stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Thierry Paquot
A bejárható város
(A sétálás művészete)

Az urbanizált világ példátlan fejlődést él meg. Ázsiában hatalmas, több milliós megalopoliszok épülnek, az athéni egyezmény legrosszabb értelmezését követve; Európa kapuiban (Teherán, Isztambul, Bejrút, Kairó) autópályák által kettévágott urbanizációs fejlesztések zajlanak; egyre szaporodó, kétes értékű lakásokat magukba foglaló afrikai agglomerációk terjesztik ki egyre nagyobb területekre meglehetősen gyűrött takaróikat, Amerika pedig csillogó  tornyaival, gondosan nyírt fűvel borított villanegyedeivel, "gated communities"-eivel büszkélkedik, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül valósítják meg a diszkriminatív urbanizációt. Európának nincs egyetlen városfejlesztési modellje, ám az urbanizációs formák sokaságának van egyetlen közös pontja: az autó hegemóniája. Így a város szétforgácsolódik, és a gyalogosnak csak egyetlen behatárolt és veszélyes részt hagy meg... Olykor még az is megesik, hogy a két lábon járót azzal vádolják, zavarja a forgalmat! Valóban túl sok van-e belőle ebben a gépesített társadalomban, ahol a fejlődést kizárólag a sebesség növekedésével mérik? Ha a folyamatban lévő urbanizáció tétjét akarjuk érzékeltetni, nem fölösleges kitérő a séta művészetének gyors történeti áttekintése a vén Európa városaiban. Lehet-e élni tulajdonképpen ebben az urbanizált világban anélkül, hogy fizikailag, érzékileg, testileg ne félnénk tőle?

Egyik lábunkat a másik elé téve haladni - ez nem tűnik túl veszélyes gyakorlatnak. A járás minden ember közös képessége, akár városlakóról van szó, akár nem, sőt, érvényes ez néhány állatfajtára is. Amikor Paul Virilio feltalálja a dromológiát, a "sebesség tudományát" (dromosz görögül futást jelent), emlékeztet rá, hogy az emberi lénynek évezredeken át nem volt más eszköze a helyváltoztatásra, mint a két lába, és hogy hosszú ideig a legfőbb szállítási eszköz a nő volt, aki nemcsak a gyermekét hordozza, hanem az apa, a fivér vagy a férj akaratának alávetett lánygyermek, nővér vagy feleség is egyben, egyfajta "szabad" rabszolga, akinek kötelező elvégeznie az olyan csekély értékű és igen kimerítő házimunkákat is, mint a vízhordás vagy a fagyűjtés robotja.
A legendák, a mitológiák, a háborús és vallásos elbeszélések, amelyek a társadalmak többségénél megvannak, mert velük hozzák létre, rendezik be és termelik újra önmagukat, bőven merítenek ebből a fizikai mozgékonyságból. Az istenek többsége pontosan meghatározott és a hívők által megkövetelt jelentésnek megfelelő útvonalon mozog. Hermész, Zeusz és Maia nimfa fia, az utak megnyitója: felrajzolja az útvonalakat, és kőhalmokkal megjelöli őket. Az is ő, aki a nyomokat összezavarja, aki hazudik és manipulál... Egy dolog biztos: nem ül egy helyben, nem tud megmaradni bezárva Hesztia mellett a háznéppel, mindig odakint van, a városkapuknál... A próféta és a filozófus sem tudja megállni, hogy városról városra járva ne terjessze a "jó szót". A hős sem marad meg egyhelyben, rohannia kell, hódítania. Amikor meg hirtelen ott találja magát bezárva a labirintusban, mint Tézeusz, megragad egy fonalat, amelyet egy jó szándékú személy - Ariadné - gombolyít le neki, és így szabadul ki a csapdából, hogy folytathassa hajóútját. A kereskedő is jön-megy az áruival, és útvonalaival a csere egész földrajzát rajzolja fel. A földművesek birtokaikon élnek, de nem haboznak csordáikat a falutól nagy távolságra is elhajtani vagy kijárni a határba, hogy szétszórt földjeiket megműveljék. A nomád világ is letelepszik, de nem válik mozdulatlanná, sőt! Ha megfigyeljük a különféle társadalmakat, amelyeknek kis bolygónk az emberiség születése óta otthont adott, csak mozgást, el- és kivándorlást, menekülést, menetelést, zarándoklatot, gyarmatosítást és más népességcserefajtákat látunk. Akkor kivel kezdjük? Lucyvel? Cro-Magnonnal? Sziddhárta Gautamával? Nagy Sándorral? Jézussal? Vagy kezdjük hozzánk közelebb? Marco Polo, Abélard, Ibn Battúta, Ibn Khaldún, Montaigne, Madame de Sévigné, Arthur Young, Phileas Fogg? Csupa helyváltoztatás! De mi a céljuk? Hová vezetnek?

Kirándulás és séta
Emlékszünk, 1335. április 26-án Petrarca fivére társaságában elindul, hogy megmássza a Ventoux-hegyet. Felér a csúcsra, és ámultan nézi a hatalmas területet, amelyet magaslati helyzete elétár. Így fedezi fel a "tájat", amelyet akkoriban a mi európai nyelveinken még nem neveznek így. Találomra fellapozza Szent Ágoston vallomásait, mert a művet mindig magánál hordja, és azt olvassa:
"És az emberek megcsodálják majd a hegycsúcsokat, a hatalmas tenger hullámait, a folyók széles vizeit, az óceán partjait és a csillagok mozgását, és megfeledkeznek önmagukról."
Ezek a gondolatok kíméletlenül visszaviszik a földre őt, aki a hegyet megmászva azt gondolta, Istenhez jut közelebb. Hát nem! Ez a kirándulás nem helyettesíti az otthon nyugodtan elvégzett mély meditációt. A belső önvizsgálat is egyfajta út. Ebből mindenki érthet.
1630-ban vagyunk, egy párizsi kertben. Charles Sorel, Souvigny ura (1582-1674) írja a Polyandre-ben (1648):
"A legtöbb asszonyi lélek igen szereti a kocsikázást és a sétálást a Luxembourg-kertben vagy a Tuileriákban, mert így minden nap láthat új férfiakat."
A séta fontos tevékenységgé válik - "női szükséglet", mondja Marcel Poëte -, ártatlanul sétálgatunk, miközben megmutatjuk magunkat, és mi is szemrevételezünk másokat... A hódítás lép a filozofikus társalgás helyébe, amelyet a humanisták folytattak egymással az itáliai reneszánsz titkos kertjeiben. A "promenade" (séta, sétány) a "promener" (sétáltat, megjárat) igéből jön, amely annyit tesz: "meghatározott irányba vezet" (a latin minare a minariból = "fenyeget", hogy haladásra bírjon, "vezet" - a gondolatot megtaláljuk az olyan kifejezésekben, mint például "orránál fogva vezet"). A "se promener" (sétálni), azaz kedvünk szerint menni, hagyni, hogy a lépteink vezessenek bennünket, csak úgy, az élvezet kedvéért, viszonylag kései szó (15. század). A 16. században a "promenoir" (sétatér, sétány) szó a séta helyére utal, és csak később gazdagította a színházi nyelvet (a széksorok mögötti állóhely). A séta helyszínei a kertek, parkok és más fás területek, de XIV. Lajos idejétől a nagykörutak is. A katonai erejében biztos Napkirály ugyanis demilitarizálja a városokat védő erődítéseket, elsősorban azokat a védműveket, amelyeket a holland Bolwercről "boulevard"-nak neveztek el. A deszka-, farönk- és földsáncokat lerombolják, és helyükön alakulnak ki a városi sétányok, mint Párizsban a "Grand Boulevard"-ok. Úgy tűnik azonban, hogy a nyilvános sétaterek elterjedése késik. Például Itáliában, ahol a félszigetre látogató Charles de Brosses azt írja 1739-ben:
"Erősen csodálkozom, hogy a legszebb városok, amelyeket eddig láttam ebben az országban, nem rendelkeznek olyan közsétányokkal, amelyek felérnének akár a mi legkisebb városaink sétányaival is."
Pedig 1706-ban II. Viktor Amadé tölgyeket ültettet Torinóban arra az üres területre, amely a citadellát az óvárostól elválasztja. A közvetlen közelben lévő szeméttelep, a jól elhelyezett erődítések, az önmagába zárt város nem bátorítja a sétálni vágyókat... Pedig Padovában, Genovában, Velencében, Pármában, Veronában, Palermóban és sok más városban is sétányokat nyitnak meg a 18. század második felében, a városlakók nagyobb örömére. A nap végén mindenki tesz egy kört a csatorna mellett, a sugárutakon, a fasorokban, amelyek valóságos találkahelyévé válnak azoknak a nőknek és férfiaknak, akik egy találkozásban reménykednek... Sébastien Mercier, Restif de la Bretonne és még a városgyűlölő Jean-Jacques Rousseau is szeret járkálni a nagyvárosban, és kíváncsian figyeli az utca meg-megújuló látványát. A járkálást attól függetlenül művelik, hogy nappal van vagy éjszaka, mint azt a 18. század végén keletkezett szó, a "noctambule" (alvajáró, éjszakázó) is tanúsítja: az, aki éjszaka sétál. Vidáman kóborolnak éjjelente a Cours-la-Reine-en, annál is inkább, mert a férfiak ott nem törvényes hitvesükkel jelennek meg, és mert minden társra vágyó szív kizárólag a találkozás reményében megy oda. 1714 nyarán így beszél Franc-Nohain:
"Divatba jött elmenni a Cours-la-Reine-re éjfél körül, fáklyákkal sétálgatni, zenészeket odahozatni és a szabadban körtáncot járni. Amit úgy hívnak, hogy »éjszakai mulatságot rendezni a Cours-on«."
Ez a gyalogos tevékenység nemcsak Párizsra jellemző: úgy tűnik, igazi lelkesedés övezi a legtöbb európai városban, amelyben közkerteket és fasorokat alakítottak ki. Karl Gottlob Schelle 1802-ben rövid értekezést írt "A sétálás művészete" címmel, amelyben egy sor jó tanáccsal látja el a sétálót a mezei utakra, hegyi ösvényekre, erdei sétahelyekre és a városi terekre egyaránt. Az előszóban azt mondja:
"A sétálás művészete mindazon művelt személyek érdeklődésére számot tarthat, akik nyitott szemmel és érzékekkel szeretnek kószálni akár a természetben, akár a forgalmas helyeken, és sétáik során kiélvezik a természetet és a társadalmat - éppúgy, ahogy az élet művészete is figyelem tárgya kellene hogy legyen minden egyén számára, a szó legteljesebb értelmében, ha az élet többet jelent számára egyszerű játéknál."
Így tehát a "promenád" egyszerre jelenti az éjszakai kószálás helyét és a járás műveletét, hogy elteljünk a természet szépségeivel és elmélyüljünk önmagunkban. Az aktus kettős: pihenteti és edzi a testet, illetve a szellemi aktivitáshoz hasznos sebességet biztosít. Őszintén szólva, a sétát az intellektuális végcél igazolja, noha annak a kapcsolatnak a jelentősége sem lebecsülhető, amelyet ilyenkor az egyén a természettel kialakít. A természet felébreszti a sétáló érzékeit, s ő gazdagodik ezáltal. Az ideális séta gyönyörű tájat és változatos útvonalat igényel. Ezért aztán a szerző olyan várost képzel el magának, amely nem véletlenszerűen alakult ki, hanem a sétáláshoz szabták, vannak kilátóhelyei, ésszerűek a méretei, azaz úgy lehet körbejárni, hogy nem fáradunk el túlzottan. A tökéletes séta jó fizikai kondíciót kíván, mentes a nemkívánatos találkozásoktól, és megadja azt az örömet, amelyet a nyugodt kószálás és az önmagunkkal való társalgás kínál. Ez a mozgásban lévő magány fejezi ki a séta minőségét. Az alig harmincéves Karl Gottlob Schelle (1777-ben született) aztán az elmegyógyintézetbe vezető úton indult el, ki tudja, milyen elhibázott séta következtében.

Járás és kószálás
Térjünk vissza Párizsba, ahol a Cours-la-Reine után a Palais-Royal negyed lesz a főváros éjszakai életének kitüntetett helyszíne, méghozzá több évtizedre. Nem csoda, ha az 1840-1860-as években ott telepszik meg Aubert, a Charivari című újság szerkesztője, aki Physiologies című művéről híres. Miről van szó? A magyarázat a Physiologie des Physiologies-ben található meg (1841):
"A fiziológia szó két görög szóból áll, amelyek jelentése ezentúl a következő: 18 kötet, amely 124 oldalból és végtelen számú ábrából, díszítősorból és fecsegésből (logos) áll, és természettől fogva együgyű emberek használatára szolgál (phusis)." Ezek a humoros, tréfás, olykor pimasz kis zsebkönyvek a kor legjobb rajzolóit foglalkoztatják, Daumier-t, Gavarnit, Monnier-t vagy Travi?s-t, akik néha kíméletlenül figurázzák ki az olyan társadalmi "típusokat", mint a "könnyűvérű nő", a "kékharisnya", a "felszarvazott férj", az "életművész", a "járadékos" stb. A 130 "fiziológiából", amely 1840 és 1842 közt megjelent, Aubert legalább százat adott ki, köztük a "A kószáló fiziológiájá"-t (1841) Louis Huart-tól Daumier és Maurisset rajzaival, amely 130 ezer példányban fogyott el - mielőtt bekerült volna a közös kötetekbe.
De a műfajt valószínűleg Honoré de Balzac teremtette meg, amikor 1829-ben megjelentette "A házasság fiziológiájá"-t, amelynek szerkesztését 1825-ben kezdte. Osztályozási törekvései, amelyekre például Cuvier tudományos munkái inspirálták, már az Emberi színjáték előszavában is megjelennek (1840). Balzac egy tudományosan lefolytatott és filozófiailag igazolt hatalmas intellektuális vállalkozáshoz kívánt hozzájárulni: egy egész korszakot átfogni, minden fonákságát feltárni, minden főszereplőjét megfesteni. Műve minden irányú feltérképezése egy állandó mozgásban lévő társadalomnak, amelynek a szabályai gyorsabban változnak, mint amennyi idő az elsajátításukhoz szükséges. És Balzac senkit sem akar kifelejteni, semmi mellett nem akar elmenni, minden fontos neki, az öltözködés, az étrend, a szivarozás technikája, a kávékeverés módja, minden, beleértve a járás látszólag jelentéktelen mozdulatait.
"A járás elmélete", amely 1833-ban jelent meg az Europe littéraire című folyóiratban, arról értekezik, amit Balzac teljes joggal nevez "a test fiziológiájának". Valóban, az emberi test, a testtartás, a mozdulatok jól jelzik a lelkiállapotot, a kulturális gyökereket, a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet. "Járás közben az asszonyok képesek mindent megmutatni, de semmit sem láttatni", mondja. Más szellemes felismeréseket is elősorol:
"A pihenés a test csendje."
"Minden mozdulatnak megvan a maga kifejező ereje, amely csak rá jellemző, és a lélekből jön. A hamis mozdulatok alapvetően a karakter természetére vezethetők vissza; az esetlen mozdulatok a szokásokból származnak."
Az is Balzac volt - ez a bulímiás író kielégíthetetlen étvágyat mutat a megfigyelés iránt is -, aki a kószálás legérzékenyebb meghatározásával előállt: "a szem gasztronómiája".
Walter Benjamin avatja a flanőrt, a kószálót Párizs meghatározó figurájává, hiszen Párizs nem egy nemzet fővárosa, hanem egy korszaké, a 19. századé. "Párizs teremtette meg a kószáló típusát", állítja Walter Benjamin, mielőtt felvetné a kérdést: "Milyen érdekes, hogy nem Róma volt az. Vajon miért?" És a válasz:
"Maga az álom is előre kijelölt utakat követett volna Rómában? A város vajon nem volt-e túl gazdag templomokban, zárt terekben, nemzeti szentélyekben ahhoz, hogy minden egyes kockakőnél a maga teljességében léphessen be a járókelő álmaiba? Magyarázhatja ezt persze az olaszok nemzeti karaktere is. Mert Párizst nem a külföldiek, hanem maguk a párizsiak tették a kószáló számára az ígéret földjévé, »színtiszta életből összerakott tájjá«, ahogy egyszer Hofmannsthal fogalmazott. Táj... a kószáló számára Párizs valóban azzá vált. Pontosabban szólva a kószáló szemében Párizs két dialektikus pólusra bontható. Tájként tárulkozik ki előtte, és szobaként zárul rá."
Vagyis a nagyváros urbanizált tájképe, a modernitás metropolisza a maga pályaudvaraival, nagyáruházaival, hatalmas kávéházaival és sörözőivel, színházaival, tobzódó luxusával, egzotizmusával, elektromos fényeivel teszi lehetővé a kószáló kiválását, felbukkanását, megszületését. A kószáló nem azonos azzal, aki határozatlan céllal sétálgat, még kevésbé azzal, aki céltudatosan megy; a kószáló nagy elszántsággal és minden pillanatban éber figyelemmel végzi elsődleges tevékenységét, a legkisebb részletét sem téveszti szem elől, betér a fedett átjárókba, végighalad a körutakon, kering egyik utcából a másikba. Ez a tömegember tétlennek véli magát, holott a kirakatok üvege mögé kihelyezett árukra kacsingat, rögzíti a házmesterek, boltosok legjelentéktelenebb megjegyzéseit is, ad rá, hogy az egész negyed eseményeit és gesztusait ismerje. A kószáló tulajdonképpen amatőr rovartanász, mint azt Walter Benjamin megjegyzi, aki azon igyekszik, hogy "az arcokból kiolvassa a foglalkozást, a származást, a jellemet". Egy másik írásában Walter Benjamin egyenesen azt mondja, hogy a kószáló a detektív megelőlegezése, előképe:
"A kószálónak társadalmi legitimációt kell keresnie magatartására. Tökéletesen megfelel neki, ha nemtörődömségét olyan színben tünteti fel, mintha mögötte valójában egy olyan vizsgálódó ember lankadatlan figyelme rejtőzne, aki folyamatosan szemmel tartja a mit sem sejtő bűnözőt."
A kószáló kitüntetett terepe a passzázs. Az első fedett passzázst az Orleans-i hercegnek, XVI. Lajos kuzinjának tulajdonítják, aki 1786-ban, a királyi palotában faborítású galériát nyitott, ahol különféle kereskedők kaptak helyet. A "Camp des Tartares"-t tekintik az első igazi passzázsnak, azaz olyan boltokkal szegélyezett szűk utcának, amely az épületek között kanyarog, és két utcát köt össze. A passzázs üvegtetőt kapott, és csak gyalogosok használhatták, ami kifejezetten a kényelmüket szolgálta egy olyan korban, amikor még nem minden utcának volt járdája. A passzázs 1820 és 1853 közt éri el fénykorát, a haussmanni nagy munkák kezdetéig. Minthogy a teljes virágjában lévő modernitás szívében képviseli egy világ végét, Walter Benjamin igazi gyönyörűséggel nézi, mintha egyfajta mozgásszabadság elvesztését látná benne. Victor Fournelt idézi az "Amit Párizs utcáin látunk"-ból (1855):
"Ám ne keverjük össze a kószálót a bámészkodóval: van árnyalati különbség köztük... Az egyszerű kószáló... mindig személyiségének teljes birtokában van.  A bámészkodóé ezzel szemben eltűnik, felszippantja a külvilág. A bámészkodó a látnivalók hatására személytelen lénnyé válik, többé nem ember, hanem közönség, tömeg. Sajátos karakter, buzgó és naiv lélek, ábrándozásra hajlamos... az igazi bámészkodó méltó minden józan és őszinte lélek csodálatára."
A gyalogos stílus híve nem habozik leírni, hogy a kószálás
"mozgó és szenvedélyes dagerrotípia, amely a legapróbb nyomokat is megőrzi, és amelyben állandóan változó visszfényeivel együtt reprodukálódik a dolgok menete, a város mozgása, a közszellem, a tömeges hiedelmek, ellenszenvek és csodálatok sokarcú fiziognómiája."
 Priscilla Ferguson megállapítja, hogy a "kószál" ige későn került be az akadémiai szótárba, csak 1878-ban, akkor is ezzel a meglehetősen pontatlan meghatározással: "szórakozásból sétálgatni, apróságokra elvesztegetni az időt". Pedig a "kószáló" szónak hosszú története van. Már 1806-ban olvashatjuk a FlÂneur au salon ou M. Bonhomme...-ot; 1808-ban a következő jelentéssel találjuk meg: "Kószálni: céltalanul járkálni ide-oda, henyélni, kóbor, csavargó életet élni." 1825-ben J.-B. Auguste Aldéguier jegyzi a FlÂneur, ou mon voyage  ? Paris, mes aventures dans cette capitale, et details exacts de ce que j'y ai remarqué de curieux, et de nécessaire ? connaître-t. 1831-ben egy névtelen (!) kószáló jegyzi "A párizsi kószáló" című cikket, 1842-ben Auguste de Lacroix írja a "kószáló" szócikket az "Ahogy a franciák önmagukat látják"-ba. Az egyetlen árnyék ezen a képen: hiányzik az oly nagyra értékelt "kószáló" kifejezés nőnemű megfelelője. Nincs "flÂneuse", csak pejoratív megnevezések vannak a járdán álldogáló prostituáltakra. Egy nő, aki egyedül sétálgat éjszaka a város utcáin, csak prostituált lehet az akkoriban uralkodó szexista - és lényegénél fogva hipokrita - felfogás számára.

Bolyongás és sodródás
Mindez azonban inkább bátorítja Charles Baudelaire-t, hogy titokzatos járókelők nyomába eredjen, Gustave Flaubert-t, hogy nevelése kiteljesítése érdekében hagyja csatangolni Frédéric Moreau-t, Émile Zolát, hogy Claude Lantier lábával fesse le - ha szabad így mondanom - Párizst, és bátorítja mindazokat az írókat, akik cselekményt, bemondásokat és mindenféle hangulatokat merítenek a párizsi utcán. Felsorolásuk helyett érjük be itt azzal a megállapítással, hogy a nagyváros inspirálta regényírók és költők kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kószálónak, a csavargónak, a sétálónak, a járókelőnek, a gyalogosnak. A passzázsok is léteznek mind a mai napig, és ha nem felelnek is meg annak a célnak, amiért létrehozták őket, még mindig átjárunk rajtuk, elmegyünk, hogy vegyünk egy-egy könyvet - most éppen a Verdeau-passzázsról beszélek -, arrafelé rövidítjük le az utat vagy egyszerűen csak azért megyünk át rajtuk, hogy felleljük Louis Aragon regényének, a Paysan de Paris-nak a hangulatát vagy Louis-Ferdinand Destouches, alias Céline önéletrajzi szövegeiét. A szürrealisták nagy járkálók. Philippe Soupault a les Nouvelles Nuits de Paris-ban, de André Breton is a Nadjában az "objektív véletlen" elve szerint járják be a várost, valamiféle szürrealitást kutatva... Harminc évvel később és ugyanebben az életkorban - valamivel több mint harmincévesen - a Szituacionista Internacionálé alapítói a sodródás érdemeit dicsérik. 1956-ban a Les L?vres nues című folyóiratban teszi közzé Guy Debord (szül.: 1931) "sodródáselméletét", amelyet így határoz meg:
"A különféle hangulatokon való sietős átkelés technikája. A sodródás fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pszichogeográfia természetének felismerésével és egy játékos-konstruktív magatartás igenlésével, amely minden pontján szemben áll az utazás és sétálás klasszikus fogalmaival."
Három évvel korábban Ivan Chtcheglov 19 évesen megírja a Formulaire pour un urbanisme nouveau-t, amelyet némileg módosított változatában 1958 júniusában közölt az I. S. első száma. Ugyanebben a számban a következő meghatározást találjuk a pszichogeográfiára:
"A geográfiai környezet - akár tudatosan elrendezett, akár nem - pontos hatásainak tanulmányozása, amely környezet közvetlenül hat az egyének érzelmi viselkedésére."
A szituacionista sodródás a város birtokbavételének aktusa, amelyben a várost eltérítik az urbanizáció által rákényszerített funkcióktól és használati módoktól. A sodródó új "szituációt" teremt, amely elidegeníti őt az áruk világától és annak látványától. Nincs ebben semmi forradalmi, mindenki tapasztalatból tudja, hogy az öncélú bolyongás a városban a fiatalok legfőbb tevékenysége... Ami pedig a szituacionistákat illeti, némelyikük emlékei szerint az éjszakai bolyongás a városban alapvetően a nagy mennyiségben fogyasztott alkohol következménye volt... A még mindig a megvalósítás állapotában lévő projekt, a "New Babylon", ez a teljes egészében a sodródásnak, az örömteli nomadizmusnak, a játékos bolyongásnak szentelt város, amelyet a holland festő, Constant rajzol fel, a homo ludens lakóhelye. Egy ugróiskola-város, ahol minden lépés meglepetés, minden útvonal játékpálya. New Babylon elfogadja az emberi magatartások sokféleségét, kiprovokálja a váratlant, felizzítja a kreativitást, gőgösen nem vesz tudomást a munka ideológiájának teljesen alárendelt ipari társadalom régi racionalitásáról. New Babylon talán megkönnyíti majd a kószálást... A sodródók legfőbb érdeme, hogy megmutatták azt, amit rendszerint elrejtünk, a napi útvonalakat és mindazt a kellemet, amelyet nyújtanak. Mert a köznapi nem mindig nehézkes, szürke, szomorú, ahogy azt Pierre Sansot is bebizonyítja a Poétique de la ville-ben (1973) vagy Georges Perec az Esp?ces d'espaces-ban (1974).
Ezeket a gyalogos útvonalakat térképezi fel és teszi egyértelművé Jean-FranÇois Augoyard a Pas ? pas-ban:
"A napi séta, úgy tűnik, a piacgazdaságban elhagyott, visszahozhatatlan praxis részét képezi, mivel jelentéktelen a tudás szempontjából. A funkcionális osztályozás szerint a gyalogos útvonalak nyilvánvalóan a lakóhelyet kötik össze a munkahellyel, a szórakozás és a fogyasztás helyszíneivel. De a fontos az, hogy a térbeli közvetítéseket a megélt idő tulajdonságai rendszerezik. A közlekedési idő a séta, a "bemegyek a városba", illetve a sietség és az igyekvés ideje. Ugyanaz az útvonal idézi meg a magánt és a közt, az egyénit és a közöset, a szükségest és az esetlegest."
Ugyanúgy, ahogy egy ember járása megszünteti az anonimitását, és felfedi társadalmi hovatartozását, életkorát és erkölcseit, a városlakó napi közlekedése is kifejezi jó vagy rossz közérzetét. A kószáló megjelenése óta maga a város formája változott meg. Párizs már nem képzelhető el külvárosai-alvóvárosai nélkül, nagy, élettelen épületegyütteseinek szaporodása nélkül, a hétköznapok hármas felosztása ("métro-boulot-dodo" - "metró-meló-szunya") és a tevékenységek szerinti övezetbesorolás (munka, lakás, fogyasztás) nélkül.
Egész Franciaország urbanizált lett, vidéki területeit is beleértve, hiszen a falvak határában megjelentek a típusház-telepek. Miután a szakértők nem értették pontosan, mi történik, először "vidéki urbanizációról" beszéltek, aztán "külterületi urbanizációról", mielőtt megállapították volna, hogy "szórt urbanizáció"-ról van szó, ami többek közt az autózás általános elterjedését hozta. Kérdés: lehet-e kószálni autóval? Mielőtt válaszolnánk, hallgassuk meg egy sarcelles-i lakos tanúvallomását (1964):
"Odakint, a majdani metropoliszban, minden egyforma, geometrikus, nincsenek utcák. Vannak utcanevek, és úttestek az autóknak, de nincsenek bevásárlóutcák, sétálóutcák, játszóutcák. Én nem kószálok egy olyan városban, amelyet minden urbánus tájjellegétől megfosztottak, egy olyan városban, amely nem a szülőhelyem, és amely a semmiből született. Mindent előre elterveztek benne, kivéve a kiszámíthatatlant. Ahhoz, hogy én eltöltsem az időmet egy városban, arra van szükség, hogy váratlanul felbukkanjanak előttem olyan boltok, ószeresek, utcai árusok és piacok, amelyekre nem számítottam."
Másként van ez a grenoble-i Arlequin negyed lakói számára, amit Jean-FranÇois Augoyard rögzít tíz évvel később - és tíz év alatt az urbánus Franciaország a felismerhetetlenségig megváltozik -, vagyis hogy a külterület, az ismétlődések, a részletek, a lerövidítések, a szokásos útvonalak nem mindig ugyanazt jelentik. Hiszen egy olyan útvonal, amely kényszerűen adódik az egyik nap, más körülmények között vagy más napszakban kellemes vagy meglepő is lehet. A képzeletvilág állandóan belép abba a módba, ahogyan az útvonalakat megéljük, hogy kiiktatunk-e egy útvonalat vagy sem, hogy megszokunk-e egy helyet vagy sem. A gyalogló járás közben "olvassa" a városát, és valós időben értelmezi a szöveget, amelyen végigmegy.
Az útvonal sohasem ugyanaz, bár természetesen mindig a terület egyik pontját köti össze a másikkal, de a megélés módja határozza meg az átszelt területek minőségét. A birtokbavétel dönti el, hogy egy hely lakható-e vagy sem. És a birtokbavétel nem "eltulajdonítást" jelent (azzal veszek birtokba egy hotelszobát, hogy arrébb rakok egy széket, bepakolom a ruháimat a fiókba, az éjjeliszekrényre kiteszek egy órát vagy egy családi fényképet), hanem "kapcsolatba kerülést". Kicsit úgy, ahogy Michel de Certeau mondja:
"Használatba venni a teret nem más, mint megismételni a gyerekkor ujjongó és csendes gyakorlatát: azaz a térben másvalakinek lenni, más helyébe képzelni magam."
Vagyis a "tér" sok "időt" is tartalmaz...

Szökés és vándorlás
A zűrzavaros urbanizált térben a város szövegének olvasása megnehezül. A már ismert területeken, épületek közt van sok "fehér folt", és vannak néha "kollázsok". A központ többé már nem a régi történelmi városközpont, hanem sokszor a külváros külvárosában felépített bevásárlóközpont, ahová autóval lehet eljutni. A "gyalogos" város már a múlt része, és a múltba látogatunk, amikor a régi város járdáit tapossuk. A modernitás városát autóval kell átszelni, és lakója elektronikus levélben vagy mobiltelefonon kommunikál. A "régi" város utcáin kevesen járnak, kivéve bizonyos utcákat a hét bizonyos napjain. A magán-lakónegyedekben vagy a videóval őrzött enklávékban, amelyek egyre szaporodnak Franciaország területén, nincsenek utcák, csak kiszolgáló utak. Csak igazoltan tiszta szándékkal lehet oda bejutni.
A szomszédos bevásárlóközpont a kereskedőutcákat rekonstruálja, amelyek kirakataikkal halványan emlékeztetnek ugyan a párizsi passzázsokra, de a légkondicionálás és a hangulatos zene idegen tőlük. Persze az Euro-Disney mellett, Val d'Europe-ban található óriási bevásárlóközponttal szomszédos falu sétálóutcája ugyanolyan, mint bármelyik testvére Bayonne-ban vagy Concarneau-ban, de a hamisítás, sőt a hamis patina képtelen igazinak látszani. Ez a szemfényvesztő falu csak azokat téveszti meg, akik sohasem kószáltak. A bevásárlóközpont marketingesei azt remélik, hogy ezek az utak alkalmasak szabadidős tevékenységekre. Közük sincs hozzá. Megtöltjük a bevásárlókocsinkat, kitoljuk az üzlet sétányaira, aztán megkeressük az autónkat a hatalmas parkolóban - ebben nincs semmi szórakozás. Ha a kellemesebb fogadtatás, a színvonalasabb körülmények, az eredetibb környezet révén a bevásárlás robotja kevésbé bizonyul kínszenvedésnek, annál jobb.
De egy bevásárlóközpont a maga hipermarketjével, kirakataiban a mindenütt egyforma nemzetközi feliratokkal sohasem veheti fel a versenyt egy igazi városnegyeddel, üzleteivel, utcai árusaival, csavargóival és tarkabarka, az egyformaság ellen lázadó lakosságával. A jelenkori várostörténet tudatában van ezeknek a mély változásoknak, amelyek érintik a városlakók életmódját, időfelhasználásukban éppúgy, mint valós vagy virtuális geográfiájukban. Fölösleges sajnálni a "régi szép időket", amikor a kószáló sem volt olyan "szép", mint amilyennek a mából látszik...
A lényeg másutt van. A világ lakhatóságában. És ezt csak a praxisok és használati módok sokfélesége garantálhatja. A kószálónak, az utazónak, a turistának, a sétálónak, a sodródónak - ki van még? - megvolt a helye a maga diadalmas korszakában. Legyen így most is, amikor a városok határai egyre elmosódottabbakká válnak, és a városi hétköznapok időfelhasználási módjai szokatlan kalligráfia szerint keverednek egymással. A megnyitásra váró ösvények, a követendő útvonalak, a használatba vett országutak, amelyek megadják a testnek a maga mértékét és a léleknek a maga tükrét, ma is nélkülözhetetlenek. A "szóba elegyedés" pedig ékes bizonyítéka a virágjában lévő városiasságnak. A véletlenszerű és közösen elfogadott találkozás megteremti a maga helyszíneit, amelyek aztán megőrzik a találkozás emlékét. Egy út sohasem egyirányú, és nincs rajta kötelező haladási sebesség. Jó utat a terjeszkedő városok független zarándokainak!

     MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

VIRILIO, Paul
Az eltűnés esztétikája
Balassi, 1992

SCHELLE, Karl Gottlob
"Séták a szabadban"
Hirtelen séták
Ex-Symposion, 1998. 23-24

BENJAMIN, Walter
Angelus Novus
Helikon, 1980


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret