stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SLAVOJ ZIZEK / DOROTHEA SCHULER

EZ VAN, EZT KELL SZERETNI?



DOROTHEA SCHULER: Utólag is nehéz nyugati szemszögből megérteni, hogyan kerülhetett sor éppen Jugoszláviában, a szocialista tábor látszólag legszabadabb országában a nacionalizmus és a rasszizmus ilyen heves és brutális kitöréseire. Hiszen Jugoszlávia különleges helyet foglalt el a keleti blokkban. Ön miben látta a jugoszláv helyzet sajátos voltát?

SLAVOJ ZIZEK: Jugoszláviának valami különleges, a szokásostól eltérő szocialista országként való felfogása "a kis különbségek nárcizmusának" köszönhető, ami hozzátartozott a régi jugoszláv rendszer önigazolásához. Ezért lehetett Jugoszlávia a nyugati baloldal egy részének is olyan vonzó. A nyugati balosok, mint ismeretes, mindig is keresték az igazi, autentikus kommunizmus országát. Amikor Kelet-Európában csalódtak, először a kínai kulturális forradalom, majd Kuba felé fordultak. Aztán egyszer csak Jugoszlávia is sorra került. Az volt a koncepció, hogy a jugoszláv önigazgatás más, mint a többi létező szocializmus. Ez az elképzelés a fetisisztikus tagadás képlete szerint jött létre: "Jó, jó, tudom, de mégis...".

Jugo-nosztalgia: az önigazgatás öncsalása

Egyébként a jugoszláv rezsim nagyon ügyesen manipulálta a nyugati értelmiséget. Ebből fakadt szerintem a jugoszláv-barát nosztalgia Nyugaton, ami a legutóbbi balkáni háborúban a régi Jugoszláviáért fellépő Szerbia hallgatólagos támogatásában is továbbélt. Még az én nyugati barátaim is azt mondják: Miért kellett feladnotok ezt a páratlan poszt-szocialista kísérletet, miért kellett tönkretenni ezt az országot? A németországi jugo-nosztalgia jellegzetes példája a szociáldemokrata elméleti vezér, Peter Glotz. Kétségbeesetten próbálja az autentikusság csíráját felmutatni. A kérdés véleményem szerint elég egyszerű. Maga Tito mondta el egy interjúban, hogy Jugoszlávia leválására kezdetben nem volt ideológiai igazolás, pusztán hatalmi harcról volt szó. Először következett be a szakítás, aztán kezdtek ehhez igazolást keresni.

Persze az önigazgatásnak voltak nagyon is pozitív oldalai: sokkal nagyobb szabadságfok - legalább is intellektuális vonatkozásban, piacgazdasági reformokat könnyebb volt keresztülvinni, és hasonlók. Másfelől a rendszer bizonyos fokig sokkal kevésbé volt átlátható, a cenzúra és az elnyomás sokkal inkább belsővé vált, mint a keleti blokk más országaiban. Amikor fiatal voltam, az egyszerű, régimódi cenzúrára vágytunk. Látogatóba érkező lengyel barátaink elmondták, hogy van ez náluk. Ha ott az ember nem tudta eldönteni, hogy közölhet-e valamit vagy sem, egyszerűen elment a cenzúrahivatalba, egy világosan meghatározott közigazgatási egységbe egy adott épületben. Ott talált egy bürokratát, akivel tárgyalni lehetett: "Közölhetjük ezt?" Válasz: "Nem!" vagy "Igen, de ezt vagy azt a mondatot ki kell hagyni". Végül kompromisszumra lehetett jutni, lehetett tudni, mi a helyzet. 20 éve, amikor Jugoszláviában szovjet disszidensek, Szolzsenyicin, Szaharov és mások szövegeit kezdtük publikálni, hasonló helyzetben voltunk. Elmentünk a Központi Bizottsághoz, és megkérdeztük: "Lehet ezt közölni?" Nem volt senki, aki egyértelmű eligazítást adott volna. Azt mondták nekünk: "Várjunk csak, ez itt nem bürokratikus reálszocializmus, hanem önigazgatás. Maguknak kell megvonni a szabadságuk határait. Maguknak kell dönteni." Mi persze pontosan tudtuk, hogy ha átlépünk egy bizonyos határt, az írást betilthatják, mi elveszíthetjük az állásunkat, szélső esetben le is tartóztathatnak. De senki nem tudta nekünk megmondani, hol ez a határ. Kényes, idegőrlő játszma volt ez: ki kellett találnunk, hol ez a határ, hogy vállalhatjuk-e a kockázatot vagy sem. Így működött a szisztéma.

Szocialista ifjúságom egy másik sokkoló tapasztalata volt, ahogy fokozatosan észrevettem, hogy a cinikus távolságtartás milyen hihetetlen mértékben hozzátartozott a hatalom normális működéséhez. Emlékszem például egy barátnőmre, aki Szlovénia Kommunista Pártja Központi Bizottságának valamiféle kulturális bizottságában dolgozott. Kitették onnan, mert túlságosan szó szerint vette a szocialista ideológiát. A párt belső köreiben ez a disszidenciához vezető első lépésnek számított. Veszélyesnek tekintették azt, aki valóban komolyan vette az uralkodó ideológiát.

Volt a szabályoknak egy egész készlete, egy titkos nyelv, amellyel az ember megmutathatta a távolságtartását - csak ekkor engedték be a párt belső köreibe. A 70-es évek közepén például a következő történt velem: A szlovén kommunista párt főtitkára, a néhány legfőbb funkcionárius egyike beszédet tartott az ifjúkommunisták előtt. Beszédét két fontos dogmával fejezte be: "Elvtársak, tudjátok, hogy munkátokban a 4. Feuerbach-tézishez kell tartanotok magatokat, amelyik úgy hangzik: A filozófusok csak értelmezték a világot, a mi dolgunk, hogy megváltoztassuk." És azt is mondta nekik, hogy egy jó kommunistának el kell olvasnia a Tőke mindkét kötetét. Később odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mondhatott ilyet? Mindenki tudja, hogy a filozófusokra vonatkozó megjegyzés nem a 4., hanem a 11. Feuerbach-tézisben van, és hogy a Tőke nem két, hanem három kötetből áll. Azt válaszolta: Ezt magam is tudom, azt akartam ezzel mondani, hogy mindez a legkevésbé sem érdekel.

Milyen képe volt a Nyugatról, főként Nyugat-Európáról Szlovéniában 1989 előtt? Volt valamilyen elképzelésük Európáról vagy az Európai Unióról?

A különbség Jugoszlávia és a többi kelet-európai állam között az volt, hogy a hatvanas évek közepétől fogva a disszidenseket leszámítva mindenki előtt nyitva álltak a határok. Számunkra nem az volt a probléma, hogy kijussunk Jugoszláviából, hanem hogy bejussunk Németországba, Amerikába stb. Ezért, és mert a művészet, az irodalom, a tudományok terén nagy volt a szabadság, Európa nem volt valamiféle kiméra a számunkra. A nyugati irodalom ott volt a piacon. Nem volt tehát egyfajta mitikus viszonyunk a Nyugathoz. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig volt a legmagasabb az életszínvonal, magasabb, mint napjainkban. Az emberek viszonylag elégedettek voltak, mert a kommunista rezsimnek sikerült, legalábbis Szlovéniában, Jugoszlávia legfejlettebb részében, egy magas életszínvonalat a nyugatinál több szociális szolidaritással és biztonsággal kombinálni. Nem volt különösebben nagy lelkesedés a Nyugat iránt; akik ki akartak vándorolni, egyszerűen elmentek. Csak a vége felé vált ez problematikussá. Amit az emberek a Nyugathoz, a kapitalizmusba való integrálódásunkról elképzeltek maguknak, egy spontán öncsalás folytán egyenes ellentéte volt a kapitalizmusnak. Ha például a 80-as évek végén, amikor már lehetett tudni, hogy hamarosan szabad választások lesznek, megkérdeztek egy átlagpolgárt, mit vár a kapitalizmustól, azt a választ kapták, hogy a kommunisták korrumpálták a társadalmat, egyfajta természetellenes versenyt alakítottak ki. Amit az emberek a demokráciától és a kapitalizmustól vártak, a társadalmi szolidaritásnak egy új formája volt a "mi valamennyien egy nagy szolidáris család vagyunk" jelszó jegyében. Ezért is vannak most annyira sokkolva, mert annak idején a kommunizmus rovására írták azt, ami voltaképpen a kapitalizmus alapvonása: a kegyetlen piaci versenyt. A demokráciától valamifajta új organikus közösséget vagy nemzeti szolidaritást vártak. Szlovénia e tekintetben speciális eset, mert mi mindig is meg voltunk arról győződve, hogy különbözünk a többi balkáni köztársaságtól. A mi spontán rasszista ideológiánkban mindig becsületbeli ügy volt hangsúlyozni, hogy mi Közép-Európához tartozunk. A Balkán csak lejjebb, Horvátországgal kezdődik. Amivel azonosulni tudtunk, amivé az uralkodó tömegideológia szerint válni akartunk, az valami olyasmi volt, mint Svájc és Ausztria. Egy ilyen "small is beautiful" ország: organikus, zárt, magánakvaló. Ha a régi jugoszláv önigazgatás jelszava az "emberarcú kommunizmus" volt, akkor most az "emberarcú fasizmus" lett a titkos álom.

A három részre szakadt társadalom:
az új elit, a kirekesztettek és
a lecsúszó középosztály

Kis János magyar politikus azt mondta, hogy a keleti blokk országai talán éppen abban a pillanatban csatlakoznak a demokratikus közösséghez, amikor az már az erózió állapotában van. Egyetért ezzel? Ha igen, miben áll Ön szerint a nyugati társadalmak eróziója?

Egyetértek, hogy van egy időbeli megfelelés: Kelet-Európának az ún. nyugati demokráciákhoz való csatlakozása időben egybeesik ezeknek a demokráciáknak a válságával. Az azonban nem nyilvánvaló számomra, hogy itt közvetlen oksági összfüggés állna fönn. De a Nyugat lelkesedése a Kelet, a demokratikus viszonyok kialakulása iránt keleten, véleményem szerint már ennek a válságnak a kifejeződése volt. Annak az attitűdnek felelt meg, hogy a demokrácia nálunk már dekadens, kommerszializálódott, odaát, Keleten találjuk meg az igazi demokráciát. Mintha a Nyugat Keleten akarta volna megtalálni az autentikus demokratikus tapasztalatot.

Miben áll a Nyugatnak ez a válsága?

Azt hiszem, ennek több aspektusa is van. Az egyik valószínűleg az, amit az ún. virtualizálás, a cyberspace mindennapi életünkre gyakorolt hatásaként tapasztalunk. Azt mondják, még mindig rendkívül korlátozott jelenségről van szó, az embereknek legfeljebb tíz-húsz százalékát éri el, de szerintem gyakorlatilag minden egyén helyzetét érinti. Ez a válság egyik aspektusa. Egy másik a nemzeti állam hanyatlása. Egy következő pedig társadalmaink növekvő széttagolódásával, gettósodásával függ össze. Egyfelől ott az új elit, néhány szociológus szimbolikus elitnek nevezi: sajtó, csúcsmenedzsment stb. Azt hiszem, nagyon jól felismerhető a kulturális preferenciái alapján. Rendszerint multikulturalisták, internacionalisták, jó viszonyban vannak az új médiával. Egy kialakulóban lévő világközösség részei. Aztán ott van az ún. középosztály - ez érdekes, mert ez az egyetlen osztály, amely még használja ömnmagára az osztály fogalmát. És aztán itt vannak a kirekesztettek. Úgy gondolom, hogy az elit és a középosztály közötti szakadás lényege az új médiához való viszonyban fogható meg. De mindkét szakadás döntő jelentőségű. Egyfelől itt van ez a hármas struktúra, pontosabban a skála egyik végén az új szimbolikus elit, a másikon a kirekesztettek: a bevándorlók, a hajléktalanok, gettólakók. Köztük meg a fenyegetett középosztály, amely rendszerint fundamentalista beállítottságú. Ez elárulhat valamit a rasszizmus új formáiról, mivel éppen ez a középosztály az, amely mindkét felől fenyegetve érzi magát, és időnként támadásba megy át, mint Franciaországban, vagy Amerikában Buchanan esetében. Azt hiszem, ma ez a szomorú helyzet: Azelőtt azt szoktuk volt mondani, hogy a szélsőjobb nyilvánosan hangoztatja azt, amit a mérsékelt jobboldal gondol, de nem mer kimondani. Ma viszont a szélsőjobb nyilvánosan hangoztatja azt, amit a baloldal gondol, de nem mer mondani. Mert a baloldaliak körében mindenki fél attól, hogy a kapitalista rendszer mint olyan ellen indítson támadást. Tehát az egyik oldalon ott van a növekvő szakadás az ún. középosztály és a multikulturalista, transznacionalista új elitek között, amelyek már nem nemzeti alapon határozzák meg magukat. Én magam nem keresek annyit, hogy az új elit valódi tagjának számítsak, de amennyiben az értelmiségiek ehhez az új elithez tartoznak, inkább azonosulok amerikai, angol és francia kollégáimmal, mint a saját nemzetemmel, és ez érvényesül természetesen a gazdasági konszernek esetében is. Másfelől itt van nekünk - és nyilvánvaló, hogy ez társadalmunknak tartós vonása marad - ez a fokozódó gettósodás, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos százalékarány, gyakorlatilag a lakosság egy harmada, olyan helyzetben találja magát, ami sokkal rosszabb, mint a Marx-féle proletariátusé. Egyszerűen ki vannak rekesztve: a civiltársdalomból, a társadalmi rendből, a szociális hálóból, a választójogból stb. Paradox módon ilyenkor mindenki Rio de Janeiro szegényeire gondol, de Los Angelesben és másutt ugyanez a helyzet. Vajon továbbra is a liberális kapitalizmus tekinthető annak a keretnek, amelyben ezek a problémák tisztázhatók és akár meg is oldhatók? Számomra ma ez az egyetlen komoly politikai kérdés. Valahogy valamennyiünket terrorizál az az elképzelés, hogy mindabban, amit teszünk, nem léphetünk túl a liberális demokrácia horizontján. Azt hiszem, ez magyarázza valamelyest a nyugati baloldalnak a konkrét társadalmi-gazdasági kérdésfeltevésektől a rasszizmus, szexizmus kritikájára, a másság hangsúlyozására való áttérését. A rejtett gondolat mindezek mögött mintha az volna: Tudjuk, hogy a liberális-demokratikus kapitalizmus fennmarad, itt nincs mit tennünk, evezzünk biztosabb vizekre.

Említi a társadalmak világméretű három "osztályra"- - elitre, középosztályra és kirekesztettekre - szakadásának fokozódó tendenciáját, valamint a nemzeti állam kompetenciájának visszaszorulását, mint a Nyugat válságának tüneteit. Vajon az új etnikai identitásvállalás a nemzeti identitás helyettesítésére szolgál? Hogyan függenek össze ezek a tendenciák?

Az átesztétizált és a valódi másság

Amit könnyen elfelejtünk, az az, hogy a nemzetállam két mozzanat, mondjuk a nemzeti azonosulás és a gazdaság időben körülhatárolt, törékeny egységére épült. Két mozzanat törékeny egyensúlyáról volt szó, amelyeket a nemzetgazdaság fogalma egyesít. A nemzetállam határai egyúttal a gazdaság határai is voltak. Manapság e két mozzanat szétválásának vagyunk tanúi. Egyfelől ott van az univerzális piac, másfelől az új fundamentalizmusok ill. etnikai identitások. Ezért kell szem előtt tartani, hogy ezek az ún. fundamentalizmusok, etnikai, vallási vagy egyéb jellegűek, nem a múltból származó retrográd jelenségek: a nemzetállam transznacionális piacgazdaságba való integrálódni nem tudásának termékei egyfelől, és ehhez ráadásként olyan identifikációk, amelyek akkor is fundamentalisták, ha etnikainak tekintjük őket. Ez a folyamat semmi esetre sem korlátozódik az etnikai, vallási fundamentalizmusokra, átfogja az ún. új életstílusokat, ez egy new way of life. A melegek az USÁ-ban például gay nation ről, lesbian nation ről beszélnek stb, és azt hiszem, ezt nem csak úgy mondják. Az emberek olyan azonosulási lehetőségeket keresnek, amelyek erősebbek és átfogóbbak a nemzetinél. A hagyományos nemzetállammal való azonosulás mögött az a gondolat húzódott meg ugyanis, hogy mi valamennyien kisebb közösségekhez tartozunk, de csak az államhoz való elvont viszony révén jön létre a szabad individuum, aki többé nem függ a közvetlen kötelékeitől. De manapság már nem funkcionál ez a modell, amelyet Habermas alkotmányos patriotizmusnak nevez.

Úgy látom, hogy az egyik probléma abból fakad, hogy ezek az új közösségek vagy életformák rendkívül erőszakossá tudnak válni, különösen, ha az etnicitást veszik alapul. A melegek mozgalmában például nincs meg ez a potenciális erőszak. Miből fakad ez az erőszakra való készség?

Erre nincs átfogó szociológiai válaszom. De talán a pszichoanalízis segítségünkre lehet a megválaszolásban. Engem az érdekel abból, amit az erőszakról mondott, hogy mi izgatja föl az embereket, amikor erőszakosan lépnek fel a külföldiek, homoszexuálisok stb. ellen? Hogyan működik a rasszizmus a mindennapok síkján? Helytelen azt mondani, hogy eltérő kulturális értékek összecsapásáról van szó, mert ezekkel egész jól meg lehet lenni. Rendszerint egyetlen kicsiny vonás az abban a tekintetben, ahogy a másik az élvezetét megszerzi, ami a rasszistát, a szexistát zavarja. Ami az erőszakot kiváltja, az valami excesszív intenzitás, egy részlet, amiben az élvezet módja, az életstílus megtestesül. Hogyan működik ez más síkokon? Kedvenc példám erre az édesanyám. Legkedvesebb barátnője egy idős zsidó hölgy. Egyszer valami pénzügyletet kellett elintézniük. Miután a barátnője elment, az anyám ezzel fordult hozzám: "Micsoda elragadó öreg hölgy, de láttad, hogyan számolta a pénzt?" Ez zavarta az anyámat: egy túlságosan bensőségesnek tartott viszony a pénzhez. Emögött az van, és ez talán hozzájárulhat a potenciális erőszak magyarázatához is: a másik éppen olyan, mint mi vagyunk, egyetlen kis részlet különböztet meg minket. Az aprócska vonás, ami az anyámat az idős hölgynél zavarta, úgy működik - nevezzük bibliai nevén -, mint rasszista jelszó, mint sibbolet, csak ez teszi lehetővé, hogy felismerjük az idegent. A nácik is kétségbeesetten vizsgálták, méricskélték a zsidókat, hogy megkapják a döntő vonást.

Érdekes, hogy a rasszista jelszó hogyan működik Szlovénia esetében. Bajban vagyunk a többi ex-jugoszláv köztársaságból való emberekkel: úgy néznek ki, mint mi, úgy beszélnek, mint mi - közülük sokan megtanultak szlovénul. Ez megintcsak jellemző a rasszista félelmek tárgyára: a legagresszívabb gyűlölet nem a nyilvánvalóan mások, a feketék stb. ellen fordul, hanem akkor keletkezik, amikor a másik alig különbözik tőlünk. A szlovén parlamentben van egy jobboldali képviselő, aki egy tévéinterjúban remek nyilatkozatot tett a témában. Azt mondta: "Nézzen egyszerűen az adott személynek mélyen a szeme közé. Ha szlovén az illető, nyíltan viszonozni fogja a pillantását, ha nem, kerülni fogja, hunyorog, vagy lesüti a szemét." Ebben az esetben tehát a tekintet az, amivel meg lehet különböztetni a másikat.

Ebben látom végülis a nyílt multikulturalizmus problémáját is: Elméletileg nagyon rendben van, a multikulturalizmus elismeri a különbözőséget, de egy olyan másságot ismer el, amely meg van fosztva valódi lényegétől. Amerikában kimondottan modern dolgonak számít elismerni az indiánok, a bennszülött amerikaiak bölcsességét, de itt egy átesztétizált másságról van szó. Abban a pillanatban, amikor összetalálkoznak a valódi mássággal, azt rögtön fundamentalistának, patriarchálisnak stb-nek denunciálják. Ezért vagyok mélyen bizalmatlan a felvilágosult nyugati sztenderd multikulturalizmussal, ez a rasszizmusnak talán a legkifinomultabb változata. Ebben látom a nehézséget az interszubjektivitás Habermas-féle modelljével is: A Másik Habermasnál a racionális érvelésen belüli másik. Ez a modell a másikat alapjában szellemi jellegű, fiktív instanciára redukálja. Milyen ezzel szemben a valódi másik? Azokról az apró vonásokról, sajátosságokról és mániákról lehet megismerni, amelyekben örömszerzési módja megmutatkozik. Ezt nagyon személyes síkra is értem. Mikor ismerünk igazán egy másik embert? Nem elég az értékrendjét ismerni, azt, amiért kiáll. Intenzív életélvezet közben kell látnom - a létezés intenzitásában. Akkor mondhatom: Tudom, kivel állok szemben.

Most kik a jók, és kik a rosszak?

Vajon az ideológiák végéről szóló ideológiának volt szerepe a boszniai háborúban?

Az ideológiák manapság többek között úgy működnek, hogy előírnak egy bizonyos narratívát, elbeszélésmódot, a dolgok szemlélésének meghatározott módját. Amit paradoxnak találok, az az, hogy az ideologikus olvasatokat ma nemcsak valódi tettek igazolására használják. Bizonyos mértékig éppen fordítva van a dolog: valódi tetteket, bombázásokat például, azért hajtanak végre, hogy megerősítsenek, alátámasszanak bizonyos elbeszélésmódokat. Azt hiszem, a boszniai háború döntő aspektusa az volt, ahogyan nyugaton felfogták. A harcot ott valójában egy érvényes narratíváért vívták. Két rivális értelmezés létezett: egyfelől az a felfogás, hogy a boszniai háború kulcsa a politikai hatalomért folyó harc Szerbiában és Boszniában, hogy a háborúról van szó, az agresszióról, amelyet a szerbek a bosnyákok ellen követtek el, a hatalmi viszonyok politikai elemzése a fontos eszerint, és a nemzetközi szervezeteknek az lett volna a feladata, hogy az áldozatokat segítsék, azt kérdezzék, hogy kinek van igaza, ki sérti meg a szerződéseket és így tovább. A másik ábrázolási mód a politika előtti törzsi, tribalisztikus szenvedélyek legendájára épült. A Balkán mint primitív, archaikus hely, ahol vad törzsek háborúznak egymással. Ez a változat persze rögtön a távolságtartást vonja magával: nincs értelme bűnösöket keresni, mindenki bűnös, az emberek arrafelé egyszerűen egytől egyig leöldösik egymást. Eszerint kézenfekvő, hogy a tűz lokalizálása és humanitárius segélyek küldése minden, amit mi nyugatról tehetünk, úgyhogy aztán a boszniai háború hirtelen egyfajta harmadik világbeli konfliktussá változott, ahol őrült hadvezérek gyilkolják egymást. Minden, amit tehetünk, hogy rámeredünk iszonyattal, és megintcsak humanitárius segélyeket küldünk. Bár semlegesnek tünteti föl magát, ez a második narratíva minden, csak nem semleges, ez a hamis humanitárius beállítottság közvetlenül az agresszort segítette ebben a háborúban. Emiatt tartottam például Peter Handke Igazságot Szerbiának című könyvét olyan szörnyűnek. Hol itt a tévedés? Tévedés azt hinni, hogy az ember rájön az igazságra, ha Szerbiába utazik. Ha odamegy az ember, természetesen normális, szenvedő embereket talál. De engedjünk meg magunknak egy gondolatkísérletet: Ha valaki l94l-ben vagy 42-ben a náci Németországba utazik, ott is normális, melegszívű, mindennapi gondokkal teli emberekkel találkozott volna. Úgy értem, miért nem ment Handke Boszniába, végülis a háború ott zajlott, nem pedig Szerbiában?

Mi az oka annak, hogy a Nyugat ezt az utóbbi narratívát részesítette előnyben?

Az egyik aspektus az áldozat általános ideológiája. E szerint a minta szerint szerveződik például a harmadik világ konfliktusainak nyugati felfogása. Szubjektumnak lenni ma nyugaton majdnem egyet jelent azzal, mint áldozatnak lenni. Melyek a mai megszállottságok? Ne dohányozzék, árt az egészségének, csak semmi kávé, mert felizgatja, ne túl sok koleszterint, ne túl sok alkoholt, ne túl sok szexet. Az alapvető félelem a másiktól, mintha minden emberek közti érintkezés olyan helyzetet teremthetne, amelyben az ember potenciálisan az áldozat szerepébe kerül, azt mutatja, hogy amit a pszichoanalízisben a patologikus nárcizmus struktúrájának neveznek, nem pusztán akadémikus elmélet, hanem a valódi életünkre vonatkozik. A narcisztikus struktúrában a másik emberrel való minden kontaktust potenciális veszélyként élnek át. Hogyan alkalmazható ez a harmadik világ konfliktusaira? Ott minden jóra és rosszra van felosztva: válság esetén a harmadik világ embereit áldozatnak vagy agresszornak tekintik. Szomáliában és Ruandában például egyfelől ott vannak az őrült hadvezérek, a másikon a szenvedő asszonyok és gyermekek. De ez a felosztás sokkal kétélűbb, mint amilyennek látszik. Azt mondják például, hogy a vérszomjas szerb csupán klisé, nem szabad minden bűnt a szerbeknek tulajdonítani. Az agresszív szerbről és a muzulmán áldozatról szóló klisé azonban összetartozik, mint egy érme két oldala. A szerbeknek vadakként való stigmatizálása a szerbektől mint agresszoroktól való lenyűgözöttségre utal: ez volt a szerepük, amit eljátszhattak. A muzulmánokat viszont az ideális áldozat szerepébe skatulyázták be. Mindenki velük rokonszenvezett. Abban a pillanatban azonban, amint elkezdtek szervezkedni, hadsereget kiépíteni, a Nyugat fundamentalista veszélyről kezdett beszélni, mivel kiestek az áldozat szerepéből. Sokkal bonyolultabb mechanizmusról van tehát szó. Miért kezdték ezt a látásmódot a Balkánra is alkalmazni? Azt hiszem, az a paradox a racionális igazgatás nyugati felvilágosult maastrichti-brüsszeli magatartásában, hogy ami nem fér bele az általuk felállított keretbe, azt primitív háborúskodásnak minősítik. Ami eltűnik, amikor vagy racionális igazgatással vagy primitív szenvedéllyel van dolgunk, az az, ami a kettő között van: a politika sajátos területe tűnik el. Vagy mi, vagy a többiek. Vagy racionális igazgatás vagy primitív szenvedélyek. Az egész kép el van torzítva. Egyre inkább a baloldal Carl-Schmitt-partizánja válik belőlem. Számomra a balkáni háború kulcsa nem régről származó primitív tribalista ösztönökban van, hanem a politikai erők és hatalmi viszonyok egyszerű elemzésében.

A fundamentalizmus a liberális demokrácia fonákja

Talán a legmélyebbre ható változás Kelet-Európában a kapitalizmus bevezetése minden előnyével és hátrányával együtt. Ön Szlovéniában él, de sok időt tölt Nyugaton, milyennek látja az új helyzetet az összehasonlítás alapján?

Először is másfajta olvasatot szeretnék javasolni azokra a fejleményekre, amelyekről nemrégiben annyi szó esett: a kommunisták visszatérése a hatalomba, különösen Magyarországon és Lengyelországban. Gyakran mondják, hogy ez a kijózanodás következménye, hogy az emberek kiábrándultak a kapitalizmusból. Az emberek csalódtak, visszavágynak a régi kommunista rendszer biztonságába. Szerintem ez éppen az ellenkezőjét jelenti: A kommunisták visszatérése a kapitalizmus győzelmének végérvényes bizonyítéka. Miért? Azt kell megkérdeznünk, mit képviselnek tulajdonképpen a kelet-európai országok ex-kommunistái? Magyarországon és Lengyelországban, a szovjet birodalom e volt csatlósaiban, a kommunisták egyszerűen a nagytőke pártjai, mégpedig az apparatcsikoknak a menedzserekhez fűződő régi kapcsolatai alapján. A privatizálás folyamatában mindenekelőtt az apparatcsikok és a volt kommunista vállalatvezetők azok, akik saját cégeiket fölvásárolják. Ha tehát van a nagytőkének pártja, az éppen a kommunisták. Ideológiailag a kommunisták egyfajta fogyasztói társadalom hívei, a dezideologizálásé. A kommunisták alapállása: Felejtsük el a forradalmat, az élet megy tovább. Hívei a nyugati kábeltelevíziónak is, ami fontos nekik, hogy vége legyen a nagy rendszerkritikus lelkesedésnek. De a közéletnek ez a depolitizálása, ez a hamis visszavonulás a magánéletbe, éppen ez a mai kapitalizmus. Mit jelentenek tehát a kommunisták választási győzelmei? Azt jelentik, hogy az emberek végülis elfogadják a kapitalista mindennapokat, azt jelentik, hogy az igazi vesztesek a disszidensek, akik azt hitték, hogy tovább vívhatják morális küzdelmeiket egy új és jobb társadalomért. Számomra az exkommunisták a kapitalizmus igazi ügynökei.

Kérdés, hogy viszonyuljunk Szlovéniában a kapitalizmushoz. Balos barátaim közül sokan azért léptek föl, hogy ne hagyjuk, hogy a Nyugat teljesen lenyeljen minket, őrizzünk meg legalább valamit kulturális és gazdasági autonómiánkból. Én ezzel szemben az Európai Unióba való mielőbbi integrálódás híve vagyok. Hiszen máris integrálódtunk, mégpedig az elképzelhető legrosszabb módon. A szlovén export és import nyolcvan százaléka például az EU-val zajlik, mivel azonban nem veszünk részt az Európai Unió politikai és egyéb struktúráiban, a Nyugat sokkal jobban kizsákmányolhat minket. Nos, Szlovéniának van néhány exportsikere, de ha közelebbről megnézzük, szó szerint minden egyes ilyen siker mögött ökológiai katasztrófa húzódik meg. A Mercedes-Benz például Szlovéniában állíttatja elő az autóülések töltőanyagát - ez nagy exportsikernek számít. Ennek során azonban FCKW-t dolgoznak fel, olyan anyagot, ami Németországban be van tiltva. Az én álláspontom: Máris integrálódtunk az Európai Közösségbe, ennek lehetséges előnyei nélkül, ökológiai sztenderdek és mezőgazdasági támogatás nélkül.

Milyenek Ön szerint egy kapitalizmus-kritika kilátásai, ha nyilvánvaló, hogy csak belső perspektívából lehet a kapitalizmust szemlélni?

Ha egy forradalmi programot vár tőlem, ilyenem nincsen. Ez most elég naivnak fog hangzani, de úgy gondolom, hogy először szellemileg kell felszabadulnunk. Mégpedig abban az értelemben, amit amerikai marxista barátom, Fredric Jameson az utópizmus szellemének nevez. Vegyünk egy gondolatkísérletet: Tíz-húsz évvel ezelőtt még mindenki el tudott képzelni egy másfajta társadalmi rendet. Az emberek arról beszéltek, milyen lesz a jövő? Győz-e a kommunizmus? Fennmarad-e a liberális kapitalizmus? Felölti-e a kapitalizmus a szociális piacgazdaság formáit? Biztosnak látszott, hogy az életfeltételek újratermelése, az embernek a természethez való viszonya hasonlóképpen alakul továbbra is. Mindenki képes volt a termelési mód és a társadalom jövőbeli megszervezésének különböző lehetőségeit elképzelni. Ma majdnem fordított a helyzet. Ma hallgatólagosan mindenki elfogadja, hogy a mai liberális kapitalizmus továbbra is fennmarad. Amit most el tudunk képzelni, azok globális ökológiai katasztrófák, radikális világvége-forgatókönyvek. Paradox módon a világ végét el tudjuk képzelni, de a kapitalizmus végét nem. Még egy globális ökológiai katasztrófa esetén is csak lesz valahogy a kapitalizmussal. Érdekes látni, hogy ez a tabu hogyan garantálja a tőke zavartalan működését. Ha tehát a baloldaliság valami konkrétat jelent, nemcsak egy olyan mozgalmat, amely a fennálló rend keretein belül valamivel több emberi jogot követel, vagy jogot a homoszexuálisoknak, a nőknek és így tovább, hanem ha ezen egy olyan mozgalmat értünk, amely lehet forradalmi vagy demokratikus, de eközben megkérdőjelezi a fennálló kapitalista rend alapvető előfeltételeit, akkor azt mondanám, hogy nincs valódi baloldal sem Keleten, sem Nyugaton. Vannak kísérletek az elszabadult kapitalizmus korlátok közé szorítására, de ezek többé-kevésbé jobboldali erőfeszítések, protofasiszta kísérletek. Mindaz, amit ma tehetünk, annyi, hogy figyelünk a rendszer belső korlátozásainak jeleire, amilyen például a növekvő idegenellenesség, a rasszizmus új formái, az ökológiai válság, hogy mindig ugyanazt a pontot hangsúlyozzuk, nevezetesen: hogy ezek esetében nem a rendszer kisiklásairól, diszfunkcióiról van szó abban az értelemben, hogy mondjuk az új rasszizmus valami olyasmi, aminek a pluralisztikus, multikulturális liberális demokrácia továbbfejlődése véget fog vetni, hanem, hogy ezek a fundamentalizmusok magának a multikulturális liberális demokráciának benső tünetei. Erről az alapról bírálhatjuk a hamis felháborodást, a liberális kapitalisták afölötti csodálkozását, hogy valami olyan szörnyűséges dolog, mint az új rasszizmus a Balkánon még egyáltalán lehetséges. Nem az a probléma, hogy az ilyesmi lehetséges, hanem hogy a liberális kapitalizmus mai logikája ezt lehetővé teszi. A kritikát belülről ébren tartani, azzal, hogy kimutatjuk, ezek a jelenségek nem marginális problémák, amelyeket a rendszer belső továbbfejlődése meg fog szüntetni, sajnálatos módon minden, amit pillanatnyilag tehetünk. A fejlett kapitalizmus eddig bőven megengedhette magának, hogy olyan életszínvonalat biztosítson, olyan megelégedettséget teremtsen, hogy az emberek nagy többségének túl jó dolga legyen ahhoz, hogy valóban megkérdőjelezze a rendszert. Egyszerűen várnunk kell, amíg az elbizonytalanodás a mindennapi tudatot is eléri. Ez nagyon kritikus pillanat lesz, mert vannak jobboldali fundamentalisták, akik erre a biztonságigényre a maguk módján válaszolnak, és úgy gondolom, az a fontos, hogy a baloldal fel legyen készülve arra, hogy ne engedje át ezt az egész terepet a jobboldalnak. Mondok egy példát arra, hogyan kellene politikailag tevékenykednünk: itt a családi értékek témája. Az én stratégiám az Egyesült Államokban, ahol adott a konzervatív morális többség, moral majority és a multikulturalisták hivatalos szembenállása, nem az volt, hogy a családi értékeket mint protofasisztákat és patriarchálisakat denunciáljam, hanem hogy kimutassam, a jobboldali konzervatívok politikája, akik ezeket az értékeket hirdetik, éppen a családok dezintegrálásához és széteséséhez vezet. Kritikánknak tehát többek között éppen abban kellene állnia, hogy a jobboldal témáinak elfogadása valóban fontos dolog. Azt akarom mondani, hogy még az etikai fundamentalisták is, hogy is mondjam, naiv módon hamis válaszokat adnak - hamis válaszokat a helyes kérdésekre.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu

< >

< >

< >


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret