezdetben alig értettem őket, inkább csak verszenéjüket élveztem, jelentésük kezdetben túlságosan bonyolult volt számomra. A fordítás nagy lépés volt éppen a versek megértéséhez.
     - Apropó, szonett. Hogy tanultad meg a versformákat?
     - Már említettem, hogy középiskolás koromban alaposan megtanultam a verstant, stilisztikát, ami arra ösztönzött, hogy ismereteimet a gyakorlatban is kamatoztassam. A szonett mindig is vonzott, mint versforma a maga zártságával, s azzal, hogy fegyelemre, koncentrációra kényszeríti művelőjét. Sok szonettet írtam magam is, így különösebb nehézséget a versforma maga nem jelentett számomra. Megemlíteném még, hogy a hexametert például úgy sajátítottam el, hogy az egész Odisszeiát végigskandáltam soronként, hogy fülembe ivódjék ritmusa. Általában is jól érzem magam a legnehezebb kötött formák, főként az óklasszikai strófaszerkezetek között.
     - Rímeid hogyan igazítod az eredetiekhez. Megkegyelmezel-e találatodnak, ha mondjuk szebben csöng, mint az eredeti?
     - Ha az eredeti tisztán zengő rímekben szól, igyekszem magam is ilyen rímeket találni; persze, ez nem mindig sikerül, ilyenkor beérem asszonánccal is. Olykor megkegyelmezek egy-egy jobban sikerült rímnek, hiszen a fordított vers más soraiban (az eredetiben) mindig akad példa tiszta rímekre és kevésbé zengő asszonáncokra is. Arra azonban törekszem, hogy a rím mesterkélt, erőltetett ne legyen, ne "lógjon ki" feltűnően a szövegből.
     - Igaz-e, hogy nehezebb a szabad verseket fordítani, mint a kötötteket? Paradoxon? Ted Hughes, Ungaretti, Vrettakosz, Erich Fried rímek s klasszikus metrumok nélküli költeményeiben hogy keresed s valósítod meg - lza már nincs abroncs, ami egybetar ja - a kohéziót?
     - Én ezekben a szabad versekben is érzek ritmust, legtöbbször időmérték-sejtelmeket, vagy a kötetlen köznapi beszéd lazának tetsző, de sokszor ritmikusan tagolható dallamívét. A szabad versben persze főként a gondolati elemekre figyel az ember. Ehhez társul az említettek esetében valamiféle szikárság, pontosság, lefaragottság, gnómaszerűség. Ilyen értelemben ezek is kötöttek, ha másként nem, azáltal, hogy sűrűn élnek gondolatritmussal. Nem nehezebb ezek visszaadása sem, mint a kötötteké.
     - Örök kérdés, minden nehézség kútfeje: szép legyen-e a fordítás, vagy "hű"? Föloldható-e a probléma? Megközelítése létezik, vagy "fából kulcs-karika"?
     - Szerintem legyen szép is, hű is egyszerre, minél többet őrizzen meg a gondolati tartalomból és a formából, legyen szép magyar verssé. Mint például Kosztolányinál, akinek gyakorlatához igazodom, néha nem riadva vissza némi "szép hűtlenségtől" sem, éppen a nagyobb hitelesség érdekében, vagyis ha ezt az eredeti szinte sugallja. Ilyen esetben nem a szokványos értelemben vett hűséghez ragaszkodom. Túlságosan dekoratív, túldíszített se legyen a fordítás, mint néhol Tóth Árpádnál, akinek legjobb fordításai sem ilyenek persze.
     - Babits szerint soronként kell fordítani. Különben hamisítunk. (Hányszor vétett e kijelentése ellen klasszikusunk!) Gömöri György évekig fordított néhány Paszternak-verset. Azt írta, nem lehetett "kivattázni"; minden szaváért szinte meg kellett küzdeni. Te is fordítottál itthon Paszternákot Pór Judittal és másokkal... Te hogy élted meg a babitsi parancsot? Ha már Gömöri sem ijesztett el a vállalkozástól?
     - Paszternak valóban nem könnyű költő, de természeti képei, hangulatai révén versei szinte kezemre álltak, ezekben némileg rokona Jeszenyinnek. Egyébként soronként fordítok, talán csak egy-két esetben tértem el ettől Musztaj Karim drámájának fordítása közben, amikor is a szótestek terjedelme több sorra terjedt magyarul, mint az eredetiben. Versek fordítása esetében inkább azt a megoldást választom hasonló esetben, hogy elhagyok egy-egy jelzőt, igét, illetve olyant keresek helyettük, ami mintegy két mondatrész egybevonása; ha több van belőlük, akkor a legmegfelelőbb, legpontosabb szinonimát választom, ami pótolja valamiként az elhagyottat.
     - Rubcov-köteted előtt Musztaj Karim Holdfogyatkozás című drámáját fordítottad le. Mindhárom műfajt kipróbáltad hát. Indulásodnál mit köszönhetsz két opuszodnak? Rubcov megkapóan szép verseit (Zöld virág - Elszállt levelek - Szeptember - Mezők csillaga) mívesre kellett csiszolni. adott ez biztonságérzetet, hogy sikerült a továbbiakban?
     - Máig legigényesebb, egyben legnehezebb vállalkozásom volt ez a drámafordítás, noha visszhangja csak egy mondatnyi volt, emlékezetem szerint valamelyik lapban, talán a Nagyvilágban, hogy: "szép költői fordítás". Jellemző műfordítás-kritikánkra, hogy ez a megállapítás is nevem említése nélkül történt. Rubcov versei - hagyományos, Puskinra emlékeztető formavilágukkal, közvetlen egyszerűségükkel tovább sarkalltak nehezebb költők művei irányában. Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy egy költőtől magam válogathattam ki a hozzám közelálló darabokat. Végül is jó iskola volt, s valóban adott némi biztonságérzetet, főként ha azt tekintem, hogy tradíciókhoz kötöttsége mellett Rubcov formavilága rendkívül változatos, mármint versformáié.
     - Következő műfordítás-köteted válogatod, mint a legutóbbinak, az Átváltozások anyagát, vagy akár a Rilke-gyűjteményed, egy költő be-bemutatása, amolyan Kerék Imre-hangszerelésű lesz?
     - Ezúttal Georg Trakl, Rilke mellett tán a legjelentősebb e századi osztrák klasszikus kétnyelvű kötetét adtam nemrég nyomdába a számomra legkedvesebb Trakl-opuszokból. Trakl hangulatai, vízionárius erejű természeti képei igen közel állnak hozzám, ő is rokonaim, tisztelt és szeretett elődeim egyike. Valóban, fordítása közben sok mindent hozzáadtam eddigi fordítói tapasztalataimból ehhez a költészethez, tehát félig-meddig a magam palettáját is gazdagíthatom ezekkel a fordításokkal.
     - Traklot is fordították már. Radnótitól Kálnokyn, Rába Györgyön át Erdélyi Z. Jánosig. Utóbbi kötete eddig a legteljesebb filosz-szempontból. Mit tartanál ez új köteteddel kapcsolatban sikernek?"
     - Valóban sokan fordították már legkiválóbb költő-fordítóink közül Traklot, de vannak még lefordítatlan versei mindmáig. Több újrafordítás mellett olyan opuszokat is bevettem a válogatásomba, melyeket tudtommal még nem magyarítottak. Örülnék, ha a tőle választott versekkel hozzájárulhatnék valami kevéssel itthoni ismertségéhez.
     - Könyvtáradban otthon dédelgetsz-e kedves korpuszokat? Idegen nyelvű, esetleg bilingvis kiadványokat, miket gyakorta fellapozol? Van-e olyan mű, mi veled van, de csak a messzibb jövendőben tervezed lefordítani?
     - Igen, vannak ilyen munkák, kétnyelvűek is nem egy köztük. Vádlólag tekint rám a polcról például egy remek Lermontov-összes. Még nem jutottam hozzá, hogy istenigazában beleássam magam, de talán eljön ennek is az ideje. Ezenkívül gyakran olvasott eredeti köteteim vannak Hessétől, Rilkétől, Trakltól is, ezekhez lehet, hogy még visszatérek később. Aztán van még egy bő válogatásom oroszul Jeszenyintől, szintén változatlanul foglalkoztat ez a nagy orosz költő.
     - Tóth Árpád a versírást a lélek balga fényűzésének nevezte. (1997-ben sem mondhatna ennél kevesebbet.) Mégis, úgy érzem, nem véletlen, hogy Babits a legszebb magyar versnek az ő Shelley fordítását nevezte (Óda a nyugati szélhez). Látok én ebben valami igen gyakorlatias, fogható gazdagságot. Ha valakit valaki szépen-jól fordít, akkor abból az egyszeri tevékenységből győztesen kerül ki fordító és fordított egyaránt, de még a két nyelv tábora is, így lehet, hogy kettőnél több nemzet számos olvasója. Fordítottak-e tőled már? S milyennek érzed szerepedet ebben a folyvást önmagunkat s másokat gazdagító lelki marketingben?
     - Igen, én is úgy érzem, hogy optimális esetben irodalmárok és olvasók különböző rétegei gazdagodhatnak a fordítások révén. Főként, hogy legtöbbjük nem ismer idegen nyelveket, vagy valami okból nem jut hozzá eredeti kiadásokhoz (bár ha nagyon akarja, ma már hozzájuthat). Szerintem jó fordítások esetében is határozott, éles vonalú portrét kaphatunk egy más nyelvű költőről. Persze, hasonlít- hatatlan élmény eredetiben olvasni egy költőt, igencsak megéri a nyelvtanulással járó fáradságot. Eddig lengyelre, bolgárra és oroszra fordították verseimet. Nem kerestem ezeket a lehetőségeket, inkább csak rámtaláltak, ami lehetett véletlen választás következménye is, mindenesetre jól esett, hogy más népek költő-fordítói gondoltak rám egy-egy lapban, vagy antológiában való szerepeltetéssel. Főként a magam örömére fordítok, de ha ezt a tevékenységemet - mint nagy elődeim esetében - az olvasók kulturális missziónak, hídverésnek érzik, azt is el kell fogadnom.