Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Kilencedik szám    |    p. 433-440.    |    Facsimile
 

 

A TÉLI TÁRLAT

Másodízben rendezte kiállítását a Képzőművészeti Társulat saját falain kívül, másodszor kellett igénybe vennie a Szépművészeti Múzeum szívességét. Reméljük, hogy még egy ily téli tárlat hasonló körülmények közt nem fog ismétlődni s kívánjuk is. Nem csupán amiatt óhajtjuk és szeretnők ezt, amiért a Szépművészeti Múzeum földszinti helyiségei korántsem alkalmas keretei egy művészi kon-kurrenciának. Művészek részére nem mellékes szempont ugyan ez sem, de amire itt most gondolunk, az sokkal vitálisabb érdeke a művészetnek. Maga az eljövő — ránk nézve, reméljük, diadalmasan köszöntő — béke, amely nemcsak a Műcsarnok tradicionális falait fogja visszaadni annak, amire hivatottak, hanem ami fontosabb: visszahozza a művészeket, akik már hosszú ideje, hogy elmentek, vagy most indulnak távoli frontok irányába.

Nem tehetjük, hogy kikapcsoljuk ezt a gondolatot: a harctereken lévők, vagy a most indulók közül kik térnek vissza? Egyesek már megfosztottak a viszontlátás reményétől. Majdnem azt kell mondanunk: a sor már nem is kicsi. Mielőtt megemlékeznénk a téli tárlat új oeuvre-jeiről, rájuk gondolunk, első szavunk az övék, azoké, akik örökre hiányzanak, akiket hősi halál adott át a földnek, amelyből valók, amelyet védtek és megszenteltek fiatal vérükkel.

A téli tárlat megnyitóján a villanyfény alatt s a festék friss szagát még hordozó képek közt, bizonyára nem egy látogatónak járt ilyesmi is az eszében. Csakugyan, velük s azokkal szemben, akik egy téli harc fáradalmai elé esetleg másodszor néznek, s életüket teszik ki nap-nap után a kockázatnak: furcsa, sőt majdnem bántóan hat, a városi kényelem és biztonság élvezetében zavartalanul festeni képeket s beszélni róluk, vitatkozni különbségeiken, egy-egy stilus-árnyalaton s átadni magunkat szépségeiknek. S mégis, vajjon megtehetjük-e az ellenkezőjét? Azt, hogy ne vegyünk tudomást róluk, hogy ne keressük fel a tárlatokat, amelyek az idei szezonban már sűrűbben követték egymást. Vajjon nincs-e szükség arra, hogy a csak láthatólag nyugodt és biztonságos front mögötti életben művészettel foglalkozzunk, számon tartsuk új termékeit, s gyarapítsuk ebbéli vagyonúnkat? Sőt, vajjon nem épen arra van-e most szükség, hogy a művészek legszebb színeiket vegyék elő, hogy az ecset boldog és békés világra emlékeztető játékával erősítsék a lelket, amikor ez a megpróbáltatásoknak, a komor érzések ostromának kitéve elveszteni készül rugalmasságát? A művészek az ily elektrizáló képességgel mutatják meg, hogy akkor sincsenek hiába, amikor a fegyverek beszélnek.

A téli tárlaton ezért nem találjuk soknak azokat a képeket, amelyek stílusban, felfogásban, érzésben, külső sujet-ben a festőket ismert rnódon hozzák elénk, ha mégannyian is vannak ezek a képek. Akadnak persze mások, akik türelmetlenek és hangosan követelődzők. Kifogásolják, hogy amikor világtörténelmi idők vihara jár fölöttünk, a tárlatokon, a műcsarnok kiállításán egybegyűlő művészi anyag mondanivalója nem változik, a tegnapi és tegnapelőtti problémák és megoldások vannak jelen, térnek vissza. Megütköznek azon, hogy amikor a nemzet régióiból folyvást friss csapatok mennek új harcra, s minden tevékenység elsősorban a háború irányában, annak célját segítve organizálódik: akkor a tárlatokon estélyi ruhás hölgyek és nyugodalmas tájak képei előtt kell megállnia a szemlélőnek, napfény süt be a polgári jóléttől tündöklő szobába, csendéletek, interiurök és aktok váltakoznak.

Azok, akik így szólnak, elvetik a sulykot. Először is felejtik, hogy ezzel a politikailag epochális idővel, a magyar művészet igenis szinte a kezdete óta kapcsolatot tart. A sajtóhadiszállás művésztagjainak munkái fogják megmutatni, hogy mennyit és minőt. Akik a művészi világszemléletet s a stílust illetőleg reklamálnak egy radikális változást, összetévesztik aztán a művészet lényegét és útját azzal, ami a háborúé. Más história az, amit a művészet csinál s más az, ami fegyverrel készül. A kettő közt azért van összefüggés. Amikor ez az utóbbi a nemzet oly óriási erőfeszítésévé nő, mint most: bizonyos, hogy a kultúra egyéb területeihez hasonlóan, a művészetben is nyomok támadnak utána, változások következnek el. Egyrészt oly értelemben, hogy bizonyos művészek a háborúban megnyilvánuló nagy emberi érzések, a hőskultusz tolmácsolóivá válnak, vagyis oly pikturát csinálnak, amely nem par excellence festői kategorizálás alapján, külsőleg leolvashatóan háborús. Ez a piktura bizonyára meg fogja kapni a maga babérjait, ha jön, úgy reagálni fognak rá a szívek és elmék, a fogékony közönség, annál jobban, minél különb művészeti értékkel rendelkezik. De azért ugyanekkor részvétlenül menni el oly művészek előtt, akiknek nincsenek harctéri élményeik, vagy ha vannak is, művészlényük számára, távol áll ez az ideológia és érzésvilág: igazságtalan és kegyetlen. Ami pedig a művészetnek egy belső változását illeti: csakugyan ilyesmi is előállhat a felfogásban, az ízlésben, a művészi világnézetben, a stílusban. A stilus körül már azzal is, hogy ha a festők sűrűn kapnak falmezőket — ami az állam, a vármegyék, a, községek részéről nem kilátástalan — ezzel egy új monumentális stilus kialakítására kényszerülnek. Nem szólva azonban most arról, hogy időnkint háború nélkül is előállnak a művészetben ily szimptomák: ennek a változásnak kettős a természete. Az egyik az, hogy útja bonyolult, szinte titokzatos, nem intézhető mérnökileg, mint a vaspálya építése. A másik az, hogy idő kell hozzá, s nem tudható, hogy mennyi idő. A lényeg az, hogy az erőszakolás itt nem segít, sőt ront, mert oly müveket sajtol ki a művészekből, amelyekből épen egy fő kritérium hiányzik: az őszinteség.

A téli tárlaton tehát a türelmetlenség nem lehet kritikai álláspont oly müvekkel szemben, amelyek egyenes folytatásai régen kezdett festői oeuvre-knek. Amennyiben ezek egyes festők legjobb képességeit bírják: mindig az illetők java munkái közé fognak számíttatni, s lehetetlen, hogy a későbbi historikus elejtse őket azon a címen, hogy méltatlanok voltak ahhoz a korhoz, amelyben minden nap századokra kiható lépése volt a históriának. Anachronizmusról itt nem lehet beszélni, legfeljebb akkor, ha valaki a vizsgálódásába oly szempontokat kever, illetve loi előre, amelyek nem tisztán festőiek. Egyébként, hogy példát említsünk, a napokban néhány új «Kriegs-Almanach» került kezünkbe, amelyek, mint nevük mutatja, háborús írásokat tartalmaznak, s mégis a kiadók nem tartották helytelennek, hogy a közlemények közé jámbor, szelíd, sőt a nyárspolgári ízlésnek hízelgő színes mülapokat illesszenek. Egy másik, talán még jellemzőbb példa magán a téli tárlaton adódik. Egy fiatal festő néhány képére célzunk, amelyek ugyancsak a fantázia játékai, idillikus hangulat vonul rajtuk végig, az emberi test ősi meztelenségü, formális szépségével akarnak hatni. Holott a fiatal festő, aki műtermének falai közt ennyire megfeledkezik arról a viharról, amely végigszánt városokon és falvakon, a front első vonalában adta kitűnő próbáját katonai mivoltának, a háború első felében az ütközetek egész sorában vett részt. Önarcképe is ott függ a tárlaton, kadétőrmesteri minőségben. A katalógus azok számára, akik nem ismernék, Hermann Lipótnak nevezi.

A téli tárlat beszédes bizonysága annak, hogy az a mondás, amely a fegyverek közt hallgató múzsákról szól, ma nem áll meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a múzsáknak mindegy a háború és béke. Csak emlékezzünk vissza az első hónapokra, amelyek szinte dermesztő hónapok voilak minden oly emberi munka számára., ami nem szolgálhatta a hadsereg érdekét. A művészet szinte leverő, vigasztalan módon látszott fölöslegesnek. Amint azonban a front mögötti élet, az erők folytonos elvonása dacára, újra meg újra átorganizálta önmagát s szinte berendezkedett a keresni nem keresett, de megrettenés nélkül vállalt háborúra: a művészi műhelyekben is a csönd, amely a kárpáti nagy csaták idején érte el tetőfokát, engedni kezdett. A művészek ismét felvették azt a fonalat, amit ki kellett ejteni kezükből, látván, hogy ez a felvétel mégsem céltalan. A múzsák újra keresték hangjukat, s ha ennek bőven ömlő ereje, szabad csengése még korántsem az, ami rájuk nézve szerencsésebb időben várható tőlük: a szótlanság egyre múlt, amint a hadi helyzet szívósan átfordulni kezdett abba az irányba, ahol ma áll. A háború és művészet közt itt valóban van összefüggés. Annak, hogy a művészek ismét alkothattak, hogy a téli tárlatra annyi és oly színvonalon lévő kép és szobor került, mint amennyit számlálhatunk: ez a harctér magyarjainak köszönhető. A művészeknek, mint mindenkinek, itt hálával és büszkén kell nézniök a magyar népfölkelőre, aki komoran és diadalmasan áll Szerbia szélső peremén s hideg orosz mezőkön.

A zsűri négyszáz műtárgynak adott belépést a téli tárlatra. Ebből a társaságból, a legjobb nevű festők közül csak kevés az, aki hiányzik. Akik résztvesznek, azok legtöbbször az önmaguk által már régebben megvont színvonalon nem maradnak alul, nem egy művész pedig legjobb képességeit játsza ki, valóban nobilis konkurrenciát csinál azelőtti műveivel szemben. Ily örvendetes, külön feljegyezni való mű nemcsak a kiforrott generáció «mester» jelzőt igénylő tagjai részéről kínálkozik, hanem a fiatalok közül is, akik általában a szokottnál talán nagyobb számban foglalnak helyet a tárlaton, amit egyébként szívesen konstatálunk. Ezúttal ebben a kategóriában Glatz Oszkárnak egy figurális képét említjük («Nagyapó unokáival»), Koszta Józsefnek tájképét, báró Mednyánszky Lászlónak két háborús élményét, Magyar Mannheimer Gusztávnak «Merengés» c. festményét, a fiatalok sorából Dobrovits Pétert, Hatvany Ferenc arcképét Csernoch hercegprímásról, Tatz Lászlót, Czigány Dezsőt, Kálmán Pétert, Rubletzky Géza szobrászt. Híven az előző tárlatokhoz most is két csoport van jelen. Az említett művészeken kívül a «Szabad művészek csoportjában» jellemző és kiemelni való munkákkal szerepelnek Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Tornyai János, Karlovszky Bertalan, Szlányi Lajos, Bosznay István, Boruth Andor, Zempléni Tivadar, Iványi Grünwald Béla, Kosztolányi Kann Gyula, Kléh János, Olgyai Viktor, Perlrott Csaba Vilmos, Kunvald Cézár, Zombory Lajos, Herrer Cézár, Jendrássik Jenő, Knopp Imre, Vidovszky Béla stb. a «Független művészek csoportjában» Benczúr Gyula, Burghardt Rezső, Rudnay Gyula, Glatter Gyula, Pentelei Molnár János, Frank Frigyes, Szüle Péter, Berkes Antal, Nadler Róbert, Háry Gyula, Márton Ferenc, Edvi Illés Aladár, Kacziány Ödön stb. -

Mindkét csoport festményei közt szobrok is kaptak helyet, a kiállítási termek közti csarnok pedig teljesen a plasztikáé volt. Itt kapott helyet Horvai János monumentális Kossuth-szobrának néhány részlete, eredeti nagyságban mintázva. Az interieurre számított bronzok, márványok és gipszmunkák nagyrészt képmások. Plakett ezúttal igen gyéren akadt. A szobrászok sorából megemlítjük Damkó József, Lux Elek, Róna József, Pongrácz D. Szigfrid, Hoiló Barnabás. Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Pick Lajos, Murányi Gyula, Szamosi Soós Vilmos, Zsákodi Csiszár János s Wigand Edith — egy először kiállító szobrásznő — munkáit.

d.

 

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL

CSERNOCH JÁNOS HERCEGPRÍMÁS ARCKÉPE HATVANY FERENC FESTMÉNYE
CSERNOCH JÁNOS HERCEGPRÍMÁS ARCKÉPE
HATVANY FERENC FESTMÉNYE

1915. MÁRCIUS BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
1915. MÁRCIUS
BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

NAGYAPÓ UNOKÁIVAL GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE AZ ÁLLAMI NAGY ARANYEREM NYERTESE
NAGYAPÓ UNOKÁIVAL
GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE AZ ÁLLAMI NAGY ARANYEREM NYERTESE

KÖRMÖCBÁNYA TÉLEN SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
KÖRMÖCBÁNYA TÉLEN
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

PAPRIKA PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE AZ ÁLLAMI NAGY ARANYÉREM NYERTESE
PAPRIKA
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
AZ ÁLLAMI NAGY ARANYÉREM NYERTESE

STRÓBL FŐHADNAGY BENCZÚR GYULA FESTMÉNYE
STRÓBL FŐHADNAGY
BENCZÚR GYULA FESTMÉNYE

MERENGÉS MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
MERENGÉS
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

OKULÁS NÉNI RIPPL-RÓNAI JÓZSEF FESTMÉNYE
OKULÁS NÉNI
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF FESTMÉNYE

ZSUZSANNA IVÁNYI GRÜNWALD BÉLA FESTMÉNYE
ZSUZSANNA
IVÁNYI GRÜNWALD BÉLA FESTMÉNYE

PIHENŐ VÉNUS DOBROVITS PÉTER FESTMÉNYE
PIHENŐ VÉNUS
DOBROVITS PÉTER FESTMÉNYE

ELHAGYOTT KASTÉLY KOSZTOLÁNYI KANN GYULA FESTMÉNYE
ELHAGYOTT KASTÉLY
KOSZTOLÁNYI KANN GYULA FESTMÉNYE

1915. JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
1915.
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

KOSZTÜMÖS NŐ TATZ LÁSZLÓ FESTMÉNYE
KOSZTÜMÖS NŐ
TATZ LÁSZLÓ FESTMÉNYE

TÁNCOSNŐ BURGHARDT REZSŐ FESTMÉNYE
TÁNCOSNŐ
BURGHARDT REZSŐ FESTMÉNYE

INTIMITÁS RUBLETZKY GÉZA SZOBORMÜVE
INTIMITÁS
RUBLETZKY GÉZA SZOBORMÜVE

ANYA ÉS GYERMEKE RUDNAY GYULA FESTMÉNYE
ANYA ÉS GYERMEKE
RUDNAY GYULA FESTMÉNYE

TÉLI ÁLOM KÉZDI KOVÁCS LÁSZLÓ FESTMÉNYE
TÉLI ÁLOM
KÉZDI KOVÁCS LÁSZLÓ FESTMÉNYE

ARCKÉP KARLOVSZKY BERTALAN FESTMÉNYE
ARCKÉP
KARLOVSZKY BERTALAN FESTMÉNYE

GRÓF ZICHY JÁNOSNÉ ARCKÉPE GLATTER GYULA FESTMÉNYE
GRÓF ZICHY JÁNOSNÉ ARCKÉPE
GLATTER GYULA FESTMÉNYE

ŐRSI LEÁNY VESZTRÓCZY MANÓ FESTMÉNYE
ŐRSI LEÁNY
VESZTRÓCZY MANÓ FESTMÉNYE

IDILL HERMANN LIPÓT FESTMÉNYE
IDILL HERMANN LIPÓT FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003