EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

Mozaikok a budapesti mecenatúra fénykorából
1901-1918[1]
 

________________
ERDEI GYÖNGYI



A kiegyezés korának Pest-Budája a későbbi metropolishoz képest álmos kisváros volt: a bevándorolt falusi népesség életformája, szokásrendszere, viselete határozta meg jellegét, s nagyrészt külső képét is. A következő évtizedek azután a lakosság fantasztikus mértékű növekedését hozták - Budapest 1900-ra Európa nagyvárosai közt a nyolcadik helyre került, megelőzve Hamburgot, Varsót, Madridot és Rómát. E néhány évtized alatt teljesen megváltozott a városkép. A földszintes házak korábbi túlsúlya csökkent, kiépültek a reprezentatív főútvonalak eklektikus bérpalotáikkal, középületeikkel.
   Az alkotások döntő többsége a historizmus stílusvonulatát követte, amely meghatározó hagyomány maradt egészen a századfordulóig, kissé még túl is élve az időszakot. A felépült reprezentatív középületek jól illeszkedtek a városi polgárság ízlésvilágához, hiszen az urbánus kultúra itt "gyökeret talált" a klasszikus ideálokban, amelyek látványosan öltöttek testet az épületek homlokzatain és változatos díszítőelemein, de a köztéri szobrokon is.
   A gazdasági prosperitás a művészeti élet fellendüléséhez is alapot teremtett. A fővárosi polgárság egyre nagyobb arányban juttatott megrendeléseket a képzőművészet szinte minden ágának.
   A művészek éltek a hirtelen megnövekedett lehetőségekkel, hiszen a polgári mecenatúra és a műkereskedelem korszerű formái még csak kialakulóban voltak. Éppen a művészeti élet - meglehetősen merev - struktúrája miatt kaphatott különös jelentőséget a fővárosi hatóság által kezdeményezett mecenatúra.


Műpártolás és hivatali struktúra


Témánk szempontjából igen fontos a tanácsi igazgatás szervezeti rendje, hiszen a mecenatúrát érintő döntések nagyrészt a hivatali fórumokon születtek. 1880-ban hívták életre a Képzőművészeti Bizottmányt, amelynek elnöke az egyik alpolgármester, alelnöke az ügyosztályvezető tanácsnok volt, tíz tagját pedig a törvényhatósági bizottság tagjai közül választották. A bizottmányt állandó szakértők - művészek, építészek - egészítették ki.
   A képzőművészet körét érintő vásárlások és megbízások a tanácsi ügyosztályról a bizottmány elé kerültek, amely a javaslatokat legtöbbször "pártolólag" terjesztette a tanács elé. 1900-ban készült indítványukban arra tettek javaslatot, hogy a képzőművészeti dotáció összegéről és a gyűjteményfejlesztés koncepciójáról is bizottmányi fórumon szülessék döntés, s a festményeket az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tárlatain vásárolják.[2]
   A tanácsüléseken a VII. (közoktatási) ügyosztály[3] vezetője terjesztette elő a képzőművészeti témákat, s az elfogadott tanácsi határozatok többnyire a bizottmányi véleményeket tükrözték. E kiinduló helyzet lassan módosult, de 1907-ben már jól érzékelhető volt a változás.
   Az ügyosztály vezetőjét, Bárczy Istvánt a közgyűlés 1906-ban polgármesterré választotta, s ő a hivatali struktúrában is döntő változásokat kezdeményezett. Témakörünk szempontjából meghatározó, hogy Bárczy a főváros művelődéspolitikáját és a mecenatúrát működése egyik alappillérének tekintette, és közvetlenül kívánta irányítani. Ezzel együtt járt az, hogy a bizottság tevékenységét a polgármester a korábbinál szűkebb térre szorította.
   Bárczy tanácsadói köre - amint erről később még szólunk - a döntésekben kiemelt szerepet kapott, s ezzel párhuzamosan a merev szervezeti rendet egy flexibilisebb, a kor modern szelleméhez és az élet minden területét átható megújuláshoz igazodó organizmus váltotta fel.


A pályázatok szervezése


Budapest - a gyors ütemben zajló polgárosodás látványos eredményeként - a 20. század elején a művészeti élet központjává emelkedett. A folyamat már az előző század végén is érzékelhető volt, s a város vezetői ekkor kezdeményezték a művészeti mecenatúra kiterjesztését, amelyet a várospolitika szerves részének tekintettek. Ennek jegyében vállalták az 1890-es évektől a különböző országos pályázatok szervezését, amelyek jelentékeny szerepet biztosítottak számukra a művészeti életben - bár számos konfliktust is eredményeztek.
   Ezek sorában az első a Kossuth-síremlékpályázat volt. A száműzetésben elhunyt államférfi halála után néhány nappal megalakult országos bizottságban fővárosi képviselők is részt vettek.
   Az uralkodó még ekkor sem bocsátott meg "nagy ellenfelének", az ország legnépszerűbb politikusának, és az állam hivatalos közegeinek megtiltotta a gyász kinyilvánítását. A kormány a kínos helyzet megoldására sajátos formát választott: a fővárost kérte fel díszpolgárának temetésére. A gesztussal Budapest szerepe felértékelődött, az épülő síremlék révén pedig mecénási szerepe is új távlatokat és látványos elismerést nyert.
   A megalakuló országos bizottság mindenekelőtt az elhunyt államférfihoz méltó síremléket kívánt állítani, de úgy vélték, alakját szobornak is őriznie kell. A kitűzött célok megvalósítása a vártnál lényegesen hosszabb időt vett igénybe. A meginduló gyűjtés során a főváros jelentős összeggel - húszezer forinttal - járult hozzá a költségekhez, de határozatában a tanács azt is rögzítette, hogy az emlékművek helyének kiválasztásában és az alkotások terveinek elfogadásában ezzel arányos szerep illeti meg.[4]
   Budapest a Kerepesi temetőben adományozott díszsírhelyet nagy halottjának, a síremlék megvalósítása azonban késett. A nagyszabású mű jelentékeny összeget igényelt, így a gyűjtést éveken át folytatták. A főváros 1897-ben kapott felkérést az országos gyűjtés eredményeként létrejött emlékmű és szoboralap kezelésére, de az anyagi források csak 1900-ra érték el a szükséges mértéket. Időközben kijelölték a síremlék helyét, az alkotás esztétikai bírálatára pedig a Képzőművészeti Bizottságot kérték fel.[5]
   Az 1900 januárjában meghirdetett pályázat a korszak egyik botrányává nőtt, amelyről a hírlapok révén a nagyközönség is tudomást szerzett. A problémák már a döntést megelőzően felszínre kerültek. A zsűriben nagyrészt hivatalnokok kaptak helyet, s a művészek kisebbségbe szorultak. A hivatali hierarchia hatását csak elmélyítette, hogy Kossuth Ferenc - a szabályokkal ellentétesen - előzetesen megtekinthette a pályamunkákat, és véleményét is közölte a fővárosi tisztviselőkkel. Az eredmény ily módon könnyedén megszületett, és a zsűri művésztagjainak látványos kivonulása ellenére[6] érvényes is maradt.
   Az első díjat Strobl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte, s ezen nem változtatott a Magyar Képzőművészek Egyesületének a fővároshoz intézett beadványa, sőt két pályázó építésznek a belügyminiszterhez eljuttatott fellebbezése sem.[7]
   A díjnyertes terv - kisebb módosításokkal - 1909-re megvalósult. A síremlék sok elmarasztaló jelzőt kapott a korabeli kritikusoktól, és a botrány jelezte, hogy az akkor születő új művészeti formanyelv fényében ez az alkotás már a "tegnaphoz", a letűnő stílusokhoz kötődött. A formák konfliktusa ezzel túlmutat önmagán - a keletkező modern stílus egyben az érvényes, a "hivatalos" értékrend tagadását is hordozza.
   A korszak másik, hosszúra nyúlt pályázata a Szabadságharc-szobor tragikus históriájához kapcsolódik. A szobor felállításáról 1886-ban hoztak közgyűlési határozatot, de a meghirdetett pályázat 1891-ben eredménytelenül zárult. Időközben vita folyt a szobor helyének megválasztásáról, és a közadakozással befolyó összeg is lassan gyarapodott.
   Csak 1903-ban hirdethettek újabb pályázatot - ekkor már a Kossuth-szoborra is - de ez sem hozott eredményt. A döntési mechanizmus és a bírálat hangneme azonban ismét botrányt váltott ki: a pályázatokon induló művészek együttes tiltakozó levelét azonban a polgármester, majd a közgyűlés is elutasította.[8]
   A következő pályázatot - ismét mindkét alkotásra - 1906-ban hirdették meg. Ekkor már pontosan megjelölték az alkotások helyét (a Szabadságharc-szobrot a lebontott Újépület helyén, a Szabadság téren kívánták felállítani), és a korábban kapott kritikák hatására a bíráló bizottság összetétele is a szélesebb szakmai és közéleti kör bevonását tükrözte.[9]
   A két kudarc után biztos eredményre törekedtek, ezért előírták, hogy a díjat csak kivitelre alkalmas pályamunka nyerheti el. A pályázatot meglepő módon két fiatal művész, Szamovolszky Ödön és Gách István nyerte, megelőzve a korszak ismert, nagytekintélyű szobrászait. A díjjal együtt a kivitelre szóló megbízást is megkapták.
   Gyors ütemben indult meg az előkészítő munka: a két szobrász ütemtervét a Bárczy polgármester elnökletével megalakuló szoborbizottság[10] elfogadta, ezzel a terv a megvalósulás útjára léphetett. A művészek vállalták, hogy az alkotást 1917-ben átadják "a főváros közönségének".[11]
   Az első két évben az előkészítés az ütemterv szerint haladt: a művészek elkészítették a szobormintákat, a bizottság azonban több módosítást is javasolt, így ez a fázis a vártnál kissé hosszabbra nyúlt. 1909-re készült el az újabb minta, amelyet a bizottság immár nagy tetszéssel fogadott: "A szobormű közepén áll a Hadúr kőből készülő hatalmas, nagyvonalú alakja, előtte a szabadság géniusza, amint... vágtat előre. A talapzat két ívelt szárnyán jobb oldalt Petőfi, balról Kossuth vezeti lelkesülten a győzelem felé a magyar népet. Ez a két szárny is kőnek készült... A talapzat hátsó oldalán a vérszerződés domborműve van."[12] A szobor méretei elárulják monumentalitását: a Hadúr magasságát 9 méterre, az egész szoborét 24 méterre, szélességét pedig 18 méterre tervezték az alkotók.[13]
   Ettől kezdve azonban az alkotói folyamat csak áttételesen követhető: mindössze néhány honoráriumrészlet kifizetéséről maradtak dokumentumok. Ekkor azonban kitört a háború: Gách István csaknem azonnal katonai behívót kapott, Szamovolszky Ödön pedig hirtelen meghalt. A szobor sorsának utolsó momentuma a Műcsarnok 1914-ben rendezett kiállítása, amelyen a mű elkészült részlete aranyérmet nyert. A kortárs Lyka Károly elragadtatással ír a bemutatott szoborról - romantikus "túlfűtöttsége", a konvencionális sémákon túllépő merész, változatos formák nagy hatást gyakoroltak rá. A szoboralap nagy része azonban a háború idején felmorzsolódott, így a mű sohasem készült el.
   A pályázatok sorában különleges hely illeti meg Kossuth fővárosi szobrát. Története több korszakon is átnyúlik. A pályázatot, mint említettük, a Szabadságharc-szoborral együtt hirdették meg, de itt is csak másodszorra, 1908-ban született eredmény. A problémákat először az alkotás helyének kiválasztása okozta, ezért a második kiírásban már pontosan megjelölték a reprezentatív helyet: "az Országház-térnek a Parlament főhomlokzatával szemben fekvő részét... s a szobormű hazánk nagy fiát, Kossuth Lajost arczczal az Országház felé fordúlva ábrázolja."[14]
   A korabeli reflexiókból ítélve a zsűri ezúttal is Kossuth Ferenc "kívánsága" szerint döntött. A meghívott külföldi szakértők sajtónyilatkozatot tettek közzé fenntartásaikról, az eredmény azonban változatlan maradt.[15]
   Az első díjat és a kiviteli megbízást Horvay János nyerte el.[16] Elkészített ütemtervében 1918-ra időzítette az alkotás befejezését. A kivitelezés felügyeletére alakult szoborbizottságba - a szaktisztviselők mellett - építészeket és szobrászokat is meghívtak. A gipszminták 1913-ra készültek el, s ekkor kezdte meg a művész az életnagyságú alakok készítését is. A háború kitörése és a pénzhiány azonban ezt a munkát is félbeszakította. A maradék pénzalap az 1919-1920-ban bekövetkezett pénzügyi válság során teljesen elértéktelenedett.[17]
   A főváros 1926-ban hozott döntést az alkotás befejezéséről, s a költségeket rendkívüli hitelből fedezte. 1927-re készült el a mű, és végre elfoglalhatta kijelölt helyét. A "közönségsiker", a lelkesedés azonban elmaradt. Még a kormánypárti sajtó is fanyalogva fogadta Horvay alkotását.[18] A szabadságharc tragikumát hangsúlyozó szoborcsoport ellenérzést váltott ki a kortársakból, és ez a továbbélő hatás végül megpecsételte a mű sorsát.[19]
   A pályázatok sorába csak részlegesen illeszkedik a budai vár 1849-es visszafoglalását ábrázoló festmény, amelynek története nemcsak tárgyáról, de a művészi alkotás lehetőségét felkínáló pártolókról, sőt a korról is sokat elárul.
   Ezúttal a főváros a kezdeményező: mind a mű finanszírozását, mind a pályázat lebonyolítását önállóan, saját hatáskörében vállalja. Az első pályázatot - a Képzőművészeti Bizottság javaslatára - 1903-ban írták ki. A hirdetmény első változata arra mutat, hogy a tanács a művészektől mindenekelőtt a történeti hűség követését várta, s a tervezett csataképpel csaknem az egykori valóságos jelenetet kívánta felidézni.[20]
   A megjelent pályázat végül tágabb teret nyújtott a művészi alkotómunkához, s az új előírás szerint a bíráló testület felerészben gyakorló művészekből állt. A zsűri összetétele mégis a Képzőművészeti Bizottság elképzeléseit tükrözte, és a szakértők kiválasztása is jelölésük alapján történt: a bizottsági tag Benczúr Gyula és Strobl Alajos mellett Székely Bertalan, Feszty Árpád és Kriesch Aladár foglalhatott helyet a testületben.
   Kilenc szobrász nyújtotta be pályázatát, s a művészek kísérő leveleiből kitűnik, hogy követték az elvárásokat: a forradalom felmagasztalása lett a legfőbb cél, feledve az elmúlt félszázad eseményeit, az időérlelte kompromisszumokat, Hentzi tábornoknak a magyar-osztrák kapcsolatokban még akkoriban is irritáló szerepét. A zsűri azonban a pályaművek egyikét sem érdemesítette győztesnek, csak második és harmadik díjat adott ki. A pályázat tehát 1904-ben eredménytelenül zárult. A téma ezzel, úgy tűnt, lekerült a főváros napirendjéről.
   A polgármesterré előlépett Bárczy azonban nem nyugodott bele a kudarcba, tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Művészetpártoló hajlamai már (közoktatásügyi) tanácsnoki működése idején kibontakoztak, de akkorra láthatóvá vált, hogy a városvezető réteg is támogatja törekvéseit. Budapest modernizálását, új arculatának kialakítását célzó terveiben kiemelt helyet kapott a mecénási szerepkör gyakorlása. Bárczy önállóan intézkedett, és - bizonyára előzetes konzultációk után - úgy döntött, hogy Vágó Pált kéri fel a Budavár 1849-es visszavételét ábrázoló festmény elkészítésére.
   Vágó a korszakban az akadémikus festészet ismert alakja volt. Művészeti tanulmányait nagyrészt Münchenben, Wágner Sándor iskolájában végezte, hírnevét a monumentális történeti alkotások alapozták meg. 1895-ben ő készítette el a tervezett, végül meghiúsult millenniumi történeti menet vázlatterveit[21], és részt vett a Feszty-körkép alkotásában is.
   Bárczy 1906 októberében megbízást ad számára, s ekkor készíti el Vágó művének tematikáját, amelynek megfogalmazása ideológiai célokat tükröz: a kép "az emberi érzéseknek, a hazafias lelkesedésnek beszél [a szabadságharcról], ... hol a nemzet hadi erénye, a magyar emberanyag klasszikus hősiessége megnyilvánul".[22]
   A festmény vázlata 1907-re készül el. A Képzőművészeti Bizottság tetszéssel fogadja, de a főváros súlyos pénzügyi helyzete miatt nem javasolja a kivitelezést. Bárczy azonban nem engedi ejteni a tervet. A pénzügyi gondok rendezésével párhuzamosan a mecénási szerepkör minden korábbinál nagyobb arányú kiterjesztését tervezi a készülő beruházási program keretében, ily módon a festmény költségei is biztosíthatók. 1908 novemberében különbizottságot hív egybe a vázlat elbírálására, amely kisebb változtatásokkal javasolja a mű elkészítését. Ezt követően már a Képzőművészeti Bizottság és a tanács is javasolja Vágó Pál megbízását, amely 1909-ben meg is történik. A húsz négyzetméteresre tervezett képet, amelyért a közgyűlési előterjesztés szerint 4000 korona honoráriumot kap, a művész 1911-re át is adja azt a fővárosnak. Vágó ezután színes vázlatterveket készít, amelyeket a Képzőművészeti Bizottság 1910-ben, újabb módosítások után végül elfogad, a mű készítésének további fázisai azonban (dokumentumok hiányában) már nem követhetők. Egyetlen irat készült még: 1916 januárjában a tanácsi segédhivatal jelenti, hogy Vágó Pál tiszteletdíjának határideje lejárt, s a kifizetett összegekről kimutatás készül. Eszerint csak a kész kép átadásakor esedékes összeg maradt fenn, de az irat hátoldalán szereplő feljegyzések szerint már nem számítottak a kép befejezésére. Egy év múltán, 1917-ben mégis - nem várt fordulattal - elkészül a kép, s az Ernst Múzeum kiállításán a nagyközönség elé tárják.[23]
   A monumentális képen csak részben tükröződnek a művész már idézett elképzelései, s hangsúlyosabb a katonák fáradtsága, az emberi szenvedés ábrázolása. Valószínűsíthető, hogy hangulatán az akkor már évek óta folyó háború tragikus hatása fedezhető fel.


A műpártolás változatai


A fővárosi mecenatúra önálló ágazatává vált az egykori vezető tisztségviselők portréinak sorozata, amelyeket a Képzőművészeti Bizottság intenciói alapján készítettek el a kiválasztott festők és szobrászok. A kiemelkedő személyiségek emlékét megörökítő gesztus sokoldalú formai követelményekkel párosult. A hagyományteremtés szándékával fellépő hivatalnokok képzelete megrekedt a merev, konvencionális sémák szintjén, amely a művészekkel szemben a historizmus formai követelményeinek legszigorúbb alkalmazását jelentette. Ebből a szemléletből adódott, hogy a megbízások többségét a historikus akadémizmus ismert képviselői - köztük Karlovszky Bertalan, Boruth Andor, Spányik Kornél - kapták, bár néhány fiatal, az új szellemű irányzatokhoz kapcsolódó művész is készített portrét.
   A Képzőművészeti Bizottság és a tanács képviselői figyelemmel kísérték a művek születését, és előírásaik betartását folyamatosan számon kérték a művészektől. E "Prokrusztész-ágy" eredményezte, hogy az alkotók személyisége, fantáziája alig kapott szerepet a megformálásban. A portrék teljesen egységesnek tűnnek: a historizmus formajegyeivel az "éteri fenség" légkörét árasztják. Hatásuk a dokumentumokéval rokon - egy korszaknak önmaga nagyságáról és "időtlenségéről" szőtt elképzeléseit tükrözik.


A gyűjteményfejlesztés irányai a korszak elején


Az 1894-ben alakult Nemzeti Szalon Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesülete 1902-ben levélben kéri fel a tanácsot, hogy a képzőművészeti célokra szánt összeg egy részét az egyesület tárlatain szereplő műtárgyak vásárlására fordítsák. A levél jól jellemzi a korabeli képzőművészeti mecenatúra viszonyait, s a művészeti alkotások befogadásának problémáit. A "Nemzeti Szalon... a magyar képzőművészetnek istápolására, erkölcsi és anyagi érdekeinek felkarolására alakult..., hogy részint nagyobb tárlatok rendezése, részint állandó művásár fenntartása útján kenyeret adjon a magyar művészeknek... A magyar művészetnek a mai válságos anyagi viszonyok között szüksége van hathatós pártfogókra, a kik a nagyközönségnek ma még meglehetősen kisméretű támogatását segítségükkel kipótolják."[24]
   Ekkortájt vette kezdetét a fővárosi műgyűjtésben a szabadabb választás, a nyitottság, amelyre sokszor külső hatások indították a tanácsot, de az átalakulásban már ekkortól szerepet vállalt, mint említettük, Bárczy István.
   A korábban tárgyalt pályázatok megvalósításakor is, az eredeti koncepciók főbb vonásainak megtartásával, többször került sor arra, hogy bizonyos kiegészítő műalkotások modernebb szellemben készüljenek. Ezekről - a képzőművészeti szakértők meghallgatása után - a tanács hozta meg a döntést.
   A század első éveiben indult el a Fővárosi Múzeum első igazgatója, Kuzsinszky Bálint kezdeményezésére az a megbízássorozat is, amelynek keretében megfestették a főváros kiemelkedő épületeit, az érdekesebb városrészeket (pl. a Tabánt), a lebontás előtt álló körzetek ismert részleteit. A rohamosan tökéletesedő fényképtechnikát is igénybe vették erre a célra, s Klösz György felkérésükre ekkortól gyarapította tovább az 1880-as években készített - s már ekkor különlegességnek számító - budapesti fényképsorozatát.
   A főváros ajándékozás révén is növelhette műkincsállományát. Ekkor kapták meg Lacelotti herceg adományát, amely értékes könyv- és képanyagot foglalt magába; 1907-ben került a főváros tulajdonába, végrendelet útján, Zichy Jenő gyűjteménye, amelynek képzőművészeti része értékes, 15-18. századi olasz és francia műveket tartalmazott, valamint a 17-18. század magyar festészetének néhány igen jeles alkotását.
   Bárczy polgármesterré választása - mint erről már szóltunk - döntő változások egész sorozatát indította el. Az 1901-től tanácsnokként működő Bárczy az oktatási és a kulturális terület szakértőjévé vált, de neveltetése és széleskörű, a kor színvonalán álló modern műveltsége az új művészeti irányzatokra is fogékonnyá tette. A század első éveinek művészetpolitikáját ennek ellenére elsősorban nem a döntő változásokkal, hanem a különböző stílusú alkotók párhuzamos támogatásával, a vásárlások bizonyos eklekticizmusával jellemezhetjük. A teljes időszakon át tart a reprezentatív portrék és mellszobrok megrendelése, amelyek a közgyűlési teremben, illetve a társalgóban kapnak helyet. Szobor készül a fővárosi Vigadó számára (amely a főváros kezelésében működik), s folyamatosan készíttetik a városábrázoló festményeket is - alkotóik azonban többnyire a kor másod- vagy harmadvonalába tartozó művészek.[25]
   A képzőművészeti bizottság irányításával folytatott műgyűjtő tevékenység "állóvizébe" hirtelen robban be mindaz a változás, amely 1905 körül lezajlik. Mielőtt azonban erre rátérnénk, egy - a fővárosi mecenatúra jellegét később nagy mértékben meghatározó - művész pályaívét vázoljuk fel: Márffy Ödönét.


Egy különleges művészeti ösztöndíj


A fővárosi műpártolás sajátos ágazatává vált az önálló alapítású díjak és ösztöndíjak adományozása. Legjelentősebb az 1892-ben - az uralkodó koronázásának 25. évfordulója alkalmából - alapított "Ferencz József koronázási jubileum-díj", amelynek adományozása korszakunkban vált rendszeressé. "Az alapítványi jutalom-díjakkal a székesfőváros nem a bevégzett tehetségeket akarja megkoszorúzni, hanem támogatni kívánja azokat, akik a magyar tudományos irodalom, szépirodalom, művészet (festőművészet, szobrászat, műépítés, zene), valamint kereskedelem és ipar terén rátermettségüknek már nyilvánvaló jelét adták ..."[26]
   A festő- és szobrászművészeti díjakat kétévenként adták ki, váltakozva szobrászoknak és festőknek. Összege 4000 korona volt, és a nyertest kötelezték, hogy egy "pályaművét" - vagy annak részletes tervét - átadja a fővárosnak. A díjak adományozása 1905-től vált folyamatossá, és a nyertesek közt több jeles, s akkor még igen fiatal művész neve is megtalálható. A festőművészek közül Gulácsy Lajos, Márffy Ödön, Nagy Zsigmond és Góth Móric kapta meg az elismerést, míg a szobrászok sorából Lányi I. Dezső, Vedres Márk és Moiret Ödön[27] neve jelzi a fővárosi polgári elit kvalitásérzékét és fogékonyságát a változó művészi formanyelv iránt.
   Külföldi tanulmányok folytatására kérte és kapta meg néhány művész a Ferencz József-díjat, a nagy beruházási program idején (1909-1912 közt) pedig több alkalommal is küldött ki a tanács Nyugat-Európába, főként Németországba szakembereket technikai újdonságok és művészi alkotások tanulmányozására.
   Az ösztöndíjak különleges példája Márffy Ödöné, aki öt éven át élvezte a főváros támogatását. Márffy 18 éves korától dolgozott a főváros hivatalában, s a ranglétrán a "II. osztályú számvevőségű végrehajtó" címig jutott, amikor 1902-ben egyévi szabadságot és anyagi támogatást kért a tanácstól tervezett párizsi festészeti tanulmányainak megkezdésére. Kérvényében megemlítette, hogy egyik festménye a Nemzeti Szalon előző évi tárlatán igen kedvező fogadtatásban részesült, s hogy Párizsban a Julian[28] iskola látogatását tervezi. Márffy korábban az Országos Mintarajziskola növendéke volt, s kérelméhez volt tanára, Hegedűs László festőművész adott ajánlást. A szabadságot - közgyűlési jóváhagyással - gyorsan engedélyezték, az anyagi támogatás, az "ösztöndíj" azonban a fővárosnál ekkor még szokatlan volt. A Képzőművészeti Bizottság csak kivételesen pártolta kérését "minden, a jövőre való következtetés nélkül", s azzal a feltétellel, hogy visszatérése után a fővárost egy alkotásával ajándékozza meg. A tanács megszavazta az 1200 koronás támogatást, de indoklásában hangsúlyozta a gesztus kivételességét.[29]
   Egy évvel később azonban Márffy Párizsból kérte szabadságának meghosszabbítását és "segélydíjának folytatólagos utalványozását". Levelében részletesen írt tanulmányairól, amelyeket először a Julian iskolában - Jean-Paul Laurens irányításával - folytatott, majd az École des Beaux-Arts-ban, Cormon műtermében.
   Elkészült munkáiról is tájékoztatta a főváros vezetőit: főként aktokat rajzolt és festett, de "tájképstúdiumokat" is készített Párizsban és környékén. Művészi elképzeléseit, perspektíváit összegezve úgy vélte, "a klasszikus figurális művészet" mind teljesebb megközelítésére törekszik, amely az akadémiai képzés folytatását igényli.[30] A kérvényhez néhány alkotását és tanárának ajánló sorait is mellékelte. A hivatalos kéréssel párhuzamosan Matuska Alajos alpolgármesterhez is levelet írt; a levélből kitűnik, hogy egyik legfőbb támogatója az alpolgármester, akinek ezúttal is kéri pártfogását.[31] A támogatást ezúttal simán megszavazta a Képzőművészeti Bizottság, amely műveit látva immáron meggyőződött arról, hogy Márffy "határozott művészi tehetséggel rendelkezik."[32] A javaslatot természetesen a tanács is jóváhagyta.
   1904-ben is megérkezett a tanácshoz a kérvény, s az alpolgármesterhez a szépszavú levél. Márffy folytatta tanulmányait az École des Beaux-Arts-ban, de már "plein air stúdiumokkal" is foglalkozott, és főként ezek közül 28 alkotást mellékelt bírálatra a Képzőművészeti Bizottság számára. Művészi fejlődése ekkortájt új irányt vesz, amely műveinek tematikáján is érzékelhető. A természet felé fordul, s látványának impressziója vezeti ecsetjét. A "harmóniát... ami a természetet széppé teszi, ezt kutatom... és törekszem... visszaadni".[33]
   Műveit a tanács egyöntetű elismeréssel fogadta, amely nemcsak a kért egyévi szabadság engedélyezését, de "segélydíja" összegének jelentékeny emelését is meghozta számára.[34] Hasonlóan kedvező visszhangra talált az 1905 tavaszán írott kérvény, amelyhez szintén mellékelte néhány alkotását. Benczúr Gyula szakvéleménye alapján a tanács ismét megszavazta a támogatást. A felemelt ösztöndíjjal Márffy újabb egy évet nyert tanulmányai folytatásához; ezt az időt már az École Nationale des Beaux-Arts-ban töltötte, s ezzel párhuzamosan Jacques Blanche műtermét is látogatta.[35]
   Az 1906 tavaszán írt "Alázatos kérelem"-ben még egy utolsó évet kért a főváros vezetőitől, hogy megvalósíthassa terveit. Új művészi elképzelései akkorra már körvonalazódtak, de kérvényében a bejárt utat és a változás ívét is felrajzolta. A festőakadémián eltöltött három év után "művészi elvei és érzései" a természet felé vitték: "elhagytam az École des Beaux-Arts műtermeit, és a természetet kerestem fel, hol felszabadultam a konservatív száraz gondolkodás alól... rokonságot érezvén a modern franczia impresszionistákkal, ezekhez vonzódtam... Azon kevesek közé tartozom, a kik a legbehatóbban érzik át az impresszionizmus igaz útját a művészetben, az egyetlen életképes jövőjét a művészetnek."[36] A Képzőművészeti Bizottság ismét nagylelkűen javasolta kérésének teljesítését, a tanács pedig engedélyezte a szabadságot és a változatlan mértékű ösztöndíjat.
   Márffy tanulmányai idején az ügyosztály élén Bárczy állt, aki a művész egyik leglelkesebb pártfogója lett. A szabadságát engedélyező közgyűlési határozatot éppen a Bárczy polgármesterré választását követő rendkívüli ülésen fogadták el[37] - s a festő az elsők közt küldte el hozzá gratuláló sorait. A szabadság és az anyagi támogatás lényegileg azt jelentette, hogy a festő öt éven át - amint ezt az utolsó tanácsi döntés is tartalmazta - a főváros művészeti ösztöndíjasa volt.


Művészeti élet a századelőn - a fővárosi műgyűjtés formaváltásai


Márffy nemcsak művészi pályáját alapozta meg Párizsban. A francia főváros ekkortájt Európa szellemi központja, a művelt világ igazi centruma volt. A levelekben azonban arról nem esett szó, hogyan került a fiatal festő a francia avantgárd szellemi atmoszférájának vonzáskörébe. Az átélt élmények, az új kifejezési formák és stílusok teljesen átalakították szemléletét. Több évtizeddel később így idézi fel ezeket az éveket: "Van Gogh és Cézanne... voltak párizsi inaséveim vezércsillagai".[38] Párizsban kezdődött baráti kapcsolata a magyar irodalmi és művészeti megújulás legkiemelkedőbb képviselőivel, Ady Endrével és Fülep Lajossal is.
   Ez az időszak - a magyar politikai életben, de a művészetben is - változások egész sorát hozta, csaknem egyidőben az európai korszakváltással. 1905-ben Párizsban nyílt meg az a kiállítás, amely a "Les Fauves" ("Vadak") festőcsoport műveit tárta a közönség elé; egy évre rá következett Budapesten a "neósok"[39] bemutatkozása.
   Első kiállításuk jelezte a váltást, a szakítást a hagyományokkal. Ezt követte a Nemzeti Szalon 1907-ben rendezett nagy francia posztimpresszionista kiállítása, ahol Gauguin alkotásai a reveláció erejével hatottak a művészekre. Párizsban ekkor nyílt meg Cézanne retrospektív kiállítása, míg Budapesten a Könyves Kálmán Szalonban tárultak a nagyközönség elé az új magyar festészet alkotásai. A fiatal festők - Perlrott Csaba Vilmos, Czigány Dezső, Márffy Ödön, Gulácsy Lajos - képein már az új látásmód és a kubizmus hatása fedezhető fel. Ebben az évben alakult meg a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) is, amelyet nagyrészt a századelő újító szellemű, bár különféle irányzatokhoz tartozó festői alakítottak. A "kör" magába foglalta Szinyei Mersét, Rippl-Rónait, Ferenczy Károlyt és Iványi Grünwaldot éppúgy, mint Fényes Adolfot, Kernstok Károlyt és Márffyt.
   Az 1907. év témánk szempontjából is nagy jelentőségű. Ekkor tért vissza - párizsi tanulmányait befejezve - Márffy, s ekkor nyerte el a főváros Ferenc József koronázási jubileum-díját, így olaszországi tanulmányútra indulhatott. Előtte rendezték meg Gulácsy Lajossal közös kiállításukat az Uránia műkereskedés termeiben. A bemutatkozás komoly siker volt - a kritikusok részéről is kedvező fogadtatásban részesült[40] -, és meghozta Márffy számára Kernstok Károly barátságát is. Pályája az új művészi törekvések és társadalomátalakító elképzelések kibontakozásával párhuzamosan indult, és szemléletében a festő egyre közelebb került a korszak progresszív értelmiségéhez. A szálak, amelyek ehhez a körhöz kapcsolták, a Városházára is kiterjedtek, ahol a polgári radikális eszmék számos képviselője dolgozott. Ez a kör egyfajta kísérleti műhelyként fogta fel a városigazgatást, s az új, korszerű társadalom alapmodelljének néhány elemét kívánta a gyakorlatba átültetni. A reformelképzelések a nevelés és a kultúra szférájában különösen erősen hatottak, s néhány év alatt az önkormányzat programjának szerves részévé váltak.
   Ebben az időszakban a fővárosi gyűjtemény fejlesztésében korábban tapasztalt eklekticizmust tudatos választások sora követte. Megindult az új képzőművészeti irányzatok harca önmaguk elismertetéséért, s a főváros - amely anyagi ereje és a polgári elit városfejlesztésben megnyilvánuló presztízs-szempontjai miatt egyre bőkezűbb mecénássá vált - állásfoglalásra kényszerült. Nehezen és lassan kezdődött a változás, főbb vonásai mégis már ebben az időben kirajzolódtak a művészetpolitikában. A képvásárlások folyamatában 1906 körül váltak érzékelhetővé az új tendenciák; ekkor kezdte vásárolni a főváros - tanácsi döntések alapján - Rippl-Rónai József, Fényes Adolf és Gulácsy Lajos alkotásait.
   A döntéshozókra utal az az előterjesztés, amelyben a Képzőművészeti Bizottság korábbi befolyásának csorbítása miatt fordult a tanácshoz.[41] A hatásköri viták első dokumentuma ez, amely arról árulkodik, hogy a tanács élén álló polgármester - amint ezt más források is mutatják - többször is a hivatali kereteket megkerülve hozott művészeti kérdésben döntéseket.
A főváros gyarapodó képzőművészeti gyűjteményének elhelyezése, nyilvántartása már a század első éveiben is gondokat okozott, s intézkedésre késztette a tanácsot. Bárczy már 1905-ben javasolta, hogy készüljön leltár a "főváros tulajdonát képező festményekről, szobrokról és egyéb műtárgyakról".[42]
   A kezdeményezett feladatkör elvben többször is bővült, s kiegészült a művészeti tárgyak felügyeletével, valamint az időről-időre szükségessé váló restaurálások kezdeményezésével és szakmai ellenőrzésével. A feladat ellátása különleges kvalitásokat igényelt, s bizonyára ez volt az oka annak, hogy az új állás hosszú ideig betöltetlen maradt. 1908-ban került sor Márffy Ödön kinevezésére, aki 1909. január 1-jétől hivatalosan "a székesfővárosi műtárgyak gondozója" címet kapta; feladatköre azonban tágabb volt, a leírtakon messze túlterjedt. Márffy közreműködött a képzőművészeti gyűjtemény gyarapításában is, és kinevezésétől kezdve minden műtárgybeszerzéssel összefüggő ügyiraton szerepelt a neve.[43]
   Bárczy, programja megvalósítása érdekében, 1909-ben kezdi meg a hivatali struktúra átalakítását. Rendeletével az elnöki ügyosztályon belül két alosztályt hoz létre. Ezek egyike a "szociálpolitikai és közművelődési" területet veszi át, és vezetésével Wildner Ödönt bízza meg.[44] Ez az alosztály intézte a képzőművészeti és iparművészeti ügyeket, vagyis a fővárosi mecenatúra legfontosabb ágazatai így a polgármester tevékenységi körébe kerültek.
   A polgármester által a tanácsi apparátusban kezdeményezett személyi és szerkezeti változások különleges figyelmet érdemelnek, hiszen meghatározóan hatottak a vásárlásokra és a támogatások odaítélésére; egyben új kereteket és lehetőségeket teremtettek a művészetpártolás számára is.
   Új feladatkörében Márffy hivatali főnöke Wildner Ödön, a nagy műveltségű, széleskörű társadalmi kapcsolatokkal rendelkező alosztályvezető lett, aki egyben a Huszadik Század című polgári radikális folyóiratot is szerkesztette. Bárczyval együtt választmányi tagja és előadója volt a Társadalomtudományok Szabadiskolájának, amely a századelő népművelési törekvéseinek megvalósítására szerveződött. A kor társadalomformáló szemléletét képviselő polgári radikálisok számos tagja dolgozott ekkor a Városházán, s tevékenységük a mecenatúrában is éreztette hatását. A kulturális ágazatban működött ekkoriban Weszely Ödön, a neves tanár, a legmerészebb reformpedagógiai elképzelések képviselője, valamint Szabó Ervin, Dienes László, Schöpflin Aladár, Gárdonyi Albert és Miklós Elemér; témánk kapcsán továbbá meg kell említenünk Hock János nevét, aki a Képzőművészeti Bizottság nagy befolyású tagjaként - s a Nemzeti Szalon alelnökeként - szintén a polgármester "agytrösztjéhez" tartozott. A későbbiek során a tanácsadók köre Fülep Lajossal egészült ki; Fülep 1914-ben került a Fővárosi Múzeum állományába ideiglenes szakhivatalnokként, s feladatkörébe tartozott az "akvarellek és rajzok ...grafikai csoport ...fejlesztése is."[45]. Ezek a tanácsadók egészen másfajta szemléletet képviseltek, mint a képzőművészeti bizottság mellett ekkortájt működő állandó szakértők, Benczúr Gyula és Strobl Alajos.
   Bárczy polgármesteri tevékenységének első évei egybeestek a kulturális és művészeti élet viharos átalakulásával. "A magyar periódushatárt Ady Új versek kötetének megjelenéséhez, Bartók és Kodály első népdalgyűjtésének kiadásához, s a Nyugat irodalmi folyóirat megjelenéséhez... kapcsolhatjuk, habár a törés nem éles, a lépésváltás folyamatos."[46]
   A MIÉNK 1908-ban rendezett első kiállítása az új festészeti stílusok nagyszabású bemutatkozása volt a Nemzeti Szalonban. A laza csoportosulásból azonban már a következő évben kivált a "Keresők" - később "Nyolcak" néven ismertté vált - csoportja, amely a legradikálisabb művészeket fűzte egybe. A csoportnak Márffy is tagja volt, s a vezető Kernstok Károlynak a szabadkőművességgel és a polgári radikális eszmékkel rokon nézetei hozzá is közel álltak.
   A korszak szellemi életében egyre szélesebb kört érintő reformelképzelések - amelyeket Ady verseiben oly magával ragadóan fogalmazott meg - a művészekben élénk visszhangot keltettek. A társadalom átformálásának programja a pedagógiától a nők emancipációján át a választójog kiteljesítéséig ívelt, így a mindennapi élet csaknem egészét átfogta. A reformerek számára evidencia volt, hogy céljaik eléréséhez nélkülözhetetlen az általános kulturális színvonal emelése, amelynek egyik fontos eszközét a környezetkultúra humanizálásában látták. Úgy vélték, a műveltség fejlesztését szolgáló, ekkortájt keletkező új intézményeknek - közkönyvtáraknak, népházaknak, múzeumoknak és az épülő iskoláknak - már külső képükkel, művészi kialakításukkal is hatniuk kell az emberekre. Az elképzelést osztották a főváros akkori vezetői is, s a fejlesztések során e mintaadási törekvés egyre látványosabb kifejezést nyert - amint ezt a máig álló épületek és műalkotások is hirdetik.
   Szűkebb témánkat tekintve a "Nyolcak" művészcsoportot ezek a hatások a konstruktív, geometrikus stílus és a nagyméretű kompozíciók felé vitték, s erre kitűnő alkalom kínálkozott a főváros nagy beruházási programjának megvalósításakor, amelynél ők is feladatot kaptak. Kernstok a Dugonics utcai iskola tornatermét díszítette falfestményével, Márffy a Kiscelli úti iskola udvari épületének falán helyezte el kompozícióját, Pór Bertalan pedig a Vas utcai iskola előcsarnoka számára tervezett nagyméretű mozaikképet, amely Róth Miksa kivitelezésében készült el. A fővárosi megbízások ugyanakkor az irányítás sokoldalúságát és a stílusok pluralitását tükrözték, így hasonló feladathoz jutottak a gödöllői művésztelep tagjai is.
   Az új iskolaépületekben Nagy Sándor, Juhász Árpád és Undi Mariska is tervezett és festett faliképeket. A nagyméretű alkotások közül talán legismertebbek Undi Mariskának a Népszálló éttermét díszítő freskói; rajtuk a népművészet formaelemei jelennek meg, mozgalmas szecessziós vonaljátékkal párosulva. "A szecesszió konstruktívabb-funkcionálisabb ágának elveivel egybehangzani látszott a népművészet természetes funkcionalizmusa, konstruktivitása."[47]
   A főváros nagyszabású építési programját - szociál- és művelődéspolitikai céljain túl - az is jellemzi, hogy a művészeti élet számos képviselőjének nyújtott alkotási lehetőséget. Az építészek mellett festők, szobrászok, belsőépítészek, bútortervezők dolgoztak, így egy-egy épület valóságos "komplex műalkotás", Gesamtkunstwerk lett. Ennek legszebb példája talán a Vas utcai iskola (Lajta Béla építész terve), amelynek belsőépítészeti elrendezése és díszítő motívumai Kozma Lajos elképzeléseit tükrözik. A környezetalakítás programjának ilyen magas szintű megvalósítása - művészeti nevelési célként - azóta sem fogalmazódott meg.


Gyűjtési koncepciók 1910 körül - a Városháza nagyszabású tervei


A művészeti vásárlásokban a változások ellenére 1909 után is jól követhető a historizmushoz sorolható és a modernebb irányzatokat képviselő alkotások párhuzamos gyűjtése: 1910 körül több alkalommal is sor kerül Székely Bertalan, Dudits Andor, Pentelei Molnár János és Hegedűs László képeinek, Róna József szobrainak vásárlására.
   Változik azonban a városképeket készítő festők köre: Perlott Csaba Vilmos, Undi Mariska és Gerritsen Vilmos festi meg Budapest egy-egy jellemzőnek vagy érdekesnek ítélt részletét, épületét, s a döntéshozók figyelme már a korszak fiatal nemzedékének munkáira is kiterjed.
   A gyűjteményfejlesztésben Márffy szerepe ekkor is jól érzékelhető. Természetes, hogy szakértői feladatkörében is irányadók voltak azok az eszmék és törekvések, amelyek művészi pályájára hatottak, és amelyek alkotásaiban tükröződnek. S ha elképzelései nem érvényesülhettek is teljes mértékben - hiszen a döntések Bárczy "agytröszt"-jében születtek -, Márffy e terület meghatározó szereplője lett. Az 1910-es évek elején bekövetkezett váltás minden bizonnyal befolyásának köszönhető.
   Az iratok alapján egyértelmű, hogy a vásárlásokat ekkor már a - Wildner Ödön vezetésével önállóvá vált - Szociálpolitikai és Közművelődési Ügyosztály kezdeményezte. 1912 februárjában került a tanács elé Wildner Ödön előterjesztése, amelyben arra tett javaslatot, hogy a Fővárosi Múzeum alkalmazza Csánky Dénest, a fiatal festőművészt. Az indoklás szerint Kuzsinszky Bálint igazgató egyetemi tanári elfoglaltsága miatt szükség van egy "szakszerűen képzett" helyettesre, aki a múzeum fejlesztési terveinek kidolgozásában is közreműködhet. Csánkyt Wildner azért tartotta alkalmasnak, mert a műemlékek országos bizottságának titkáraként, illetve korábban a fővárosi múzeumi ügyek referenseként "bebizonyította, hogy úgy intelligenciájánál, mint szakképzettségénél fogva kiváló munkaerő".[48]
   A javaslat alapján a tanács "a ...múzeumi vezetőhelyettes tennivalóinak ellátására ...egy ideiglenes hivatalnoki állást engedélyez", s annak betöltését a polgármester hatáskörébe utalja. Bárczy már a következő nap intézkedik: február 15-étől az állásra dr. Csánky Dénest alkalmazza.[49]
   A fiatal festő kinevezése közéleti vihart kavart, s a téma a sajtóban is megjelent: a háttérben "baráti beavatkozást", személyes kapcsolatokat sejtettek.[50] A valódi okok azonban - amint a fővárosi mecenatúra áttekintéséből kitűnik - nem ezek voltak. A különleges értékké vált képzőművészeti gyűjtemény megcsillantotta a lehetőséget, hogy a főváros önálló galériát hozzon létre, s ezt a tanács 1912-ben hivatalosan is tervei közé iktatta.[51]
   Ez szükségessé tette a gyűjtés struktúrájának átgondolását, s a városvezető elit gyors ütemben kívánta bővíteni kortárs képzőművészeti gyűjteményét. A célkitűzésből következett, hogy a főváros szakértői jelöljék ki a fejlesztés irányát és a gyűjteménygyarapítás szempontjait is. Csánky belépésével ezek a tervek szabadabb utat kaptak, hiszen Kuzsinszky Bálint horizontja csak a főváros történeti értékeinek megőrzéséig terjedt. A Wildner Ödön vezette új ügyosztály létrejöttével - s jelentékeny anyagi ráfordítással - az óhajtott cél, az önálló galéria immár belátható közelségbe került.


Nyitás az új irányzatok felé - a Képtár kialakulása

Ezt követően gyors ütemben indul meg a kortárs képzőművészet alkotásainak gyűjtése. A korszakban egymást követik a kiállítások, ahol a főváros rendszeresen vásárol, de figyelme az alakuló művészeti egyesületekre is kiterjed. 1912-ben kerül be Mednyánszky László Mocsár című tájképe, Jávor Pál egy városképe, Pór Bertalan: Kompozítió terv című olajfestménye, de vásárol az "Ifjú művészek" kiállításáról is.
   Több alkalommal válogatnak a Művészház kiállításainak anyagából is. Az 1909-ben alakult Művészház, amelynek tevékenységében alapító tagként vesz részt a főváros, "gyűjtőhelye a holnap, a holnapután stílusainak és művészeinek".[52] Itt szerepelnek először az avantgárd irányzatok képviselői, köztük a magyar aktivisták is.
   A gyűjtés láttán érzékelhető, hogy friss szemmel fedezik fel az új és új tehetségeket. A beszerzéseket ez idő tájt a sokoldalúság, a stílusok közti tudatos választás és igen jó kvalitásérzék jellemzi. A kor változatos, sokszínű művészeti életében több kristályosodási pont is található, de a városháza megbízásából tevékenykedő gyűjtők figyelmét egyetlen jelentős irányzat sem kerüli el. Az 1912 és 1914 közti időszak különösen figyelemreméltó. A vásárlások nagyságrendje sokszorosan felülmúlja a korábbi időszakét, s a művek színvonala is kiemelkedő.
   A főváros művészeti közélete igen élénk. A Nemzeti Szalonban egymást követik az új stílusáramlatok (kubizmus, expresszionizmus) legjelesebb alkotóinak kiállításai - s a közönség 1912-ben az olasz futuristák műveivel is megismerkedhet. Ez egyben az Ernst Múzeum alapításának éve is.
   A gyűjtemény rohamosan gyarapodik a legmodernebb irányzatokat képviselő alkotásokkal: Czigány Dezső Önarckép-e, Vedres Márk Táncoló lány című szobra, Medgyessy Ferenc egyik bronz reliefje, Beck Ö. Fülöp alkotásai, Galimberti Sándor Csendélet című olajfestménye és Bálint Rezső több műve kerül ekkor a főváros tulajdonába.
   A vásárlások sorát áttekintve azonban érzékelhető, hogy a kiválasztásban szerepet játszottak a XIV. ügyosztály más tagjai - s a főváros vezetői is -, akik azzal az igénnyel léptek fel, hogy a közköltségen létrehozott gyűjtemény híven reprezentálja a korszak művészeti életének egészét. Ebben az időszakban vásárolnak a gödöllői művésztelep tagjaitól, így kerül a gyűjteménybe Nagy Sándorné Kriesch Laura egyik rajza és Undi Mariska néhány akvarellje. Ekkoriban választják ki a sajátos szecessziós stílust képviselő Batthyány Gyula egyik festményét, Mészöly Géza Tájkép című művét Vaszary János Szolgalegény című képét, Hatvany Ferenc egyik festményét, s a századelő szecessziós művészetének nagy hatású, iskolateremtő alkotójának, az ekkortájt a kecskeméti művésztelepen dolgozó Iványi Grünwald Bélának egyik tájképét is.
   A gyűjteményfejlesztésben első helyre a modern alkotások kerülnek, de a döntések egyben azt a nézetet is tükrözik, hogy a főváros - világvárosi szerepköre s az ezzel járó reprezentatív funkciók bővülése miatt - a hagyományos értékeket sem nélkülözheti.
   A városképek a fejlesztéseknél ekkor már kissé háttérbe kerülnek, de a kiállításokon ezek közül is válogatnak: így kerülnek be Teplánszky Sándor és a szolnoki művésztelepen alkotó, Kohner-ösztöndíjas festő, Zádor István rézkarcai és litográfiái. Ezek kiválasztása 1913-tól Csánky Dénesnek, a múzeum új vezetőjének hatáskörébe kerül.
   A szépen gyarapodó, színvonalas gyűjteményre a főváros vezető elitje egyre nagyobb elismeréssel tekint, és - a költségvetés adatainak tanúsága szerint - mind nagyobb összegeket fordít. Az 1900-ban még évi 8000 koronás dotáció (a költségvetésben "Hazai képzőművészeti célokra" címszó alatt) csak a beszerzéseket tartalmazza, de nem szerepel benne a kiosztott díjak összege, a Fővárosi Múzeum képzőművészeti vásárlásai, és az iparművészeti tárgyak gyűjtésére fordított összegeknek is csak kis részét tartalmazza (1000 korona). A mecenatúra körének kiterjedésével 1908-tól 12 ezer, majd 1909-től 21 ezer korona szerepel a költségvetésben (és 1000 korona változatlanul "iparművészeti célokra"), de ez sem fedi a tevékenység egészét.
   1912-ben - amikor a XIV. ügyosztály veszi át a műpártolás irányítását - a tervezett összeg már októberre elfogy, s ekkor az 1913. évi költségvetés terhére vásárolnak tovább, közel 30 ezer korona értékben. Ennek következtében 1913-ra 55 ezer koronára emelik a képzőművészeti vásárlások évi dotációját, s ehhez járul az iparművészeti célokra szánt keret immáron 5000 koronás összege.[53] Ez az értékhatár marad a költségvetésben egészen 1918-ig.
   A keret felemelését indítványozó előterjesztésből látható, milyen nagy figyelmet fordítottak ekkor a főváros vezetői a műpártolásra. A tanácsnak többször is "alkalma nyílott volna nagy érdekű gyűjtemények (például a Lotz-féle gyűjtemény) kedvező megszerzésére, ...azonban ...a rendelkezésre álló hitel elégtelensége ezt meggátolta. ...Ez hátráltatta a főváros képzőművészeti gyűjteményeinek rendszeres kiegészítését, sőt magát a megfelelő elhelyezést is. ...A polgármester úr kezdeményezésére most van [előkészületben] a ...törvényhatósági bizottság áldozatkész tagjaiból alakuló műpártoló egyesület, amelynek fő feladata volna a fővárost nagyobbszerű alkalmi vételek költségeinek előlegezésével támogatni, amely előlegek a képzőművészeti budget keretén belül volnának ...visszatérítendők."[54]
   Az iratokból látható, hogy a folyamatot a háború kitörése sem szakítja meg, sőt, ezekben az években, éppen a művészek nehéz helyzetére való tekintettel, segélyeket is nyújtanak számukra. A gyarapítás szempontjai változatlanok, s a döntéshozók személyi összetétele is - egy-két kivételtől eltekintve - a korábbi.
   A művészeti élet eseményei veszítenek fontosságukból, és a közélet atmoszférája is megváltozik. Az avantgárd mozgalmak apályukat élik, az új, aktivista irányzatok csak később kapnak jelentőséget. A háború átalakítja a művészeti élet korábbi kereteit, a kiállítóhelyek azonban (legalább részben) továbbra is működnek; a Nemzeti Szalon és az OMKT is megrendezi tárlatait, ahol a főváros képviselői változatlanul vásárlóként jelennek meg. A stílusokat és alkotókat érintő nagyfokú változatosság ekkor is érvényesül a gyarapításban.
   A háború okozta szenvedések az érzékeny művészekre hatottak a legerősebben, és ez alkotásaikon is nyomon követhető. A fővárosi gyűjtemény fejlesztését irányító személyek azt is feladatuknak tekintették, hogy a történelmi dokumentumként és egyben mementóként született művészi alkotásokat megvásárolják. Ezek sorába illeszkedik Berény Róbert egyik festménye, Pór Bertalan tizenhat harctéri litográfiája, Bíró Mihály Katonák vonulása című képe, Rudnay Gyula - a korábban Hódmezővásárhelyhez kötődő, de a háború éveiben Losoncon élő festő - egyik kiemelkedő alkotása, a Menekülő asszony.
   Az alkotások nagy száma és magas művészi színvonala miatt egyre sürgetőbben jelentkezett az igény, hogy a képzőművészeti gyűjtemény értékeit a nagyközönség elé tárják. Többször is tervbe vették a gyűjtemény leltárának kiadását, de a korszakban csak a Zichy Jenő-hagyaték műtárgyainak katalógusa jelent meg.[55]
   Nagy jelentőségű volt a művészek számára a Százados úton 1911-ben épített, 15 házból álló művésztelep, amelyben 28 műtermet alakítottak ki, Bárczy István kezdeményezésére.
   A fővárosi képzőművészeti mecenatúra áttekintéséből jól látható, hogy a liberális vezető réteg műpártoló tevékenységét a század első két évtizedében a sokszínűség és a nagy összegű ráfordítások jellemezték. A korszak során lassan törtek utat az új, modern stílusok, s a főváros - mecénási szerepkörében - e küzdelemnek éppúgy résztvevője volt, mint a gyarapodó művészeti társaságok és egyesületek.
   A sok reménnyel kecsegtető korszakban a főváros vezetői kivételes érzékenységgel ragadtak meg minden lehetőséget a művészet, a kultúra fellendítésére. Művelődéspolitikájukban nemcsak a mecénási szerepkört és a művészek támogatásának eszközét látták, de azt a lehetőséget is, hogy a művészi szépséggel és az új típusú környezetkultúrával a város lakóinak ízlését, ezzel mindennapi életét is átformálják. "A sokat ócsárolt, az erkölcstelennek bélyegzett, a vidékkel, a faluval szemben költőietlennek hirdetett Budapest nélkül nagyon kevés megértőre, pártolóra, jó barátra akadna a festő, a szobrász és az iparművész. A magyar kultúrában Budapest szerepe hasonlíthatatlanul nagyobb, mint Berliné a németben, Rómáé az olaszban. Olyan, mint Párisé a francia szellem termékei közepette" - írta Lengyel Géza 1910-ben.[56]
   A városirányító polgári elit szemében egyre nagyobb jelentőséget kapott a Budapest művészeti életében játszott szerep, amely új színt hozott a várospolitikába, s egyben kifejezője lett a polgárság művészet iránti fogékonyságának. A képzőművészeti gyűjteményben ezek a törekvések nyertek látványos kifejezést.


 

[1]Az itt közölt tanulmány egy nagyobb munka része, amely az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával készült, s amely A fővárosi műpártolás története, 1873-1918 címmel jelent meg (Tanulmányok Budapest Múltjából XXVIII. Budapest, 1999., 159-208. old.) Terjedelmi okokból az eredeti jegyzetapparátusnak itt csak a fontosabb része közölhető.
A jegyzetekben használt rövidítések:
BFL IV. 1407/b = Budapest Főváros Levéltára Budapest Székesfőváros Tanácsának iratai. Tanácsi ügyosztályok központi irattára.
szfőv. = székesfőváros
eln. = elnöki
Ad. K.M. ir. = Adattár, Kiscelli Múzeum iratai

[2]BFL IV. 1407/b. 6452/1900-VII.; 7/1900. képzőművészeti bizottsági szám.

[3]1912-ig a VII. (közoktatási) ügyosztályhoz tartoztak a képzőművészeti ügyek. Akkor megváltozott a szervezeti rend, s az új, XIV. (Szociálpolitikai és közművelődési) ügyosztály vette át az irányítást.

[4]BFL IV. 1407/b. 17012/1894-VII.

[5]Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp., 1934., 331. old.; E. Csorba Csilla: A Kossuth-mauzóleum építéstörténete. In: Ars. Hungarica 1983/1., 132. old.)

[6]Lechner Ödön, Zala György és Kancz Gyula vonult ki. Lásd BFL IV. 1407/b. 152/1902-VII.; 70040/1902-eln.

[7]Bálint Zoltán és Jámbor Lajos nyújtotta be. Ők ugyancsak részt vettek a pályázaton. Lásd BFL IV. 1407/b. 152/1902-VII.; 70040/1902-eln., és E. Csorba Csilla: A Kossuth-mauzóleum építéstörténete. In: Ars. Hungarica 1983/1., 135. old.

[8]A résztvevők közt találjuk Kőrössy Albertet, Márkus Gézát, Füredi Richárdot, Kallós Edét és Róna Józsefet is. Lásd BFL IV. 1407/b. 2122/1894-III.; Szalai Mihály törvényhatósági bizottsági tag az 1905. május 24-ei közgyűlésen interpellált, és felvetette a polgármesternek a beadványban szereplő kifogásokat. A polgármester a fő problémát abban látta, hogy a bizottsági eljárás anyaga nyilvánosságra került. Lásd: Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottsága 1905-ban tartott közgyűlésének jegyzőkönyvei (1905. május 24-ei közgyűlés), 253-254. old.

[9]BFL IV. 1407/b. 140033/1907-VII.; A Szabadság szobor (aláírás nélkül). In: Budapesti Hírlap, 1907. június 12., 5-6. old.

[10]A bizottságban a tanács vezetői mellett művésztagok is helyet kaptak, köztük Alpár Ignác, Ligeti Miklós és Lyka Károly művészeti író is.

[11]BFL IV. 1407/b. 2122/1894-III.

[12]1909. február 10.; BFL IV. 1407/b., 2122/1894-III.; Liber Endre: i.m., 437. old.

[13]Liber Endre: i.m., 438. old.

[14]Tervezet, 1. old. (1905. május 28.), BFL IV. 1407/b. 105773/1905-VII.

[15]Lyka Károly: Szobrászatunk, i.m., 21. old.

[16]Lyka Károly: Szobrászatunk, i.m., 21. old.; Jegyzőkönyv (dátum nélkül) BFL IV. 1407/b. 964/1894-VII.

[17]Jelentés a tanács számára (dátum nélkül, 1920-ból) BFL IV. 1407/b. 964/1894-VII. A közgyűlés 1925. november 6-án felhatalmazta a tanácsot, hogy intézkedjen a szobor felállítása érdekében. Lásd Vayer Lajos, i.m., 19. old. és Liber Endre, i.m., 336. old.

[18]Liber Endre, i.m., 338. old. és Vayer Lajos, i.m., 19. old.

[19]Az újabb háborút követően, egy gyökeresen új korszakban, 1952-ben a Minisztertanács hozott határozatot a mű lebontásáról. Helyére Kisfaludy Strobl Zsigmond Kossuth-szobra került. Mellékalakjai Kocsis András és Ungvári Lajos művei.

[20]BFL IV. 1407/b. 2821/1901-VII., 4. old.; 112725/1903-VII., 1-3. old.

[21]Sinkó Katalin: A millenniumi kiállítás mint Gesamtkunstwerk. In: Zádor Anna (szerk.:) A historizmus művészete Magyarországon. Bp., 1993., 142-143. old.

[22]Vágó Pál levele. BFL IV. 1407/b. 2821/1901-VII.

[23]Vasárnapi Újság, 1917. (64. évf.) 23. szám (június 10.), 369. old. A kép új címe: Budavár ostroma 1849. május 21-én. Az említett - utolsó - honoráriumrészlet kifizetésére vonatkozó irat nem maradt fenn.

[24]1901. április 30. BFL IV. 1407/b. 5038/1901-VII.; 31802/1901-VII.; 4414/1901-VII.

[25]A korszak első éveiben: Cserna Károly, Bruck Lajos, Ujvári Ignác, Telepy Károly, Keleti Gusztáv, Háry Gyula, Kézdi Kovács László, Tolnay Ákos, Nádler Róbert és Pörge Gergely

[26]Részlet Ady Alapító okiratából. Fővárosi Közlöny, 1906. évf. 86. sz., 1619. old.

[27]Nagy Lajos: A Ferencz József koronázási jubileum-díj története. É.n. (kézirat), Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

[28]Az intézményt Rodolphe Julian francia festő 1868-ban alapította. Az iskola a korszak művészeti életének egyik fontos színterévé vált, s ifjú - köztük magyar - növendékeinek jelentős része itt ismerkedett meg az új festői formanyelv elemeivel.

[29]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 114148/1902-VII.

[30]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 117520/1903-VII.

[31]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 117520/1903-VII.

[32]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 117520/1903-VII.

[33]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 95338-339/1904-VII.

[34]Az anyagból hiányzik a képzőművészeti bizottság ajánlása. BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 95338-339/1904-VII.

[35]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 85876/1905-VII.

[36]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 82213/1906-VII.

[37]BFL IV. 1407/b. 1992/1902-VII.; 82213/1906-VII.; 1068/1906. közgy. szám

[38]Részlet Márffy Kállay Ernővel folytatott beszélgetéséből. Idézi: Zolnay László: Márffy. Bp., 1966., 8. old.

[39]Perlrott Csaba Vilmos írja, önmagát is jellemezve, a név keletkezéséről: "Éles ellentétbe kerültem a [nagybányai] vezető művészekkel... s ők annyira megharagudtak rám, hogy barátaimmal együtt a neó névvel kezdtek gúnyolni bennünket." Lásd Művészettörténeti Értesítő, 1988/1-2. sz. Idézi: Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. Miskolc, 1994., 75. old. A festőcsoportra a nagybányai "tiszta festőiség" programja mellett a "Les Fauves" vezéregyénisége, Matisse hatott a legintenzívebben, de műveiken Gauguin és Cézanne formanyelve is érzékelhető.

[40]Zolnay László, i.m., 8-9. old.

[41]BFL IV. 1407/b. 78118/1907-VII.; 7/1907. képzőm. biz. sz.

[42]BFL IV. 1407/b. 166035/1905-VII.

[43]BFL IV. 1407/b. 272583/1908-VII.

[44]Fővárosi Közlöny, 1909. március 2., 369. old.

[45]Budapesti Történeti Múzeum (a továbbiakban BTM) Adattárának iratai (a továbbiakban Ad. K.M. ir.): 261/1916. sz.; 297/1916. sz.

[46]Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Bp., 1988. 159. old.

[47]Gellér Katalin-Keserű Katalin: A gödöllői művésztelep. Bp, 1987. 142. old.

[48]BFL IV. 1407/b. 48635/1912-eln.; 13829/1912-eln.

[49]1912. február 9. BFL IV. 1407/b. 21255/1912-eln.

[50] Zuboly: A Fővárosi Múzeum új igazgatója. Pesti Napló, 1912. augusztus 11. 5-6. old. Idézi: K. Végh Katalin: A BTM első fél évszázada 1887-1938. Bp., 1988. 43-44. old. Csánky egyre magasabbra ívelő pályafutása később is bírálatok tárgya volt . Lásd Elek Artúr: Csánky Dénes portréja. In: Az Újság, 1935. július 10., 7. old. In: Elek Artúr: Művészek és műbarátok. Szerk.: Tímár Árpád. Bp., 1996. 202-204. old.

[51]Guthi Imre: Fővárosi Almanach, Lexikon és Útmutató. Bp., 1913-1915. I. rész, 79. old.

[52]Lyka Károly: Festészeti életünk a Millenniumtól az első világháborúig (1896-tól 1914-ig). Bp., 1953. 25. old.; BFL IV. 1407/a 130118/1912-XIV.

[53]BFL IV. 1407/b. 4061/1912-XIV.; 125945-947/1912-XIV.

[54]BFL IV. 1407/b. 4061/1912-XIV.; 125945-947/1912-XIV.

[55]Budapest székesfőváros művészeti tárgyainak katalógusa I. Képek. Budapest székesfőváros Házinyomdája. Budapest, 1914.

[56]Lengyel Géza: A nagyváros művészete. Budapest művészeti politikájáról II. In: Népművelés, 1910. 457-458. old.
 

 

EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)