stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Felicitas Hoppe
Hombre
Franz Ernestus Antonius Emerentius Maria Kapf (1759 - 1791)
 
Az albérlőimet kérdik? Az egyiket Schillernek hívják, a másikat Kapfnak, Schiller tegnap éjjel karonfogva cipelte haza ezt a Kapfot, hat keresztnevét kántálva. Franz Joseph Ernestus Antonius Emerentius Maria Kapf a jezsuitáknál nevelkedett Bajorországban, eszmékkel tömték tele a gyerekfejét, modora csak annyi, mint Schillernek. Károly-akadémia, ahol egy kaptafára készülnek a hősök. Úgy nevelik a férfiakat, akár a facsemetéket: meghajlítják őket, hogy ne susogjanak, aztán nádpálcával darabokra törik az egészet, mehet tüzelőnek. Egy részüket hajóra teszik, és irány Amerika, a maradékot meg eladják a szomszédoknak, Németalföldi Kelet-indiai Társaság, ott állítólag van pénz, katona mindig kell nekik, küldik őket tovább Afrikába.
 De amíg még itthon vannak, addig csak a mocskos csizma meg a nagyotmondás. Néhány díj harcászati filozófiából, jelvények hadijogból, vívásból. Schillernek négy van, Kapfnak mindjárt nyolc. Séta közben az esőcseppeket kaszabolja, és ernyő nélkül sem ázik el. Kivágja magát, akármilyen bajba kerül, játssza a győzőt, és folyton hölgyek nyomába szegődik, pedig istállószaga van. Mégis idevettem, együttérzésből, vagy talán szeretetből, mert ő Schiller ikertestvére. Osszák csak meg a szobát: Schiller, a medikus és Kapf, az én kis katonám, aki tegnap éjszaka óta azzal kérkedik, hogy ő az idősebb. Előrelendíti a karját a nadrágja varrásától, aztán föl a magasba, és kiabál, januári gyerek vagyok, az Egy, a Kezdet. Schiller novemberben született, borongós hónap, kiabál Kapf, a novemberi gyerekből nem lesz férfi, csak költő.
 Kapf lenézi a költészetet, inkább pamfleteket irkál minden ellen, ami neki nem szent, éjszakánként, borozás közben a fegyveréhez kap, csatatérré változtatja a szobát, és néhány suhintással felülről lefelé kettészeli először a bal oldali függönyt, aztán a jobb oldali függönyt. Négy sokkal szebb, mint kettő, drága Frau Vischer, kiabálja, ugye maga is látja, én meg mondom neki, Kapf, ezt is hozzáírom a számláház. Kapf iszik, verekszik, és tíz ember előtt prédikál, hogy föl kell kerekedni, nyakunkba venni a világot, messzi országokról szónokol, hogyan kell meghódítani a világot hittérítés útján, mert a tengeren túl kevés a hit. Misszionárius akar lenni, a pogányok közé menni, én meg mondom neki, Kapf, menj Afrikába, ott olyan meleg van, hogy akinek nem nőtt be a feje lágya, annak összemegy. Nagy a világ, ezt tudom, mert olvastam, hat keresztnév, egy tőr a kabátba rejtve, útközben tengerbe dobott imádságok. Szórakoztató istenke az, aki napközben prédikál, éjjel meg a kártyát keveri.
 Az hombre most a kedvenc játéka, mert a gondolkodás meg a költés fárasztó, a kártyázás viszont inspirálja Schillert és Kapfot is. A szabályok nem jutottak el az agyamig, a lárma viszont, amitől aludni sem tudok, ha éjjelente újabb körbe kezdenek, annál inkább. Néha lelopózom a lépcsőn, letérdelek a kulcslyukhoz, és annyit értek belőle, hogy tétet emelni, harcolni, verekedni és veszíteni kell tudni hozzá.
 Kapf minden éjjel elveszíti a kulcsát, ilyenkor a csizmájával kér bebocsátást, már háromszor berúgta az ajtót. Inspiráció!, ordibálja, Schiller tanuljon meg végre színpadban gondolkodni, én előjátszom, ő meg leírja, költőé a mű, katonáé az élet! Schiller föláll az asztal mellől, elhajít tollat-papírt, és kifütyüli az ágyból a Kronenbittert, a szegény Schiller úr még szegényebb csicskását, az is legszívesebben kiinná innen magát, meg se állna valami távoli, szebb világig. Itt ugyan nem fogják békén hagyni Schiller boroskancsóját, sörcsapját, öreg mindenesét, akinek akkor is járnia kell, ha már senki nem tud. Mert valami nagy dolog van készülőben, igazi papírforradalom, egész csomó papír nehéz, fekete tintával teleírva. Kapf beszél, Schiller jegyez, türelem, Frau Vischer, csak várja ki a végét, hírnév és közmegbecsülés száll majd a házra.
 Meg pénz, kiabál Kapf, az adósságok koronázatlan királya. Mivel ő tudja, mi áll azokon a papírokon, benne van a kezdet kezdetétől, énelőttem is Schiller mellett feküdt, egymás mellé tolt ágyakon, mint férfiak közt szokás, az egész Akadémia lázban fetrengett, makacs kis járvány, komoly érvágás a hercegnek. Aki pedig nem halt bele a lázba, azt az unalom ette meg, semmi hombre, semmi tőr, Kronenbitter sehol, csak víz és nehéz álmok, lázas homlokok és fülledtség, ideális a költészethez. Aztán hirtelen újra élet tölti meg a házat. A betegszobában mozgolódás, az összes bamba, kripli és alvajáró, mindenki, akinek szíve van, hogy nagyot merjen, mindenki szerepet akar, másik nevet viselni, mindenki rabló szeretne lenni, egy Spiegelberg, egy Razmann, egy Grimm vagy Schweizer, egy Schufterle, Roller, Kosinsky, Schwarz, legszívesebben rögvest felugrálnának a színpadra, szablyát ragadnának, gurigatnák a puskaporos hordót.
 Hogy egészen pontosan miről szól a történet? Elárulnám maguknak, ha ki tudnám betűzni Schiller kézírását, de most, hogy kiszabadultak a lazarettből, megint borral írnak, nem tintával, úgy dülöngélnek azok a betűk. Talán Kapf kente oda az egészet, mert a történet, amit ki tudok hámozni, régi: egy apa, két fiú, testvérviszály, az egyik jó, a másik gonosz, a gonosz rút, a jó szép, a jó az apa szemefénye, a gonosz csúf szálka a szemben. Franznak hívják a bitangot, akasztófa és kötél egy személyben, tizenöt férfira jut egy asszony, az is ül a kastélyban és a tisztességét őrzi, miközben odakint az erdőben polgárháború dúl, a gazdagoknak jut, a szegények veszítenek, mese rókákról, nyulak számára.
 A java még hátravan. Gyilkosság, merénylet, intrika, kétségbeesés, a végén mindenki magára emel kezet, mert Németországban így szokás. A hölgy tőrbe csalja szerelmét, az apa börtönben rohad, a gonosz magának sodorja a kötelet, a jó bűnbánóan töri magát kerékbe. Károly-akadémia! A szabadság csak egy darab papír, egy rövid költemény, egy schilleri gondolat, amit Kapf kürtölt a világba. A banda többi tagja szétszóródik az erdőben, mert a haramiák csapata nem más, mint egy osztályra való iskolás, reménytelenül széteső banda, amint elnémul a parancsszó. Az egyik hazamegy, a másik Németalföldre, a harmadik a hajóra.
 De ma még csak a Bopserwaldba lesz a séta. Az ikerkosarakat fogom megrakni, egyet Kapfnak, egyet Schillernek, ki ne száradjon a szája, amikor a harmadik felvonást szavalja. Bort kell inni szabad ég alatt, kiabál Kapf, ha feszül a nadrág a lábunk között. Vessenek csak egy pillantást erre a rajzra, és találják ki, melyikük az. Amelyik az árnyékban térdepel, vagy amelyik a fényben ül?
 Schiller a múlt éjjel lelépett, a dicsőség szárnyas lován menekült meg a hercegtől. Itt hagyta nekem a Kronenbittert, Kapfot, az adósságait meg néhány költeményt, szóval mindazt, ami nem fért bele a táskába. Egyszer még jó pénzt kereshetek velük, mert a múlt héten Mannheimben voltam, és titokban megnéztem a Haramiákat, Schillerrel a zsebemben, mert a herceg nem ad neki eltávozást. A publikum térdre rogyott, az urak csizmástul, a hölgyek könnyben ázva. És ahogy Schiller elbújik a taps elől, és magából kikelve bőg az örömtől - előadás után hárman vonszoltuk haza.
 Az úton végig versben beszélt, mintha megint fölszökött volna a láza. Hogy milyen szűkössé vált neki minden, mintha abroncs szorítaná a keblét, és az ördögbe a herceggel, aki kikényszeríti őt a világba, világon, hogy világos legyen, nem a világot, csak a színházat értve. Árkus papírokkal méri a földet, amin mások fáradságosan menetelnek. Neki a lúdtollában van a földrajz, hosszú mondatokban folyik ki belőle, a táj mégis szűkös és ismerős marad, én viszont, akárcsak gyerekfejjel, ragaszkodom a hazámhoz.
 Errefelé, míg Schiller az országutakat tapossa, valójában egészen más dolgok zajlanak. A város zugai toborzókkal tömve, a hercegnek pénz kell, így hát katonákat próbál rásózni Németalföldre. És a gyakorlott toborzó az utolsó férfit is kicsalja az ajtó elé az anyja meg a menyasszonya karjából. A procedúra mindig ugyanaz. Először a pénz halk neszei, aztán gyerünk a söntésbe, ivás közben az Afrika-prédikáció a napról, a Délről, az örök kéjről.
 Maga a paradicsom!, kiabál a toborzó eltökélten, rendszerint ilyenkor tölt másodszor, és az áldozatnak a szeme is összeakad attól, hogy milyen közel van a távoli Afrika, minő határtalanul buja a kaland és mily fölemelő a misszió, mily nagy a megtiszteltetés és kicsiny a veszély, milyen bőséges a zsold, olyannyira, hogy az ember, itt tölt harmadszor, a kéjt hatalmas serlegekből issza. És soha nem esik, a nap mindig süt, az egész ország egy derűs időjárás-jelentés, az egész élet egyetlen nyár, nincs több hóesés, és soha többé nem fázik a láb, amely elé, most tölt negyedszer, szép és olcsó rabszolganők hullanak, akik olyasmiket tudnak, amikről nem is álmodtál.
 Gyáva cenk, aki az odaútról érdeklődik, hajókra és tengerre, viharokra és imbolygó árbocokra gondol, zavaros vízre és sorvadó ínyre, tengerbe pottyant matrózra és végtelen várakozásra, ha nem jön a kedvező szél. A tenger egy korty az ötödik serlegből, és az utazás félelme belefúl a hatodikba, mert nincs is tenger, se viharok, Afrika csak egy macskaugrás. És aki ekkor nem borítja fel a hetedik serleget, nem rohan haza, és nem csomózza máris a hátizsák zsinórját, az a zsebkendője sarkára kötheti a becsületét, eláshatja az előkertben, és lesheti, kihajt-e belőle valami.
 Aki még ekkor is vonakodik és ingadozik, az megkapja a nyolcadik serleget, hogy tisztábban lásson, hogy felfogja, mi is ő valójában, kolonc a haza nyakában, a nemkívánt tizenharmadik gyerek, a tizenharmadik éhes száj. Tudod te egyáltalán, ki vagy? Lehet, hogy nem is az apád fia, csak egy trófea valamelyik hetivásárról, vagy ráadás valamelyik napszámhoz, amikor anyád eltűnt a Bopserwaldban. Az pedig, aki apádnak nevezi magát, hogy hírbe ne hozza magát meg a családot, örül, ha veszed a kalapod. Na, igyál egy tizenegyediket az érzékeny lelkedre, hogy lásd, nem gondoltam semmi rosszra. Egyébként nincs ok a szégyenre, a herceg is vígan potyogtatja jobbra-balra a kölyköket, aztán törheti a fejét, hova rakja őket. Tiszteket csinál belőlük, mennek azok is a misszióba, mind a hat.
 Dugd a fejed a serlegbe, ott olvasható az alján, milyen nagylelkű és kedvező az ajánlat. Tetőtől talpig új élet, aranygombok és szögletes váll, jobban kipárnázva, mint akármelyik ágy. Úgy fogsz aludni benne, mint a bunda, és még csak nem is ráncolódik, a csizma meg, hát azt az örökkévalóságnak varrták, háromszor elmégy vele Afrikáig meg vissza, és a talpa még mindig mintha új volna.
 A toborzó derék munkát végzett, a delikvens félig már az asztal alatt, de az utolsó serleg csak akkor kerül bevetésre, ha az áldozatnak már végképp összeakad a szeme, ebben pedig nem bor van, hanem kocka, gyermekjáték. Ha tíznél többet mutat, enyém vagy. De ennek már megvan mind a tíz, nem kell itt már dobni ahhoz, hogy bezupáljon, omlós már, mint a bárányhús, fejét az asztalra hajtja, és másnap reggel uniformisban ébred.

        (részlet egy hosszabb elbeszélésből)

NÁDORI LÍDIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret