Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 7.sz.
 Salamon Nándor
Martyn Ferenc időszerűsége
Tüskés Tibor: M. F. mester
 

Nézem a televízió kései műsorát. Martyn kisplasztikáinak díszletében Körösényi Tamás szobrász tünődve fejtegeti, hogy a mester művészete nem foglalta el helyét a modern magyar művészetben. "Pedig talán egyetemes is" - teszi hozzá, kételyét sem rejtve: "Elfoglalja egyáltalán?" Néhány, Pécsett álló szobrát említi (Romváry Ferenc szobor monográfiájában neve sem fordul elő! - l982.). Meg az ugyancsak ott látogatható múzeu- mot, mintegy megnyugtatandó a lelkiismeretet némileg. A tatai Vitorlásról már ő sem tud, a Várbéli kiállításról sem. A jelekből ítélve, nemcsak általában, az ügyben autentikus Pécsett sem rózsás e művészi örökség helyzete. Aknai Tamás kétkedő- aggódó gondolatai a szóban forgó kiállítás /Képzőművészeti Főiskola, 1997. március/ katalógusában olvashatók éppen: "...úgy szólván a teljes életmű a pécsi Martyn Múzeumban, egy gyűjteményben látható /.../. Nincs ugyan baj nyilvántartásával, nincs gond a fizikai kondíciók fenntartásával sem, mégsem mondható, hogy teljesen betöltené hivatását. Nem tölti be, mert /.../ nincs nyilvánossága, máshol meg nem láthatóak a munkák, akkor nem is beszélünk-beszélnek ezekről a művekről, kapcsolatuk nincs velük".
     A szűkítés, esetleg felszámolás, megőrzői felelősség elhárítá- sának messze szálingózó híreivel nem foglalkozunk. A kirekesz- tő, kizárólagosságot reprezentáló szakmai tájékozatlanság, netán vakság ellenébe azért néhány lépésre feltétlenül érdemes emlé- keznünk.
     Tüskés Tibor le merte írni legutóbb, hogy "a Martyn- irodalom egy része eddig sem dr. Földi Margit személyéről, sem a birtokában lévő Martyn-képekről nem kívánt tudomást venni" (Árgus, 97/2. sz). Pedig a festő e mélyen emberi kapcsolatának "eredménye" egyebek mellett a tatai állandónak gondolt kiállítás. A festő halála óta pedig özvegye nemcsak őrzi kis gyűjteményét, hanem minden energiáját a férjének vallott művész szellemi örökségének ápolására, sugárzásának növelésére, terjesztésére fordítja. Nyolc kiállítást rendeztek kollekciójából bő évtized alatt. Bécsben és a távoli Írországban, ősei földjén, Athlone-ban és Dublinban, Tatán s legutóbb Siófokon szerepeltek Martyn- művek. Dublini követségünkön Petőfi termet rendeztek be, az Ulysses-rajzok a Dolan Moore Galériában találtak végleges otthonra. A Szombathelyi Képtárban pedig 1996 óta közel ötven Martyn-festményt bemutató állandó kiállítás látható - XX. századi mesterek (Derkovits, Kassák, Orbán, Dési Huber és mások) anyagával egyetemben - az özvegy jóvoltából.
     Miközben a Martyn-nal foglalkozó, művészetéből profitáló professzionális szakma, mintha ad acta tette volna művészi örökségét. Még életében kis és nagy monográfiát írtak róla, kiadták írásai gyűjteményét - Tüskés Tibor szerkesztésében. Beköltözhetett "saját múzeumába. A keveseknek egyike, akinek teljességet közelítő életműkatalógusa már életében megjelent. Munkásságával számos szerző foglalkozott akkoriban. Távoztával azután "eljöve a csend". A fenntartóknak növekedtek terhei, a művészettörténészek meg másféle feladatok után néztek. Nem így az író-szerkesztő Tüskés Tibor, aki már ismerve nevét, műveit, nehéz éveiben találkozott a festővel s állt mellé hűséggel. Egy könyvcímlap tervezése okán kopogtatott otthonába. Rokonszenvük hamar kialakult, kölcsönösségre épült s a mindkettőjükre jellemző "sokoldalúság" értékes gyümölcsö- ket termett. A Jelenkor szerkesztője rajzokat, írásokat, kért, közölt, közös albumok, könyvek összeállításában segitkezett. Figyelemmel kísérte Martyn munkásságát. S még az is igaz lehet, hogy a képi művészetekkel kiépült bensőséges viszonyában elévülhetetlen érdeme, hatása volt a festő szuggesztív egyéniségének.
     A hetvenes évek elején úgy látta, hogy "Martyn annyira magányos jelensége festészetünknek s mind ez ideig oly kevés publicitást kapott, hogy a figyelem elsiklott fölötte". A maga eszközeivel mindent megtett a helyzet megváltoztatásáért. Megismerkedésük után rendre jelentette meg a festőről vagy aktuális munkáiról, kiállításairól recenzióit, elemzéseit, tanulmányait. Akkor írt alapvető pályarajzot munkásságáról, amikor a hallgatás inkább, mintsem értékeinek felismerése, propagálása jellemezte a művész és társadalom kapcsolatát. A "szakma" csak később hozakodott elő fennt említett teljesítményeivel. Érdeklődését halála után is megőrizte s most már a "lángot őrző" kötelezettségeit vállalta.
     Tüskés mintegy negyedszáz írást szentelt a később a "hiva- talosság" szimpátiájából(is) részesült festőnek. Ezekből állította össze új kötetét, miután hasonló gyűjteményt adott ki Fülep Lajosról, Takáts Gyuláról írt dolgozataiból. A maga mögött rendet hagyás szándéka tisztelendő, roppant hasznos, mert hozzáférhetővé teszi a csak bibliográfiai buvárlással elérhető írásokat, amelyek nemcsak dokumentálnak, hanem hitet vallanak "Martyn Ferencet halála után tizenegy évvel nem felfedezni kell, hanem tanulni tőle" - írta legutóbb siófoki tárlatáról megemlékezve.
     A "tanulni valókra" bőven kínál példákat a kis kötet, amely egyebek mellett a somogyi szülőváros Kaposvár támogatását is élvezte. Gondozója a Berzsenyi Társaság, hiszen "névadója" szellemének ébresztéséhez Martyn rajzai nem kis mértékben járultak hozzá - anno.
     Az írások több oldalról közelítik meg az életművet. Szerzőjük szellemi álláspontját eleve determinálja szemléletének irodalomcentrikus és történészi volta. Így a cikkek, tanulmányok jelentős hányada Martyn és az irodalom, a kísérőrajz - s nem illusztráció! ("Nem vagyok illusztrátor!" - Martyn) és irodalmi mű kapcsolatát vizsgálja. Az összkép, természetesen, ennél színesebb, amit az írások egymásutánjának logikai rendje előtt a szerteágazó érdeklődésű és "több húron játszó" cselekvő alkotó emberi-művészi karaktere.
     A rendező elv nem az idő, hanem az egy témához kötődés. Ez akkor is igaz, ha a "bevezető helyett" sort nyitó korrekt pályarajz - aktualitását nem veszítve - a legkorábbi Tüskés-opus e tárgykörben. Gondosan követi a "rendhagyó jelenség" életútjának stációit, aláhúzva Párizs maradandó érdemét a művésszé érésben. Tanulmányok, tárlatok adatait rakja rendbe, meg a fogadtatás visszhangjait. Egy-egy mondat, idézet erejéig jellemzi filozófiai, esztétikai és művészetről vallott nézeteit. Megvizsgálja írásait, amelyekben "tömören rajzolja meg az európai és a magyar művészet közelmúlt útját s feladatokat, célokat jelöl meg". A "művészet, mint mesterség"-felfogás karaktersztikumát, tudatosságát, természethez, az elvonat- koztatáshoz való viszonyát, magányosságának okait kutatja. Szabatos mondatai nyomán szikár monográfia-váz jegecesedik ki. Számos hivatkozási forrást használ fel s páhuzamok sorával támasztja alá állításait (Bernáth, Gadányiné, Füst Milán, Rippl Rónai) - széleskörű tájékozottságát bizonyítva.
     Egy műteremlátogatás felelevenítésével a "helyszín" - a génius loci - bemutatásán kívül a gyermek és iskolás kor emlékeinek, tényeinek becserkészését végzi el. Közben ablakok tárulnak a múltra: háborús élményekről, a lovak tulajdonságairól esik szó. Felmerül a vizuális emlékezet kérdése, majd egy részlet az egykori iskolai évkönyvből, meg egy tanulmányból másik, közben eljövendő kiállítási készülődés tanúivá is avatódunk. Oldalakkal később még két találkozás leírása járul a háttérrajz teljességéhez.
     Az irodalmi "kísérőrajz" a kötet központi gondolatának tekinthető, a dolgozatok harmada tanúskodik Tüskés érdek- lődésének kötődéséről. Különbözését az illusztrációtól a kicserélt gondolatok s az író hangsúlyai erősítik meg. A lényeget, a Mallarmé rajzokról szólva, Babits 1918-as előadásából vezeti le: "A jó illusztrátor/.../új életet ad az eredeti alkotásnak". Martyn ugyanerről: "Számomra /.../a rezonancia a fontosabb, nem a díszítésen, hanem a megvilágításon van a hangsúly". A munkák minősítése egyértelmű: "...lapjai valóban kísérőrajzok". A szemlélődés íve különben Szedő Dénes Ramon Lull-fordí- táskötetétől az íróportrék születéséig hajlik. Az Ulysses-rajzok főként Bloom "zárt, fagyos tekintetére", "az alakok és a környezet realitására" koncentrálnak. A niklai remete grafikai megjelenítésében "Berzsenyi ízlése tükröződik", meg Martin következetessége: "lefordíthatatlan" textusokat keres a költeményekben, "amelyekhez csak hozzáadni, amelyeket csak kommentálni lehet". Janus Pannonius mai arcmásai-ábrázolásai - Kiss István, Borsos Miklós - példatárában Martyn hőse "egy kivételes kor kivételes embere". "Érzékeny költő" - arcát, ideálportréját különös odaadással rajzolja meg a festő. A közbe iktatott beszélgetés a Petőfi-mappa keletkezéstörténetét tárja fel. Nem maradnak említetlenül a Don Quijote, Bovaryné illusztrációk, a baranyai rajzok sem. "Irodalom iránti vonzalmát" tanúsító, íróportrékból álló panteonja pedig az öröklét felé tágítja az időt,: "...átlépik az emberi élet arasznyi terét". Pesti tárlatának kritikájában azután megfogalmazódik rajzi munkásságának summázata: "...grafikái nem az úgynevezett grafikusok rajzaival, hanem életműve egészével művészete alapvető törvény- szerűségeivel és jellemzőivel mutatnak rokonságot".
     A további szövegekben a dokumentáló szándék dominál. Közöttük találjuk a Martyn-film keletkezéstörténetét. Tüskés az elsők egyike, aki bemutatta a festő otthonait, szóba hozva a két pécsi mellett a budai "menedék" emlékőrző valóságát. A negyedik, tatai "otthon" létére pedig néhány, erre utaló levél közlésével irányítja a figyelmet. Hogy a művész mennyire élete részének tekintette itteni életét, arról ugyancsak mostanában közzé tett dokumentum árulkodik. Nem teljesített "végakarata" -t.i. a tatai kettős sírhelyen kívánt nyugodni, - válaszra váró kérdéseket ébreszt. Tisztázódik-e valaha?
     "Megmentett" Martyn-írások zárják a kötetet. Ezek között műhelyproblémákat feszegető töprengések emlékülésekre szánt felolvasások (Rippl Rónai, Fülep L.) s néhány fiatalkori, a Töredékekből kimaradt kritikája olvasható. E korai "zsengék" meglepő tájékozottságot árulnak el, érett ítélőképességről győznek meg.
     Tüskés rendkívül alapos, enciklopédikus műveltsége gazdag, szerte ágazó ismeretek forrásává gazdagító lényeges adat, tény, észrevétel nem reked figyelmén kívül. Mindez nem jelenti, hogy kizárólagosságra jut az irodalmi nézőpont. A képi művészet sok elemét - vonal, felépítés, kompozíció, technikai fogások kellő szakértelemmel vizsgálja, értékeli a Martyn-i életműben. Jelen- tőségét középkori képírónk kézjegyének analógiájára, a könyve címével is kétségtelenné teszi. "Martyn Ferencet nem kellett felfedezni" - e kijelentése is újabb keletű s igaz. Ha pedig így van, akkor Tüskésnek nem kevés érdeme van, azt tollával s e kis kötettel bizonyította. Munkáját "legalább" két diszciplina használhatja megkerülhetetlen forrásműként.