EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Tóth V: a Farkasréti temető < > bibliográfia
A farkasréti régi katonatemető
________________
ZSIGMOND JÁNOS

Buda legnagyobb temetőjének területét összevetve nemhogy a legnagyobb bal- partiéval, hanem akár a Kerepesiével, bizony azt se előzi meg ezen a téren. Ha ezen belül keresgéljük azt a kis hektárnyi földet, ami úgy-ahogy létezik az egykori katonatemetőből, és nem ismerjük a lelőhelyét, hát csatangolhatunk egy ideig, hacsak véletlenül rá nem bukkanunk. Érdemes-e egy Farkasrét-ismertetőben ezzel külön foglalkozni? Költői a kérdés, hisz ha úgy gondolnánk, nem, akkor a fejezet meg sem íródott volna.

Az időrendiséget megelőzve: amikor fennmaradása már igen bizonytalanná vált, és páran igyekeztünk az érdekében valamit elérni, csodálkozva kérdezték egy jelentősebb és tán cselekvőképes testület részéről, hogy mi védnivaló lenne rajta egyáltalán. (Amikor oly jól hasznosítható lenne egyéb célokra.)

Nos, megpróbálom alátámasztani bővebben, amivel akkor röviden nem sok sikerem volt. Ehhez időben egy kicsit vissza kell lépnünk a főváros temetési és speciálisan katonákat temető buzgólkodása irányában.

A nagy temetők kialakítása előtt a 18-19. századi kis temetőhelyek mellett léteztek katonai parcellarészek, amelyek elegendők voltak a nem túl nagy békehelyőrség halottainak befogadására. Ezek létezése korabeli írásokból, várostérképekből nyomon követhető, például a régi józsefvárosi temetők vagy a "Váci"-nak nevezett korábbi elittemető esetében. Természetesen a nagy várostromok - hogy ne menjünk túl messze, csak az 1686-ig és az 1849-ig - ennél maradandóbb emlékeket hagytak, legalább egy ideig. A Déli pályaudvar és a Vérmező táján volt korai temető utóda lett - áthelyezésekkel - a Vízivárosinak nevezett temető katonai része a mai Szilágyi Erzsébet fasor, Kútvölgyi lejtő táján. Szép ábrázolása maradt fönn Greguss Jánostól, benne Alvinczy tábornagy oszlopos-kupolás eltűnt sírépítményével. A szabadságharc honvédhalottait a Tabáni temetőbe temették, nagyjából a mai TF-pálya és a vele szomszédos park helyére.

Amikor a századforduló táján a kisebb temetők fokozatos felszámolása megtörtént, és a fenti két temető megszüntetése elhatároztatott, szükségessé vált új katonai parcellák kijelölése. Ez a korabeli igények kielégítésére a balparti részen a Rákoskeresztúri temetőben, a jobbparton Farkasréten történt. A Kerepesit bizonyára tervezett panteonjellege miatt nem vették figyelembe. Hasonló ok lehetett, hogy a két budai temető kiváltására szánták a Németvölgyi temetőt "örökös budai dísztemetőnek", a tabáni honvédek csapatával együtt. Ez már egy másik sajnálatos történet...

A két új katonai terület 1903-tól kezdett csendesen működni. Az előre nem látott elkövetkező háborúk befolyásolták sorsukat, amely főleg annyiban különbözött, hogy amíg Budán eleve nem volt hely a növekedésre, addig Keresztúron már az első világháború rengeteg halottja hatalmasra duzzasztotta az egyetlen eredeti parcellát. (Jó, hogy utóbbira jelen munkában nem térhetünk ki részletesen.)

Így Farkasréten az 1894-es megnyitás után kilenc évvel kezdték el a rendszeres katonai temetéseket. A kijelölt, addig még nem használt hely a temető délkeleti sarkában, a Németvölgyi és Érdi utak talál- kozásánál volt, nem számítva a sarkon ma is létező telket, amely esetleg a temetőhely előtti időből maradt meg, vagy éppen temetőőri háznak szánták - de ma nem a temető része. A terület a 37-es parcella és a temető zárt gazdasági udvara közé ékelődik. A kezdetektől nyolc részre van osztva, katonai 1-től 8-as parcella elnevezéssel. Ezek számozása a belső utak keresztezésétől indul, ahol az "őrszem" szobra áll, órajárás irányában.

Sajnos a kor naplószerű főkönyvei nem maradtak az utókorra, ám még létezett sírjelekből, más maradványokból, ha hiányosan is, képet lehet alkotni a korabeli el- hunytakról, a temetkezés helyzetéről. Érdekes volt a temetőrész "közjogi helyzete". Mert bár látszatra semmi sem jelezte határát, csupán szélső útjai választották el a többi parcellától, területe fölött a városparancsnokság rendelkezett és engedélyezte a betemetéseket. A temető a rá háruló munkán kívül csak adminisztrált és jelképes díjban részesült a családoktól.

A kis, összességében nagyjából másfélezer sírhelynyi területen a temetést az 1-es táblában kezdték el, ami az első évek szükségletét könnyen ellátta. A sírok egyedi jellegűek voltak, semmi sem indokolta ekkor a későbbi nagy háborús temetők katonás, egyforma jellegét. Lényegében nem tértek el a kor meghatározó, szokásos kultikus formavilágától. Eltérés annyiban volt jól érzékelhető, hogy amíg a polgári temetések (általában is) egy adott település közösségét jellemzik, még egy olyan nagyobb és nem annyira homogén lakosság esetében is, mint akkor a budai volt, a katonai sírok sokkal jobban reprezentálták a fennálló államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia különböző nemzetiségeit, mint az őslakók sírjai. Ne felejtsük el, a hivatásos katonák életmódjához tartozik a gyakori áthelyezés, akkor is, ha ez esetleg nem is tendenciózus birodalmi érdekből történik, mint talán akkoriban. Nagyon érdekes volt a soknemzetű ország fiait - még - egy helyen látni nyelvükben, nevükben, felirataikkal; régi funkcióikat, sóhajaikat olvasni, érzékelni a számos német név mellett a szláv, olasz vagy egy szem román feliratot, természetesen a mégiscsak többségi magyar nevek szomszédságában.

(Íme, egy adalék ahhoz, miért kellett volna megvédeni ezt a kis rezervátumot - a szó rossz mellékzöngéje nélkül -, akkor, amikor jóval nagyobb testvértemetőjét Rákoskeresztúron már csak hírmondóként, molekuláiban lehetett fölfedezni korábbi önmagához mérve.)

A kezdeti, csak névvel jelzett betemetési adatokból nem egyértelmű, hogy eleve tiszti temetőnek szánták-e, illetve az azonosítható nevek természetszerűleg magasabb rendfokozatúakra utalnak. De a későbbi használat is azt igazolta, vagy úgy látták az illetékesek célszerűnek, hogy ide csak tiszteket temessenek, valamint családtagjaikat. Ez jellegében eltér a nagy rákosi katonatemetőtől, ahol a parcellákon belül külön sorokat képeztek tiszti családoknak. Azért ott is ugyanúgy temetve voltak egészen magas- rangú személyek is. Farkasréten is voltak ugyan legénységi temetések, számosabban főleg a fővárosi bosnyák őralakulattól, talán egy szakasznyian, de őket idővel elhelyezték a 7-es parcellából.

A békeévek után az első világháború természetszerűleg fölgyorsította a telítődést. Megmaradt néhány hősi halálra utaló emlék, és ebből az időszakból is látható volt egy-két - talán posztumusz kitüntetésnek szánt - legénységi sír is. Ezek sem egyenkövek voltak, mint a rákoskeresztúriak. Az 1919-es forró nyár áldozatait többnyire nem ide temették, de a bejegyzésekben akadt utalás vágott meg lőtt sebekre is. Évszám nélküli korhadt deszkadarab em- lékeztetett özvegye sírján a meggyilkolt Fery Oszkár altábornagyra, bizonyára csak jelképesen.

Érdekes beleolvasni az első háború utáni időben a katonasírokat látogató és azokról, köztük a farkasrétiekről megemlékező bajtárs, Suhay Imre altábornagy vissza-visszatérő írásainak egyikébe (Pesti Hírlap, 1934):

"A farkasréti temetőnek külön katonai része van, mely azonban jóformán teljesen megtelt, mindössze 8-10 hely várja még lakóját. Olyan katonákat akarnak már csak oda temetni, kik a világháborúban kitüntették magukat.

Találunk ott is sok szép, megható síremléket. Egy híradó csapatbeli tiszt sírkövéről a telefonhuzalok sírjába visznek, ellenőrizheti, vajjon helyesen kapcsolnak-e sötétzöld hajtókás katonái; a hősi halált halt fiatal repülőtiszt emlékkövén a földre zuhant sas felé kígyó kúszik alattomosan; puskájára támaszkodva bánatos Mollináry baka búsul gazdája eltávozásán. Ott találjuk Lorx tábornok sírját, aki végigküzdötte a világháborút, 1922-ben egy vakbélgyulladás után fellépett komplikációban halt meg hirtelen. Báró Apor tábornok, az 5. honvédhuszár hadosztály parancsnoka, még 1917-ben került ebbe a temetőbe, nem messze tőle van még vitéz báró Abele altábornagy sírja, vitéz Csörgey Károly tábornoké, aki Hajmáskéren járt szerencsétlenül egy csőrobbanás alkalmából. Megható a fiatal Hanzély főhadnagy síremléke, ki egy fiatal leányt tart karjaiban, akit a jeges vízből kimentett ugyan, ő maga azonban ott hagyta fiatal életét.

Sok-sok fiatal, öreg katona alussza ott örök álmát. A temető más helyén vannak a nyugatmagyarországi felkelők eltemetve, kedves, bohó fiatal gyerekek, a legidősebb 22 éves köztük, kik ideálizmusból harcoltak s kiknek tulajdonítható, hogy legalább Sopron vidéke megmaradt számunkra."

Talán a helyszűke volt az oka, vagy az általános, ide is vonatkozó rendszabályok, hogy a korabeli porladási időt némi rátartással itt is úgy tartották be, mint a temető többi részén. A további 30 éves meghosszabbításra szóló külön engedély elég ritkán fordul elő az első időszak lejárta idején. Annál több exhumálás történt, olyan esetben is, mint például a Mária Terézia-rendes báró Glogovác Gojkomir százados sírjánál (bár ez már későbbi történet). A sors fintora, hogy helyére is bárócsalád került...

Néha említés történt a kihantolások kapcsán egy csontkamráról, amely a 8-as táblában a ház sarka táján kapott helyet; sajnos ma nincs megjelölve. Föl is számolhatták ugyan, de azon a helyen csak korábban voltak sírok.

Viszont, mivel lassan esedékessé vált a már említett két budai temető kiürítése, azokból is érkeztek ide nemcsak egyes elhunytak, de egész családok is. Ezek a régi-új lakók tovább gazdagították a temetőrész sokszínűségét, főleg a megelőző időszakokra jellemző sírjeleik, mindenekelőtt az időt jobban elviselő kövek formájában.

(Még egy korábban - hiába - fölvetett érv a temető épségének védelme mellett: hogy Budán is látható legyen valahol némi maradvány 18. századi vagy korábbi idők tanújeleiből.)

Azt kell mondani, nagy kár, hogy e megszűnő helyek számos családja kihalván, senki sem intézkedhetett már. Így a korábbi idők funerális művészetét képviselő tárgyakból kevés maradt az utókorra, annak ellenére, hogy hivatalos jegyzékek is készültek a megóvandó emlékanyagról. Ezek képezték - sajnos nem sokáig - a Németvölgyi dísztemető gerincét.

Az emlegetett sokszínűséghez tartozik a Monarchia korának bonyolult hadi szervezete, így nem árt kissé emlékeztetni rá. Elsősorban nem is a különböző fegyvernemekre, azon belül csapatnemeikre gondol- va (például a könnyű és nehéz lovasoknál a dzsidás vagy ulánus, valamint a huszár- és a dragonyos alakulatokra), hanem a kiegyezés folytán megvalósult közjogi helyzet következményére. Mert a közös ügyek sorában megmaradt ugyan Bécsben a régi hadügyminisztérium és az úgynevezett közös, császári és királyi, immár "k. u. k." és nem "k. k." haderő, de felállt a magyar honvédelmi minisztérium is és természetszerűleg megszervezte a honvédség alakulatait. Sőt (ennek mintájára?), Ausztria tarto- mányaiban - nem közös - Landwehr- csapatok léteztek saját honvédelemügyi (Verteidigungs-) minisztériumuk alárendeltségében. Háború idején mindkét részen népfelkelő alakulatokat is szerveztek. És akkor még szóba sem kerültek az 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina saját külön alakulataiba sorozott katonái, akiket már fővárosi felhasználásuk és nagy háborús véráldozatuk okán sem lehet említetlen hagyni. Folytathatnánk, de a fentieket főleg csak a korabeli tarkaság illusztrálása és megértése végett részleteztük. A Monarchia megszűntével valamennyivel egyszerűbb lett a képlet, bár az állampolgárság szabad megválasztásával volt lehetőség korábban nem magyar honosok befogadására is.

Az idő nemcsak a dualista állam fölött múlt el, hanem egyszerű biológiai okból az egykori 1848-as honvédek is egymás után kaptak égi behívót. És bár számszerűen itt nem képviseltek nagy részt, mindenképpen beszélni kell róluk. Intézményesen nem temettek Farkasrétre negyvennyolcasokat, nem volt parcellájuk. Kerültek néhányan a katonatemetőbe, de ugyanúgy a temető más helyeire is, többnyire családi kapcsolatok révén. Az idők folyamán - főleg a centenáriumi tervekkel kapcsolatban, de már 1942-ben is - voltak kezdeményezések arra, hogy lehetőleg egy helyen kapjanak méltó, felkereshető együttest az elkövetkezendőkben. Ez azonban nagyon esetleges volt, mert nem is tudtak mindenkiről, a család nem jelentkezett a felhívásra vagy nem is akarták halottjukat máshova helyeztetni. Az a helyzet alakult ki, hogy akit felleltek, elkezdte vagy folytatta temetők közti vándorlását, hisz volt, aki már a szomszédos sírkerteket is megjárta, majd a Németvölgyibe gyűjtve, onnan a hatvanas évek elején a Kerepesibe zsúfolódott, tendenciózus környezetbe. Meg kell mondani, budai elhelyezésük előbbi helyeikből adódóan indokoltabb volt és sokkal méltóbb is hozzájuk.

Erre nézve maradtak fenn szép emlékezések és ábrázolások, amelyek bizonyítják ezt. Egy emlékeztető maradt, a közös Honvédemlék, amely ugyan nem farkasréti, de jelentősége, hogy németvölgyi helyén az obeliszk alatt ott van a budavári ostrom honvédhalottainak több mint 150 fős tömegsírja.

A még kihasználatlan helyek betemetésével meg a néhány létezett gyermeksor átalakításával - ami gyakorlatilag már a második hullám időszakára esik - lényegé- ben lezárult az első korszak a régi temető életében. Életében, mert ekkor még valóságosan működő, önálló egységként létezett az anyatemető keretein belül. Anélkül, hogy a nagy adattár dolgába kevered- nénk, lássunk néhány korai halottat, kiknek életpályája vagy neve már bizonyos történelmi levegőt áraszt a 21. században. 1848-as honvéd, tizedesből százados, utána besorozván megjárta az itáliai hadjáratot Solferinóig, majd az új honvédség altábornagya és Ludovika-parancsnok: nemessá- godi Szvetics József. Vagy a századelőn eltemetett (és eltűnt) Wysocki Marian netán testvére lehetett a Józef nevű lengyel légiós tábornok névrokonának? A Taxis bárók nyilván a híres Thurn-Taxis családhoz kötődnek. A Vízivárosi temetőt képviseli Elias Hoogh kapitány eredeti köve, aki már 1874-ben elhalálozott. Egy még régebbi időre utaló felirat mondandóját a Pétsics síron nem sikerült értelmezni: "...az 1697 évi zentai csata ősi emlékével." Lehet hogy egy ős hamva jutott ide oly messziről térben és időben? Von Herle tábornok közelebbről, a Kerepesiből érkezett, Mária Terézia-rendet kapott, ki tudja, mikor, ha 1811-ben született. A híres Fabinÿ család tagjai katonarokonuk révén jutottak ide. Ők sem eredeti helyükön nyugszanak. Az egyetlen román nyelvű "sublocotenent" 1904-ből, Victor Comsa futólag már előfordult a nyelvkavalkád említésekor. Ma már nem látható. Egy szép gótbetűs tábla hirdette 1918-tól Alexander Wilhelmi, "Ober- ster Marine-Artillerie Ingenieur" nevét. Feltehetően tábornoki rangú főnöke lehetett a flotta tüzér-mérnöki karának. A teljesség minden reménye nélkül be kell fejezni a ritkaságok szemléjét, megállva a két út kereszteződésében Gammel Ferenc lovag, altábornagy sírjánál, amelyet - meg a bajtársakét - egy Istók János által alkotott őr próbál megvédeni a veszedelmektől meg az idő vasfogától. Itt kiderült, hogy eddig szó sem esett plasztikai művekről, pedig akad említenivaló, ahogy Suhay Imre is utalt írásában az életmentő főhadnagy Siklódy-szobrára, amely romjaiban is impozáns alkotás.

(Ez az apró válogatás lehetett volna a harmadik érv - föl nem sorolt társaival együtt - a katonatemető védelmére, ha meghallgatták volna.)

A néhány, két háború közti nyugalmasabb évtized némileg "modernizálta" a megmaradt állományt, ám a temető szervezeti és intézkedési szerkezete nem változott. Most már az a nemzedék kezdte benépesíteni, amelyik kora szerint meghar- colta az első világháborút, és - talán ezért is - sokan közülük nem érték meg az idős kort. Természetesen voltak kiemelkedő halottai, miniszterek is. Barabásszeghi Bihar Ferenc táborszernagy még az idősebb generációhoz tartozott Hazai Samu báróval együtt, aki 1942-ben halt meg, és még abban az évben a 28-as parcella sírboltjába helyezték hősi halott fiával együtt. A flotta két magasrangú vezetője egymás közelében pihent: kászonjakabfalvi László Ele- mér ellentengernagy és norwalli Konek Emil altengernagy, a flotta utolsó vezérkari főnöke. Az ő sírja sem kerülte el sorsát, több társával együtt. Erről még beszélni kell a későbbi események során. Sajnálatosan, bé- keidőben lezuhant repülőket is temettek ide. Bár nem sokat, mert legtöbbjüknek Rákoskeresztúron volt kialakított helye. Ide kívánkozik, hogy még 1914-ből, a háború előttről nyugszik itt egy korai lezuhant léghajós, Hajdú István főhadnagy, kinek domborműves köve is bizonyítja ezt.

Az újabb világháború fokozatos beindulása eleinte nem okozott számottevő változást a temetőben. Az első jelentősebb temetés a pápai ejtőernyősök Veszprém mel- lett 1941-ben lezuhant gépének pilótáié volt. Bertalan Árpád őrnagy, az egység Mária Terézia-rendes parancsnoka szintén Farkasréten, a Felső temetőben nyugszik. Ezután olyanok következtek, akiket a keleti frontról családjuk haza tudott hozatni. Kontz altábornagy nem várhatta meg fia hősi halálát: 1942-ben és 1943-ban haltak meg. Sírjuk egymás mögé került a 2-es parcellában.

A közeledő ostrom már nem válogatott fiatal, öreg, civil vagy katona között. Fölborította a régi nyugodt rendet, a nyilvántartást, és emlékezetessé tette az 1944-1945-ös évek fordulóját a temető katonai részén is. Itt ugyan nem alakítottak ki tömegsírokat (vajon miért?), ahogy a főbejáratnál a "Budai önkéntes ezred" számára, vagy a temető más helyén a sziklaközpont halottainak, de egyedi sírokba sokakat temettek a harcok után, és jóval később is, a közterületi kihantolások után. Ilyen volt Gyalókay Jenő ezredes, nagy hadtörténész és akadémikus, akit 1949-ben hoztak a temetőbe. Megrendítő volt látni az Ágotaiak Szent Ágotás köve környékén földön heverő névtábláját. "Sírja", ha van még, úgymond védett. Jó volna, ha valóban az lenne. Szakmájabeliek hallottak már róla...

Egymás mellett nyugodtak, akik csak áldozatai voltak a pusztulásnak és akik a harcokban estek el, de a terület magyar katonai jellege megmaradt. Ezt úgy is értve, hogy idegen nemzetiségűeket nem temettek ide - a korai monarchiabeli kort nem számítva. Az idők és a politika nagy változása és elfajulása ellenére egyelőre továbbra is a régi kör temetkezett itt, még attól is függetlenül, hogy a hatalom tán bélistázta az elhunytat. Volt ugyan egy újraváltási meghirdetés 1948-ban, de ez a temető csendesedő világát még nem nagyon zavarhatta meg. Az is elképzelhető talán, hogy korábban lehetőség volt sírok előre váltására, ezért volt mód, a nehezedő időkben is, hogy ezekben az években ide temetkezzenek a régi katonák. (A kialakuló néphadsereg elkerülte a kor frazeológiája szerint "reakciós, Horthy-fasiszta" és hasonló jelzők- kel illetett telepet, és másutt talált helyet, majd helyeket magának.)

Ez a tendencia tovább folytatódott, végig az ötvenes években, bár az is igaz, hogy számos helyen csak meglévő sírba való családi rátemetés történt. Ugyanakkor lassacskán beindult egy ellenkező irányú folyamat is: talán a sírok idő előtti vagy törvénytelen felszámolásától vagy megszüntetésétől félve, többen áthelyezték halottjukat, családjuk sírját a temető más részébe vagy más temetkezőhelyre. A nagy temető számos helyén fedezhetők fel ma is olyan sírok és fülkék, amelyek előző helye a katonatemető volt. Sajnos ez az elvándorlás csak gyengítette a maradék állomány helyzetét az elkövetkező időkre nézve is. Ismét csak néhány kiragadott példa a fentiekre: vitéz Révy Kálmán vezérezredes, akinek eredeti sírszobra a pržemysli oroszlán kisebb mása volt, szepezdi Kiss Vilmos repülőhadnagy közelében van, akinek Ikarusz-szobrát valami erőbehatás zúzta össze az új helyén. Láner Viktor altábornagy sírboltba került a ravatalozónál, vitéz szotyori Nagy Gyula altábornagy hamvai viszont egy kolumbáriumi fülkében vannak. Móga Viktor tábornok gránit síremléke a felső temetőrészben látható, de például vitéz Shvoy István vezérezredest - és szüleit - Székesfehérvárra vitették.

1956 halottait ide nem temették, a történelmi események semmiféle változást nem okoztak a parcellákban.

Az említett elszivárgás még elviselhető lett volna, azonban a hatvanas évek eleje adta meg az első nagy lökést a jellegváltás irányába. Ez nagyjából egybeesett az esedékes harmadik betemetési időszak kezdetével. Hogy ehhez kellett-e még egyáltalán valamilyen adminisztratív lemondásféle, vagy már rég nem is volt igazi gazdája a temetőnek, ki tudja? Ekkor lett a temető katonai parcelláiból "VK"-parcellák összlakossági együttese. Ez a "véká" katona fülének elég furcsán hangzik, talán rá is kérdeznek: itt mindenki vezérkari talán? Pedig csak azt hivatott érzékeltetni, hogy "volt katonai" parcellákról van szó. (A táblák kódszámai közt értelmesebben vannak megjelölve: szépen elfértek a 49-es és 60-as számok között mint 51-től 58-as parcellák...)

Az 1962-ben beindított, a kis területhez mérten tömeges temetések hamarosan mintegy harmadával csökkentették az addigi homogén katonai állományú sírokat. Utána se következett csöndesebb időszak, egyre érzékenyebb veszteségek elszenvedése után folyamatosan csökkent a megmaradt katonasírok aránya. Azért ezekben a "polgári" években is akadtak, akik itt kaptak nyughelyet, soros temetésük okán, nem pedig azért, mert egykor katonák voltak. Mintegy apró jóvátételként egy magasabb hatalomtól sorsuk nehézségei miatt. Nagyszombathy altábornagy és caspanoi Paravicini vezérőrnagy egymás mellé is kerültek. Horváth László altábornagy, veskó- czi Budaházy vezérőrnagy vagy az első háborút megjárt Gách István szobrászművész is itt pihen például.

Évek során már majdnem feleződött a létszám, amikor 1979-ben ez volt olvasható a sajtóban:

"A Fővárosi Temetkezési Intézet... felhívja az érdekeltek figyelmét, hogy 1979. évben... kiürítési meghirdetésre kerülnek... a Farkasréti temetőben az 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8. sz. volt katonai parcellák azon sírjai, melyekbe az utolsó betemetés 1953. december 31-ig történt..."

Ez a felhívás elég fenyegető volt a katonatemető régi sírjainak sorsára nézve, különösen olyan esetekben, ahol már élő rokonság sem volt, és kiváltotta a maradványok felmérésének, dokumentálásának szükségességét, ami az akkori lehetőségekhez képest legalább a terepen megtörtént. Ez persze a nyilvántartások ismerete nélkül a rengeteg jeltelen hant miatt hiányos volt, és a helyzeten sem segíthetett.

A következő években is állandósult a meg nem váltott "VK"-beli helyek áttemetése. Csak ennek észlelése volt lehetséges, mígnem ismertető kiadványok tervezése kapcsán 1988-tól mód nyílt a főkönyvi adatok megismerésére is. De ez abból is fakadt, hogy a helyhiányos temető vezetése is áttekintést nyerjen, a tervében szereplő változások végzése mellett, a mentésre érdemes objektumokról. Az egyik fő vizsgálandó terület éppen a katonatemető volt. Megmentésére az lett volna az elképzelés, hogy területén szűnjenek meg a más jellegű betemetések, azonosítsák a jeltelen helyeket, készüljön el a teljes dokumentáció az eltemetettekről, valamint a védendő személyekről, sírokról. Ehhez segítségül reméltük a főváros, a hadtörténészek, a honvédelem, a hagyományőrzők, a városvédők, a művészettörténészek, a sajtó segítségét - még talán a temetkezését is, bár annak éppen nem ez lett volna kedvére való. A kampány hatására készült is riport a Magyar Hírlap-ban. Ha a temetések nem torpantak is meg, de az exhumált hamvakat megőrizve tárolták. Az év során az irodával is készíttettek "teljes" névsort. Ennek hiányosságai, hibái mellett lett annyi haszna, hogy a főváros készített egy nagyjából kétszáz fős védett jegyzéket, aminek mindenképp örülni kellett, akkor is, ha Bihar honvédelmi miniszter nem fért bele, ha von Breith "k. u. k. Oberst", azaz ezredes Kuk Róbertként szerepelt, ha Csörgey tábornok Görgey lett, Lingsch dr. Singach, Álgya tábornok Alova, és így tovább. Ebben a jegyzékben a Hadtörténeti Intézet sem talált javítanivalót, pedig talán ötven is lett volna.

A műemlékfelügyelőség nem tartotta illetékesnek magát, viszont a Budapest Galéria 1989-ben tartalmas szakvéleményt adott, javasolva különböző, korai stílusirányzatú darabok, nemes anyagú kövek, címeres, várostörténetileg és természetesen katonai vonatkozásuk miatt értékes síremlékek megóvását. Jó volna, ha ezek mind meg is maradtak volna.

A további teendőkre nézve történtek egyeztetések a főváros és különböző érdekelt szervek között, ám ezek irodaátrendezés, szabadságolások és hasonló nehézségek miatt elhúzódva döntések nélkül maradtak. 1990-ben ugyan még "további intézkedésig" felfüggesztették a betemetéseket, és ez még adott némi bizodalmat. Kéri vezérezredes megkapta az addig megismert adatokat, hogy befolyásával megnyerje például a parlament támogatását is. De ő sajnos már nem volt olyan aktív állapotban, magasabb köröknek meg fontosabb dolgaik voltak. A temetések folytatódtak ("védett" helyekre is). Ennek okára szórólapszerű papír derített fényt 1993 vége felé: közel egy éve területet cserélt a honvédség a temetkezési intézettel.

A kétoldalú - a Hadtörténeti Intézetet, a Honvéd Hagyományőrző Egyesületet, a Fővárosi Közműigazgatóságot, a városvédőket mellőző - megállapodás szerint a néphadsereg temetéseivel elkezdett, a Farkasrét északkeleti sarkában fekvő 4-es parcellá- ról való lemondásért a régi-új honvédség 1993 elejétől rendelkezhet a korábban penetráns jelzőkkel illetett, a kilencvenes években már kívánatos régi katonai temető további használatáról (valamint Rákoske- resztúron megkapja a 111-es parcellát). Ennek ellenére a területet azóta is "VK"-ként emlegetik.

Így a szerződők az utókor felé a temetőrész sorsára nézve a döntéshozó (hadkiegészítő parancsnokság?) fiatal illetékeseinek vállára helyezték a felelősséget, hogy mily körültekintéssel óvják meg a régi, netán még létező értékeket. Különösen annak az intézeti kijelentésnek a fényében, hogy az eddigi védettség nem érvényes, mivel még az önkormányzati rendszer bevezetése előtt keletkezett. Ez a felfogás normális észjárás számára értelmezhetetlen: törlés helyett éppen kiterjesztés lett volna a reális, vagy uram bocsá' az egész hatalmas egy hektár teljes védelme.

Sajnos azt kell mondani, az utolsó periódus történései során a különböző helyeken különböző mértékben megnemértés, tehetetlenség vagy nemtörődömség volt tapasztalható a hangoztatott, szépen megfogalmazott alapelvek ellenére - tisztelet a kivételes helyeknek vagy személyeknek. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság felállása, döntései ehhez a konkrét témához képest (is) későn keletkeztek.

Idén, a megnyitás centenáriumán kissé szomorúan állapítható meg, hogy a régi katonatemető jó-rossz sorsa után nem érte meg a száz évet. Búcsúzzunk el hát az itt nyugodottaktól, mindenekelőtt az első és második világháború áldozataitól és hőseitől, a Monarchia talán már fel se fedezhető veteránjaitól, a több mint kétszáz ide temetett tábornoktól és ennek arányában a többi rendfokozatútól egészen az 1-es honvédig vagy az ifjú hadapródiskolásig. Úgyszintén itt pihent családtagjaiktól, a majd egy szálig eltűnt apró gyereksíroktól vagy műemlékszámba menő ódon köveiktől és a míves műtárgyaktól.

Némi kis emlékeztetésre hasznos és kegyeletes lenne valami, aminek megvalósított példája adja az ötletet hozzá: Rákoskeresztúron a még alaposabban tönkrejutott hősi temető némi exhumált maradványát (egy első világháborús szoborral egyetemben) az első köröndön helyezték el háborús emlékhelyként. (Nem arról az emlékkőről van szó, amelyet 2001-ben avattak fel.)

Nos, Farkasréten is van ilyen reprezentáns és kihasználatlan körönd, éppen a főbejáratnál, ahol halottak estéjén szoktak számosan emlékezni. A történet során említett, 1988-ban exhumált, jó félszáznyi sírból származó, az irodaépület raktárában őrzött maradványokat bizony ott el lehetne véglegesen temetni. Ennyi hely van még a főnixmadár lábánál.

Itt is akadna néhány tábornok, mint Dormándy, Floth, Cserhalmay, Woszala, Boross, Sehrig, Dobák - együtt a már megismert Konek altengernaggyal és a többiekkel, egészen az 1944-ben hősi halált halt Toporczy Károly főhadnagyig, akinek szintén nem sokáig tartott az örök nyugalma. Ha lehet, pihenjenek mind békében.

A parcellák "partján" egy fülkén ez a szöveg volt: "Mortui sunt enim invicti." Csak kérdő formában érvényes, hogy legyőzetlenül haltak-e meg?

Az élet - a temetőé is - és a halál megy tovább.

De ami itt van, az már nem az, ami volt.

Kéri Kálmán előszavából, amelyet a katonatemető leírásához adott (1992): "Szomorú, hogy olyan időt kellett átéljünk, amikor nemhogy kellő ápolás hiányában pusz- tultak sírjaink, hanem egy, a magyarságtól idegen, minden magyar emléket pusztító megszálló hatalom azok rombolását is elősegítette. E sírok a magyar történelem pótolhatatlan emlékei és kútfői. De az akkori illetékesek mégis lemondtak a területről, ahogy a Rákoskeresztúri hősi temetőről is. Nemzetközi egyezmények védték az idegen halottakat; a magyarokat - idehaza - senki és semmi?"

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Tóth V: a Farkasréti temető < > bibliográfia