EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Schöpflin A: Temetés után < > Galsai P: Egy hipochonder...(részlet)
Kaffka Margit síremléke
________________
SCHÖPFLIN ALADÁR

Ez a szerény, de művészi ihletű emlékmű több mint húsz esztendős szégyenérzéstől szabadít meg minket. Nem tudtunk belépni ennek a temetőnek a kapuján anélkül, hogy eszünkbe ne jutott volna: Kaffka Margit sírja még mindig jeltelen, s ez a gondolat nehéz érzéssel töltött el. Végre most itt áll az emlékmű, s az utód, az olvasó könnyen megtalálhatja a helyet, ahol a közelmúlt egyik legkitűnőbb magyar szelleme adta vissza az anyaföldnek, ami az anyaföldből vétetett. Köszönettel tartozunk azoknak, akik a szégyenérzésünktől megszabadítottak. Elsősorban magyar írónők Kaffka Margit nevében alakult kis csoportjának, amely az emlékmű felállításának gondolatát felvetette és nagy buzgósággal megvalósította, azután Budapest székesfőváros hatóságának, és Kaffka Margit kiadójának, a Franklin Társulatnak, amelyeknek a segítsége megadta az anyagi eszközöket, és Kövesházi Kalmár Elzának, a szobrásznak, a szobormű alkotójának, aki művészi szelleme teljességét fejtette ki ezzel a munkájával. Itt áll végre előttünk a síremlék, s kifejezi Kaffka Margit szellemét: halad égnek emelt arccal a magasságok felé, s két kezével hinti szét a szellem virágait.

Önök előtt, akik itt összegyűltek, nem kell Kaffka Margit emlékét idéznünk: él az valamennyiünkben, olyan mélyen vésődve szívünkbe, hogy nem fog elhalványodni, amíg élünk. Szemünk előtt áll ma is finomvágású, halvány arca, amelyből sugárzott a lélek, kedves szürke szeme, az élet gyakorlati dolgaiban ijedt és tétovázó, de éles és tisztánlátó az élet jelenségeiben a lényegnek meglátásában, kissé félszeg tartású, de szép vonalú testére, melyet enyhén hajlottá tett a gondolkodás, a szellemi munka, és talán a szenvedés is. Még jobban emlékezetünkben él az a világ, amelyet a valóság elemeiből ő teremtett, mint saját világát. Emberi arcoknak, helyzeteknek és jelenségeknek, feszültségeknek és gyötrődéseknek formába foglalása ez, soha meg nem történt dolgok válnak benne kézzelfoghatóan megtörténtekké, emberi alakok sokasága nyüzsög benne örök időkre lerögzítve, hangzik belőlük a szenvedély és lemondás, szeretet és harag, tisztaság és zavar, sértődés és gyógyulás, tiszta érzés és önző érdek halhatatlan örök zenéje. És mi sejtjük e világ teremtésének titkát is: a valóság szemléletében való örömöt, amely a teremtő szellemet arra vitte, hogy keresse az emberben, a természetben, a társadalomban az igazságot, fejezze ki és álljon helyt érte.

Rendkívüli világ ez: minden jelenségén megérzik, hogy aki meglátta és szemlélte, nő volt, szolidáris minden nővel, s a női lélek minden bonyodalmával. A magyar irodalomban Kaffka Margit volt az első írónő, aki a világot teljesen női szemmel nézte, arról az oldaláról, amely a nő helyzetét, sorsát, szerelmi és erkölcsi problémáit, a társadalommal való konfliktusait rejti magában. Figyelme és rokonszenve kiterjedt a nők minden típusára, az előkelő, védett nők, a család védelméből kiesett nők, a kenyérkereső nők, a proletár nő sorsa egyaránt érdekelte, s valamennyinek át tudta érezni az életét, kis ügyeit és a nagyokat egyaránt. Alakjai közt megvan a háború előtti magyar élet asszonyainak, lányainak mondhatni minden változata mindenféle hangnemben megzenésítve. Lírájában a sajátképpeni női lélek idegfeszültsége adja a szavak feszítő erejét. A magyar nőknek legfőbb szószólója az irodalomban Kaffka Margit.

Ahogy itt állok, a tavaszi verőfénytől besugárzott emlékmű előtt, ellenállhatatlanul emlékezetembe tódul az a komor nap, 1918. december 3-a, amikor Kaffka Margitot eltemettük. Nyolc nappal előtte még nála voltam látogatóban. Nyugodt volt, derűs kedvű, az arca is kisimult, a szeme melegen csillogott. Jó érzéssel beszélt a dolgairól, örült, hogy nincs már háború, nem kell többé féltenie fiatal férjét, akivel boldog egyetértésben élt, úgy érezte, most végre méltányolják munkáját, elmondta tervét, nagy regényt akart írni Josephus Flaviusról, mutatta előtanulmányairól készített jegyzeteit. Jó kedvvel kínálgatott borral, étellel, vidéki magyar asszonyok kedves nógatásával. Kisfia, Lackó panaszkodott, hogy a feje fáj. Lefektette és beszélgetett tovább, nem tulajdonított a fejfájásnak fontosságot.

Másnap, november 26-án délután hallottam, hogy Lackóval együtt bevitték a klinikára, kitört rajta a spanyol járvány. December 1-jén a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén magából kikelve hozta a hírt Hatvany Lajos: Kaffka Margit meghalt kisfiával együtt. Harmadnap temettük. Zord idő volt, ólmosszürke az ég, napközben daraeső esett. Lent a városban forradalmi zűrzavar, a pánik rettenetét vad kiáltozás leplezte, mindenki rettegett önmagáért, Magyarországért, a spanyol járvány úgy haladt végig házról házra, lakásról lakásra, mint a bibliai öldöklő angyal. Itt fenn a hegyoldalban kevesen voltunk, temettük Margitot. Soha a halált nem éreztem olyan közelről, mint akkor.

Az az este, mikor utoljára nála jártam, életének utolsó eszméletben töltött estéje volt. Utána az örök éjszaka következett. De ez az éjszaka nem sötét és vigasztalan. A szellem fáklyája ég és világít benne.

Schöpflin Aladár: Kaffka Margit síremléke.
Nyugat, 1939. július.
(Avatóbeszédként hangzott el június 11-én a
Farkasréti temetőben.)

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Schöpflin A: Temetés után < > Galsai P: Egy hipochonder...(részlet)