(17-19. század)[1]
________________
VASSO SEIRINIDOU
Egy bevándorlóközösség kulturális és gazdasági
sorsának nyomában
Jelen tanulmány a Kelet-Közép-Európába a 17. és a 19. század közötti időszakban bevándorló görög kereskedők átfogó, bár csupán vázlatos bemutatására tesz kísérletet. Célja azoknak a jelenségeknek az értő vizsgálata Magyarország és Bécs példáján keresztül (valamint kettejük viszonyának elemzésével), amelyeket a Habsburg Birodalomban élő görög diaszpóra gazdasági, társadalmi és kulturális sokarcúsága produkált. A kérdésfelvetést éppen azok a technikai nehézségek indukálják, amelyekkel a görög, azon belül is főként a magyarországi diaszpóra kutatója óhatatlanul szembetalálja magát: a magyar levéltárak többnyelvűsége, a görög nevek elmagyarosítása, továbbá a magyar vagy más idegen nyelv használata e görög kereskedők magánlevelezésében és a görög kereskedelmi társaságok jegyzőkönyveiben. Éppen a magyar levéltárak e bábeli nyelvhasználata jelentett ösztönzést a Habsburg monarchia területén élő görög diaszpóra sokarcúságának vizsgálatára.
A két diaszpóra
A bevándorlás mikéntje és gazdasági tevékenységük szempontjából a 17-19. századi Kelet-Közép-Európában kétféle görög diaszpóráról beszélhetünk. Az egyik diaszpóra tevékenysége a Fényes Porta és a Habsburg császárság között bontakozott ki: keleti nyersanyagok (gyapot, fonal, bőr stb.) behozatalára, valamint a cseh és osztrák feldolgozóüzemekben előállított termékek kivitelére specializálódott. A másik diaszpóra elsősorban Kelet-Közép-Európa egyes területei között biztosította a kereskedelmi kapcsolatot. Jóllehet e kétféle funkciót gyakran ugyanaz a személy vagy kereskedelmi hálózat látta el, hol párhuzamosan, hol pedig - az adott helyzet függvényében - egymást váltó időszakokban, e különbségtevés mégis szükséges ahhoz, hogy megértsük a görög kereskedőtelepek szervezeti formáinak sokféleségét.
E két diaszpóra közül az utóbbi (a nagyobb lélekszámú és a régebbi) Erdély, Közép- és Északkelet-Magyarország területére lokalizálható. Főként makedóniaiak - elsősorban vlach anyanyelvűek - alkották, akik már a 16. században elkezdtek beszivárogni, amikor a szóban forgó területek még török fennhatóság alatt állottak. Ezek ortodox vallású ottomán alattvalók voltak, hegyvidéki falvak, kisvárosok lakói, akik észak felé indultak el, követvén a vándorkereskedelem útvonalait. Egy-egy kereskedőváros operatív központként szolgált számukra kisebb vagy közepes távolságra származási helyüktől, ezekből rajzottak ki távolabbi piacok felé. Kiskereskedelmet folytattak a legkülönfélébb termékekkel, és kihasználtak minden lehetőséget, amit csak állomáshelyeik gazdasági élete nyújtott.[2]
Erdélyben a makedóniai kereskedők a 17. század elejétől kezdtek véglegesen megtelepedni, főként Nagyszebenben (Hermannstadt) és Brassóban (Kronstadt), a térség legfontosabb kereskedelmi központjaiban.[3] A 17. század második felétől elszórtan már Magyarországon is megtaláljuk őket, a 18. század elejétől pedig már tömegesen is megjelennek. Többségük a Dunától keletre és északkeletre eső területeken, valamint a Duna-Tisza közén telepedett le. Ez utóbbi tájegység Magyarországnak azon részei közé tartozott, amelyek ottomán fennhatóság alatt álltak, és a fegyveres összecsapások következtében népességük rendkívül megcsappant. A letelepedni szándékozók elsősorban olyan városokat részesítettek előnyben, amelyek rendelkeztek némi piaci infrastruktúrával, illetve kereskedelmileg hasznosítható helyi termeléssel. Ilyenek voltak mindenekelőtt a bortermelő városok északkeleten (pl. Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj), valamint azok a városok, amelyek kereskedelmi főútvonalak mentén feküdtek vagy állatkereskedelemre specializálódtak (pl. Nagyvárad, Kecskemét, Újvidék).[4]
A bevándorlók Erdélyben és Magyarországon is rendszerint megállapodtak a helyi hivatalos szervekkel letelepedésük és kereskedelmi tevékenységük jogi szabályozását illetően, s ennek során többnyire előnyös vámfeltételeket, önkormányzati jogot és szabad vallásgyakorlatot sikerült kiharcolniuk. A későbbi Habsburg monarchia keleti tartományaiban az első bevándorlók legjellemzőbb szervezeti formája a kompánia volt. Ez olyan intézményes társulás, amelyet a helyi hatóságok a mindenkori előjogok hordozójaként ismertek el, s amelynek tagjaival szemben gazdasági, közigazgatási és ítélkezési hatásköre volt.[5]
A bevándorlók fokozatosan beépültek a helyi gazdasági élet egyes szektoraiba, gyakorta kivíva ezzel a hatóságok és a helyi kereskedők nemtetszését. Szeben és Brassó görög kompániáinak kereskedői hiteleket folyósítottak a helyi lakosságnak, esetenként a fejedelmi udvar tagjainak, s vállalták a fejedelmi bányák működtetését. Északkelet-Magyarország kompániáinak tagjai kezükbe vették a helyi bor exportját Lengyelország és más piacok felé. A kecskeméti kompánia, a legnagyobb és a leggazdagabb a magyarországi görög kereskedőtársaságok között, úgy tett szert tőkére, hogy tagjai bekapcsolódtak az alföldi állatkereskedelembe.[6]
Mindazonáltal az ortodox kereskedő legjellegzetesebb típusa Magyarországon, még a 18. század első felében is a kiskereskedő. A "görög" volt a szatócs, egy vallási kisebbség tagja, aki vásárlói, a helyi lakosok között mozgott. A helyi kereskedők többnyire ellenséges pillantásokkal méregették, a földbirtokosok viszont szívesen látták, hiszen olyan árucikkekkel elégítette ki fogyasztói igényeiket, amelyek egyébként nem voltak fellelhetők a magyar piacon. A hatóságok azonban "veszélyes idegennek" tartották.
A Habsburgok merkantilista gazdasági tanácsadói már a 18. század elején aggodalommal figyelték, hogy idegen alattvalók vesznek részt a császárság belkereskedelmében. 1774-től azok a török alattvalók, akik Magyarországon vagy Erdélyben (itt 1777-től) kívántak letelepedni és kereskedni, kötelezve voltak arra, hogy családjukat és ingóságaikat is átköltöztessék, hűségesküt tegyenek, és Habsburg alattvalókká váljanak.[7] Egy olyan folyamat eredménye ez, amely szorosan összefügg annak a görög kereskedelmi diaszpórának a 18. század közepétől kibontakozó fejlődésével Kelet-Közép-Európában, amelynek fő tevékenysége az ottomán és a Habsburg császárság közötti nagykereskedelem volt.
Ez a diaszpóra jelentős
hányadában az előzőből alakult ki, de mégsem szabad pusztán egy újabb
fejlődési fázisnak tekinteni. E kibontakozás a 18. század második
felében olyan folyamatokkal állt összefüggésben, amelyek túllépték a
vándorkereskedelem európai hálózatának határait, és az ottomán, a
Habsburg, valamint az összeurópai gazdaság nagyobb ívű, meghatározóbb
tendenciáit érintették. Az ottomán nagykereskedői diaszpóra létrejötte
szempontjából meghatározó tényezőnek számított egyfelől a török
birodalom mezőgazdasági termelésének az európai kereslethez való
igazodása, másfelől az osztrák és a cseh feldolgozóipar formáinak
erőteljesebbé válása a gyapotfeldolgozás vezetésével a 18. század
második felében.
A kompániák kereskedési gyakorlatával ellentétben most kizárólag nagykereskedelemről beszélhetünk. Ennek előfeltétele nem a letelepedési hely agrártermeléséhez - miként ezt Tokaj és Kecskemét esetében láttuk -, hanem a török mezőgazdaság termékeihez való hozzáférés volt. Ráadásul a nagykereskedelmi diaszpóra működésének intézményes kereteit többé már nem a helyi hatóságokkal kötött részleges megegyezések jelölték ki, hanem a Porta és a Habsburgok által aláírt karlócai (1699) és a pozsareváci (1718) béke hivatalos határozatai, amelyek intézményesítették a két császárság alattvalói között zajló szabadkereskedelmet, valamint az export- és importtermékekre 3 százalékos preferenciális vámot határoztak meg.
Az a tapasztalat, amelyet a balkáni kereskedők a magyarországi és erdélyi piacokon szereztek, jótékony előjátéka volt későbbi részvételüknek ebben az új típusú kereskedelemben. Pusztán a tapasztalat azonban nem lett volna elegendő, hiszen a nagykereskedelemhez komoly tőke is kellett. Füves Ödön becslése szerint a 18. század második felében a magyar királyságban hozzávetőleg 10 000 "görög" élt.[8] Jogosan feltételezhetjük, hogy e népességnek csupán kisebbik hányada foglalkozott a két császárság közötti nagykereskedelemmel. Főként nagytőkésekről lehetett szó, akik azokban a városokban telepedtek le, amelyeken át a szárazföldi kereskedelmi utak a közép-európai piacokra szállították a keleti nyersanyagokat: Nagyszeben, Brassó, Kecskemét és Temesvár kompániáinak kiemelkedő tagjai, Zimony, Újvidék, Pest kereskedői.[9] Irányadó Bur Márta megfigyelése, miszerint e három utóbbi városban, amelyek tranzitállomássá nőtték ki magukat, a nagykereskedelem a kompániák keretein kívül, független nagykereskedők részvételével zajlott.[10]
Az ausztriai és a magyarországi gyapotkereslet nyugati irányban bővítette az ortodox kereskedőtelepek hálózatát. Bécs a balkáni gyapottermés készleteinek legnagyobb raktározójává vált. Mindazonáltal a kereskedelem fővárosi sikere éppen annak a "hátországnak" a meglétével állt kapcsolatban, amelyet a kompániák tagjai, a független kereskedők, sőt a magyarországi és erdélyi vándorárusok alkottak.
Míg a hátországban megtelepedett ortodox kereskedők között kétségbevonhatatlanul az epírusziak és a makedóniaiak voltak túlsúlyban, addig Bécsben egy más eredetű bevándorlóhálózat követelt részt a két császárság között zajló nagykereskedelemből: egyfelől a thesszáliaiak, akik körülbelül fél évszázadig, 1775-től 1820-ig vezető szerepet játszottak a thesszáliai vörös pamutfonal-kereskedelemben (melyet korábban az epírusziak tartottak ellenőrzésük alatt[11]), másfelől pedig a khíosziak, akik a 19. század elején húzódtak föl Triesztből, hogy kirendeltségeket nyissanak Bécsben, felismervén az osztrák főváros kedvező helyzetét a Habsburg birodalomba importált árucikkek újraeloszta terén.[12] Az új kereskedőhálózatokkal való konkurálás, de talán az ottomán kiviteli kereskedelem tiszavirág jellegének átérzése is szerepelhettek azok között az okok között, amelyek arra ösztönözhették Bécs Epíruszból és Makedóniából jött kereskedőit, hogy más jellegű vállalkozásokba fogjanak. Ismét elkezdtek együttműködni a magyarországi és erdélyi diaszpórával, ezúttal azonban nem a balkáni nyersanyagok Közép-Európa fogyasztói központjaiba való szállítása céljából, hanem azért, hogy kihasználják azokat a lehetőségeket, amelyeket a Magyarország által elfoglalt helyzet kínált a Habsburg császárság belgazdaságának területi alapon kialakított munkamegosztásában. Jellemző, hogy az epíruszi és makedóniai kereskedők már a 18. század vége előtt tömegesen pályáztak a Habsburg állampolgárság megszerzésére, ami által elestek ugyan a keleti nyersanyagok behozatalára kiszabott kedvezményes vámtól, cserébe viszont élvezhették a császárság belkereskedelmében való részvétel lehetőségét. Az a tény, hogy az "ottomán görögök" és a "Habsburg görögök" Bécsben külön közösségeket alkottak, az intézmények szintjén is jóváhagyta azok egymástól eltérő gazdasági törekvéseit, továbbá a versenyt a görög kereskedődiaszpóra egyes hálózatai között.[13]
Az Ausztria-Magyarország
kereskedelmi tengely gazdasági jelentőségének felértékelődése a Bécsben
élő epíruszi és makedóniai nagykereskedők szemében nem volt
véletlenszerű. Magyarország az az ország volt, amely a császárság
nyugati tartományaival, akár mint élelmezési termékek szállítója, akár
mint késztermékek fogyasztópiaca a legszorosabb gazdasági kapcsolatban
állt. A Habsburg tartományokat tömörítő vámunióból való 1775-ös
kizárása még inkább függővé tette külkereskedelmét a nyugati részektől,
méghozzá elsősorban Bécstől, ugyanis e városon át jutott a legtöbb áru
a magyar piacokra, valamint onnan vissza nyugat felé.[14] Magyarország
egyébként számos bécsi vállalkozó számára a lehetőségek országa volt.[15] A
görögök mindazonáltal nyilvánvaló előnyökkel rendelkeztek velük
szemben. Először is azért, mert közülük sokan úgy telepedtek le
Bécsben, hogy köztes állomásként Magyarországon is éltek egy ideig, s
így voltak ismereteik az országról s annak piacairól. Másodsorban pedig
megvolt a lehetőségük, hogy a görög kereskedelmi telepekre, a rokonaik
és földijeik által kiépített "hátországra" támaszkodjanak. Bécs
epíruszi és makedóniai kereskedői közül néhány, mint a Sinák, a Nákók,
a Nikolicsok, a Hatzimihail, a Bekella és a Derra család, láthatólag
nem annyira az ottomán és a Habsburg birodalom között fönnálló
kereskedelmi tengely kihasználásával szerezte a vagyonát, hanem sokkal
inkább úgy, hogy közvetítőként működött a magyar és az osztrák
kereskedelmi hálózat között, méghozzá főként a magyar gabona- és
vágómarha-kereskedelem terén, amely ágazat a Habsburg főváros
élelmezése szempontjából létfontosságú volt.[16]
A közép-európai görög kereskedődiaszpóra leginkább Magyarország gazdaságában hagyott nyomot. Egyébiránt az sem véletlen, hogy az osztrák és a magyar történészek eltérően értékelik a görögök szerepét Ausztria, valamint Magyarország gazdasági életében. Abban az elenyészően kevés utalásban, amit az osztrák gazdasági történetírás a kérdésnek szentel, a görögöknek éppen azt a szerepet tulajdonítják, ami a karlócai és a pozsareváci béke következményeként alakult ki: ottomán kereskedők, akik ellátják Keletről hozott nyersanyaggal az osztrák és a cseh ipart.[17] A magyar történetírás arányaiban nagyobb teret szentel a kérdésnek, s a görögöket egy olyan vállalkozói kisebbségnek tekinti, amelynek szerepe fontos, bár vitatható volt, hiszen egyfelől hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság egy középkori, agrárjellegű szisztémából elmozduljon a kapitalista és hitelgazdaság felé,[18] másfelől azonban azáltal, hogy vágómarhával kereskedett Magyarország-szerte, és osztrák termékeket importált, megkárosította ugyanezt a gazdaságot.[19]
Elismervén azokat a veszélyeket, amelyek a kulturális jelenségek gazdasági szempontú magyarázataiban rejlenek, úgymint a leegyszerűsítés és az egyoldalú látásmód, mindazonáltal úgy gondolom, hogy éppen ezen a ponton, tehát a görög kereskedődiaszpóra gazdasági érdekeinek Magyarország területéhez való kötődésében kaphatunk segítséget ahhoz, hogy megértsük azokat a "meglepetéseket", amelyeket a magyar levéltárak tartogatnak a görög kutató számára. Az a folyamat, amelynek során a bevándorlók fokozatosan felszámolták az ottomán császársághoz[20] fűződő gazdasági kötelékeiket, és előnyös pozíciót próbáltak szerezni letelepedésük helyszínének gazdasági életében, nem csupán gazdasági vonatkozásokkal bírt. Ez egyben a balkáni kereskedelem kulturális velejáróinak, tehát a görög nyelvnek és kultúrának esetleges vagy progresszív visszaszorulását is jelentette, s ugyanakkor magával hozta azoknak a kulturális eszközöknek a birtokba vételét, amelyek megkönnyítették az új gazdasági és társadalmi környezetbe való beilleszkedést.[21] A magyar nyelv ezen eszközök egyike volt.
A bevándorlói identitás mindazonáltal összetettebb annál, hogy pusztán a kulturális asszimiláció és a kulturális elhatárolódás kettős rendszere alapján meghatározható legyen. Pesten a makedóniai és epíruszi vlachok, a balkáni oszmán kereskedelemnek és kulturális hozadékainak, azaz a görög nyelvnek és kultúrának talán legmarkánsabb képviselői, a 19. század elején felvetették saját nyelvi identitásuk kérdését, és követelték a görög mellett a vlach dialektus használatának bevezetését is a vallási liturgiába.[22] Ugyanebben a városban megjelent 1808-ban Georgios Roza műve: Εξετάσεις περί των Ρωμαίων ή των ονομαζομένων Βλάχων ("Vizsgálódás a rómaiakról, avagy az úgynevezett vlachokról") címmel, amely a makedóniai és az erdélyi vlachok nyelvi és etnikai rokonságát propagálta, valamint 1813-ban Michail Boiatzis Μακεδονοβλαχική Γραμματική-ja ("Makedóniai vlach nyelvtan"), amely megkísérelte a vlach dialektus írott betűkre való átültetését.[23]
E törekvések a vlach nyelvi öntudat kifejezésére, a magyar nyelv használata, azoknak a kulturális sémáknak az elsajátítása, amelyek a befogadó állam felsőbb társadalmi rétegeit jellemezték, görög könyvek megjelentetése és görög iskolák alapítása egészen a 19. század közepéig egymással párhuzamosan jelentkező mozzanatai voltak a magyarországi görög diaszpóra életének, anélkül azonban, hogy szükségszerű vetélkedés alakult volna ki az egyes jelenségek között.
Tíz esztendővel azután, hogy vizsgálni kezdtem a Habsburg császárságban élő görög diaszpóra kérdését, úgy vélem, hogy az a bizonyos technikai akadály, amely a fent közölt problematika megfogalmazására ösztönzött, nem csupán technikai természetű. A nehézségek, amelyekkel a magyarországi görög diaszpóra történetének kutatói szembetalálják magukat, nem annyira a nyelvismeret hiányának, mint inkább annak a ténynek tudhatók be, hogy rendkívül nehéz a diaszpóra lényegét az etnikai és a kizárólagosságot sugalló kategóriáktól elszakítva megérteni, amelyek egyébiránt történeti kultúránk jelentős részét szükségszerűen alakítják. Ha nem vetkőzzük le abbéli szokásunkat, hogy az identitást mindig valamihez képest kialakított ellentétpárok rendszerében vizsgáljuk, a magyar levéltárak anyagát eredménytelenül forgathatjuk csupán. Mindazonáltal éppen ez a sokszínűség, amely a magyarországi görög diaszpóra életének helyszíneiben és "mikéntjeiben" tapasztalható, teszi annak kutatását igazi kihívássá a történész számára.
(P. Zsupán Edina fordítása)
[1] Jelen tanulmányt a szerzõ mint a ΠΥΘΑΓΟΡΑΣ II program „Görög közösségek és európai világ (13–19. sz.). Önkormányzati formák, társadalmi szervezet, identitásformálódás” alprojektjének posztdoktori koordinátora készítette.
[2] A 16–17. századi balkáni bevándorlók gazdasági tevékenységéhez lásd M. Bur, „Das Raumergreifen balkanischer Kaufleute im Wirtschaftsleben der ostmitteleuropäischen Länder im 17. und 18. Jahrhundert”. In: Bácskai V. (szerk.), Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa, Budapest 1986, Studia Historiae Europae Medio-orientalis, tom. I, 18–40. old.
[3] A görögök nagyszebeni letelepedésének korai szakaszához ld. Δ.-Ε. Τσούρκα-Παπαστάθη, Η ελληνική κομπανία του Σιμπίου Τρανσυλβανίας 1636–1848. Οργάνωση και Δίκαιο, Θεσσαλονίκη, 1994, 36. és következő oldalak.
[4] Ö. Füves, Οi Έλληνες της Ουγγαρίας, Θεσσαλονίκη, 1965, 22. old.; M. Bur, „Handelsgesellschaften – Organisationen der Kaufleute der Balkanländer in Ungarn im 17–18. Jahrhundert”, Balkan Studies 25 (1984), 267–307. old.; G. Hering, „Die griechische Handelsgesellschaft in Tokaj. Ihre innere Ordnung und ihre Auflösung 1801”, Südost-Forschungen 46 (1987), 79–93. old.; I. Papp, „Greek Merchants in the Eighteenth-Century Jászkunság”, Balkan Studies 30 (1989), 261–281. old.
[5] Az erdélyi kompániák belsõ szervezetéhez ld.: C. Papacostea-Danielopoulou, „L’organisation de la Compagnie grecque de Braşov (1777–1850)”, Balkan Studies 14 (1973), 313–323. old.; Uõ., „La Compagnie «grecque» de Braşov. La lutte pour la conservation des privilèges (1777–1850)”, Revue des Études Sud-Est Européennes 12 (1974), 59–78. old.; O. Cicanci, „Le statut et les règlements de fonctionnement des Compagnies grecques de Transylvanie (1636–1736) – la Compagnie de Sibiu”, Revue des Études Sud-Est Européennes 14 (1976), 477–496. old.; A. E. Karathanassis, L’Hellénisme en Transylvanie. L’ activité culturelle, nationale, et religieuse des compagnies commerciales helléniques de Sibiu et de Braşov aux XVIIIe–XIXe siècles, Thessaloniki, 1989; Τσούρκα-Παπαστάθη, Σιμπίου, ld. fent; A magyarországi kompániákhoz lásd a 4. jegyzetet.
[6] Lásd azokat a kompániákat, amelyeket Bur mutat be: „Handelsgesellschaften…”, lásd fönt.
[7] Az 1774. évi, Magyarországon kereskedõ személyekkel kapcsolatos rendelet német szövegét ld.: Sammlung aller K. K. Verordnungen und Gesetze vom Jahre 1740 bis 1780, die unter der Regierung des Kaisers Josephs des II, theils noch ganz bestehen, theils zum Theile abgeändert sind […], Bécs 1787, VII. kötet, 138–143. old. Az erdélyi kompániáknak szóló elõjogrendelet latin szövegét és annak görög fordítását ld.: Τσούρκα-Παπαστάθη, Σιμπίου, 394–405. old.
[8] Füves, Έλληνες της Ουγγαρίας, 25. old.
[9] A kereskedelmi utak csomópontjaiban való görög letelepedésekrõl: E. I. Νικολαΐδου, «Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων της Αυστροουγγαρίας (Zemun, Novi Sad, Orsova, Temesvar)» Δωδώνη 9 (1980), 323–374. old.; Ι. Α. Παπαδριανός, Οι Έλληνες πάροικοι του Σεμλίνου (18ος-19ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1988.
[10] Bur, „Handelsgesellschaften”, 287. old.
[11]
A thesszáliai pamutfonal-kereskedelemhez Bécsben ld.: M. Stamatoyannopoulos, Société rurale et industrie textile: le cas d’Ayia en Thessalie ottomane (1780–1810), thèse de doctorat de 3ème cycle, École des Hautes Études en Sciences Sociales, Paris, 1984; valamint O. Kατσιαρδή–Hering, Τεχνίτες και τεχνικές βαφής νημάτων. Από τη Θεσσαλία στην Κεντρική Ευρώπη (18ος – αρχές 19ος αιώνα). Επίμετρο:
Η Αμπελακιώτικη Συντροφιά (1805), Αθήνα, 2003.
[12] A khíosziak vállalkozásairól Bécsben lásd Β. Σειρηνίδου, Έλληνες στη Βιέννη, 1780–1850, doktori értekezés, Athéni Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Athén, 2002, 177–179. old.
[13] A két bécsi ortodox-görög közösséghez lásd Σ. Εθστρατιάδης, Ο εν Βιέννη ναός του Αγίου Γεωργίου και η κοινότης των Ελλήνων Οθωμανών Υπηκόων, Αθήνα 1997; Σπ. Λουκάτος, „Ο πολιτικός βίος των Ελλήνων της Βιέννης κατά την Τουρκοκρατίαν και τα αυτοκρατορικά προς αυτούς προνόμια”, Δελτίον της Ιστορικής και Εθνολογικής Εταιρείας της Ελλάδος 15 (1961), 287–350. old.; M.D. Peyfuss, „Balkanorthodoxe Kaufleute in Wien. Soziale und nationale Differenzierung im Spiegel der Privilegien für die griechisch-orthodoxe Kirche zur heiligen Dreifaltigkeit”, Österreichische Osthefte 17 (1975), 258–268. old.; W. Plöchl, Die Wiener orthodoxen Griechen. Eine Studie zur Rechts- und Kulturgeschichte der Kirchengemeinden zum hl. Georg und zur hl. Dreifaltigkeit und zur Errichtung der Metropolis von Austria, Wien, 1983; B. Σειρηνίδου, Βιέννη, 254–271. old.
[14] H. Hassinger, „Der Aussenhandel der Habsburgermonarchie in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts”, in F. Lütge (szerk.), Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert, Stuttgart 1964, 61–98. old., 78 skk. Általánosságban a Habsburg Birodalmon belül a lokális gazdaságok specializálódásának kérdéséhez lásd D. Good, The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750–1914, Berlin/London 1984; A. Komlosy, „Ökonomische Grenzen”, in W. Heindl – E. Saurer (szerk.), Grenze und Staat. Passwesen, Staatsbürgerschaft und Fremdgesetzgebung in der österreichischen Monarchie, Wien/Köln, 2000, 807–876. old.
[15] I. Mittenzwei, Zwischen Gestern und Morgen. Wiens frühe Bourgeoisie an der Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert, Wien/Köln/Weimar, 1998, 31–33. old.
[16] Lásd e tekintetben például a Sina és a Hatzimihail családot. Γ. Λάιος, Σίμων Σίνας, Αθήνα, 1972; ugyanõ, Η Σιάτιστα και οι εμπορικοί οίκοι Χαζημιχαήλ και Μανούση (17ος–19ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1982.
[17] Lásd jellemzõen, H. Landau, Die Entwicklung des Warenhandels in Österreich, Wien/Leipzig, 1906, 69–70. old.; M. v. Herzfeld, „Zur Orienthandelspolitik Österreichs unter Maria Theresia in der Zeit von 1740–1771”, Archiv für österreichische Geschichte 108 (1919), 215–343. old.; F. Tremel, „Die Griechenkolonie in Wien im Zeitalter Maria Theresias. Ein Beitrag zur Geschichte der österreichisch-türkischen Handelsbeziehungen”, Vierteljahresschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 51 (1964), 108–115. old.
[18] Ö. Füves, „Characteristics of the Greeks in Hungary (1550–1850)”, in: J. Fossey (szerk,), Proceedings of the First International Congress on the Hellenic Diaspora from Antiquity to Modern Times, Amsterdam 1991, II. kötet, 146. old. Hasonló álláspont: Schäfer L., A görögök vezetõ szerepe Magyarországon a korai kapitalizmus kialakulásában, Budapest, 1930.
[19] Ács Z., „Les Marchands grecs en Hongrie aux 17e–18e siècles”, Études Historiques Hongroises, II. kötet, Ethnicity and Society in Hungary, Budapest, 1990, 44. old.
[20] Lásd jellemzõ példaként a pesti Pondika családot: Κ. Παπακωνσταντίνου, Ελληνικές εμπορικές επιχειρήσεις στην Κεντρική Ευρώπη το β' μισό του 18ου αιώνα. Η οικογένεια Πόνδικα, doktori értekezés, Athéni Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Athén, 2002.
[21] A kérdést kimerítõen tárgyalja a diaszpórában született görög gyermekek nevelése kapcsán Ο. Κατσιαρδή–Hering, „Η εκπαίδευση στη διασπορά. Προς μια παιδεία ελληνική ή προς «θεραπεία» της πολυγλωσσίας” in: Νεοελληνική Παιδεία και Κοινωνία A K.Th. Dimaras-emlékkonferencia tanulmánykötete, Athén, 1995, 153–177. old.
[22] Ld. Ö. Füves, „Gründungsurkunde der griechischen Gemeinde in Pest aus dem Jahre 1802”, Μακεδονικά 11 (1971), 335–341. old.; G. Hering, „Der Konflikt zwischen Griechen und Walachen in der Pester orthodoxen Gemeinde”, in: ugyanõ (szerk), Dimensionen griechischer Literatur und Geschichte. Festschrift für Pavlos Tzermias 65. Geburtstag, Frankfurt 1993, 145–160. old.
[23] Μ. Γαρίδης, „Ο μητροπολίτης Παΐσος και η βλαχική επιγραφή του Κλεινοβού: αλφάβητο και εθνικό πρόβλημα”, Τα Ιστορικά 3 (1985), 183–203. old.; A. Azelis, „Versuche zur Verschriftlichung des Aromunischen um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert”, Das achtzehnte Jahrhundert und Österreich 10 (1995), 73–83. old.