A Kőbánya mozi -
élt 35 évet
_____________
URBÁN MÁRIA
1989-ben
Budapestnek még olyan moziparkja volt, amelyhez hasonlókat a tőlünk nyugatabbra
fekvő fővárosokban már vagy harminc éve kikezdett és felzabált az idő.
Lerobbanva is őrizték régi pompájukat és múltbéli dicsőségüket a mozipaloták.
Olyannyira, hogy utolsó filmjét, az Ezüstnitrát (1996) címet viselő
melankolikus mozisiratót ezekben a mozikban forgatta össze Marco Ferreri.
De a palotákon kívül működtek még a kisebb, kerületi mozik, már nem voltak
bolhásak, és a napi három (vagy hat) előadást rendre megtartották. A szocializmus
lomha ideje konzerválta nálunk a hatvanas, hetvenes évekbeli moziállapotot.
Az utolsó 30 évben Budapesten alig változott a mozik száma (amint a mozijegyek
rajzolata és papírja is vagy 40 évig változatlan volt). 70 mozink volt.
Ma klasszikus értelemben vett mozi 21 van, abból is tízet, a kor szellemének
követelésére, már többtermessé építettek át. A 21 mozi nagy része a Nagykörúton
belül vagy annak vonalán fekszik. Működik még a Flórián Óbudán, a Hunyadi
Kispesten és a Sport Zuglóban. Budafok, Csepel, Rákospalota, Újpest bevásárlóközpontokban
mozizik.
Amikor
1999-ben bezárták az Urániát és a Broadwayt, jajongott a magyar sajtó,
a Kőbánya bezárása ugyanekkor 4-5 soros kis hír volt ugyanazokban a lapokban.
A kilencvenes években sorozatosan tönkremenő, bezáró vagy funkciót váltó,
üzletházzá átépített külvárosi mozikról alig esett szó. Mintha nem lettek
volna a nemzeti örökség részei.
Nyomtatásban,
filmszalagon kevés nyoma maradt, de a Kőbánya mozi megnyitása fontos esemény
volt. A kevés információ értelmezésébe bele kell számítani, hogy akkoriban
általában jóval ritkább és kevesebb volt a hír, jelentősége viszont nagyobb
volt.
1964.
augusztus 19-én kedden este 7-kor "ünnepélyes külsőségek között átadták
a nagyközönségnek a Kőbánya mozit" - jelentette olvasóinak a Fővárosi Moziműsor
(akkor még heti 1 forint 20-ért), és fotót is közölt a moziról. Előző heti
számában pedig ugyancsak teljes hasábbal jelezte az eseményt. "Gyalmos
János a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese tartott beszédet, majd levetítették
a Filmhíradót, a Mosztar című színes, szélesvásznú rövidfilmet és
Gertler Viktor új filmvígjátékát, az Özvegy menyasszonyok-at." Ez
volt a film országos premierje, utána meghajolt a rendező és a színészek.
A megnyitón jelen voltak a sajtó és a rádió munkatársai is.[1]
Az előző
heti Filmhíradót 20 másodperces "kis színes" zárta. Hat röpke snitt az
új moziról, 1 külső kép jobbról, 1 másik balról, az előcsarnok sötétben,
aztán valaki felkapcsolja a villanyt: táncolnak a mennyezeti fények, vissszatükröződnek
a padlón, amelyet egy asszony éppen felmos, lépcsőfeljáró, egy kép a nézőtérről
a vászon felől, egy másik a vászon irányában.
A Magyar
Építőművészet 1965. januári számában Molnár Péter építész beszámol
a Mühlbacher Istvánnal közösen tervezett mozi felépítéséről, a Művészet
című folyóirat 1965. januári száma már kritikát is közöl az új épületről.
(Csak emlékeztetőül: akkoriban minden művészeti ágnak volt egy-egy rendes
lapja, második elvétve, mindenről az az egy írt.) Az előbbi 6-7, az utóbbi
2 képet közöl a moziról. Az egyik külső felvétel a mozi emblematikus képe
lesz: megül a szerkesztők fiókjában, akik 20-30 éven át ezt rántják elő,
ha szükség van rá. Ez a fotó szerepel később valamennyi "Budapest építészete
a felszabadulás után" jellegű könyvben, albumban, lexikonban, az újkori
Kőbánya építészete évtizedeken át ezzel büszkélkedik, egyáltalán: ezzel
van jelen.
Akit
csak kérdeztem róla, elérzékenyült a neve hallatán: a korszak mozisainak
büszkesége volt ez az újonnan épített, modern, 800 személyes mozi, 1945
óta az első - és sokáig az egyetlen - Pesten épült új mozi. 1990-ig még
három épült. Egy Pesten, 1973-ban a 488 fős Pest-Buda, Budapest centenáriumára,
a József Attila lakótelepen, Budán pedig 1974-ben a 495 fős Budafok - mindkettő
a tatabányai Turul mozi adaptációja, hogy a tervezés hercehurcáját, idejét
és költségeit megspórolhassák -, és végül 1980-ban a 400 fős Olimpia a
Szakasits Árpád úti Művelődési Központtal, s egy kezdetleges szocialista
bevásárlóközponttal egy épülettömbben.[2]
Hogy
miért éppen Kőbányán és miért ilyen hamar sikerült teljesíteni a "járulékos
beruházási normatívát", amely bizonyos újonnan felépített lakás- és lakónégyzetméter-szám
után előírta a kötelezően megépítendő iskola, közért, orvosi rendelő és
kulturális létesítmények (könyvtár, művelődési ház, mozi) számát, máig
rejtély. Valószínűleg azért, mert egészen korán tervbe vették. 1958-ban
készítették el a rendezési tervet "Kőbánya városközpontjának rekonstrukciójára",
s írták ki az építési pályázatot. "A székház és a mozi megépítése az első
lépések az úton, melynek során egyik legnagyobb munkáskerületünk központja
hosszú, provinciális múlt után korszerű, új városrésszé alakul" - írta
a Magyar Építészet-ben az 1962-re elkészült Pártszékház építéséről
beszámoló Kiss Albert.
A BUVÁTI
nyerte a pályázatot, Kiss Albert és munkatársai. Lechner Ödön templomával
szemben megtervezték a székházat, a mozit, a kultúrházat (a Művelődési
központ 1975-re készült el), az új Tanácsot, éttermet stb. (sosem készültek
el, a Tanács ügyintéző osztályát egy felvonulási épületből átalakított
szomszédos panelben helyezték el).
A provinciális
múlt a falusias régi kis városmagot jelentette. Elavult földszintes házait
hagyták lepusztulni, aztán ledózerolták. Úgy átvágták a régi kis utcák
szerkezetét, hogy a régi tér azóta sem tud magára találni. Az ötvenes évek
közepén megindult nagy lakótelepépítés egyik kiemelt helyszíne érthetően
Kőbánya volt. A kerület híres volt nyomornegyedeiről, s arról, hogy még
a negyvenes évek végén is a lakások 70 százaléka földszintes szoba-konyhákból
állt. Itt építették ki erőltetett menetben a főváros második legnagyobb
ipari övezetét, a dél-keletit (az észak-pesti volt Angyalfölddel és Újpesttel
az első). A kerület hagyományos sör- és konzervipara mellé telepítették
a város második legjelentősebb gyárnegyedét.[3]
A nép felemelését, munkához és lakáshoz való jogát zászlajára tűző politikai
akarat ezekben a külső munkáskerületekben készült céljait látványosan megvalósítani.
Mint másutt, itt is eltüntette a régi városmagot, helyére újat szánt. A
lakótelepek felépültek, az új városközpontok ritkán készültek el teljesen.
A gigantikus tervek romjai ma is láthatók.
A Kőbánya
mozi modernségének megítéléséhez érdemes egy pillanatra felidézni, miben
nyilvánult meg ekkoriban a modernség a város belső részeiben, magyarán:
milyen építmények csodájára járhatott akkoriban az utca embere. 1964-ben
avatták fel az új Erzsébet-hidat és nyitották meg a felújított Divatcsarnokot.
1963-ban nyílt meg az Astoria aluljáró, 1966-ban az Emke. Az utcát folytató
fedett nagy terek a város közepén új találkozópontokat jelöltek ki, idővel
kisebb mítoszok, egész szubkultúra épült köréjük. 1970. április 2-án csütörtök
délután 2-kor adták át a Deák tér-Fehér út közt az 1-es metró első szakaszát;
egy korabeli sajtótudósítás szerint gyermeki boldogsággal mozgólépcsőzik
a város, és forintosokat dobál a viteldíjat begyűjtő masinákba. 1972-ben
ér ki az 1-es a Déli pályaudvarig. A 2-es metró első szakaszát 1976. december
31-én nyitják meg a Felszabadulás tér-Nagyvárad tér közt, 1980 márciusában
jut el Kőbánya-Kispestig, 1981-ben a Deák tértől az Élmunkás térig. A két
metróvonal végállomása két oldalról, északon és keleten keríti körbe Kőbánya
külső határait, itt nőnek össze a kőbányai lakótelepek a szomszéd kerületek
határaira épült lakótelepekkel. Mindkét metróvégállomás 8-10 buszmegállónyi
távolságra van a régi- új városmagtól.[4]
A gyártelepítő,
lakótelepeket és metrót építő, a munkástömegeknek munkát adó, lakhatást
és munkába járást biztosító hatvanas évek épülete a zömök kocka, a Kőbánya
mozi. Nemcsak a ránk maradt fényképei fekete-fehérek, maga a mozi is az.
Fekete-fehér és szürke. Galambszürke üveg a burkolata. Súlyos, szigorú,
nagy és rideg. Zárkózott. Belül színes. "A földszint menynyezete világoskék
festékkel fröcskölt, s tereinek tónusa sötét, részben az emeletet tartó,
erezett fekete műmárvánnyal burkolt oszlopok, részben a klinkertéglafal
vörös színe, a kisebb üvegválaszfalak fekete öntöttvas tokja s a ruhatári
pult fekete műanyag borítása miatt. Az előcsarnok padozata piszkei vörös
márványból van, csak árnyalatnyi különbség választja el a téglafal vörös
színétől. Az emeleti (nézőtéri) rész a külső homlokzat és a földszint színeit
keveri, tehát a székek műburkolata a mennyezeti kékhez hasonul, a függöny
és a falburkolat pedig a földszint vörös, kék, sárga színeihez. Villanygyújtáskor
- a világítási beruházást Sárkány Imre tervezte - a mennyezet csillagos
égre emlékeztetve ontja a fényt, egyszerre csillog a háttér és az előcsarnok
üvegfalán, valamint a márványpadozaton. Ez együttes csillogás révén keletkező
többszörös tükröződés az épület esti térkontúrjait is kellemesen oldja
fel."[5] Nem véletlenül gyújtatták
fel a Híradó filmesei a villanyt az előcsarnokban ahhoz a felvételhez!
Ez a mozi a fényektől kel életre.
És szóról
szóra megfelelt az 1963-ban 4. átdolgozott kiadását megérő, 3000 példányban
megjelenő Filmszínházak üzemvitele című kiadványnak, a moziüzemvezetői
és gépkezelői szaktanfolyam szakkönyvének.[6]
Az alapos szaktudást felhalmozó könyv "a mozi mint tömegforgalmi kulturális
üzem" funkcióiról, rendeltetésszerű működtetéséről szól. Követelményeivel
összevetve az új mozi minden tekintetben eleget tesz a nagyobb, igényesebb
mozi kritériumainak. Valamennyi kiszolgáló (közönségforgalmi) helyiséget
megtalálhatjuk benne: van a) előtere (pénztárcsarnoka), b) előcsarnoka
(váróterme), c) ruhatára, büféje, d) egészségügyi mellékhelyiségei, WC-k
nemek szerint elkülönítve, orvosi szoba, d) közlekedési folyosói és végül
e) nézőtere. Valóban, mintha kottából olvasná az ember, pontosan az előírásoknak
megfelelően működik, két pénztára van (ekkora befogadóképességű mozinál
ajánlatos), a tömeg akadálytalanul érkezik és távozik, közben pedig kulturált
kiszolgálásban részesítik. Mintegy húsz fő biztosítja színvonalasan a napi
három előadást. (Bár... Korabeli mozibajárók kitörölhetetlen élménye, hogy
a WC-k előterében egyetlen szék volt, s azon egy takarítónő ücsörgött.
Az előadások között vécésnénivé vált, árgus szemmel figyelte, hogy az ingyenes
WC-ben leteszi-e mindenki a forintot, s személyenként osztogatta a kiporciózott
papírt. Soha nem volt a fülkékben vécépapír.)
Arról
nem esik szó, hogy a tervezők ugyan felírták a falra a századvég talpas
betűtípusával, hogy Kőbánya mozi, ám a játszott film hirdetésének, festett,
fali plakátjának alig hagytak helyet. Mivel "homlokzati tömege 4,80 méterre
ugrik előre a földszinti beépítés fölé", teljesen ránehezedik a jobb alsó
csücsökbe helyezett plakátra. Csak egészen közelről lehet észrevenni. Később,
utólag erősítettek a homlokzat üvegtábláira egy rút neontáblasort, amelyen
hevenyészett betűkből hetenként kirakták a műsoron lévő film címét.
Az említett
kötetben olvashatjuk, hogy "az ország városainak és községeinek mozival
való ellátottsága immár 99 százalékos". Egy évtized múlva már bevallható,
hogy milyen sok állítólagos mozit hoztak létre régi istállókban falóca
ülőkékkel, gyanús 16-os vetítőgéppel. Kőbánya mozival való ellátottsága
viszont valóban jelentősen növekedett: míg korábban a főváros belső kerületeiben
minden 19 000 lakosra jutott egy mozi, Kőbányán egy mozira jutott 34 500
lakos. A lakosság akkor még nem tudhatja, hogy másik kedves moziját, a
680 fős, emeletes Munkást 1973-ban szanálják, a vele átellenben lévő régi
Kultúrházzal együtt (azt még a volt Kaszinóból alakították ki), sőt még
az utcák is eltűnnek körülötte. S az új Művelődési ház csak 1975-ben épül
fel.
A későbbiek
ismeretében megállapíthatjuk, hogy ez volt az utolsó pillanat, amikor még
érdemes volt nagy mozit építeni. 1964-ben a mozi még népmozi volt, tömegek
szórakozása. Nemigen volt más. Az 1958-ban indult kísérleti televízió 1960-ban
jut el ötödik adásnapjához, és csak 1968-ban ér el a hatodikhoz, a péntekhez,
hogy aztán még majd húsz évig megtartsa a hétfői szünnapot, amikor boldogan
moziba mehetett az ország, mert úgysem mulasztott semmit a tévében. A 2.
műsor is csak 1973-ban indul (Angliában ekkor már három műsor van, s az
egyik színes.). A tévé 1962-ben még csak heti 25 órányi műsort sugároz.
1960-ban mindössze 60 000, 1964- ben viszont már félmillió előfizetője
van (50 ft/hó). Kezdi kitalálni népművelő és népszórakoztató műsorait.
Az utóbbiak közé tartozik A Tenkes kapitánya, az első hazai gyártású
kalandfilm-sorozat, ez 1964-ben indul, és kétrészes mozifilmet is összevágtak
belőle, az 1962-ben először megrendezett nyilvános tehetségkutató verseny,
a Ki mit tud?, és az 1966-os első Táncdalfesztivál.[7]
Az otthonokba beköltözött házi mozi nagy csoda, családok és szomszédok
együtt nézik, még épp hogy csak kezdi leszoktatni a tömegeket a moziról.
Egyébként pedig "szocialista társadalomban a televízió a mozinak nem verseny-,
hanem fegyvertársa a lakosság kulturális színvonalának emelésében" - írta
az optimista moziüzemi szakkönyv is.
1962
végén 350 000 motorkerékpár és 40 000 gépkocsi volt személyi tulajdonban.
Kőbányán is még jórészt lovaskocsik fuvarozták a téglát, szenet, szódásüvegekkel
teli ládákat. Sokan jártak biciklin. (A pártházba összesen két garázst
terveztek.)
A közönség
persze a Kőbánya moziban is csak azokat a filmeket láthatta, amelyeket
a kizárólagos jogú állami forgalmazó cég megvett számára. De 1957 végétől
egyszer csak megjelentek a mozikban az 1948-ban egy pillanat alatt eltűnt
nyugati filmek, s kialakult a mozistatisztikai jelentésekben a magyar,
szovjet, népi demokratikus mellett az "egyéb" kategória. Az arányokra sokáig
szigorúan ügyeltek, a behozott filmek kellőképpen megszűrt bohóságok, jól
nevelt krimik, ártatlan kosztümös filmek voltak. A moziknak nem alakulhatott
ki arculatuk, a moziüzemvezető a központilag "leosztott" filmek vetítését
vezényelte le üzemszerűen, de a mozisok mindig tudták, mire megy be a közönség,
s minél több vígjátékért, kalandfilmért, történelmi filmért nyúzták a Filmátvevő
Bizottságot. A központ is igyekezett kedvezni a nézőknek, a szocialista
demokratikus forrásokból is egyre inkább a könnyedebb darabokat hozták
be a "vonalasok" helyett - ó, azok az NDK-s indiánfilmek és musicalek!
-, s a magyar filmeket is igyekeztek jól időzíteni és teríteni.
Az "egyéb"
kategória megjelenéséig, s utána még jó ideig sok magyar filmet nézett
meg a közönség. Szűkös kínálatból választhatott, a szovjet és a népi demokratikus
helyett a hazai terméket részesítette előnyben. Amint a negyvenes években
is az futtatta fel a hazai filmgyártást, hogy az amerikai, angol és francia
filmeket kitiltották a hazai mozikból, a szocializmus első évtizedeiben
is valami hasonló történt. Akkor az üzlet, ekkor a politika szabályozta
a filmek műfaji összetételét. A hatvanas, hetvenes években már egyértelműen
(ha van ilyen) ideológiától mentes közönségszórakoztató filmeket is gyártottak
itthon. Ezt tükrözik a káprázatos nézőszámok. (Érzékeltetésére magyar filmek
adatait közöljük, mert ezek nyomtatásban is megjelentek - valamennyi 1948-tól
bemutatott film összesített nézőszáma és bevétele 1976-ig[8]
-, s mert olvasóink jobban ismerhetik ezeket a filmeket, mint más korabeli
darabokat.)
Az 1965-ben
bemutatott Várkonyi-tablót, A kőszívű ember fiai I-II-t 1976-ig
4 millió 164 ezren látták, 16 milliót fizetve a jegyekért; az 1966-os Egy
magyar nábob-ért és Kárpáthy Zoltán-ért 3 millió 344 ezren fizettek
15 millió 231 ezer Ft-ot, és az 1968-as Egri csillagok I-II-ért
3 millió 767 ezren fizettek 17 millió 266 ezer Ft-ot. (A magas bevételek
nem felemelt helyárat, hanem a két részt jelzik.) Az utóbbi két filmet
karácsonykor mutatták be. Később is igyekeztek igazi sikerfilmet beütemezni
karácsonyra. 1971-ben jött Szinetár Miklós Csárdáskirálynő-je. Keleti
Márton 1973-as operettjét, a Bob herceg-et még nyárra tették, 2
millió 393-en nézték meg 1976-ig, 6 millió 633 Ft-ért, az 1974-es Csínom
Palkó-t már karácsonyra hagyták, 2 millió 434-en látták, 6 millió 482
ezer Ft-ért. (Valamennyi idézett film egyik premiermozija a Kőbánya volt.)
A hatvanas
években még volt értelme a "kerület mozija" kifejezésnek. A külvárosokban
lakók jelentős része a lakhelyéhez közeli munkahelyen dolgozott, ott járt
iskolába, moziba is főleg oda járt. Nem volt még havibérlet (1969-ben lett),
a munkába busszal-villamossal utazók hatnapos hetijeggyel utaztak (amit
naponta lyukasztott a kalauz, aki a bérlet megjelenésekor tűnt el a járművekről).
A pár forintos mozit drágította volna a buszköltség, kevesen tették meg
az egyórás utat, "be" a városba és vissza, egy moziért. Különösen, ha a
kerületnek volt premier-, azaz bemutató mozija, ahol ugyanazt a filmet
mutatták be, mint a belvárosban. A heti 3-4 új film az említett kategóriákat
követte (m., sz., nd., egyéb), s a műsorosztók a szakma régi szabályai
szerint igyekeztek a legnépszerűbbnek ígérkező filmeket a legnagyobb
mozikba tenni. Intézményes pártünnepek idején esetleg konghatott a mozi,
de egyébként senki sem volt a saját prémiumának ellensége, ami többek közt
a bevételtől is függött. A kópiákkal is okosan kellett gazdálkodniuk. Zsonglőrmutatványokat
végeztek. Egy-egy új sikergyanús filmből 2-3 kópia jutott a fővárosra.
"Pendliztették" őket: motoros futárok rohangáltak velük tekercsenként a
mozik között. Ha a futár véletlenül elakadt, a közönség morgott, de kivárta,
amíg megérkezett. (Nota bene: ritkán akadt el.) A hozom-viszem járat pedig
a délelőtti filmeket szállította a délutáni moziba. A legtávolabbi mozikat,
az erzsébeti Tátrát és a csepeli Táncsicsot még így is nagyon nehéz volt
ellátni.
Minden
korosztály járt moziba, társadalmi hovatartozástól függetlenül. A 30-40
évesek és a 60-on felüliek ritkábban moziztak. A film közönségének nagykorúságát
jelzi, hogy a mozibajárási szokásokat felmérő kérdőívek ekkor még 20 évestől
kezdték az életkori kategorizálást. A film még nem volt ifjúsági kultúra.
A közönség ugyanolyan bamba és lelkes jóindulattal mozizott, ahogy ma tévét
néz. Ha a heti film nem volt nagyon jó, attól még a következő héten is
elment a moziba, bízott benne, hogy az majd jobb lesz. A felmérések szerint
a közönség fele egy héten egyszer, negyede kétszer ment moziba.
A családok
együtt jártak moziba. Belefért a költségvetésbe, hogy hetente egyszer az
egész család elmenjen. Ennek feltétele persze az olcsó mozijegy volt. A
mozi, a könyv, a színház és a hangverseny a kilencvenes évekig olcsó maradt.
Még a nyolcvanas évek végén is 14-15 Ft-ra jött ki a mozi átlaghelyára.
Még olcsóbb volt a diák- és a nyugdíjas bérlettel vett jegy. Ezekkel a
legjobb helyeken lehetett ülni a legolcsóbb helyáron. Ki ne feledjem: a
mozikban három ár volt, a legolcsóbb az első 3 vagy 5 sor, a középáras
az utolsó 3 vagy 5 sor, a legdrágább a középső rész. A mozijegyeket sorra,
székre adták ki, az ár sosem szerepelt rajtuk. Sokáig állandó volt, aztán
10-20-50 fillérekkel emelkedni kezdett. A hetvenes években tovább bonyolódott
a rendszer, az A, a B és a C kategóriás filmek szerint is változhatott.
Az A kategória külön támogatást jelentett: a mozi prémiumot kapott a vetítéséért,
és alig vagy egyáltalán nem kellett érte kölcsönzési díjat fizetnie a Moképnek.
A C kategóriás filmekért külön járulékot kellett fizetni, később egyenest
giccsadóval sújtották. Még 1990-ben is a bevétel 38 százaléka a kölcsönzési
díj, plusz 10 százaléka "kulturális járulék" - ezt becézte a szakma "giccsadónak".
A hatvanas
évektől viszonylag kevés magyar film készült ezeknek a kerületeknek a lakóiról.
A világhírűvé vált magyar új hullám inkább a falu képeiben fogalmazott
látványosan és érzékletesen, és értelmiségi témákat boncolva faggatta jelenét,
múltját, fürkészte jövőjét. A társadalmi komédiáknak, erkölcsrajzoknak
átláthatóbb helyszíneket kínált a kisváros vagy a falu. Kevés film készült
a külvárosok lakóiról, s ha igen, a bennük szereplők szinte sosem jártak
moziba. A filmeken a csellengő, kallódó fiatalok, a szerelmespárok és az
értelmiségiek jártak moziba. (Mellesleg a mozi elég nehezen fényképezhető
tér, üresen a legizgalmasabb, ha teli van, oly banális! Nincs annál unalmasabb
fényképsorozat, mint ha egymás mellé rakjuk a nagy díszbemutatók zsúfolásig
teli nézőtereinek képeit vagy ugyanezt a Filmhíradó kockáival tesszük meg!)
Az ötvenes
években hősköltemények születtek a munkásosztályról, a hatvanas években
inkább legendák, a hetvenes évek végére szociográfiai-pszichológiai elemzés
tárgya lesz a lakótelep, a valóságot pedig a dokumentaristák kezdik faggatni.
Azért szólt róla néhány - jobb híján így mondanám - melankolikus, anekdotikus
film is.
Gyarmathy
Lívia Ismeri a szandi-mandit? című darabja (1969) új stílust, világlátást
hozott a magyar filmbe, máig érvényes külvárosi történetet mondott el hitelesen,
érzékenyen, tündéri könnyedséggel, és megteremtett két izgalmas korabeli
nőalakot. Egy nyári napon két nő áll munkába a gyárban. Egy gimnazista
kezdi a nyári gyakorlatát, és egy harmincas nő újra ide jön dolgozni. A
maflácska Juli - Schütz Ila első és máig legjobb filmfőszerepe - teljesen
értelmetlen feladatot kap: rajzolja le a gyár csöveit. Nagyon akar dolgozni,
a végére jár. Közben megismerkedik a gyárral, a dolgozókkal és tétován
veszi észre, hogy itt mindenki mással foglalkozik. Működnek a gépek, termel
a gyár - valamit -, de mindenki valami mást csinál, az egyik fiú nők után
futkos, a másik ipari kamerát szerel, a főmérnök a hajómodelljét építgeti.
Fél kézzel elvezénylik a gyárat is, katasztrófahelyzetben pedig kiderül,
hogy nagyon értik a dolgukat. Juli csodálkozva és akadozva nyilvánosan
bevallja a nagyvilágnak, hogy ő valami többet, nagyobbat, fényesebbet vár
az élettől, nem ezt a toporgást, lagymatag tocsogást. A másik nő, Piroska
- Soós Edit káprázatosan sokszínű, felülmúlhatatlan alakítása - mindezt
már pontosan tudja. Vándormadár, végigjárta a budapesti gyárak zömét, s
újra itt kötött ki. Külvárosi bombanő, "ismeri a dörgést" - a rendszert,
a gyárakat és a férfiakat -, azt is tudja, mit akar az élettől. Konkrét
dolgokat: lakást, munkahelyet, megbecsülést, felnevelni a fiát és megszabadulni
lumpen családjától. Okos, gyorsan tanul, leteszi a balesetvédelmi vizsgát,
élelmesen kiszúrja a lehetőséget, hogy itt házmesterlakást lehet szerezni,
s hogy ehhez kit kell befűzni. Harsány, vidám, játékos, nagyon megtanult
már visszavágni, vadul védekezni. Próbaidőre veszik fel, a gyár csöveinek
lefestését bízzák rá. Ő is elkészül a feladattal. Lenézik, átverik, kihasználják,
becsapják. Azért egyik nő sem adja fel. Mindketten újrakezdik. Melankolikus
a történet, de cseppet sem szomorú a film. Nagyon erősek ezek a lányok,
nagyon akarnak. Döbbenetesen őszinték. Nagyon szeretnék megmozdítani ezt
a tunya, lomha világot.
A film
emlékezetes jelenete, amikor Piroska kikezd a csapossal. Nincs egy neki
való férfi sem a gyári mulatságon kornyadozó társaságban. Faggatni kezdi
a csapost: Magát én ismerem. Ugyanis én mindenkit ismerek. És sorolja a
gyárakat, először kacér csábítással, aztán tompa monotonsággal, mint egy
litániát. "Kistext? Hungária? Házgyár, 18-as Építők, 21-es Építők? Takarítóvállalat,
Konzervgyár, troli? Nagyvásártelep, Kispesti bőr, Lőrinci tégla. Chinoin,
Gubacsi, Kenderjuta. Kénsavgyár, Tétényi sertés, Gombgyár. Hulladékfeldolgozó,
Drasche, Kőbányai sör. Philaxia, Növényolaj, Jutex, Medicor". Híres-fényes
gyárak nevei. A számára kiszabott élet-tér. A csapos (Böszörményi Géza,
a film írója) meg csak törölgeti a pultot. Bármelyik lehetne. Mind ilyen.
Ide azt a féldecit! A csapos erre sem szólal meg. Mindegy, hogy helyesli,
nem helyesli. Láthatóan érti.
Kőbányán
vették fel a gyárjeleneteket és a bányatavaknál játszódókat is. A tavakból
már csak egy maradt, körülötte lakótelep épült.
Szerényebb
film, ám kortörténelmi dokumentummá vált Bácskai Lauró István 1971-es filmvígjátéka,
a Nyulak a ruhatárban. Abban a régi kultúrházban futkároznak a nyulak,
amelyet a Munkás mozival egyidőben szanáltak. Ez az épületbelső már csak
ebben a filmben látható, a környékbeli utcák sajnos alig látszanak, mivel
többnyire éjszakai felvételeken szerepelnek. Teljes egészében megvan viszont
ma is a kis Kápolna-tér, amelyen az Apukát játszó Páger Antal biciklizett.
A 36-os villamos végállomásának csak a helye és a sínei vannak ott, a BKV
1999-ben megszüntette a vonalat. Nem pusztán Kőbánya mozgóképes megörökítése
miatt érdekes a film. Anekdotikus stílusban, régi vígjátékpatronok megújításával
próbált szelíden oktató történetet mondani a kor visszáságairól. Főhőse
Apuka, a pár száz forintokat kölcsönző és mindennel üzletelő külvárosi
uzsorás. Ebben a filmben a történetnek és a figuráknak megfelelően mindennek
kimondják az árát. Innen tudható, hogy a friss diplomás népművelő 1600
Ft-ot keres havonta, és 300-at fizet Apukának az albérletért. A trafik
bérletéért havi 1500-at fizet Apukának a vak öregasszony, aki a nyalókát
1 forintért, a Kossuth cigarettát 3,50-ért adja (hatósági áron). Az utcaseprő
100-ast kér kölcsön elsejéig, és letétbe ott hagyja a lapátját, majd a
műfogsorát. Apuka nyulakat nevel, s a kifőzdés ebből készíti a rántott
bárányt. Unokáját, Nyugaton turnézó lányának fiát nem engedi iskolába,
szüksége van rá az otthoni üzleteihez, pedig a lány havi 1000-et fizet
a gyerekért havonta. Az apró stiklikkel - no meg akár feljelentéssel is
- élő, mindenben üzletet szimatoló öreg alakját a régi bohózatok fösvényéből,
az életre való kópéból és a szocializmusban hol elítélt, hol bátorított,
önállóságra, gyarapodásra törekvő (kabaré)figurából gyúrta össze Polgár
András. A női főszerep ezúttal is Schütz Iláé, ő játssza az öreg lányát
(aki mindig alkoholban mos, mert az olcsóbb, Apuka így spórol a mosóporral),
aki megpróbál a fiatal népművelőbe kapaszkodva kijutni a filléres-kicsinyes
hétköznapi rabságból. Csakhogy Apuka halála után a fiút megrészegíti az
örökség (negyedmillió és az ékszerek), otthagyja a kultúrházat és beáll
a pénzt hajszolók közé. A lány továbbra is alkoholban mos, ám egyszer mem
figyelmezteti a férjét, hogy ne gyújtson rá. A toldott-foldott ház kacatostul
fölrobban. Vígjátékban illetlenség katasztrófával állni bosszút a zsákutcába
jutott életért, a befejezés nem illik a filmhez, sajnos a sok, szociográfiailag
pontos megfigyelés sem áll össze igazán érvényes történetté, és még a legjobb
színészek sem töltik meg lélekkel a figurákat. Korszaktudósításnak azonban
ma is érthető a film, remek motívumvadászatra ad lehetőséget. A telek,
ahol Apuka filmbéli háza állt és fölrobbant, ma is üres. Talán valamelyik
közeli lakótelepre költöztek a lakói. A téren nincs nagy élet. Bezárt,
tönkrement a Sörkert, s jó 10 éve a Csajkovszkij kertmozi sem működik a
Csajkovszkij parkban (a régi Dréher sörgyáros villájának parkjában).
Most akkor
ugranék vagy 15 évet - a Kőbánya mozi történetébe mégsem illeszthetem bele
a teljes magyar külvárosi film történetét. A hetvenes években kibontakozó
dokumentum-, dokumentarista film, dokumentarista játékfilm (megannyi sokat
vitatott kategória) időnként elmondott fontos dolgokat, de a premierjüket
sosem a Kőbánya moziba tették a műsorosztók. Témánkra ebből annyi tartozik,
hogy közöljünk egy siralmas jegyzéket, mint fogyott el a közönség a moziban.
1960 volt a nagy év, amikor minden magyar állampolgár évente 14-szer ment
moziba, 1988-ban már csak 6,34-szer, 1999-ben pedig 2,1-szer. Még jött
a rock, a pop, az útlevél, először csak "Cseszkóba", aztán már Krakkóba
lehetett menni vele, ahol sokkal jobb filmeket játszottak a mozik, mint
itthon, aztán Párizsba, Londonba. Aztán a nyolcvanas évek elején jött a
videó, és akkor nézett meg az ember - meg a család - egy filmet, amikor
akarta. Közben a magyar szórakoztató film öregjei elmentek, utódaik pedig
már nem tudtak tömegeket csalogatni a mozikba. Mi is volt az utolsó nagy
magyar kasszasiker 1989 előtt?
A filmgyártás-forgalmazás-moziüzemeltetés
hármasának állami monopóliuma állami dotációból működött. Legelsőnek a
piachoz legközelebb álló rész, a forgalmazás és a moziüzemeltetés szabadította
fel önmagát.
1987-ben
megszűnik a Mokép forgalmazási monopóliuma, többé senki sem ellenőrzi,
milyen filmeket hoznak be az országba. Új forgalmazó vállalkozások alakulnak,
az amerikai cégek - amerikai-magyar vegyes vállalkozások formájában - harcba
indulnak a piacért. A Főmo, a Fővárosi mozikat üzemeltető vállalat átalakul
Budapest Filmmé, az állami mozik tulajdonosa a Budapesti Önkormányzat főpolgármesteri
hivatala.[9] A kezelő a Budapest
Film. Ismeri a hálózatot (1983-ra végre elkészült a Főmo budapesti mozikatasztere),
ismeri a mozik állapotát, tudja a kihasználtságot, nála van minden statisztika.
Számításokat végez, s a mozik egy részét bérbe adja az újonnan alakult
forgalmazó vállalatoknak. Ezeknek mozi kell, hogy teríteni tudják a filmjeiket,
visznek mindent, amit adnak. Az első körben a külvárosi moziktól szabadul
meg a Budapest Film. A Kőbányát 1990 júliusában az Intercom veszi bérbe.
A mozi tovább működik, ugyanazok dolgoznak benne, régi Főmósok, n4, f6,
h8, az előadásokat továbbra is megtartják. Az 1988-ban alakult Intercom
amerikai érdekeltségű vállalat, üzleti szempontok vezetik, a magyar filmhez
nem sok köze van. Elsőként tér át számítógépes regisztrációra, például
számítógépes jegyeladásra. Pénztári slejfniket adnak mozijegynek, mint
a közértben!
Az ország
zabálásig eszi magát amerikai filmekből, igyekszik behozni minden lemaradást,
s minden újdonságot a világpremierrel egyidőben megkap. Néhány év múlva
"tömkom" szakokon külön el kell magyarázni a diákoknak, hogy is volt az,
hogy egy-egy filmet a készülése után tíz-húsz évvel mutattak csak be Magyarországon,
s hogy mondjuk előbb ismertük Belmondót Cartouche-nak, mint a Kifulladásig
főhősének. Közben megrázó dolgok történnek. Filmgyárakat lebontanak, eladnak,
nyugdíjba küldik a rendezőket, elbocsátják a filmgyár dolgozóit, szakmák
szűnnek meg.
1990-ben
elmarad a Filmszemle, de még 41 állami mozi van Budapesten. (A szakszervezetek,
gyárak átalakulásukkor elsőként a mozikat zárták be - a budapesti mozik
jelentős százaléka társadalmi kezelésben volt -, aztán a művelődési házakat,
könyvtárakat.)
Ijesztő
statisztikák látnak napvilágot. 1993 decemberében 1990-hez képest 48 százalékra
esett vissza a nézőszám. A magyar filmeké 42 százalékra. 1993-ban 52 százalékkal
csökkent az országban a megvett mozijegyek száma, s az összes néző 3,6
százaléka váltott jegyet magyar filmre.[10]
Aztán kezdünk feltápászkodni, igyekszünk újratanulni a játékszabályokat,
mégiscsak készülnek filmek, és megint hatalmas sikert arat egy magyar film,
Koltai Róbert Sose halunk meg-je. 1991 januárjában mutatják be,
egy év alatt 209 790-en nézik meg. 1997-ben pedig Tímár Péter Csinibabá-ja
visz be a mozikba 501 519 nézőt. És megint fényes számokat lehet mutogatni.
Hogy a közönségfilm sikere milyen hatással lesz a magyar film további sorsára,
még nem lehet pontosan látni. Hogy régi értelemben vett művészfilm szól-e
még valaha megint akkorát, mint régen, azt sem lehet megjósolni. Az első
nagy mozibezárási hullám idején csak keseregtünk, de elhittük a piac diktátumát,
most, a maradék felszámolásakor megint nem sok minden történik. Bár kezdik
elismerni, hogy egy kis ország filmgyártása ugyan nem lehet rentábilis,
de azért még működtethető, s hogy a moziparkra jobban oda kéne figyelni,
és nem engedni, hogy a hazai filmek a legkisebb mozikba szoruljanak. Megépültek
a bevásárlóközpontok, s bennük a soktermes mozigyárak. Majdnem biztos,
hogy a közönségnek az a része, amelyik régen a kerületi moziba járt, átszokik
ezekbe. Egyrészt, mert ezek tényleg a nagy lakótelepek mellett épültek
fel, helyben vannak, másrészt, mert új világ, új életforma, új értékek
fejeződnek ki bennük. Az, hogy rút barakkok, és bármikor lebonthatók vagy
átépíthetők bármire, ami még divatosabb, senkit sem érdekel. Hogy mit vetítenek
bennük, az sem. Hogy mennyiért, azt sem szabályozza senki, pedig alattomosan
viszik föl továbbra is a helyárakat. És az is biztos, hogy a régi külvárosi
mozikat teljesen a sorsukra hagyták. Na de térjünk vissza a mozinkba.
Miután
átvette az Intercom, 1990 táján néha még betévedtem oda. Többnyire csak
egy pénztár működött (ez nem lepett meg, egy ideje már így volt, sőt, előfordult,
hogy ha a bal oldali pénztár működött, mindenki bal oldalt ült, s csak
azok árválkodtak a jobb oldalon, akik előző nap vették meg a jegyüket a
jobb oldali pénztárostól.) Patyolattiszta volt a mozi, semmi sem változott
benne. Csak a mozdítható dekoráció. Az viszont maga volt a stílustörés.
Azóta rájöttem, miért: a multiplexek dekorációs kellékeivel díszítették
fel a mozit. Amerikai filmekben látott filmhősök óriási kartonfigurái ácsorogtak
körben a büfénél az előcsarnokban, és sosem látott méretű és nyomásminőségű
hatalmas amerikai filmplakátok voltak kiaggatva eredeti angol nyelven.
Ezen legalább röhögni lehetett. Az előcsarnokban és a nézőtéren egyébként
minden a régi volt, a világítás, a burkolat, a székek (a régi műbőrhuzatot
a mozi felépítése után 15 évvel elvégzett nagy karbantartáskor kárpitra
cserélték). Ekkor viszont már sok szék föl volt hasogatva és ugyanúgy kibelezve,
ahogyan a külvárosi autóbuszjáratok ülései. Kicsit hűvös volt, gyengén
fűtöttek. A mozi a bejárattól az előcsarnokon át a nézőtérig egyetlen légteret
alkot (1987-től a fűtésszámla is egyre komolyabb tétel lett a mozik háztartásában
is). Ha a későn jövők rosszul húzták be maguk után a függönyt, nem pattant
fel idegesen egy jegyszedő néni, hogy összecibálja. Kevesebben dolgoztak
már a moziban.
Aztán
az Intercom 1998 októberében visszaadta a bérletet a Budapest Filmnek.
Beszállt az új multiplex építkezésekbe, saját, racionálisabban működtethető
mozikat szerzett, nem volt már szüksége a Kőbányára (és a többi, 1990-ben
kibérelt külvárosi mozira). Még bérbe vette a mozit egy Kft., a bérleti
díjjal és a közüzemi tartozásokkal azóta is tartozik a Budapest Filmnek
és a szolgáltatóknak, de nagyon gyönge eredményeket ért el. 1999 áprilisában
végleg bezárt a Kőbánya mozi. A Budapest Film most árulja. 30-40 millióért.
15-ért épült. Bezárva is sok vele a gond: gyakran szól esténként a riasztó,
visít, amikor újra és újra be akarnak törni a moziba. Törnek a galambszürke
üvegtáblák is.
A mozi
bezárását a közönség elfogyásával magyarázzák. Túl nagy az üzemeltetés
költsége, nem tudja behozni a kinyitás költségét. Holott 1992-ben
183 951 néző fizetett benne
a jegyéért 15 703 015 Ft-ot, 1993-ban 181 445 jegyet vettek benne 23 276
250 Ft-ért, 1994-ben 197 425 jegyet adtak el
35 177 650 Ft-ért, 1995-ben
179 944 jegyet 40 959 780 Ft-ért, 1996-ban 152 227 jegyet 43 783 270 Ft-ért
(az 1997-es adatokat nem találtam meg). 1998-ban, október 31-ével bezárólag
68 499 jegyet adtak el 25 732 050 Ft-ért, novemberben és decemberben 7184
néző fizetett 2 820 800 Ft-ot a jegyéért (az 1999-es adatok még nem állnak
rendelkezésemre). 1992-ben három magyar filmet játszottak 3428 nézőnek,
24 előadásban, 236 680 Ft-ért, 1993-ban kettőt, 21 előadásban, 1335 nézőnek,
135 500 Ft-ért, 1996-ban megint kettőt, 2 előadásban, 350 nézőnek 3 500
Ft-ért.[11]
Megváltoztak
a mozibajárási szokások, funkcióját vesztette a kerületi mozi - mondja
egyszerűen a forgalmazói szakzsargon. Rettentően megdrágultak a mozijegyek
(is) - mondjuk néhányan. Elszegényedett a kerület. Ez is tény. A gyárak
nagy részét bezárták, feldarabolták, lebontották. Öregszik a kerület, öregszenek
a régi, kertes házak lakói. Az olcsó bérházak lumpenesednek. Az új beköltözők
drága szép házakat építtetnek és családonként két kocsijuk van. Gyerekeik
nem a kerület iskoláiba (és mozijába) járnak. A lakótelepeken továbbra
is laknak. A szociológusok biztos tudják, hogy gyárak helyett hova járnak
dolgozni, s miféle osztályt, réteget (nem) alkotnak. A régi-új városközpont
két áruháza közül a Szivárványból először Olcsó áruk boltja lett, aztán
kicsit leégett, majd bezárt. A Centrumot felszabdalták, ketrecekre osztották,
és bérbe adták kiskereskedőknek. (A szomszéd kerületben, Kispesten virágzik
az elég drága Centrum.) 10 perces villamosútra van a város egyik híres
"kínai piaca", az olcsó Kőbánya-Bazár. Az elsők közt ment tönkre a Patyolat.
Bezárt az Aranypók. Röltex még van, vagy már csak a felirata az? Nincs
egy rendes vendéglő. Borpince még van, a panelházak aljában olcsó borkimérések
működnek. Nincs egy rendes kocsma.
Nemcsak
a szegénységgel van itt baj. Szétcsúszott a "Főtér". A modern városközpontot
elméretezték. A Kőbánya mozi elé 1975-ben felépítették a Művelődési házat,
de a lebontott Makkhetes helyett például nem építettek már új vendéglőt.
Csak tízemeletes házakat és széles utakat. Ez a tömb a közlekedés átszervezése
folytán két villamosmegállóra és 3 rövid buszmegállóra került a félig felépített
újtól. A buszvégállomást a régi Kőbánya-Alsó nevű vasútállomás mellé tervezték,
óriási forgalommal számoló, bonyolult felül- és aluljáró rendszerekkel
kötötték össze az állomást és (1980-ban) a kockaudvar-szerű új bevásárló
központot. A felüljáró már egy ideje életveszélyes, részben lezárták. Az
irdatlan méretű aluljáróba bizonyára virág-, újság-, könyvesboltot, a belvárosi
aluljárók nyüzsgő életét álmodta bele a tervezői fantázia. Soha egy bolt
nem nyílt meg benne, csupasz, kihalt betonbunker. Megépülése pillanatában
omladozni kezdett. Félős nyugdíjasok nappal lemerészkednek, de a gyér forgalomban
szinte mindenki szabálytalanul a felszínen megy át a túloldalra. Este igazi
életveszély az aluljáró. A szétcsúszott "Főtér" felső és alsó sora közt
félig megépült egy sétálóutca, amelynek másik oldalán ma is óriási gödrök
tátonganak. Két nagy panelház alapját megépítették, ám évtizede nem jutottak
tovább. Az önkormányzat remélte, hogy valaki majd irodaházat húz fel az
alapokra. De mire építene ide valaki irodaházat? Még mindig árulják, bár
legutóbb azt írta a kerületi lap, hogy talán mégis inkább parkosítják,
és valamelyik belső, még megmaradt, régi utcában alakítják ki az új főteret.
A mozit a felvégen árulja a Budapest Film, az Önkormányzat a középső telkeket,
a közlekedés végállomása továbbra is az alvégen van. Mikor lesz - és lesz-e
valaha - ebből megint működő tér?
A felvég
ápolt és gondozott. A Gimnázium még válogat a diákok között (ott indította
be Budapesten az elsők között a tömegkommunikáció szakot egy lelkes tanár),
működik a zeneiskola is, vagy 30 év után a Lechner-féle templomról is lekerültek
az állványok, gyönyörűen restaurálták, mellette az Önkormányzat régi épülete
is csinos. A Művelődési ház működik, két éve tatarozták. Színházterme filmvetítésre
alkalmatlan, vendégtársulatokat fogad, bérleteket ad ki. Benne székel a
kerület központi Szabó Ervin könyvtára. Sajnos túl közel van a mozihoz,
hogysem az átvehetné némely funkcióját. A park szép zöld, a tér rendezett.
De a moziban jó ideje nem gyullad ki sem a vetítőgép fénynyalábja, sem
az előcsarnok táncoló fényei. Sötét és komor. Nem messze egy benzinkút
zöld fénye világít, az úton csak az óriásplakátok vannak tisztességesen
megvilágítva. Kőbánya-Felső és Kőbánya-Alsó még megmaradt boltjainak neon
cégtáblája többnyire már nem aktuális. Leszerelték, átragasztották őket,
az új cégérek olcsók és igénytelenek.
Utóirat
Igazából
sohasem szerettem a Kőbánya mozit. A Munkást szerettem és a Kölcseyt Kispesten,
azt is szanálták, amikor ott is lakótelepet építettek. Túl nagy, túl rideg,
túl szabályos, szigorú mozi volt a Kőbánya. Ráadásul majdnem szemben a
gimnáziummal. És az összes környékbeli mozi közül ez volt a legdrágább.
Bár megesett, hogy egy filmet először itt néztem meg egy héten 2-3-szor,
két hét múlva meg a Kölcseyben szintén 2-3-szor. Aztán, ha fél év múlva,
két év múlva megint fölbukkant valahol a moziműsorban, utánamentem. Ha
kellett, Újpestre, Csepelre, meg persze "be" a városba.
Van,
aki kocsmák szerint ismeri a várost, vagy sportpályák, uszodák, áruházak
szerint. Én mozik szerint ismertem meg. Mostanában néha eltévedek.
[1]Fővárosi
Moziműsor, VII. évf., 34. és 35. sz.
[2]A
fővárosi mozik műszaki helyzete. FŐMO, 1983. december 31.
[3]Dr.
Szalai György: Kőbánya története. Budapest főváros X. kerületi Tanács Végrehajtó
Bizottsága, 1970.
[4]Budapest
Enciklopédia. Corvina, 1981.
[5]Szíj
Rezső, in: Művészet, 1965. január, 24. old.
[6]Filmszínházak
üzemvitele, szerk.: Kálmán Róbert. Szerzők: Gergely Róbert, Kálmán Róbert,
Peregi Gyula, Simonyi Vilmos. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1953.
[7]Lévai
Béla: A rádió és a tv krónikája. 1980, 1987.
[8]Tárnok
János: A magyar játékfilmek nézőszáma és forgalmazási adatai 1948-1976.
Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum és a MOKÉP közös kiadványa,
Bp., 1978.
[9]Filmévkönyv
1990. Magyar Filmintézet, 1990.
[10]Reichenberger
János: A magyarországi mozihálózat alakulása 1990-1993 között. In: Mozi-infó,
A Mozisok Országos Szövetségének Tájékoztatója 1995. 1. sz.
[11]Művelődési
és Közoktatási Minisztérium Film és Video Főosztály adatbázisa.