|
Salamon Nándor
Martyn Ferenc
időszerűsége
Tüskés Tibor: M.
F. mester
Nézem a televízió kései műsorát. Martyn
kisplasztikáinak díszletében Körösényi Tamás szobrász tünődve fejtegeti,
hogy a mester művészete nem foglalta el helyét a modern magyar művészetben.
"Pedig talán egyetemes is" - teszi hozzá, kételyét sem rejtve: "Elfoglalja
egyáltalán?" Néhány, Pécsett álló szobrát említi (Romváry Ferenc szobor
monográfiájában neve sem fordul elő! - l982.). Meg az ugyancsak ott látogatható
múzeu- mot, mintegy megnyugtatandó a lelkiismeretet némileg. A tatai Vitorlásról
már ő sem tud, a Várbéli kiállításról sem. A jelekből ítélve, nemcsak általában,
az ügyben autentikus Pécsett sem rózsás e művészi örökség helyzete. Aknai
Tamás kétkedő- aggódó gondolatai a szóban forgó kiállítás /Képzőművészeti
Főiskola, 1997. március/ katalógusában olvashatók éppen: "...úgy szólván
a teljes életmű a pécsi Martyn Múzeumban, egy gyűjteményben látható /.../.
Nincs ugyan baj nyilvántartásával, nincs gond a fizikai kondíciók fenntartásával
sem, mégsem mondható, hogy teljesen betöltené hivatását. Nem tölti be,
mert /.../ nincs nyilvánossága, máshol meg nem láthatóak a munkák,
akkor nem is beszélünk-beszélnek ezekről a művekről, kapcsolatuk nincs
velük".
A szűkítés,
esetleg felszámolás, megőrzői felelősség elhárítá- sának messze szálingózó
híreivel nem foglalkozunk. A kirekesz- tő, kizárólagosságot reprezentáló
szakmai tájékozatlanság, netán vakság ellenébe azért néhány lépésre feltétlenül
érdemes emlé- keznünk.
Tüskés Tibor
le merte írni legutóbb, hogy "a Martyn- irodalom egy része eddig sem dr.
Földi Margit személyéről, sem a birtokában lévő Martyn-képekről nem kívánt
tudomást venni" (Árgus, 97/2. sz). Pedig a festő e mélyen emberi
kapcsolatának "eredménye" egyebek mellett a tatai állandónak gondolt kiállítás.
A festő halála óta pedig özvegye nemcsak őrzi kis gyűjteményét, hanem minden
energiáját a férjének vallott művész szellemi örökségének ápolására, sugárzásának
növelésére, terjesztésére fordítja. Nyolc kiállítást rendeztek kollekciójából
bő évtized alatt. Bécsben és a távoli Írországban, ősei földjén, Athlone-ban
és Dublinban, Tatán s legutóbb Siófokon szerepeltek Martyn- művek. Dublini
követségünkön Petőfi termet rendeztek be, az Ulysses-rajzok a Dolan Moore
Galériában találtak végleges otthonra. A Szombathelyi Képtárban pedig 1996
óta közel ötven Martyn-festményt bemutató állandó kiállítás látható - XX.
századi mesterek (Derkovits, Kassák, Orbán, Dési Huber és mások) anyagával
egyetemben - az özvegy jóvoltából.
Miközben a
Martyn-nal foglalkozó, művészetéből profitáló professzionális szakma, mintha
ad acta tette volna művészi örökségét. Még életében kis és nagy monográfiát
írtak róla, kiadták írásai gyűjteményét - Tüskés Tibor szerkesztésében.
Beköltözhetett "saját múzeumába. A keveseknek egyike, akinek teljességet
közelítő életműkatalógusa már életében megjelent. Munkásságával számos
szerző foglalkozott akkoriban. Távoztával azután "eljöve a csend". A fenntartóknak
növekedtek terhei, a művészettörténészek meg másféle feladatok után néztek.
Nem így az író-szerkesztő Tüskés Tibor, aki már ismerve nevét, műveit,
nehéz éveiben találkozott a festővel s állt mellé hűséggel. Egy könyvcímlap
tervezése okán kopogtatott otthonába. Rokonszenvük hamar kialakult, kölcsönösségre
épült s a mindkettőjükre jellemző "sokoldalúság" értékes gyümölcsö- ket
termett. A Jelenkor szerkesztője rajzokat, írásokat, kért, közölt,
közös albumok, könyvek összeállításában segitkezett. Figyelemmel kísérte
Martyn munkásságát. S még az is igaz lehet, hogy a képi művészetekkel kiépült
bensőséges viszonyában elévülhetetlen érdeme, hatása volt a festő szuggesztív
egyéniségének.
A hetvenes
évek elején úgy látta, hogy "Martyn annyira magányos jelensége festészetünknek
s mind ez ideig oly kevés publicitást kapott, hogy a figyelem elsiklott
fölötte". A maga eszközeivel mindent megtett a helyzet megváltoztatásáért.
Megismerkedésük után rendre jelentette meg a festőről vagy aktuális munkáiról,
kiállításairól recenzióit, elemzéseit, tanulmányait. Akkor írt alapvető
pályarajzot munkásságáról, amikor a hallgatás inkább, mintsem értékeinek
felismerése, propagálása jellemezte a művész és társadalom kapcsolatát.
A "szakma" csak később hozakodott elő fennt említett teljesítményeivel.
Érdeklődését halála után is megőrizte s most már a "lángot őrző" kötelezettségeit
vállalta.
Tüskés mintegy
negyedszáz írást szentelt a később a "hiva- talosság" szimpátiájából(is)
részesült festőnek. Ezekből állította össze új kötetét, miután hasonló
gyűjteményt adott ki Fülep Lajosról, Takáts Gyuláról írt dolgozataiból.
A maga mögött rendet hagyás szándéka tisztelendő, roppant hasznos, mert
hozzáférhetővé teszi a csak bibliográfiai buvárlással elérhető írásokat,
amelyek nemcsak dokumentálnak, hanem hitet vallanak "Martyn Ferencet halála
után tizenegy évvel nem felfedezni kell, hanem tanulni tőle" - írta legutóbb
siófoki tárlatáról megemlékezve.
A "tanulni
valókra" bőven kínál példákat a kis kötet, amely egyebek mellett a somogyi
szülőváros Kaposvár támogatását is élvezte. Gondozója a Berzsenyi Társaság,
hiszen "névadója" szellemének ébresztéséhez Martyn rajzai nem kis mértékben
járultak hozzá - anno.
Az írások
több oldalról közelítik meg az életművet. Szerzőjük szellemi álláspontját
eleve determinálja szemléletének irodalomcentrikus és történészi volta.
Így a cikkek, tanulmányok jelentős hányada Martyn és az irodalom, a kísérőrajz
- s nem illusztráció! ("Nem vagyok illusztrátor!" - Martyn) és irodalmi
mű kapcsolatát vizsgálja. Az összkép, természetesen, ennél színesebb, amit
az írások egymásutánjának logikai rendje előtt a szerteágazó érdeklődésű
és "több húron játszó" cselekvő alkotó emberi-művészi karaktere.
A rendező
elv nem az idő, hanem az egy témához kötődés. Ez akkor is igaz, ha a "bevezető
helyett" sort nyitó korrekt pályarajz - aktualitását nem veszítve - a legkorábbi
Tüskés-opus e tárgykörben. Gondosan követi a "rendhagyó jelenség" életútjának
stációit, aláhúzva Párizs maradandó érdemét a művésszé érésben. Tanulmányok,
tárlatok adatait rakja rendbe, meg a fogadtatás visszhangjait. Egy-egy
mondat, idézet erejéig jellemzi filozófiai, esztétikai és művészetről vallott
nézeteit. Megvizsgálja írásait, amelyekben "tömören rajzolja meg az európai
és a magyar művészet közelmúlt útját s feladatokat, célokat jelöl meg".
A "művészet, mint mesterség"-felfogás karaktersztikumát, tudatosságát,
természethez, az elvonat- koztatáshoz való viszonyát, magányosságának okait
kutatja. Szabatos mondatai nyomán szikár monográfia-váz jegecesedik ki.
Számos hivatkozási forrást használ fel s páhuzamok sorával támasztja alá
állításait (Bernáth, Gadányiné, Füst Milán, Rippl Rónai) - széleskörű tájékozottságát
bizonyítva.
Egy műteremlátogatás
felelevenítésével a "helyszín" - a génius loci - bemutatásán kívül a gyermek
és iskolás kor emlékeinek, tényeinek becserkészését végzi el. Közben ablakok
tárulnak a múltra: háborús élményekről, a lovak tulajdonságairól esik szó.
Felmerül a vizuális emlékezet kérdése, majd egy részlet az egykori iskolai
évkönyvből, meg egy tanulmányból másik, közben eljövendő kiállítási készülődés
tanúivá is avatódunk. Oldalakkal később még két találkozás leírása járul
a háttérrajz teljességéhez.
Az irodalmi
"kísérőrajz" a kötet központi gondolatának tekinthető, a dolgozatok harmada
tanúskodik Tüskés érdek- lődésének kötődéséről. Különbözését az illusztrációtól
a kicserélt gondolatok s az író hangsúlyai erősítik meg. A lényeget, a
Mallarmé rajzokról szólva, Babits 1918-as előadásából vezeti le: "A jó
illusztrátor/.../új életet ad az eredeti alkotásnak". Martyn ugyanerről:
"Számomra /.../a rezonancia a fontosabb, nem a díszítésen, hanem a megvilágításon
van a hangsúly". A munkák minősítése egyértelmű: "...lapjai valóban kísérőrajzok".
A szemlélődés íve különben Szedő Dénes Ramon Lull-fordí- táskötetétől az
íróportrék születéséig hajlik. Az Ulysses-rajzok főként Bloom "zárt,
fagyos tekintetére", "az alakok és a környezet realitására" koncentrálnak.
A niklai remete grafikai megjelenítésében "Berzsenyi ízlése tükröződik",
meg Martin következetessége: "lefordíthatatlan" textusokat keres a költeményekben,
"amelyekhez csak hozzáadni, amelyeket csak kommentálni lehet". Janus Pannonius
mai arcmásai-ábrázolásai - Kiss István, Borsos Miklós - példatárában Martyn
hőse "egy kivételes kor kivételes embere". "Érzékeny költő" - arcát, ideálportréját
különös odaadással rajzolja meg a festő. A közbe iktatott beszélgetés a
Petőfi-mappa keletkezéstörténetét tárja fel. Nem maradnak említetlenül
a Don Quijote, Bovaryné illusztrációk, a baranyai rajzok sem. "Irodalom
iránti vonzalmát" tanúsító, íróportrékból álló panteonja pedig az öröklét
felé tágítja az időt,: "...átlépik az emberi élet arasznyi terét". Pesti
tárlatának kritikájában azután megfogalmazódik rajzi munkásságának summázata:
"...grafikái nem az úgynevezett grafikusok rajzaival, hanem életműve egészével
művészete alapvető törvény- szerűségeivel és jellemzőivel mutatnak rokonságot".
A további
szövegekben a dokumentáló szándék dominál. Közöttük találjuk a Martyn-film
keletkezéstörténetét. Tüskés az elsők egyike, aki bemutatta a festő otthonait,
szóba hozva a két pécsi mellett a budai "menedék" emlékőrző valóságát.
A negyedik, tatai "otthon" létére pedig néhány, erre utaló levél közlésével
irányítja a figyelmet. Hogy a művész mennyire élete részének tekintette
itteni életét, arról ugyancsak mostanában közzé tett dokumentum árulkodik.
Nem teljesített "végakarata" -t.i. a tatai kettős sírhelyen kívánt nyugodni,
- válaszra váró kérdéseket ébreszt. Tisztázódik-e valaha?
"Megmentett"
Martyn-írások zárják a kötetet. Ezek között műhelyproblémákat feszegető
töprengések emlékülésekre szánt felolvasások (Rippl Rónai, Fülep L.) s
néhány fiatalkori, a Töredékekből kimaradt kritikája olvasható.
E korai "zsengék" meglepő tájékozottságot árulnak el, érett ítélőképességről
győznek meg.
Tüskés rendkívül
alapos, enciklopédikus műveltsége gazdag, szerte ágazó ismeretek forrásává
gazdagító lényeges adat, tény, észrevétel nem reked figyelmén kívül. Mindez
nem jelenti, hogy kizárólagosságra jut az irodalmi nézőpont. A képi művészet
sok elemét - vonal, felépítés, kompozíció, technikai fogások kellő szakértelemmel
vizsgálja, értékeli a Martyn-i életműben. Jelen- tőségét középkori képírónk
kézjegyének analógiájára, a könyve címével is kétségtelenné teszi. "Martyn
Ferencet nem kellett felfedezni" - e kijelentése is újabb keletű s igaz.
Ha pedig így van, akkor Tüskésnek nem kevés érdeme van, azt tollával s
e kis kötettel bizonyította. Munkáját "legalább" két diszciplina használhatja
megkerülhetetlen forrásműként. |
|