EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Krúdy Gyula: Farkasrét < > Schöpflin A: Kaffka M. síremléke
Temetés után egy nappal
________________
SCHÖPFLIN ALADÁR

Kaffka Margit temetése a farkasréti temetőben, ólmos-esős zord decemberi alkonykor, a háborús katasztrófa pánikjában és a spanyol-betegség szörnyűségének tetőpontján vergődő város felett. Harmincan-negyvenen lehettünk, félelemtől vacogva, hidegtől dideregve, tompa fájással gyötört szívünkben — még ma is iszonyat fog el, ha álmatlan éjjel rágondolok. Akkor éreztem először életemben a halál borzalmas valóságát. Az volt az érzésem, hogy most minden meghal.

Ady Endre temetése, a forradalmi földindulás legbizonytalanabb napjaiban, rendetlenség, zűrzavar, kegyeletlen lárma és tolongás, egy szépen elgondolt terv silány megvalósítása, mély bánat elközönségesedése ostoba rendezési hibákon, — maga volt a saját tehetetlenségében fuldokló forradalom gyászos képe: de képe Ady elrontott életének is.

Van-e valami kapcsolat a halott között és a között, hogy hogyan temetik?

Tóth Árpád temetése. A Svábhegy felé felkúszó, széles kilátást nyújtó temetőben, a langyos őszi délután már alkonyba kezd fordulni, a nap már a hegy mögött, a sírokon a nemrég múlt halottak napjának fehér őszirózsái hervadoznak, a fák alján friss sárga levél-réteg, a párás meleg levegőben már érik a közeledő tél ígérete, férfiak, nők jönnek, sokan, mindenféle emberek, mégis egyfélék, szinte társadalmi különbség nélkül, mintha egy-ugyanazon felekezet tagjai volnának, mind meghatva a könnyek szélén vagy kitörő könnyek közt, semmi póz, semmi temetői frázis, még a pap is mérsékli kálvinista páthoszát, csupa bensőséges szomorúság, a jelenlevők között valami különös intimitás, igazán mind olyanok, akik ezt a friss halottat szerették és megértették. Tóth Árpád kis szektája volt ez, azok, akiknek szíve befogadta magába ennek a tiszta embernek tiszta költészetét. Semmi kon- venció, még az is jó volt, hogy hiányoztak a közélet jelesei, a hatóságok, akadémiák, az előkelőségek, tehát hiányzott a reprezentálás képmutatása. Szerény temetési menet, a szerény embert kísérte, őszinte gyász az őszinte költőért. Tóth Árpád ilyennek álmodhatta a saját temetését.

Jó volt így. Nem illett volna más gyász a költőhöz. Ő sohasem írt le életében egyetlen frázist, soha nem szőtt szavakból hamis vagy zavaros képet, soha hamisan csengő rímet össze nem csendített. Egy szava nem volt konvencióból, hatáskeresésből, tetszelgésből kimondva, — az abszolút őszinteség költője volt. Mindig igazat mondott, szívének igazságait fogadta költészetébe. S a szív igazságai az abszolút igazságok.

Ritka költőben annyira egy az ember és a költő. Ha visszaemlékszem halk, temperált, meleg beszédhangjára, nem tudom elkülönböztetni verseinek hangjától. Beszédének szabatossága ugyanaz volt, mint verseié, melyek mindig hibátlanul, tökéletes képekben fejezték ki, amit mondani akart. Külső megjelenésében egyszerű tisztasága ugyanabból a forrásból eredt, mint verseinek kifogástalan műgondja. Ha hallottad őt beszélni, megismerted csöndes melancholiáját, szomorkás rezignációját, önérzetes szerénységét, a napfényesebb élet felé kitáruló vágyát, amely nem tudott céltudatos akarássá sűrűsödni, szemléletének és gondolkodásának önkéntelen, ostentáció nélküli eredetiségét. Modorában, viselkedésében, külsejében soha nem mímelte a költőt, de aki beszélt vele, ha nem ismerte is, meg kellett hogy érezze, hogy költővel beszél. A lényéből áradt a költészet.

Ha majd egykor nyugodtabb órákban megpróbáljuk részletesebben elemezni költészetét, talán legelőször az fog szemünkbe tűnni, mennyire egységes költészet ez. Nincsenek benne nagy zökkenések és elváltozások, a gondolat és forma-alkotás egyenetlenségei. Fejlődése is, első versétől az utolsóig, inkább csak érés, ahogy a szőlőfürt sem lesz dúsabb az érés folyamán, csak töményebbé válik az íze és zamata. Nem csak a nyelve s a technikája, hanem a gondolatvilága is kész volt már első verseiben, csak mélyült, de nem változott. Ami új került bele az évek során, az magától hozzáhasonult a régihez. Negyven éves korabeli versei ép olyan frissek, mint a húszéves korabeliek, húszéves korabeli versei ép oly tisztahangúak és lélekben elmélyedtek, mint a negyvenéves korabeliek. Tóth Árpáddal nehéz dolguk lesz a kritikusoknak, akik szeretik a költők műveit korszakokba osztani. Neki nem voltak korszakai, az ő költészete egyetlen dallamnak, a saját lénye dallamának sokféle variációja. S milyen gazdag volt a lénye! Minden variáció újnak, soha nem hallottnak hat. Egy külső folyásában az egyhangúságig egyszerű, csaknem eseménytelen élet muzsikája ez, amelynek csak belső eseményei vannak, finom és mély lelki kalandjai, s ezek igézően szép képekben, megkapó rímekben jutnak kifejezésre. Milyen mindennapi élmények és milyen új, milyen rendkívüli versek lettek belőlük!

Alig van költő a világon, akiben mindvégig annyira élő maradt a gyermek, mint Tóth Árpádban. Egy kisfiú érzékenysége, tisztasága, üdesége, az élettel szemben való tehetetlensége s külső támasztékokra szorultsága — ez megmaradt benne mindvégig. Csodálatos kisfiú, egy tudományosan művelt és fegyelmezett, mélyen gondolkodó és gondolataival mindig tisztában levő férfi, egy komoly és lelkiismeretes művész elméjével. S ez a kettő ő benne egy, nincs köztük ellentmondás, össze tudtak olvadni maradék nélkül. Talán ettől van verseinek titokzatos, szavakkal meg nem magyarázható, semmi máshoz nem hasonlítható jó íze. S a benne mindig élő gyermek tette emberi és költői lényét olyan ellenállhatatlanul szeretetreméltóvá. Aki az ő verseit olvasta, lehetetlen, hogy meg ne szerette légyen Tóth Árpádot, az embert. Ahogy mi szerettük, akik vagy húsz éve baráti közösségben éltünk vele.

Schöpflin Aladár: Temetés után egy nappal.
Nyugat, 1928. november 16. (Tóth Árpád-emlékszám)

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Krúdy Gy: Farkasrét < > Schöpflin A: Kaffka M. síremléke