stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Svetlana Boym
A nosztalgikus város
(Moszkvai tömeglátványosságok)

1997-ben, Moszkva alapításának 850. évfordulója alkalmából Jurij Luzskov polgármester megrendelésére eloszlatták a felhőket az orosz főváros felett. Jurij Luzskov méltóságteljesen hajtott keresztül a városon, Moszkva legendás alapítójának, Jurij Dolgorukij hercegnek öltözve. A szovjet korszak popdívája, a szűzi fehérbe burkolt Alla Pugacseva hivalkodóan túlméretezett kereszttel a keblén áldotta meg a nemzetet. Moszkva és Luzskov védőszentje, Szt. György győzedelmesen lemészárolta az Oroszország ellenségeit jelképező sárkányt a Vörös téren rendezett exkluzív performansz keretében, melyet Andrej Koncsalovszkij ex-szovjet hollywoodi rendező koreografált. A program az "Út a huszonegyedik századba: transzmillenniumi utazás"-sal, a világ addig legnagyobb lézershowjával, Jean-Michel Jarre francia mágus kreációjával zárult. A show lényege az volt, hogy a sztálini kor moszkvai felhőkarcolóira vetített vibráló, mágikus jelenések sorozata formájában a múlton keresztül a jövőbe vezessen: Jurij Dolgorukijtól Jurij Luzskovig, a Patyomkin csatahajótól a Szputnyik űrhajóig. Egyenesen az égre pedig híres orosz ikonokat vetítettek, köztük bizánci vallásos képeket és az újjáépített Megváltó Krisztus katedrálisának képét. Az ember ritkán lehet jelen egy mítosz születésénél. Moszkva 850. évfordulójának ünnepsége ilyen alkalom volt, mely egyszerre találta fel újra az orosz hagyományt és a fennkölt szovjet stílust. Ez a fantasztikus műsor nem az ismerős monumentális propagandát kívánta megingatni, hanem annak posztszovjet riválisát volt hivatott megteremteni. Ahol Sztálin a folyók áramlási irányának megfordítását fontolgatta, ott a mindenható moszkvai polgármester a felhők mozgását akarta - legalább egy-két napra - módosítani. A természet erőit egy puszta tömeglátványosság kedvéért hangszerelték.
Az ünnepségek utolsó napján a Bolsoj Tyeatr balerinái a szabad ég alatt részleteket mutattak be a Hattyúk tavából, versenyre kelve a közelben ringatózó valódi hattyúkkal. Percekkel az előtt, hogy a balerinák a "kis hattyúk táncába" kezdtek volna, ónos eső kezdett esni. A technika segítségével ideiglenesen megállított, két napig a város kapujánál feltartóztatott pocsék orosz időjárás végül elérte a fővárost. A pocsolyákban tocsogó balerinák reszkettek a szitáló esőben, miközben a valódi hattyúk Csajkovszkijra verdestek a szárnyukkal. Végül éppen az eső segített a különleges effektusok kiemelésében, hiszen a legtöbb moszkvai a televízióban nézte a performanszt, ahonnan az tökéletesen koreografáltnak tűnt. Az egyetlen dolog, amit a moszkvai polgármester 1997-nek ezen az augusztusi hétvégéjén nem tudott befolyásolni, egy párizsi alagútban történt baleset volt, mely a walesi hercegné életébe került. Talán az egyetlen esemény, mely a moszkvai látványosságtól elterelhette a figyelmet, Diana halála volt, ami néhány, Elton Johnhoz hasonló sztár beígért fellépését hiúsította meg. Rövid időre felbukkant, majd hamarosan elült egy nemzetközi konspiráció híre. A show-t folytatni kellett.
Moszkva 1995-től 1998-ig tartó röpke aranykorának "gazdasági csodáját" csak az tudta értékelni, aki vagy nagyon magasról nézte, és a panorámaszerű látványt élvezhette, vagy mozgásban volt, és a forgalommal dacoló BMW-vel száguldott végig az utcákon. Azokban a korai posztszovjet napokban a város nem gyalogtempóban mozgott. A gazdasági csoda éveiben Moszkva a világ egyik legizgalmasabb célállomása volt: a külföldi látogató számára a szórakozás és hivalkodó fogyasztás örök vásárának tűnhetett, orosz bisztrókkal és McDonald's-okkal, tülkölő Mercedesekkel, szétfeszülő kaszinókkal, "komplexusmentes" mikro-miniszoknyás lányokkal, és mindenütt az azonnali kielégülést ígérő hirdetésekkel. A saját mini-Eiffel tornyát és Gorkij vidámparkbeli Empire State Buildingjét, Nagy Péter gigantikus emlékművét és a világ legnagyobb neobizánci katedrálisát prezentáló Moszkva felfalta más városok - Párizs, New York, Szentpétervár, Isztambul, Róma és Hong Kong - álmait. Az új Oroszország fővárosában egyetlen estén ezeregy éjszakán száguldhattál át. Minden lehetségesnek tűnt. A város hatalmas kaszinóhoz hasonlított, melyben idők végezetéig játszhattál.
Moszkva 850. évfordulójának mint a posztszovjet kor leglátványosabb megemlékezésének összetett politikai és pszichológiai napirendje volt: véget kellett vetnie az emlékezésnek és a búsongásnak, valamint a spontán városi átalakulásnak. A változás, a peresztrojka, a kulturális megtisztulás, a jelen és a jövő feletti viták ideje - mindez visszahozhatatlanul a múlté lett már. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának végső éveiben a főváros utcai élete kiszámíthatatlan és lenyűgöző volt, "kitalálni sem lehetne jobbat" - mondták az emberek. A szervezett ünnepségek lassan elveszítették autoritásukat, virágzottak a szervezetlen események. Moszkva történeti központjában az ember rögtönzött Hyde Park-sarkokba botlott, ahol állampolgár-szónokok nyíltan és szenvedélyesen boncolták a legkülönbözőbb témákat a demokrácia kezdetétől a világ végéig. A közelben alakulóban volt a posztkommunista piac, egy nyüzsgő alkalmi vásár, ahol szinte bármit meg lehetett kapni Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportjától a török alsóneműig, egzotikus háziállatoktól a matrjoska babáig, ami az orosz kultúra különféle oldalait mutatta be a legyilkolt királyi családtól a Szovjet Írók Szövetségéig, a nagy orosz regényíróktól a szovjet politikusokig. Azokban az években a szovjet történelem sebeit inkább felnyitották, ahelyett hogy bekötözték volna őket, hadd gyógyuljanak be - ahogy mindenki remélte. Az átmeneti Moszkva eltolta magától a könnyű szintézist vagy azt a belső determinizmust, ami csak visszamenőleg nevezhető annak.
A peresztrojka városi kultúrájának két teljesen eltérő politikai jelentésű erőszakos kitörés vetett véget: az egyik az 1991-es augusztusi államcsínnyel szembeni népellenállás példátlan eseteként a "Fehér Ház" elbarikádozása Moszkva belvárosában. Két évvel később ugyanezt az orosz parlamentnek otthont adó épületet ostromolták meg a kormánycsapatok egy olyan ellentmondásos akció keretében, amely megingatta az állampolgárok hitét abban, hogy a kormány tényleg elkötelezett a demokrácia iránt. Néhány évvel később Luzskov polgármester el akarta felejteni a barikádokat. Ekkor építette Európa legnagyobb földalatti bevásárlóközpontját, a Kreml közelében a Manézs tér alatti komplexumot, amely valaha népi demonstrációk gyülekezőhelye volt. Luzskov azt remélte, a kényelmes séták a kertekben és a hivalkodó fogyasztás grottái kiszorítják a politikát és a tiltakozást. Az új, hivatalos nosztalgia tehát az új identitás kikovácsolásához egészségesnek és szükségesnek tartott kollektív felejtéssel kapcsolódott össze. A kortárs bölcsesség szerint "Oroszországban a múlt a jövőnél is kiszámíthatatlanabb".
A város évfordulójának ünneplése újsütetű hagyomány. Mint kiderült, Moszkva legendás múltja utólagos invenció. Az 1147-es év krónikája mindössze a legkurtább utalást teszi arra a tényre, hogy Jurij Dolgorukij - Hosszúkarú Jurij - uralma alatt egy "új és nagyobb erődöt építettek Moszkvában". Nem állíthatjuk meggyőződéssel, hogy a legendás Jurij herceg lett volna a város alapítója; pusztán annyit tudunk, hogy a 12. század közepén ő és harcosai a Moszkva folyó partján táboroztak, és kétségtelenül jól beebédeltek. Sőt, a "város alapítása" egészen 1847-ig nem lépett be az orosz tudatba, addig, amíg II. Sándor cár úgy nem döntött, nagy pompával megüli Moszkva alapításának 700. évfordulóját. 1947-ben Sztálin felélesztette a cári hagyományt, és megünnepelte Moszkva 800. születésnapját. Ez a nagyszabású esemény Luzskov gyermekkorára esett, aki nagy szeretettel emlékszik vissza erre. A hagyományt folytató Luzskov ily módon kétszeresen is nosztalgikus - nosztalgiával viseltetik az orosz és szovjet dicsőség valamint saját háború utáni ifjúsága iránt.
 Nosztalgia - a görög nostos vagy "hazatérés" szóból és algia, "vágyakozás" szóból -, vágyakozás egy otthon után, amely már nem létezik vagy nem is létezett soha. A posztszovjet nosztalgia tökéletes ellenpontja a Szovjetunió korai napjait kísérő jövőorientált utópiáknak. A nosztalgia bizonyos értelemben maga is utópikus - csakhogy nem a jövőre koncentrál; néha a nosztalgia semmiféle meghatározott korra nem irányul, hanem valamely múlt-ideál, egy tökéletes, és mint ilyen, csábító és köztudottan megfoghatatlan múlt felé. A nosztalgia elsőre egy hely, egy otthon iránti vágynak tűnik; de valójában egy eltérő idő utáni sóvárgás - a gyermekkorunk, a képzeletbeli történelmi múlt, a stabilitás és normalitás valamely távoli kora után. Aki nosztalgikus, a történelmet akarja eltörölni, hogy magán- vagy kollektív mitológiára cserélje, hogy ellátogasson egy korba, akárha egy helyre látogatna, hogy az elveszett paradicsomot visszaszerezze. A nosztalgia kétélű fegyver: működhet a politika érzelmi ellenpontjaként, de mint olyan, az egyik legjobb politikai eszköz is.

Autoriter posztmodernizmus
A közelmúlt moszkvai építészetét kísérő hivatalos elképzelés szerint a nagyszabású rekonstrukciók révén az állampolgároknak nem kell majd szembesülniük a szovjet múlttal. Majd elbátortalanítják azokat az emlékezetbe és történelembe eresztett kritikus és ironikus mélyfúrásokat, amelyek jellemzőek bizonyos - a városvezetés által ignorált - kortárs moszkvai építészek munkáira. Luzskov projektjei a kollektív nosztalgia közös nevezőjét szólítják meg - nem véletlen, hogy a posztszovjet moszkvai építészet némiképp gyermetegnek tűnik. Moszkva a "harmadik Róma" és a "nagy falu" mitológiájának keretei közt egyszerre autoriter és intim, kozmologikus és kényelmes. Az új Moszkva építészete a játéktornyok, aranyozott kupolák, szökőkutak és mesebeli mackók sajátos helyi jellegű posztmodernizmusa. Mint ilyen, nem ismeretlen, mert része a jelenlegi globális helyi jellegnek, a 20. századi megigézettségnek a lokális historikus stílusokkal. Ami kivételes benne, az, ahogyan ez az építészet az intézményes funkciókkal és hatalmi struktúrákkal szemben működik. Nincsen írásos útmutatás, manifesztum, mely a fejlődését irányítaná. Az új moszkvai építészet egyszerre több és kevesebb, mint stilisztikai jelenség. Karizmatikus elhallgatás jellemzi; minden építési területet titok övez. Jurij Luzskov Moszkvát azzal a "titokzatossággal és autoritással" kormányozta, amit Dosztojevszkij a hatalom esszenciájaként írt le. Sem a hivatalos építészeti megbízások szabályai, sem a hivatalos pályázatok eredményei nem állhattak a polgármesteri tervek útjába. Márpedig ő sokat tervezett, és mindent a hozzá közel álló építészek és művészek klikkje épített meg, mindenekelőtt az udvari építészek megkérdőjelezhetetlen státuszát élvező Mihail Posokin és Zurab Cseriteli.
Az új építészetet tekinthetjük tanulságos példának arra, hogy egy történeti stílus hogyan működhet együtt bizonyos értelemben azokkal, akik feledni szeretnék a nemzet közelmúltbeli történelmét. Ahogyan a szocialista realizmust formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának szánták, úgy a moszkvai hagyománynak formájában történetinek, tartalmában antihistorikusnak kellene lennie. Az új moszkvai hagyomány ellensége az 50-es, 60-as évek hruscsovi olvadásának és a 80-as évek gorbacsovi peresztrojka-kultúrájának. Hruscsov alatt az építészek tömegházakat építettek, elsősorban Moszkva külső kerületeiben. Lehet azzal érvelni, hogy a 60-as évek szovjet modern építészete tovább rombolta a fizikai örökséget, ám a várostervezés új ötleteit is inspirálta, kifejlesztette a város kevésbé hierarchizált, horizontálisabb tengelyét. Részben a 60-as évek olcsó modern uniformizmusára és a sztálini pompára reagálva, az olvadás nemhivatalos kultúrája Moszkva számára új imázst teremetett, mely jelen volt a filmben, az irodalomban és a zenében - ez volt a "magnókultúra", melyben az a zene, amit mindenki hallgatni akart, be volt tiltva, de házi másolatban könnyen megszerezhető volt. Ez a kultúra a mindennapi városi revelációt ünnepelte, és felfedezte a városi szomszédságok meghitt tereit, mintha visszakövetelné ezeket a sztálinista felhőkarcolók és a több mint életnagyságú emlékművek árnyékából. A hivatalos patriotizmust a városi szomszédság érzete helyettesítette. Bulat Okudzsava dalai a 60-as, 70-es években új hangvételt hoztak a moszkvai városi folklórba: nosztalgikusak, elvágyódóak és egyéniek voltak. Az Arbat mögötti hátsó utcák, belső udvarok és terecskék Okudzsava "szűkebb pátriájává" váltak. A helyből hiányzott a nemzeti vagy állami szimbolizmus, a háttérben legfeljebb csak egy Puskin-emlékmű állt. Az embertelen város egyszerre mégiscsak emberi léptékűnek tűnt. Napi örömeikkel és bánataikkal a polgártársak lettek a dalok hősei. A tömeggel közlekedtek, a metróaluljárókban randiztak, és egy utópikus kék troliról álmodoztak, amely kivezethetné őket az elkeseredettségből. A magnókultúra posztsztálinista Moszkvája tereket hozott létre a városlakók alternatív közösségei számára, és ez a kultúra nem eszképista volt; hanem minden eshetőséggel szemben a modern város belakásának módja.
 Ez a fajta demokratikus stílus idegen Moszkva közelmúltbeli nagy projektjeitől. Az új nosztalgia a központosított városi térre irányul. Így az új gyalogutakat és bevásárlóközpontokat, melyeket állítólag az átlag moszkvainak építettek, a Szent Györgytől Puskinig terjedő új városi panteon hősi alakjaival dekorálták, s mindezt a polgármester megrendelésére. A nagyprojektek között szerepelt a Megváltó Krisztus katedrálisának rekonstrukciója; Európa legnagyobb földalatti bevásárlóközpontjának megépítése a Vörös tér közelében; egy emlékműegyüttes megépítése a Poklojanna hegyen a második világháború néven is ismert Nagy Honvédő Háború győzelmének ötvenedik évfordulójára; és hatalmas emlékművek emelése Nagy Péter, a háborús hős Zsukov marsall, és néhány kisebb Dosztojevszkij és Puskin tiszteletére.
 Az építészeti restaurációra koncentráló új moszkvai nosztalgiát a múltat mitikus óriások idejeként újrateremtő megalomán impulzus jellemzi, mely sem történeti reflexiót, sem egyéni vágyódást nem ösztönöz, csak az örök nagyság iránti totalizáló nosztalgiát. A megalomániára jellemző, hogy betakarja a rombolás és veszteség helyszíneit, és "újjászületést" követel, nem rekonstrukciót. Ráadásul ez az impulzus nem is annyira újszerű; Moszkva korábban is látott már ilyet. A legenda szerint a napóleoni háborúk alatt a moszkvaiak különösen büszkék voltak arra, hogy inkább porig égették városukat, mintsem hogy kiszolgáltassák a franciáknak; a borogyinói orosz győzelem után Moszkvát dacosan újjáépítették, polgárai azt hangoztatták, hogy a tűz lehetőséget teremtett az újbóli megszépülésére. Abban az időben a régi városokban nem volt szokatlan a katasztrófát okozó tűz, de azt a tüzet, amely a tizenkilencedik század elején tönkretette Moszkvát, kíméletlenül mitologizálták. Moszkvát úgy jellemezték, mint mesebeli tűzmadarat, a porból minden korábbinál fenségesebben és nagyszerűbben újjáéledő város-főnixet. Moszkva mitikus ideje nem a történelmi fejlődés ideje, hanem az örök újjászületés. Luzskov politikai fortélya a dicső múlt felélesztése volt. A város-főnix nem melankóliaváros. Nem siratja a múltat, hanem újrateremti, minden alkalommal nagyobbra és jobbra.

A nemhivatalos Moszkva
Moszkva 852. évfordulója a Manézs bevásárlóközpont elleni terrortámadással kezdődött. Egy házilag készített bomba robbant a játékteremben, megsebesítve harminc embert. Míg az újságok a "csecsen terrorizmus" gyanújáról tudósítottak, a helyszínen talált üzenet az új burzsoázia pazarló fogyasztását vette célba: "Nem szeretjük, ahogyan éltek. Egy félig megevett hamburger forradalmi hamburger!" Hogy a bomba a politikai terrorizmus akciója volt a dagesztáni orosz katonai beavatkozásra elkövetett reakcióként vagy egy "eszelős forradalmár" tette, immár nem fog kiderülni. Egy ilyen esemény mindig tragikus és abszurd. És a moszkvai hatóságok számára további csapást jelentett, hogy a robbanás a Luzskov-éra rekonstrukciós munkájának kirakatát, Európa legnagyobb bevásárlóközpontját, Moszkva gazdagságának és sikerének szimbólumát érte. Másnap reggel Luzskov a roncshalmaz eltakarításán munkálkodott, a védelmet erősítette szerte a városban, és folytatta az éves programot, a városalapítás évfordulójának ünnepségét - most a "Város Napja" néven -, kedvenc, Szent Györggyel díszített Manézsában.
 Ám a moszkvai közvéleményen keletkezett hasadást nem lehetett a milícia jelenlétével befoltozni. Moszkva aranykora, a stabilitás érája, a nosztalgia és a grand stílus, a hatóság és az emberek közötti kiegyezés, úgy látszott, a végéhez érkezett. 1999-ben két városi ünnepnek lehettünk a tanúi: a Város Napja mellett egy új esemény is született, a "Nemhivatalos Moszkva". (Ily módon a luzskovi "Város Napja" a "hivatalos" ünnep nem vágyott aurájával telítődött.) Az ambiciózus politikai jelölt, Szergej Kirijenko által szponzorált "Nemhivatalos Moszkva" a luzskovi stílust már nem pártoló művészek, újságírók, zenészek és értelmiségiek széles városi kezdeményezése volt. Bár összefüggéstelen és eklektikus volt, balra hajló művészekből és jobbos politikusokból állt (a nyugati szóhasználat szerint az orosz jobboldal nagyjából a piaci liberalizmusnak és a széles demokratikus platformnak felel meg), ez a "nemhivatalos" csoport egy szempontból sikeres volt - ripityára törte a luzskov-stílusú restauratív nosztalgia és normalizáció illúzióját.
 Ennek az "alternatív" Moszkva-ünnepnek rögtönzött, dzsesszes hangulata volt; nem a teljesítmények, hanem a projektek, lehetőségek és álmok kiállítása volt. Az események között szerepelt a virtuális Kortárs Művészeti Múzeum megnyitása; a "Jazz-off" zenei fesztivál; politikai színház, melyben "emberi jogi útleveleket" osztottak a tartózkodási engedély nélkül a városban élő embereknek; egy filmes retrospektív "Ismeretlen Moszkva" címmel; a Szovjetunió Múzeuma projekt bemutatása; a városi outsiderek ünneplése az "Amit nem szeretünk Maszkvában" weboldalon (az "a" a bennszülött akcentust utánozza és a helyiek elbizakodottságát gúnyolja ki); Puskin verseinek felolvasása dadogók (egy másik alulreprezentált kisebbség) által; irodalmi fesztiválok az Irodalmi Intézet kollégiumában; végül Viktor Pelevin író rajongóinak találkozója, Pelevin inkognitó megjelenésével egybekötve. A nemhivatalos Moszkva "eltemetett" városokat tárt fel a fővárosban, a kereszténység előtti településekre utaló jelzésektől kezdve a bolsevik Félix Dzserdzsinszkij emlékművének helyén található virágágyásig. Bár az internet technológiáját használták, az egész mégsem volt gyors. A helyszínek között különbusz közlekedett, a résztvevők közül sokan mégis a moszkvai gyalogosok kihalóban lévő tenyészetéhez csatlakoztak. A Nemhivatalos Moszkva központ nélkülivé, többközpontúvá tette a várost. A moszkvai vénasszonyok nyarának vékony, hűvös levegőjében mulatozók egy láthatatlan várost fedeztek fel. Moszkva miniatűrben, épp a szemvonal alatt. A szertelen álmok városa volt, nem a megalomán meséké.
 A Majakovszkij emlékmű piedesztálján fiatal szerelmesek, vállukra tetovált virágokkal az ásványvíz és sör orosz márkáit, Szvjatoj Isztocsnyikot és Balticát kortyolgattak. A közeli sátrakban különböző pártok és politikai mozgalmak képviseltették magukat, többek között a Demokratikus Oroszország, emberi jogi szervezetek, egy radikális diákmozgalom a kötelező katonai szolgálat eltörléséért, és szomszédsági közösségek, melyek a városi környezet pusztulása ellen tiltakoztak. Egy különleges videoállomás a moszkvaiakat és a város vendégeit arra ösztökélte, hogy kamera előtt beszéljenek, és megszerezzék a tizenöt percnyi népszerűséget; a kazettát egyenesen Luzskov polgármesternek szánták. Időnként a beszélőket egy alkalmi jazz- vagy rockegyüttes szakította félbe, mire a tömeg tébolyult lelkesedéssel a tapsolástól a zene ritmusára ugrálásig gerjedt. Az esemény nem koherens politikai platformot reprezentált. A Luzskov-ünnephez hasonlóan az "ideológia-mentesítésről" szólt, csakhogy ez alkalommal a "normális élet" meghatározásának feladatát kivették a központi hatóság kezéből. Ha jelképezett valamit a Nemhivatalos Moszkva, az a városi demokrácia álma, a város belakásának sokféle lehetősége, otthonná, nem erőddé alakítása volt.
 Nyilvánvaló volt a retorikában és szimbolikus reprezentációban jelentkező különbség a két ünnep között. A Nemhivatalos Moszkva antiheroikus volt - nem volt Szent György, sem Jurij Dolgorukij, Patyomkin páncélos vagy ikonok az égen. Helyettük zenészek, álmodók, színházcsinálók buzgólkodtak azon, hogy saját, megkülönböztethető, nonkonform személyiségük legyen. Ez volt Moszkva tornyok és falak nélkül, a horizontális, decentralizált és demokratikus, emberek és nem vezetők, egyének és nem tömegek által reprezentált Moszkva.
 A fesztivál legcsípősebb művészeti eseménye a Kortárs Művészeti Múzeum megnyitó fogadása volt a Neszkucsnij Park klasszikus pavilonjában. Nem mutattak be valóságos művészeti alkotásokat, csak a száműzött kiállítás honlapjáról vetítettek. Az orosz kortárs művészet állami gyűjteményének kurátora, Andrej Jerofejev arra kényszerült, hogy a hajdani szovjet underground disszidens művészeinek alkotásait egy fővárosi épület alagsorában tárolja. Időnként, a Soros Alapítvány támogatásával az orosz tartományokban mutatta be ezt a művészetet. A szovjet éra e gyűjteménye felett nem gyakoroltak ideológiai cenzúrát, de Moszkvában nem volt alkalmas kiállítótér a bemutatására. A Művészek Központja (TsDX) ideiglenesen befogadta, de a bérleti szerződést minden átmenet nélkül felbontották, amikor a TsDX vezetése megtudta, hogy a kiállítást részben Szergej Kirijenko szponzorálta (és messze nem az ő pénze volt a legmocskosabb a városban). E művészet bemutatásának kudarca tehát nem a piac cenzúrájának tulajdonítható, hanem a moszkvai protekcionizmus íratlan szabályai szerint és a város ingatlanjai feletti messzemenő polgármesteri uralom miatt történt. A TsDX vezetése udvariasan elnézést kért, és a kiállítás lefújását a parketta sürgős javításának szükségességére fogta. A régi hagyomány jegyében a szovjet disszidensek művészete kiállítatlan, underground maradt.
 Ha a Luzskov-stílus Sztálin nagy gesztusai és a Brezsnyev-éra látszólagos stabilitása iránt viseltetett nosztalgiával, akkor a Nemhivatalos Moszkva ugyanezen korszak alternatív kultúráját támasztotta fel. A múlt politikai aktivistáival ellentétben azonban a Nemhivatalos Moszkva nem követelt ellenzéki pozíciót; a művészet, amiért kiálltak, nem tiltott volt, hanem provinciális, nem underground, hanem excentrikus. Más szavakkal: nem annyira ellenfele, mint inkább ellenpontja volt a hivatalos ünnepségnek. Hangot adtak az eltérő Moszkvának, amelyet láthatatlanná tett a főváros építészeti megalomániája.
 Az ünnepségek alatt, egy diákszoba falán, a tapétára aggatva Jurij Luzskov mosolygós, élénkvörös poszterére akadtam. "Ez nem az enyém" - mondta a diák mosolyogva. "Ez művészet." A portré az amerikai pop artra és a szovjet szoc artra - a szocialista realizmust parodizáló művészetre - emlékeztetett, csak a kép alanya most nem a múlt valamely nagyvezére volt, hanem a moszkvai állami kapitalizmus építészéé. Az ósdi tapétán egy idejétmúlt naptár és valakinek a Julia Robertsre emlékeztető képe mellett Jurij Luzskov, mint Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Gorbacsov őelőtte, berendezési tárggyá vált a mai ócskapiacon. Ismerős bőr munkássapkájában - populista beütés - a polgármester úgy látszott, a dicső moszkvai múltba tekint vissza, amikor a város a világ közepének képzelte magát, ahogy a Manézs bevásárlóközpont térképén meg is szemlélhető. Lézerek fényében, boldogan merengve, Luzskov Moszkvája felizgatta, szimulálta magát, hazardírozott és szeretkezett magával. Úgy tűnt, Moszkván túl nincs semmi - csak barbárok a kapuk előtt.

SOMLYÓDY NÓRA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

BOYM, Svetlana
"Nosztalgia és posztkommunista emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 48


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret