stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



NEMZETKÖZI ESSZÉPÁLYÁZAT


Weimar 1999 - európai kultúrváros és a Lettre Internationale, európai kulturális folyóirat a Geothe-intézet közreműködésével világméretű közös vállalkozásba kezdett: ez pedig egy filozófiai pályakérdés kiírása. Az "eszmék olimpiája" sajátos reagálási kísérlet a tényleges és a vélt "globalizálódásra". Érdekes lesz, ha kiderül, a szellemi kreativitásnak, a gondolkodói produktivitásnak milyen lehetőségei adódnak, ha a világ gondolkodói egyszerre próbálnak választ keresni ugyanarra a kérdésre: különböző nyelvek, kultúrák, hagyományok, perspektívák, iskolák és stílusok, tudományterületek és alkotói kontextusok felől.

A "szellemi csereérintkezés" ilyen felfokozása Goethe szavaival nemcsak a szellemi történés nagy fórumaira és színtereire kell hogy eljuttassa ezt a pályakérdést, hanem a szellemi világtársadalom finomabb vérkeringésébe, még ismeretlen címzettekhez is.

Mi lesz, ha komolyan vesszük a globális nyitottságot? Ki tudhatja előre, milyen válaszokat várhatunk Afrikából, Kínából, Indiából, Brazíliából vagy Közép-Ázsiából? Vajon rejteget-e ez az áttekinthetetlen visszhangmező fontos közlendőket, kirajzolódhat-e az intellektuális konstellációknak egy új, meglepő topográfiája?

Az akadémikus pályázatoknak hosszú hagyománya van Európában. Kiemelkedő szerepet játszottak a 18. században. Többnyire az európai nagyvárosok tudományos és művészeti akadémiái voltak azok, amelyek filozófiai pályakérdéseket írtak ki különböző fakultásaik számára. Az ilyen pályázatok kiírása az akadémiák legelőkelőbb kifelé irányuló tevékenysége volt. Ezzel a "művelt világhoz" fordultak, nemcsak egy szakfilozófus közönséghez.

1749-ben például a dijoni akadémia azt a témát választotta: "arról a kérdésről, hogy a tudományok és művészetek fejlődése jobbá tette-e az erkölcsöket". Egy akkoriban még ismeretlen filozófus, Denis Diderot barátja, Jean-Jacques Rousseau nyerte el a díjat egy a felvilágosodás haladásba vetett hite és Franciaország történelmi fejlődése szempontjából nem minden következmény nélküli tanulmánnyal: A kérdést, hogy a tudományok és a művészetek fejlődése használ-e az erkölcsök jobbításának, negatívan válaszolta meg.

Az 1700-ban Berlinben alapított Királyi Tudományos és Szépművészeti Akadémia 1744/46-os újjászervezése során úgy határozott, hogy "évente mintegy ötven dukátos díjat ír ki egy fontos és az ország számára hasznos téma kimunkálására a tudományok vagy a literatúra köréből, és a kérdést az újságokban teszi közzé". Eme akadémia pályázatainak résztvevői között volt Lessing és Mendelssohn, Herder és Kant, D'Alembert és Condillac. Kant többször lett második helyezett, Herder viszont elnyerte az első díjat "A nyelv eredetéről" szóló írásával arra az 1771-ben kiírt kérdésre, hogy "Vajon a természetadta képességeikre hagyatkozva kitalálhatták-e maguknak az emberek a nyelvet? Miként találhatott fel az ember a legalkalmasabb módon nyelveket magának?" Arthur Schopenhauer már majdnem 50 éves volt, amikor 1839-ben a Norvég Királyi Társaságnak az egész német irodalom lipcsei repertitóriumában kiírt pályázatára "Bizonyítható-e az öntudatból az emberi akarat szabadsága?", válaszolt "Az akaratról a természetben" című írásával, és januárban megkapta Drontheimben a zsüri nagy aranyérmét.

A pályázatok történetébe politikai konjunktúrák is belejátszottak, állami tekintélyek közvetlen beavatkozása is előfordult. II. Frigyes például, akinek akadémiája "államérdekeket kellett hogy szem előtt tartson", 1777-ben interveniált, amikor a berlini akadémia "az eleven erők igaz megítélésére" vonatkozó kérdést akarta föltenni. Ezt nem találta elég érdekesnek . Az Antimachiavelli szerzője azt a kérdést kényszerítette rá az 1780-as évben az akadémiára, hogy "Használ-e a népnek, ha megcsalattatik, akár úgy, hogy új tévhitekhez vezetik, akár úgy, hogy meghagyják a régiben?"

A Lettre és a Weimar 1999 vállalkozása a pályázatok régi hagyományához kíván kapcsolódni egy másik korban, más formában és más feltételek között. Egy probléma legjobb megoldásáért folytatott szellemi küzdelem gondolatának korszerű alakot kell öltenie.

Nemcsak a "globalizálódás" kifejezés konjunktúrája óta nyilvánvaló, hogy korunk majd minden releváns problémája eleve globális vagy transznacionális jellegű. Ökológia, technológia, pénzpiacok, tömegkommunikáció, tudományos kutatás és alkalmazás összjátékában fejlődnek tovább a világ legkülönbözőbb régióiban. Információk és ismeretek egyre gyorsabban cirkulálnak a Föld körül, és kölcsönhatásuk folytán egyre újabb kérdéseket vetnek föl. A planetáris ökológiai problémák újfajta összesített közgazdasági számításokat igényelnek, a világméretű kommunikációs hálózatok és adatbankok felállítása befolyásolja az oktatást, képzést, építészetet, orvostudományt, a mérnöki feladatokat és még sok mindent túl a kontinensek határain. Ha a versenykiírás meg akar felelni a mai adottságoknak, nemzetközi és interdiszciplináris, soknyelvű és multikulturális kell hogy legyen. Nem egyetlen végérvényes választ keresünk az egyetlen, mindent eldöntő kérdésre, hanem a lehetséges válaszok pluralitását, ami láthatóvá teszi a feszültséget heterogenitás és univerzalitás között.

Hogy lehet megtalálni a megfelelő pályakérdést egy ilyen világot átfogó vállalkozáshoz? Hogy lehet már a kérdés körvonalazódásának folyamatába minél több alkotó ösztönzést bevonni? 1997 júliusában mintegy 900 embernek - filozófusoknak és művészeknek, tudósoknak és költőknek, íróknak és szakembereknek - mutattuk be a projektet a világ minden részéből, és felhívtuk őket arra, küldjék be a nekik legjobbnak látszó javaslatot. Több mint százan vállalták a részvételt ebben az intellektuális játékban.

A múlt év szeptember végén Weimarban tartott találkozó során választották ki az egybehívott írók, művészek és gondolkodók a pályakérdést. Carmen Boullosa írónő Mexikóból, Jochen Gerz és Rebecca Horn képzőművészek Németországból, Fatima Mernissi, marokkói szociológus, Detlef B. Linke bonni neurofiziológus, Yang Lian kínai és Abdellatif Laibi marokkói költő, Heller Ágnes magyar és Mihail Riklin orosz, Lio Xiaofeng hongkongi, Slavoj Zizek szlovén és Sergio Benvenuto olasz filozófus, Eduardo Subirats Amerikában tanító spanyol kulturológus, a Weimar 1999, a Lettre és a Goethe-Intézet képviselői két napig vitatkoztak szenvedélyesen az írásban beérkezett javaslatok fölött, hogy megtalálják a legjobbat.

A választás végül Michel Surya francia író és filozófus javaslatának egy változatára esett:

Megszabadítani a jövőt a múlttól? Megszabadítani a múltat a jövőtől?

Abból indulunk ki, hogy ez a kérdés elég sokértelmű. Asszociációkat ébreszt Nietzsche "történelmi műveltség"-bírálatától a világkontinuum szürrealista felfüggesztéséig, megenged forradalmi és romantikus konnotációkat, válaszokat a globalizálódás, tér, idő és kultúra esetleges homogenizálásának kérdéseire, fiktív tradíciókból táplálkozó identásteremtés problémáira és még végtelenül sok mindenre. A weimari találkozó néhány résztvevőjének az alábbiakban közölt rövid reflexiói a témára ízelítőt adnak a lehetőségekből. A kérdés nyitva áll filozófiai és történelmi elmélkedések előtt, elég provokatív ahhoz, hogy heves vitákat váltson ki, és elég érdekes ahhoz, hogy - a válaszok összességével - izgalmas képet tárjon elénk a világról a különböző kulturális hagyományok és gondolkodásmódok prizmáján át.

A pályakérdést az ENSZ hat nyelvén, angolul, franciául, spanyolul, oroszul, kínaiul, arabul valamint németül tesszük közzé minél több országban - fontos kulturális, irodalmi és tudományos folyóiratokban, vezető napi- és hetilapokban, az interneten és az audiovizuális médiákon keresztül valamint a világ minden Goethe-Intézete segítségével.

Pályázatokat várunk a világ minden részéről, hogy a pályázók a legkülönbözőbb kulturális perspektívából, eltérő háttérrel alkotó módon versengjenek a közös kérdés legmeggyőzőbb megválaszolásában.

Az új évezred küszöbén az eszméknek ez az olimpiája a 21. századi világtársadalom alkotó együttműködésének jelképe kíván lenni.

A díjak:

1. díj: 50.000 DM, 2. díj: 30.000 DM, 3. díj: 20.000 DM

* Az első három helyezett résztvesz 1999 végén a weimari díjátadáson. A díjazottak és más kiváló szövegek szerzői több hónapos németországi ösztöndíjat kapnak.

* A díjazott esszék és a végső elbírálásra kiválasztott írások megjelennek a LETTRE különböző nyelvű kiadásaiban és más nemzetközi kulturális folyóiratokban. Könyvalakban is tervezzük a legjobb munkák kiadását németül és esetleg más nyelveken is.

Pályázati feltételek

* A válaszokat a pályakérdésre 1998 novemberéig lehet benyújtani. Hét zsüri alakul majd a hét nyelven, nemzetközi és interdiszciplináris kuratórium foglalkozik a pályaművekkel az 1999-es weimari díjkiosztásig.

* Pályázhat bárki a zsüri és a rendezőség tagjain kívül.

* A pályázatokat az ENSZ hat nyelvének valamelyikén: arab, kínai, angol, francia, orosz, spanyol vagy a rendezők nyelvén, németül lehet benyújtani.

* A benyújtott esszéket a díjátadás napjáig nem lehet másutt publikálni, közlésre átadni vagy más pályázatra benyújtani.

* Az esszéket 1998. november 30-ig kell a pályázat titkárságára 2 gépelt példányban postán vagy e-mailen beküldeni. A feladás dátuma a mérvadó.

* A kéziratokat nem küldjük vissza. A díjnyertes pályázatok fordításának, sokszorosításának és terjesztésének harmadik félre is átruházható joga minden nyelven a rendezőséget illeti.

* A végső elbírálásra kiválasztott, de díjat nem nyert művek közlési jogára is igényt tart a rendezőség. Közlés esetén a pályázók egyszeri 500 DM értékű honoráriumot kapnak.

* Könyvformában való publikálás esetén a szerzők további honoráriumot kapnak az eladási ár legalább nyolc százalékában való részesedésként írásuk terjedelmének arányában.

A szöveggel kapcsolatos kívánalmak

* A benyújtott esszék nem léphetik túl az alábbi terjedelmet: 70.000 n német, 64.000 n angol, francia és spanyol, 62.000 n orosz, 15.000 írásjel kínai és 54.000 n arab nyelven.

* A pályázatokhoz mellékelni kell egy rövid összefoglalót legfeljebb két oldalnyi terjedelemben.

* Az esszéket zárt borítékban kell benyújtani a szerző nevére való minden utalás nélkül. A szerző nevét és címét külön zárt borítékban kell mellékelni. Az e-mailen beadott pályázatokat attachment-ként kell küldeni.

A verseny lefolyása

* A beérkező esszéket a titkárság anonimizálva, kóddal ellátva továbbítja a zsürinek.

* A díjak kiosztásáról kétlépcsős elbírálási eljárás keretében döntenek. Végső elbírálásra legfeljebb 49 esszé kerül majd.

* 1998. december 1-től 1999. május 15-ig hét zsüri bírálja el a hét nyelven beküldött pályamunkákat az adott nyelveken. Minden zsürinek jogában áll legalább három esszét továbbküldésre javasolni. A végső elbírálásra küldendő írások nyelvi arányának kialakításáról a beérkező pályázatok tényleges száma alapján döntenek.

* A továbbküldött pályamunkák a nemzetközi és interdiszciplináris összetételű zsüri elé kerülnek. Ez választja ki 1999 október végéig a díjazandó írásokat. A pályázat nyerteseit értesítik az eredményről, amelyet 1999 végén Weimarban ünnepélyes keretek között hoznak nyilvánosságra.

* A hét előzsürit és a végső zsürit a rendezőség a nemzetközi esszépályázat kuratóriumával együtt az 1998-as év folyamán állítja össze.

A titkárság címe

International Essay Prize Contest / Internationaler Essay-Wettbeverb

Rosenthaler Str. 13. D-10119 Berlin

e-mail: Essay.Lettre@weimar1999.de

Internet:www.weimar1999.de/Essay-Contest

Első reflexiók a pályakérdésre

Sergio Benvenuto

Egyetlen jövő a sok múlt helyett?

(Olaszország)

Mielőtt eljutottunk volna ehhez a témához a weimari versenykiírás vitája során a tudósok nagyrésze, akiknek el kellett dönteni, hogy melyik kérdést választják (s akik közé én is tartoztam), inkább arra hajlott, hogy két másik kérdést tegyen föl: egyet a globalizálódás és a hozzá kapcsolódó ellentmondásos jelenségek kapcsán (mivel a globalizálódás nemcsak egyesít, de el is választ és diszkriminál), és egyet a szabadság, mindenekelőtt az egyének vagy szubjektumok szabadsága vonatkozásában. A végül kiválasztott kérdésfeltevés valószínűleg azért maradt felül, mert tartalmazza a másik kettőt is. Mert a globalizációs folyamatnak (valójában a világ valamiféle amerikanizálódásának) van egy filozofikus vonása: az a meggyőződés, hogy egy globalizálódott jövőben meg kell szabadulnunk a múlttól, vagyis a különbségektől. A globalizáció olyan jövőt hirdet meg, amelyet tudományos és gazdasági számítások egyesítenek, a múlt ezzel szemben a különbségek ezer színében és árnyalatában pompázik. A jövő mintha homogenizálódásként ígérne szabadságot - valamennyien ugyanazokkal az állampolgári jogokkal (civil rights) rendelkezünk majd, azaz nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is lesz a részvétel -; aki azonban a múltat akarja megmenteni, a szabadságot mint teljesen heterogén különbségek kifejlesztésének lehetőségét követeli. A következő évszázad drámája előreláthatólag ennek a körnek a problematikus négyszögesítésében áll majd: Igent mondani a tudományos és gazdasági csere globális liberalizálására és ugyanakkor megőrizni a mérhetetelen individualitások és különbségek szabadságát. Ez olyan drámai ellentmondás, amit már ennek a versenykiírásnak a képlete is tartalmaz: egy univerzális kérdést intézni minden egyes gondolkodni képes emberhez a világon, de a világméretű egységesülés lehetetlenségéről, a minden egyes ember nevében való megszólalás lehetetlenségéről beszélni. Aki saját dolgozatával indul ezen a versenyen, ezzel az elkerülhetetlen és ugyanakkor lehetetlen feladattal kerül szembe. De az igazán érdekes kérdések azok, amelyekre látszólag (vagy valójában?) nincs válasz.

Erre a kérdésfeltevésre olyan helyzetben kerül sor, amikor a nyugati kultúra a különbségek hosszadalmas (sokszor tragikus) kitapogatása után a 20. században, visszatérni látszik egy száz évvel ezelőtti atmoszférába: a győzedelmes tudományos ész optimizmusához a historicista és spiritualista nyomor- és horrorszcenáriók ellenében. Mintegy száz évvel ezelőtt az olasz és az orosz futuristák a most végére járó század elején azt hirdették nagy csinnadrattával, hogy radikálisan szakítani kell a múlttal, és úgy elébe menni a tradíciók minden ballasztjától megszabadított jövőnek. A futurista Marinetti még azt is javasolta, hogy rombolják le Velencét, a múlt komor emlékművét, és építsenek FIAT-autógyárakat a helyébe. Futurizmus és felvilágosodás ma ismét kéz a kézben halad. A kognitív tudományok, a mesterséges intelligencia, a neopozitivizmus a filozófiában, a közgazdasági játékelméletek stb., mindezek az áramlatok egyetlen alapgondolatba torkollanak, amely Descartes-ra megy vissza: hogy az emberi lény mindig és mindenütt józan emberi ésszel bíró lény, és hogy ez az emberi ész valamennyiünket egyenlővé tesz (senki nem mondja, hogy neki kevesebb jutott belőle).

Ez a karteziánus gondolat azt mondja, hogy a jövő emberének a józan emberi ész örök emberére kellene korlátozódnia: Míg ugyanis a múlt (vallások, művészetek, történelem, hagyományok) elválsztják az embereket, a józan emberi ész - tehát a tudomány és a gazdaság - egységet teremt köztük. És az egyesült férfiak és nők kénytelenek lesznek lemondani a múltról, amely elválasztja őket, hogy azzá váljanak, amik mindig is voltak: a józan emberi ész által homogenizált lényekké. Mert a józan ész emberének nincs se hazája, se történelme, se múltja, se fejlődése, megfontolásait a gazdasági (tehát egoisztikus) érdekekhez igazítja, s az érdektelen objektivitáshoz, és az egyetlen természetes nyelvet beszéli, a Chomsky-nyelvet (Bábel tornya a történelem jelentéktelen üzemi balesete). De az ember, ez a tiszta észlény, aki csak számításból és csak saját érdekből cselekszik, éppen időtlen lényként tisztán futurista ideál is: Aki azt állítja, hogy minden egyes ember irracionalitása csupán történelmi maszk, az egy minden maszkoktól, tehát minden történelemtől radikálisan megszabadított jövőt követel. Azt kívánják, hogy ez a józan ésszel bíró emberi lény kerüljön túlsúlyra túl minden különbségen egy tudományos és gazdasági számítások uralta jövőben.

A lecsengő évszázad eme karteziánizmusával fordulnak szembe mindazok a - filozófiai, művészi, etikai stb. - víziók, amelyek a történelmi relativitás iránti romantikus érzéket elevenítik fel. Ezek a víziók éppen ellenkezőleg abból indulnak ki, hogy ha a jövő racionális embere megtagadja azt a történelmet, amely elvezetett ehhez a számára olyannyira értékes emberi észhez, akkor felettébb szegényes lesz az életvitele. Nem anyagiakban lesz szegény, semmiképpen sem, hanem emlékekben, nem lesz talaja, gyökerei, időbeli perspektívája. Egyfelől tehát ott van nekünk a racionalista lendület, amelyben lényegileg arról van szó, hogy a jövőt (általános értelemben) megszabadítsuk a múlttól (különbségektől és hagyományoktól), másfelől egy ellentétes indíttatás, amely szerint az embernek a technika által globalizált világban a saját történelmére kell ráismernie, azt újból elsajátítania és összefoglalnia, nem azért, hogy alávesse magát neki (ahogy a vallási és politikai fundamentalizmusok hirdetik), hanem hogy forrása és kulcsa lehessen a jövőjének.

A kérdés másik fele "megszabadítani a múltat a jövőtől?": azaz képesek vagyunk-e rekonstruálni a múltunkat análkül, hogy közben szükségképpen a saját hasznunkra próbálnánk fordítani? A történelmet, mint ismeretes, mindig a győztesek írják. Lehetséges-e, hogy ez a győztes - aki a jövőt uralja - hagyja a múlthoz való egyetlen, meglepő, érdekmentes kapcsolatot felülkerekedni? Lehetséges-e egy olyan történetírás, amely az eseményeket nem mindenkori reményeink és vágyaink szerint rekonstruálja, hanem képes az eseményt időbeli egyszeriségében, mesteri haszontalanságában visszaadni? Lehetséges-e olyan történelem, amely nem magistra vitae, az élet tanítómestere, egyszerűen csak a másságra tanít? Amely nem arra készít föl, hogy úgy forgassuk ki az emlékeinket, hogy a jövőnket szolgáljuk vele, hanem rávezet arra, hogy könyörületet és tiszteletet tanúsítsunk egy olyan múlt iránt, amely nem merül ki az örök józan észben? Lehetséges-e egy olyan történetírás és egy olyan antropológia, amely nem anakronisztikusan birtokba venni igyekszik a másikat, hanem visszaadni számunkra annak egyediségét és esetlegességét?

Abdellatif Laabi

Jövő és múlt, üllő és kalapács

(Marokkó / Franciaország)

A fölvetett kérdés arab kontextusban valamelyest ismerősen hangzik. Azt is mondhatnánk, hogy az intellektuális viták középpontjában áll az integrista mozgalmak megjelenése óta. Még régebbre visszanyúlva a "Nahda" arab reneszánsz mozgalom (a 19. század végén) egy hasonló jellegű reflexióból fakadt.

Egész idő alatt arról volt szó, és arról van szó ma is: Hogyan tudják az arab társadalmak behozni a Nyugattal szembeni "történelmi lemaradásukat".

Majd egy évszázada következő válaszkezdemények következtek (sematikusan is) egymásra:

- A "Nahda"-mozgalom megpróbálta a múltat (a szellemi és kulturális örökséget) behozni a jövőbe. De a kolonialista kaland véget vetett ennek a vállalkozásnak.

- Századunk közepének társadalmi és szellemi mozgalmai egy szocialista inspiráltságú modellben (államosítás, laicizmus, egalitarizmus) törekedtek erre a modernizálásra. Ennek az ára elég brutális szakítás volt a múlttal, amely ezeknek a mozgalmaknak a marginalizálódásához és végül a bukásához vezetett.

- A 80-as évektől két elgondolás áll szemben egymással: a társadalmi mozgalmak és az integrista államok egyfelől "meg akarják szabadítnai a múltat a jövőtől", a demokraták a másik oldalon azt keresik ki a múltból és a modernitásból, ami a jövő megszabadítását segíti elő.

A jelen helyzetben az arabok a fundamentalista, múlthoz igazodó kalapács és a győzedelmes nyugati modell üllője közé kerültek. Azt lehet mondani, hogy egyaránt szenvednek a múlttól és a jövőtől, amelyet a nyugati hegemónia szimbolizál.

A militáns arab gondolkodásnak ma az a feladata, hogy közelebb hozzák az arabokhoz saját múltjuk felvilágosult korszakát, és megszabadítsák őket a jövővel kapcsolatos félelmektől.

Jang Lian

A történelem újraírásának joga

(Kína / Nagy-Britannia)

"Ebben a történelemkönyvben nem voltak évszámok, csak az állt minden oldalon ferdén és görbén: `Emberség és morál'. Egy fél éjszakán át olvastam szó szerint, és csak akkor olvastam ki a sorok közül, hogy az egész könyvben csak egyetlen szó állt: `emberevés'." Lu Xun írta ezt 1919-ben az első köznapi nyelven fogalmazott kínai regényben, "Egy őrült naplójában". Ezzel azt kérdezte minden kínaitól: Miféle múltunk van nekünk? Hogy lehet, hogy ilyen múltunk van? Támadhat-e jövő ebből a múltból?

Kínában majdnem kétezer év után ez volt az első eset, hogy egyetlen ember megkérdőjelezte az egyetemes érvényű, csak a császári hatalom által írható "történelmet". A Han-dinasztiától (i.e. 206 - i.sz. 220) kezdve a Nagy Egység konfuciánus fogalmára alapozott központi államhatalom abszolút uralmat gyakorolt nemcsak a tér (a terület), hanem az idő felett is - minden könyv a "történelemről" mindig egy lábjegyzete volt a "mostnak" is.A tegnap értelmezését adva az uralkodók a mában folyó élet struktúráit rögzítették. Lu Xun azonban független értelmiségiként tudatában volt annak, hogy Kína ősi és súlyos teherként nehezedő tradíciója a modernitás fájdalmas átalakulása előtt állt. Fontosabb tehát a kérdésnél maga tény, hogy valaki kérdez - hogy egy ember reflektál a történelmére és választ, veszi magának a "jogot", hogy "újraírja.

Sajnálatos módon a kérdés, amelyet Lu Xun nyolcvan évvel ezelőtt vetett föl, ma még mindig nem túlhaladott: Bár az 1919. május 4-i megújítási mozgalom alapjaiban megreformálta az írott kínai nyelvet; bár a 20-as 30-as években japánból készült számos fordításnak köszönhetően a gyakorta használatos kínai szókincsnek ma legalább 40 százaléka idegen eredetű szó, bár a kínai népnek a nacionalisták és kommunisták közti polgárháború és a Japán elleni háború után a "Kínai Népköztársaság" megalapításakor 1949-ben azt mondták, hogy ezennel egy "a Nyugattól messze elmaradott" állapotból egyetlen ugrással elérkeztünk "az emberiség jövőjébe", a "kulturális forradalom", a pekingi Tian'anmen téri mészárlás, a 90-es évek "legrosszabb szocializmus plusz legrosszabb kapitalizmus"-a alatt tenyésző materializmus, a "legitimáció" láttán, amelyet az uralkodó rezsimnek a "patriotizmus"-ra hivatkozva hivatalos és nem hivatalos részről különös egybehangzással adnak (ne feledjük, hogy kommunistákról van szó!) - Li Xunnak, ha még élne, nem kéne álmatlan éjszakákon felsóhajtania: A "körforgás", a régi kínai történelem szörnyű ősi átka, ma rajtunk mutatkozik meg, és olyan szemmelláthatóvá vált, hogy többé nem lehet kitérni az útjából?

"Megszabadítani a jövőt a múlttól? Megszabadítani a múltat a jövőtől?" Kínai értelmiségiek számára ez nem elméleti feladvány, hanem közvetlenül tapasztalható mindennapi szituáció. Kínai és nyugati kulturális környezet, tradicionális és modern értékképzetek, csoportok és egyének gondolkodási elvei, mindez az egyént összezavaró választás elé állítja, olyan választás elé, amelyet elég gyakran muszáj meghozni, és amely arra kényszerít, hogy minden nap mai valóságunk felől reflektáljunk a múltra, és a múlt átvilágítása nyomán korrigáljuk a jövőt. "Megszabadítani" annyi, mint megtagadni az egykor vakon elfogadott kollektív hipnózist. A "történelem újraírásának joga" azt jelenti, hogy a múlt és a jövő egy gondolkodó "én" részévé válik. Az időelképzelések, egy ember vagy egy kultúra jellege az egyén kérdései alapján újraértékelődnek és átcsoportosíttatnak. Képes lesz-e Kína a sorsa által rámért circulus vitiosus-ból kitörni? Van-e benne elég életerő, hogy az individuumban keresse a modern Kína kulturális tradíciói helyreállításának lehetőségét? Az esszépályázatban feltett kérdés éppen az alapmotívum a kínai kultúra 20. századi átalakulásában.

Lehet, hogy a tegnapunk - az az "ötezer év", amely mindenfajta hivatalos propagandának pusztán csinos dekorációul szolgál - csak a válaszaink nyomán kezd el igazán létezni, ha megmutatja jelentőségét minden egyes egyén mai életében.

Slavoj Zizek

Magszabadítani a múltat a múlttól? Megszabadítani a jövőt a jövőtől?

(Szlovénia)

A válasz, ami egyfajta első szabad asszociációként ezekre a kérdésekre felötlik, talán a józan észé, hogy mindkét szélsőséget kerülnünk kéne - ne maradjunk a múlt rabjai, de ne is hajítsuk el a múltat egy új, ragyogó jövő kedvéért -, de szabadítsuk fel a múltat a jövő számára, azaz oly módon közeledjünk a múlthoz, hogy kreatív elsajátítása során hozzásegítsen ahhoz, hogy abban a sötét kontinuumban, ami a jövőnk, tájékozódni tudjunk.

A kérdés valódi sikerét azonban éppen azon lehet majd lemérni, mennyire könnyíti meg a pályázat résztvevőinek, hogy túllépjenek az olyan pszeudo-nietzscheánus közhelyeken, mint a "múlt hasznáról" szóló. Ha van valami, amit tanulni lehet századunk totalitárius kísérleteiből, az az, hogy az a múlt, amelyre az új fundamentalisták hivatkoznak, teljességgel kitalált tradíció, olyan múlt, amelyet jelenlegi politikai igényekhez szabva fundáltak ki, és hogy másfelől minden modern és posztmodern kísérlet, ami arra irányul, hogy egy újabb "nulladik évet" kezdjenek, amelyben kiradírozzák az elmúlt tradíciók vagy a "babonaság" nyomait, éppen azok, amelyek foglyai maradnak a legósdibb modernizálási modelleknek, és ezzel akadályozzák a történelmi lét egy valóban új formájának megjelenését.

Ezen az alapon mindenekelőtt az volna fontos, hogy a múltat megszabadítsuk a múlttól - a múltról alkotott fogalmunkat megszabadítani a múlt azon verzióitól, amelyeket jelenbeli ideológiai célokra fabrikáltak -, valamint a jövőt megszabadítani a jövőtől - azaz a fogalmunkat arról, "ami jönni fog", az eljövendőről, megszabadítsuk egy olyan jövő képeitől, amelyeket a jelenlegi ideológiai-politikai irányzatok egyszerűen extrapolálnak.




Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret