EP: Ha rendelek, az mindig nagyon fájdalmas dolog. Mert ezer
dologból kell, és utána mindig az van, hogy nem mégis
inkább az ürücombot kellett volna fokhagymásan?
A másik, hogy rögtön fel kell tudni mérni,
hogy hol van az ember, és az étlapból azt kivenni,
ami...
O: Tudsz jól enni? Az egy képesség? Jól
enni?
EP: Hát ugye ebben akarat is van. Tehetséges evő
vagyok, és hálás vagyok, én nagyon kevéssel
is beérem. Egy jól megcsinált kicsi dolog... egy paprikáskrumpli,
vagy egy odasült krumpli, egy hagymás sült krumpli.
O: És arra emlékszel, hogy mikor döntötted
el, hogy jól akarsz enni? Mikor eszméltél rá?
EP: Mindig szerettem. Az én mamácskám nagyon jól
főzött. Mi kezdetben nem nagyon szerettük, mert túl
úriasan főzött.
O: Az mit jelent?
EP: Hát azt, hogy például a krumplilevesben több
tejföl volt, mint az osztálytársaimnál. Az osztálytársaimnál
jó zsíros volt, és hagymadarabok úsztak benne,
nálunk meg ilyen franciás volt. Ez egy kis konfliktus volt,
de azért mi nevelődtünk. Hogy volt például
előétel. Hogy egy étkezésnek - nem is étkezésnek,
evésnek - íve van, tehát nemcsak arról van
szó, hogy a hús krumplival, hanem hogy elkezdődik,
vezet valahova, és véget ér. Az egy ilyen (mutatja).
És most ez parodisztikus méreteket ölt. Tehát
hogyha én egy városra gondolok, akkor azonnal az éttermekre
gondolok. Ha a Gitta nevű nővel megyek, akkor nem az az első,
hogy ott mi van, hanem hogy vajon mit lehet enni. Múltkor szóba
jött az, hogy Portugáliába el lehetne menni, azonnal...
Mert voltam egyszer Portugáliában, és ott fantasztikusak
voltak ezek a kis ilyen ácsorgó éttermek, úgyhogy
akkor ez jut eszembe, és nem a Saramago...
O: Pessoa...
EP: Szegény Pessoáról nem is beszélve.
O: És honnan tudott a mamád főzni? Mikor tanult
meg főzni?
EP: Ja, a mamám az nem volt arisztokrata, ez egy súlyos
mezaliansz volt.
O: És ő milyen háttérrel jött?
EP: Ez a klasszikus dzsentri. Mányoky. Az a Mányoky,
a Mányoky Ádámnak a szegről-végrőlje.
Nagyon mulatságos volt, hogy az anyai nagypapám a másik
nagypapámnál volt jószágigazgató. Tehát
így volt ez, és ő meg tanítónőnek
tanult, de hát mindent megtanítottak egy ilyen úrinőnek,
tehát a keresztény úri középnek.
O: És ő beletanult az egy-két fokkal magasabb
életnívóba ezek szerint?
EP: Milyen egy-két fokkal magasabb életnívóról
beszélsz, a horti kitelepítésről?
O: Ez mikor, hogy volt?
EP: Hát úgy, édesem, hogy 49-ben összeházasodtak,
és 50-ben, ööö 51-ben meg kivágtak minket.
Ő nem a magasba ment bele, hanem a mélybe.
O: Ez az igazi szerelem.
EP: Hát ezt már más nem mozgathatta. A vagyon
nem mozgathatta. A papám két szép szeméért.
***
O: Mit kell rólad tudni? Mit érdemes tudni szerinted
rólad? Esterházy Péter...
EP: Amit a Trabantról tudni kell. Hát kétütemű.
O: Esterházy Péter nevű személy, aki ír.
És a neve nagyon ismerősen cseng. Ha más nem, akkor
ez a név legalábbis nagyon ismerősen cseng.
EP: Javasolták, amikor az Élet és Irodalomban
először megjelentem, illetve először nem jelentem
meg, azt mondták, hogy most már minden jó, csak még
a néven kéne - ugye azt a hibát elkövették,
hogy nem azt mondták, hogy változtatni, hanem hogy magyarosítani.
O: És azt is megmondták, hogy mire?
EP: Azt nem. Azt én javasoltam, hogy talán Eichre. De
ezt nem vették meg. De hogy ez nem volt egészen hülyeség
- hát ők hülyeségből mondták -,
de a Weöres Sándor is elsőre azt mondta, hogy talán
más néven kellene. Tudniillik éppen azért,
amit mondasz, hogy olyan erős a név, hogy az eltakar engem.
O: És te nem féltél ettől soha?
EP: Hát nem jött ez szóba, nem gondoltam én
erre, és aztán fényesen igazam lett. Két könyv
után ez már nem... Az első könyvben nyilván
még jelentett valamit, de utána én hát nagyon
a könyveim által definiálódtam.
O: És az elején nem éppen ellenkezőleg
- ha nem is átsegített az akadályokon, de adott egy
pikáns ízt...
EP: Az igen, igen. Mondjuk jól megjegyezhető név,
annyit lehet rá mondani.
O.: Mi is áll e mögött a név mögött
pontosan? Ki is az az Esterházy Péter nevű író?
EP: Nyilván kapásból a könyveimmel
definiálom magamat, mert mással mivel is...
Az idők során én esterházysodtam, jobban
a családhoz tartozom, az idők során kimunkálódott
ez a viszony. Tulajdonképpen az elmúlt tíz év
ebben is telt, nagyon sokat olvasok erről, mert ez a könyv,
amit csinálok, annak ez az anyaga.
O.: Ez egy családtörténet?
EP: Igen, igen. Ha egyáltalán van ilyen. Mert világossá
vált, hogy nekem meg kell próbálni ezt megcsinálni.
Nincsen az arisztokráciáról regény - ez se
az lesz persze -, meg hát nagyon plauzibilis, nagyon kézre
áll, ez itt van, ez egy érdekes dolog. Ez az én anyagom.
Ha megnézed a könyveket, mindegyiket, ez mindig ott is van.
Minden akarás nélkül, a Termelési regényben...
O.: A Hahn-Hahn grófnőben...
EP: Ugye annak az is az oka, hogy azt már akkor írtam,
amikor már ezen gondolkodtam. Lehet látni ebben is, meg a
Hrabal könyvében is, hogy már úgy beszűrődnek
dolgok, amik már ennek a keresésnek az eredményei.
O.: Megkérdezem: lehet ez a morális kötelezettsége
is egy embernek, aki ezzel a háttérrel kezd neki? Kötelessége
Esterházy Péternek megörökíteni ezt az arisztokráciát?
EP: Ezt én nem mondom, azt mondom: kötelességem
kihasználni azt a helyzetet, amibe én kerültem. Kötelességem
íróként kihasználni azt, hogy ez egy olyan
anyag, ami az enyém, és csak az enyém. Kötelező
ezzel kezdenem valamit. Ugyanúgy, ahogy kötelező kezdenem
a szerelmemmel, ami van bennem. Ebben a perverzitásban telik az
ember élete, hogy amije van, azzal kezdeni kell valamit, és
nekem ezek vannak. Van ez, hogy egy nagy családban élek,
ez nagyon erős. Van ez a szoba, ez egy házban van, és
ebben a házban van négy gyerek. Ezek nagyon erős kapcsolatok,
mert van legalább hat-nyolc ember a világon, akiket nagyon
szeretek. Vagy szerelmes vagyok. Nekem ez van, ez a családom van,
vannak ezek az emberek, meg van ez a furcsa nagy család, amiből
te a rostélyost mindjárt eszed. Ez nagyon sok.
O.: És miért van az, hogy most jutottál ide?
EP: Mert egyik könyvből jön a másik. Ment az
idő. Azt lehet mondani, hogy a Duna-könyvet, ami miatt ki lettem
zavarva a vízre, azt ugye 90 karácsonyán fejeztem
be. Most lehetett volna, hogy ezt miért nem írtam meg három
év alatt, de hát nem. Ennyi idő alatt tudtam megírni.
Nem három év alatt, hanem kilenc év alatt. A Termelési
regény volt az életemben egy nagy pont, mert bizonyos értelemben
egy összegző könyv volt. Amit egy 28 éves ember
addig a világról tud. A következő könyv
volt 85-ben a Bevezetés a szépirodalomba, tehát így
és így.
O.: Szerinted várták tőled az emberek, hogy ezt
megírd? Szerintem nem lesznek meglepődve és nagyon
kíváncsian várják.
EP: Igen, ez egy plauzibilis dolog. Most, ahogy így elolvasom,
látom, hogy a Termelési regényben nagyon sok dolog
van ebből, csak épp így jelezve. Nagyon sok ilyen
szerencsés félmondat van, úgy értem, hogy nem
volt mögötte igazi kutakodás, hanem rátaláltam
egy félmondatra, aminek aztán most lesz majd valamiféle
kifejtése.
O.: Használod is a könyveidet visszamenőleg?
EP: Igen. Meg is nézem, aztán erre vagy reagálok
vagy nem.
O.: Nem volt még olyan, hogy valamit kifelejtettél egy
munkából?
EP: De. Nem lehet nem kifelejteni. De a hiba az hozzátartozik.
Ha bele akarnád tenni az hiba, mert akkor belevaló volna.
O.: És hogy lehet helyre tenni?
EP: Hát akkor az úgy van. Vagy elírtam valamit.
Például citátum és rosszul másoltam
le, akkor az úgy van. Ugye én nem computerrel dolgozom, hanem
kézzel-lábbal. Még csak nem is írógéppel,
hanem tollakkal.
O.: És hogy lesz ebből kézirat? Te írod
meg?
EP: Ez úgy van, hogy háromszor átírom,
és a harmadik átírásnál már figyelek,
hogy olvasható legyen. És jön a zseniális Gizi,
akit a Nádastól örököltem, aki aztán
leírja computerrel. Tehát én három évvel
ezelőtt felhívtam, és megmondtam: hogy Gizella, meg
kell változtatnod éltedet. Meg kell tanulnod computerrel
írni. Mert énnekem füzeteim vannak. És
kialakult ennek a rendje meg hisztériája, hogy milyen tollakkal
írok. Ha én ránézek egy füzetre, akkor
az írásnak a jellegéből, tehát hogy
milyen tollal írtam, abból látom, hogy milyen állapotban
van a füzet. Hogy evvel a golyóstollal vagy avval a golyóstollal
vagy már rendesen töltőtollal.
O.: A rendesen, töltőtollal az már a harmadik?
EP: Igen, igen. Az már a vége.
O.: Egy mániákus őrülttel ülök
itt?
EP: Igen vagy nem, de ez alakult ki. Eléggé súlyosan
hangzik talán, de eszembe nem jutna először tollal írni,
mert például azzal lassabban lehet. Tehát ennek mind
oka van.
O.: És a füzetek mindig állandók? Egyfajta
füzetet használsz?
EP: Igen, ilyen kék A4-es.
O.: És ki lehet rendesen hajtani? Vagy spirál?
EP: Spirál, és akkor csak az egyik részre írok,
és a másikon kis megjegyzések vannak. Ez végül
is úgy működik, mint egy computer, tehát egy füzet
az egy file, tehát sokat nem nyernék a computerrel, mert
rendben kell tartani. Kell tudni, hogy milyen füzetben mi van. Most
néha elkeverednek. És elfelejtem. Ugye most nagyon sok anyaggal
dolgozom. És akkor azt kell csinálni, például
azt kell csinálni, hogy egy szempontból csinálok bizonyos
füzetekről egy tartalomjegyzéket. Hogy ebben ebből
a szempontból körülbelül ez van. És akkor
megyek és rendezgetem.
O.: És hány füzet ment el eddig erre? Erre a mostani
munkára.
EP: Nem tudom pontosan, tizen..valamennyi. Egy füzet ugye 80 oldal.
pontosabban 79, mert az elsőre nem írok, mert annak nincsen
ugye másik oldala. Tehát lapozok egyet és ott kezdődik.
O: És ki szerzi be ezeket? A Gitti feladata bevásárolni?
EP: Elvileg minden az ő feladata, de lopok a gyerekeimtől.
O: És tudsz egyéb helyen is dolgozni, mint ez a szoba?
EP: Tudnék, csak az a baj, hogy mint a csiga viszem a
házamat, tehát nem tudok elmenni csak úgy, valahova,
mondjuk öt napra dolgozni, mert nem tudom, hogy mit vigyek magammal,
könyveket, ilyen cédulákat. És az olyan, ugye
nem lettetek oda beengedve, mert az olyan állapotban van az a szoba,
hogy ilyen kis ösvény vezet, jobbra, balra füzetek, könyvek,
cédulák, és ha kicsit mellé lelépek,
az olyan, mint hogyha beleesnék egy tengerbe, és azonnal
meghalok, és az is az érzésem, jó és
rossz egyszerre, hogy ha nem figyelek mindenestül, akkor fölrobban
ez az egész.
Egy pillanat alatt összedől, és akkor azt soha többé
nem tudom összeszedni. Tényleg nem is tudnám.
O: És ha te nem vagy otthon, akkor oda nem lehet belépni?
EP: Jól dresszírozott gyerekeim vannak. Azt például
elfogadták, hogy az, hogy én ott bent üldögélek,
az dolgozás. Ez azért nem lett megkérdőjelezve.
Be lehet jönni, kopogással. Én azért nem vagyok
ilyen autoriter...
O: Mint ismerünk...
EP: Jobban jártak azért a gyerekeim, mint a Thomas Mann
gyerekei az ő apjukkal. Kopogás után be lehet jönni,
matematika feladatokat megkérdezni. És minden hónapban
egyszer elképzelhető, hogy pont mondatba kopognak bele. És
akkor mondom, hogy "Később!", és akkor nem mindig
értik, hogy mi van, és akkor rám nyitnak, és
akkor sajnos nagy üvöltözést kapnak, és akkor
kitakarodnak, ami aztán kölcsönös bocsánatkéréssel
végződik.
O: Az mindig világos volt a gyerekeknek, hogy mit jelent az,
hogy a papa ír?
EP: Nem, de ez még most sem világos szerintem. Normális
gyerekek ezzel nem foglalkoznak. Időnként látják
az arcomat a tévében, de ezzel nem foglalkoznak....
Nekem nincs ilyen értelmiségi lelkiismeret-furdalásom,
hogy nem végzek rendes munkát, látom, hogy ha jön
a vízvezetékszerelő dolgozni, akkor látom,
hogy az is olyan, mint én, vagy ért hozzá, vagy nem,
kicsivel több pénzt kap érte, mint én - de még
ez sem igaz, mint jól tudjuk, hosszútávon.
***
O: Van-e valami sajátos Esterházy látásmód?*
EP: Nagyanyám, édesapám édesanyja, aki
Majkon lakott - ugye ott volt egy kastély, és a kastély
körül kamalduli szerzetesek laktak, és ő egy ilyen
szerzetescellában kapott lakást 45 után -, mi ott
sokat voltunk nyaranta. A nagymama az mindig úgy beszélt
bármiről, hogy a tekintete 2-300 évet fogott össze.
Ez volt a szempontja. Van egy ilyen híres, számomra híres
interjúja 73-ból, amikor egy ilyen viszonylag tisztességes
szociológiai felmérést csináltak, hogy hogyan
élnek a volt grófok, volt béresek stb., és
a végén megkérdezték mindenkitől, hogy
mit kíván. És a normális emberek mondták,
hogy mit kívánnak: jobb nyugdíjat, ilyesmit, és
a nagymamám meg azt mondta, hogy a fiának jó előmenetelt
meg egészséget, és az országnak pedig jó
előmenetelt. És akkor jutott eszembe, amikor ezt olvastam,
hogy 73-ban élő ember nem gondolt az országra a nagymamámon
kívül! Senki. Hát miért gondolt volna, mikor
ezek a szemét komcsik ellopták az országot, vigyék,
ha tudják, úgyis visszalopjuk tőlük. Körülbelül
ennyit gondolt az ország az országról. De a nagymamám
nem ezt gondolta, mert a nagymamám azt gondolta, hogy hát
ezek most itt vannak, aztán majd elmennek. Száz éve
is volt ország, és száz év múlva is
lesz ország. Ez nem olyan, mint egy cukrászda, amit egy délután
alatt abszolválni lehet.
O: És a szüleidnél is működött ez
a tágasság, vagy ott azért már nem?
EP: Ott volt egy nagyon gyakorlatias dolog: ugye mi négyen voltunk
testvérek.
Négy gyereket felnevelni - ezt magamnál is látom
- ott nem sokat gondolkodik az ember. Ott nincs min gondolkodni, azt csinálni
kell. Tehát van ez a csinálás. Amit én láttam
ezen a - mondjuk így - nagymama vonalon - apámnál
például, hogy benne, miközben ő a vereség
fia volt, az élete az egyik vereségből ment át
a másikba, a pusztulásnak a stációi, de soha
nem láttam sértődöttnek ezügyben. Tehát
benne nem volt meg, amit mi nagyon jól ismerünk 90 után,
ahogy így ömlött ránk az országos sértettség.
Mindenki meg volt sértődve: a komcsik meg voltak sértődve,
a nem komcsik meg voltak, az 56-osok meg voltak, a pufajkások meg
voltak, a III/3-asok meg voltak, mindenki meg volt sértődve,
ezt a sértődést én ebben a házban nem
tapasztaltam.
O: Ezzel a háttérrel, meg evvel a névvel főként...te
egy mítosz vagy?
EP: (nevet) Még egyszer tessék, ezt még egyszer.
O: Te egy mítosz vagy?
EP: Te meg egy hülye!
O: De van ebben valami, nyilván ez a pikantériája
az egésznek.
EP: Igen, ez egy helyzet, erre mondtam, hogy én csak a jóját
láttam az egésznek, mert nem tartozik hozzá hatalom.
Amikor kint voltam nyugaton, akkor az egy más helyzet volt, ott
láttam, hogy van egy család in floribus, tehát látni,
hogy milyen, amikor van egy ilyen nagy vadállat család. Nekem
ez tulajdonképpen nagyon jelzésszerű csak, tehát
rá van a homlokomra téve, de nincsen hozzá semmi.
Most ez nagyon jó, mert van is, meg nincs is. Tehát a felelősségem
meg a játékaim szellemiek ezügyben. Nem tartozik hozzá
56.000 hold. Az egy macerás dolog...
A mi águnk - ez egy nagy család, sok ága van,
hercegek, királyok, grófok - a mi águnk az egy jó
ág. Egy grófi ág a mienk...
O: De miért jó ág a grófi ág?
EP: Úgy értem a jót, hogy a gazdag ág,
a befolyásos ág, grófi ág, amely közel
van nagyon a hercegihez. Sose kellett volna öt embernél többet
lemészárolnom, beleértve az apámat persze,
hogy enyém legyen minden. De mondjuk tíznél biztosan
nem kellett volna többet.
O: Erről a hatalomról mondtál le?
EP: Igen.
O: És soha nem merült fel, hogy kintmaradjál?
EP: Nem, nem. És később, amikor fölmerült
volna, akkor már lealibiztem ezt a dolgot a nyelvvel. Az egyik öcsém
kintmaradt, és akkor nagyon igazságosan öt évig
nem lehetett utazni. És amikor 76-ban kimentem, akkor én
már végzett matematikus voltam. Bekeveredtem a Siemens céghez,
ahol tízszeres pénzt ígértek schillingben,
épeszű ember kintmaradt volna. De számomra ez nem volt
kérdés a nyelv miatt. Azt gondoltam, hogy író
embernek a nyelve mellett kell maradnia.
O: Mikor lett ez eldöntött tény a magad számára,
hogy író vagy?
EP: A magam számára, ilyen mitikusan vagy népmeseien
úgy dőlt el, hogy harmadikos gimnazista koromban kellett
írni egy novellát. Házi feladatként kellett
írni egy esszét vagy egy novellát. És nagyon
fundált döntésem volt, mert az esszének öt
oldalnak kellett lennie, a novellának elég volt három.
Így a novellát választottam, és valóban
emlékszem a megírásnak a csodaszerűségére.
Én sokszor szoktam páváskodni azzal, hogy nálam
nincsenek figurák, nincsen cselekmény, és itt volt
egy figura: a novellában szerepelt egy szakácsnő.
És emlékszem arra az isteni érzésre, valóban
divinális érzésre, hogy most ezt én döntöm
el, hogy milyen ez a szakácsnő. Hogy kövér, nagy
segge van, izzad, - ez mind lett is -, szóval hogy ezt én
döntöm el. Tehát a teremtésnek egy ilyen buja nem
tudom micsodája, és akkor én azt mondtam, hogy én
író vagyok. És ettől meg is nyugodtam. És
hogy ha én leírok két mondatot, akkor az van. De ebből
én nem vontam le messzemenő következtetéseket,
hogy akkor nekem dolgozni kéne, vagy írni kéne, ugye
minden rendes írópalántának az első
könyve előtt 100 és 100 oldalai vannak, nekem ha 40
oldal van, akkor sokat mondok...
Hogy én 17-18 évesen mennyire nem voltam író,
azt el nem tudom mondani. Megnéztem azt a régi novellát,
ha azt ma nekem egy gyerek megmutatja, akkor én annak nem mondom,
hogy "kollega". Nem mondom, hogy "fiam, csak folytassa". Tudod, vannak
ezek a tehetségesen elrontott írások, hogy rossz,
de látod hogy... Ez meg egy nagyon jó kis novella volt. Olyan
tök érdektelen, hogy na...
O: És értették az emberek, amit először
írtál? Ezek már akkor sem hagyományos szövegek
voltak...
EP: Ugye vannak zseniális nagynénjeim...tényleg
zseniálisak. És az egyik mindig mondja közülük,
hogy "én nem értem fiacskám, hogy mit írsz".
Na most ugye én ezt nem hiszem el.
O: És akkor mit gondolsz, miért mondja?
EP: Hát nyilván, mert nem érti. (nevetnek)
Azt látom, hogy milyen félreértések adódhatnak,
de ezek nem akkorák, hogy nekem ezzel foglalkozni kellene.
O: Soha nem bizonytalanodtál el annyira, hogy azt mondd, inkább
vissza kéne térni a bejáratott, klasszikus elbeszélésmódhoz?
EP: Amikor én először elkezdtem küldözgetni
a Fancsikó és Pintákat a folyóiratokhoz, úgy
73 táján, akkor mindenhonnan nagyon nagy esztétikai
következetességgel kaptam vissza őket. Úgy vágták
vissza, mint a vackot. Mindenhonnét. Az volt a rossz, hogy az már
nem olyan idő volt, amikor tisztán kontraszelektíven
működött a dolog, hogy a jót elnyomták, a
rosszat meg segítették. Mert akkor volt már például
a Tandori. A Tandori megjelent, én meg nem jelentem meg. Egy ideig
lehet azt mondani, hogy mindenki hülye - ami tárgyszerűen
a helyzet volt - ... Hogy is volt: "Azért a pármondatos mondanivalóért
nem érdemes ennyit nyöszörögni", meg "Elvtársurak,
ki küldte ezt a lila kéjgázt?" - tehát ilyenek.
Egy fiatalember az nagyon sérülékeny. Mert nincsen meg.
Én nem voltam meg. Én a Termelési regénnyel
definiáltam magamat, amikor azt megírtam, akkor azt mondtam,
hogy már jöhetnek púpnak a hátamra. Akkor engem
már be lehet tiltani, ezt lehet, azt lehet, de nem lehet megfogni.
De 76-ban a Fancsikó és Pintánál agyonnyomhattak
volna egy másodperc alatt.
O: És mi volt, ami megtartott téged?
EP: Például az, hogy ez a szerencsétlenkedés
két évig tartott és nem háromig. Ismerek olyat,
aki - ugyanakkor indultunk úgymond - nagyon érdekes, szürrealisztikus,
vad dolgokat írt, és akkor ő azt mondta, hogy nem,
hát akkor ő inkább visszaáll egy ilyen hagyományos
izére, azóta sem tudott kikeveredni belőle. Tehetséges
ember. Tehát egy fiatalember az nagyon kiszolgáltatott. Nagyon
fontos volt énnekem ebből a szempontból a Hubay szerzette
Weöres Sándor, aki azt mondta, hogy "Nem rossz". Avval el lehetett
lenni sokáig. Nagyon sokáig nem lehetett volna ellenni...
Az én könyveim nagyon párhuzamosan mentek a prózában
zajló változással. Azért repültek annyira
a könyveim. Azokat a változásokat, ami megtörtént,
az én könyveim nagyon jól mutatták. Akkor léptek
színre a kritikusok is: a Bojtár, Balassa, Szegedy-Maszák,
Szörényi. Az én könyveim nem azért lettek
ilyenek, mert változtatni akartak volna valamin, hanem mert ezt
tudom. Az irodalom birtokba vette saját magát.
O: Szerinted annak, amit te csinálsz, most is van egy ilyen
teszt-ereje?
EP: Nem. Ez egy nagyon kitüntetett tíz év volt 75-től
85-ig. Attól kezdve más is a recepciója a könyveknek.
Összetettebb, bonyolultabb. Más kérdés, hogy
85 óta nem is írtam olyan könyvet, amire azt lehetne
mondani, hogy összefoglaló jellegű. Meg ez meg is változott.
Más a szerepem. Nincs ez a lakmuszpapír-jelleg.
O: Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy nem, de azért megkérdezem:
Ez nem okoz egy kis csalódást az emberben, hogy jó
lenne még mindig előőrsként létezni?
EP: Nem, mert amikor így repültek a könyveim, ennek
akkor sem tulajdonítottam jelentőséget. Nem visszafogottságból
vagy szigorúságból, hanem mert én nem bírok
erre figyelni.
O: Hogy érzed, hogy milyen mértékben befolyásolja
az írót az a hely, ahol dolgozik? Az a tágabb környezet,
amelybe szerencséjére vagy szerencsétlenségére
beleszületett?
EP: Két dolog jutott eszembe, mert mint a hülye megyek
vissza mindig a nyelvhez. Tehát az befolyásolja, a nyelv.
A másik, ami eszembe jutott, hogy nyilván mást ír
az ember egy hegy tetején ülve, vagy, amire tapasztalatom van,
hogy mást ír az ember nappal, mint éjszaka. Én
amikor a Függőt írtam, már volt két gyerekünk,
és meg kellett várni, amíg ezek elalszanak. Elaludtak
fél tízkor, és tízkor ültem én
le dolgozni. A Függőben meg lehet mutatni mondatról
mondatra, hogy mi az, ami éjszaka íródott. Más
dolgok is jutnak az ember eszébe, meg a csöndhöz lesz
egy viszonya. És az beszivárog. Nekem amúgy
is minden beszivárog. Attól, hogy most itt ülünk,
én holnap kicsit más mondatokat fogok írni.
O: Ne egyél még, mert meg akarok valamit kérdezni
tőled, és nem akarom, hogy megakadjon a torkodon a falat.
Te egy sztár vagy Magyarországon?
EP: Ha volna ilyen sztárság Magyarországon, akkor
én tudnék egy ilyen sztár lenni, mert ugye kint néha
így is működnek a könyveim, miközben az életformám
az teljesen antisztár.
O: Miért, a sztárhoz hozzátartozik a művek
mellett az életforma is?
EP: Valami hozzátartozik, tehát a nyilvánosságnak
valami kedvelése. Én ezt csak azért nem löktem
rögtön vissza, mert azt látom, hogyha néha kibújok
az izéből, akkor az úgy nagyon elkezd működni.
Anélkül, hogy bármit csinálnék, hogy bármit
kaparnom kéne.
O: Olyanok a kondícióid?
EP: Valamiért igen.
O: Mért, milyen egy sztár? Kommunikálni tud...
EP: De én ilyet nem tudok, tehát egy írósztár
az más. Tulajdonképpen ezt azonnal vissza kellett volna nyomnom,
mert ennek aztán csak mellékíze van, mert ugye vagy
író, vagy sztár.
O: Nem láttál még írósztárokat
külföldön?
EP: De igen, de eléggé súlyosak is, eléggé
utáljuk is őket. De Magyarországon ennek kicsi a csábítása.
O: És ha lenne, akkor ennek ellent tudnál állni?
EP: Édeském, ha a templomtoronynak micsodája volna,
akkor ő volna a nagyapám, és nagyokat sétálnánk
a birtokon.
***
O: Mit jelent az egy írónak, ha külföldön
is megjelenik?*
EP: Hogyha az ember írás közben gondolna arra, hogy
ez külföldön is megjelenik, az a halál. Ezt nevezem
én Kundera-effektusnak. Nem sokszor, de két-háromszor
voltam olyan helyzetben, hogy olyan szöveget kellett írnom
gyorsan, amiről tudtam, hogy nem magyarul fog megjelenni. Ennél
megalázóbb írónak nem lehet, mert éppen
az vész el, amiről a munkám szól. Hogy tudniillik
mindegy, hogy azt írom, hogy "fut", vagy "szalad", vagy "cammog"
vagy "mendegél", ezen nem érdemes gondolkodni, mert tudtam,
hogy a fordításban úgyis az lesz, hogy "gehen".
Lehet azt mondani, hogy ezek a külföldi megjelenések
messze vannak, nem érdekesek, stb., de egy nagyon érdekes
dolog keletkezik, mert keletkezik külföldi olvasó. Akit
nem kell konkrétan ismerni, de létezik. Erre időnként
gondolni, az nagyon érdekes. A magyar olvasóra is lehet rosszul
gondolni, úgy, hogy alámenni, gazsulálni, de azért
egy konkrét olvasóra gondolhatni az jó. Az ad egy
kis épeszűséget. Arra gondolni, hogy mondjuk egy salzburgi
olvasónő ezt a mondatot hogyan olvassa, az hozhat valamit.
***
O: Soha nem bizonytalanodott el az életedben az, hogy folytasd
az írást?
EP: Csalódást kell okoznom, de nem. Eltekintve a mindennapi
rendes bizonytalanságtól. Azt megőriztem. Nem lettem
magabiztosabb, ami az írást illeti. Azt látom, hogy
sok minden van, amit tudok, amit 25 évesen nem tudtam, de olyan
is van, amit nem tudok, és 25 évesen tudtam. De az a globális
bizonytalanság az kegyelmi viszonyok miatt nem ért el. Ez
azt jelenti, hogy egyik könyvből estem bele a másikba.
Amikor megírtam a Termelési regényt, akkor úgy
éreztem, hogy most megírtam mindent. Ez hihetetlenül
rossz érzés. Ez tartott három hétig. De február
végén nekem már megvolt a Bevezetés a szépirodalomba.
Hogy ez a sorozat. Így a könyvek egymás után.
És ott aztán egyik könyvből estem bele a másikba,
ez eltartott 85-ig. Aztán jött a Csokonai Lili, tehát
mielőtt még befejeztem volna egyet, már tudtam, hogy
mi lesz a következő. Ez szerencse, alkat kérdése
és kegyelem kérdése.
O: És mi viszi előre ezt a folyamatot? Történetekben
gondolkodsz, vagy megoldásokban gondolkodsz?
EP: Mindig van valami, amit meg kell csinálnom a nyelven, és
akkor ezt mindig konkrétan tudom elgondolni. Mondjuk a régi
magyar nyelvvel azt csinálni, amit a Csokonai Liliben csináltam.
Vagy hogy mondjuk a Daisyben szerettem volna ordenáré lenni.
Sikerült is. És aztán szeretnék nem ordenáré
is lenni. Tulajdonképpen elég szemérmes ember vagyok.
Az ordenáréságnak és a szemérmességnek
egy ugyanolyan ötvözete, mint a kéjvágyóságnak
- lásd, amiért most itt vagyunk - és a szigorú
életmódnak. Bizonyos dolgokat megcsinálok, és
akkor azon túlvagyok, elengedem. Az már nem riogat, és
akkor mással tudok foglalkozni.
O: És azt is tudod, hogy ez után mi felé fogsz
lépni?
EP: Hát mi az, amit én tudok a családomon, a szerelmeimen
és a focin kívül? Hát például a
matematika. Akarok írni valami olyat, aminek köze van a matematikához.
O: Akkor te magadat fogyasztod.
EP: Igen, ez pontos kifejezés.
O: És soha nem fogsz elfogyni?
EP: De. De úgy láttam az irodalomtörténetben,
hogy az úgy szokott lenni, - eltekintve mondjuk a Rimbaud-tól
-, hogy előbb szokott meghalni az ember. De hát ha fordítva
van, akkor meg fordítva van. Az nyilván nem lesz egy ilyen
dúdolós pillanat, de hát akkor az van.
O: Azt mondtad nemrég, hogy nem szereted ezt "a történethez
való visszatérés" - szöveget, mert hát
mi másról is szólna az írás, mint történetek
meséléséről. Ez tökéletesen így
van, de nálad mégsem annyira egyértelmű. Mert
nálad a történetek fölött, mögött
mindenféle más is van. Ott van a szerkezet mindenekelőtt.
EP: Ugye azt szokták mondani, hogy régen volt a történet,
most meg sajnos struktúrája van egy könyvnek. Ez a probléma.
De a jó erős történetek, amennyit segítenek,
annyit ártanak is. Mert ami miatt az irodalom kell, az mégis
más, mint a történet. Tehát miközben a normális
olvasót az a történet érdekli - én ezt
látom, mert ahol van valami kis történet a könyveimben,
akkor úúúú, mint a gyöngytyúk a
meleg takonyra, ahogy a szakirodalom mondja -, tehát az olvasót
ez érdekli...
De ez nem a történetért van, hanem azért
az elmondhatatlanért, amit egy képen is látunk, és
amit egy Kurtág-zenében is hallunk, csak hát nekik
könnyebb a dolguk, mert nincs az egész verbalizálva.
A szavak azok félre is viszik. A történet az amennyit
segít, annyit félre is kavar. Mert azt olvassuk a Bovarynéban,
hogy megcsalta? Nem azt olvassuk, hanem a saját életünket
olvassuk, a saját életünket pedig ezekkel az alsó
hangzásokkal meg összhangzatokkal meg nem tudom micsodákkal
olvassuk. Ez nem a történet ellen szól, de van bennük
valami félrevezető is. Abban az első mesében
is - ott a tűz mellett - volt valami más is.
O: Mégis van valami ellenállás ez ellen a technika
ellen, amit te csinálsz.
EP: Mert megszoktuk ezt a történet szerinti olvasást,
én is szeretek történeteket olvasni, én írnék
is történeteket, ha tudnék.
O: De miért nem tudsz?
EP: Nem tudom. Én nem tudok jól elmesélni. Én
majdnem mindent nem tudok jól. Nem tudok jól leírni.
Tehát egy tárgyat nem tudok jól leírni. Nem
tudok természetet leírni, csak nemtudásokat tudok.
O: És ha például történetet akarsz
olvasni, akkor hová fordulsz most?
EP: Nem akarok különösebben, csak ha úgy belebotolok.
O: Mit gondolsz, hogy mit szeretnek benned az emberek, ha szeretnek
egyáltalán valamit, mi az, amit te nyújtani tudsz?
EP: Tehát hogy a könyveimben mit szeretnek?
O: Igen, nyilván itt az íróról van szó.
EP: Azt gondolom... hogy én... tulajdonképpen nagyon
jót gondolok a teremtésről. Ezt lehet olyan szavakkal
körülírni, amit nem szeret az ember használni,
mint a remény, igen, a remény, a lehetőség,
és azt gondolom, hogy ezek benne vannak a könyveimben. Ez lehet
riasztó is, van, aki ezt nem is szereti. A harmóniának
valamiféle vagy igénye, vagy lehetősége, vagy
jelenléte... Azt hiszem... hát most, hogy így kihúzod
belőlem: tehát én örülök, hogy élek.
O: És ez látszik a szövegeiden?
EP: És ez látszik. Ne kerteljünk, látszik.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu