EPA Budapesti Negyed 31. (2001/1)
 

A Kőbánya mozi -
élt 35 évet 
 

_____________
URBÁN MÁRIA
 

    1989-ben Budapestnek még olyan moziparkja volt, amelyhez hasonlókat a tőlünk nyugatabbra fekvő fővárosokban már vagy harminc éve kikezdett és felzabált az idő. Lerobbanva is őrizték régi pompájukat és múltbéli dicsőségüket a mozipaloták. Olyannyira, hogy utolsó filmjét, az Ezüstnitrát (1996) címet viselő melankolikus mozisiratót ezekben a mozikban forgatta össze Marco Ferreri. De a palotákon kívül működtek még a kisebb, kerületi mozik, már nem voltak bolhásak, és a napi három (vagy hat) előadást rendre megtartották. A szocializmus lomha ideje konzerválta nálunk a hatvanas, hetvenes évekbeli moziállapotot. Az utolsó 30 évben Budapesten alig változott a mozik száma (amint a mozijegyek rajzolata és papírja is vagy 40 évig változatlan volt). 70 mozink volt. Ma klasszikus értelemben vett mozi 21 van, abból is tízet, a kor szellemének követelésére, már többtermessé építettek át. A 21 mozi nagy része a Nagykörúton belül vagy annak vonalán fekszik. Működik még a Flórián Óbudán, a Hunyadi Kispesten és a Sport Zuglóban. Budafok, Csepel, Rákospalota, Újpest bevásárlóközpontokban mozizik.
    Amikor 1999-ben bezárták az Urániát és a Broadwayt, jajongott a magyar sajtó, a Kőbánya bezárása ugyanekkor 4-5 soros kis hír volt ugyanazokban a lapokban. A kilencvenes években sorozatosan tönkremenő, bezáró vagy funkciót váltó, üzletházzá átépített külvárosi mozikról alig esett szó. Mintha nem lettek volna a nemzeti örökség részei. 
    Nyomtatásban, filmszalagon kevés nyoma maradt, de a Kőbánya mozi megnyitása fontos esemény volt. A kevés információ értelmezésébe bele kell számítani, hogy akkoriban általában jóval ritkább és kevesebb volt a hír, jelentősége viszont nagyobb volt.
    1964. augusztus 19-én kedden este 7-kor "ünnepélyes külsőségek között átadták a nagyközönségnek a Kőbánya mozit" - jelentette olvasóinak a Fővárosi Moziműsor (akkor még heti 1 forint 20-ért), és fotót is közölt a moziról. Előző heti számában pedig ugyancsak teljes hasábbal jelezte az eseményt. "Gyalmos János a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese tartott beszédet, majd levetítették a Filmhíradót, a Mosztar című színes, szélesvásznú rövidfilmet és Gertler Viktor új filmvígjátékát, az Özvegy menyasszonyok-at." Ez volt a film országos premierje, utána meghajolt a rendező és a színészek. A megnyitón jelen voltak a sajtó és a rádió munkatársai is.[1]
    Az előző heti Filmhíradót 20 másodperces "kis színes" zárta. Hat röpke snitt az új moziról, 1 külső kép jobbról, 1 másik balról, az előcsarnok sötétben, aztán valaki felkapcsolja a villanyt: táncolnak a mennyezeti fények, vissszatükröződnek a padlón, amelyet egy asszony éppen felmos, lépcsőfeljáró, egy kép a nézőtérről a vászon felől, egy másik a vászon irányában.
    A Magyar Építőművészet 1965. januári számában Molnár Péter építész beszámol a Mühlbacher Istvánnal közösen tervezett mozi felépítéséről, a Művészet című folyóirat 1965. januári száma már kritikát is közöl az új épületről. (Csak emlékeztetőül: akkoriban minden művészeti ágnak volt egy-egy rendes lapja, második elvétve, mindenről az az egy írt.) Az előbbi 6-7, az utóbbi 2 képet közöl a moziról. Az egyik külső felvétel a mozi emblematikus képe lesz: megül a szerkesztők fiókjában, akik 20-30 éven át ezt rántják elő, ha szükség van rá. Ez a fotó szerepel később valamennyi "Budapest építészete a felszabadulás után" jellegű könyvben, albumban, lexikonban, az újkori Kőbánya építészete évtizedeken át ezzel büszkélkedik, egyáltalán: ezzel van jelen. 
    Akit csak kérdeztem róla, elérzékenyült a neve hallatán: a korszak mozisainak büszkesége volt ez az újonnan épített, modern, 800 személyes mozi, 1945 óta az első - és sokáig az egyetlen - Pesten épült új mozi. 1990-ig még három épült. Egy Pesten, 1973-ban a 488 fős Pest-Buda, Budapest centenáriumára, a József Attila lakótelepen, Budán pedig 1974-ben a 495 fős Budafok - mindkettő a tatabányai Turul mozi adaptációja, hogy a tervezés hercehurcáját, idejét és költségeit megspórolhassák -, és végül 1980-ban a 400 fős Olimpia a Szakasits Árpád úti Művelődési Központtal, s egy kezdetleges szocialista bevásárlóközponttal egy épülettömbben.[2]
    Hogy miért éppen Kőbányán és miért ilyen hamar sikerült teljesíteni a "járulékos beruházási normatívát", amely bizonyos újonnan felépített lakás- és lakónégyzetméter-szám után előírta a kötelezően megépítendő iskola, közért, orvosi rendelő és kulturális létesítmények (könyvtár, művelődési ház, mozi) számát, máig rejtély. Valószínűleg azért, mert egészen korán tervbe vették. 1958-ban készítették el a rendezési tervet "Kőbánya városközpontjának rekonstrukciójára", s írták ki az építési pályázatot. "A székház és a mozi megépítése az első lépések az úton, melynek során egyik legnagyobb munkáskerületünk központja hosszú, provinciális múlt után korszerű, új városrésszé alakul" - írta a Magyar Építészet-ben az 1962-re elkészült Pártszékház építéséről beszámoló Kiss Albert.
    A BUVÁTI nyerte a pályázatot, Kiss Albert és munkatársai. Lechner Ödön templomával szemben megtervezték a székházat, a mozit, a kultúrházat (a Művelődési központ 1975-re készült el), az új Tanácsot, éttermet stb. (sosem készültek el, a Tanács ügyintéző osztályát egy felvonulási épületből átalakított szomszédos panelben helyezték el).
    A provinciális múlt a falusias régi kis városmagot jelentette. Elavult földszintes házait hagyták lepusztulni, aztán ledózerolták. Úgy átvágták a régi kis utcák szerkezetét, hogy a régi tér azóta sem tud magára találni. Az ötvenes évek közepén megindult nagy lakótelepépítés egyik kiemelt helyszíne érthetően Kőbánya volt. A kerület híres volt nyomornegyedeiről, s arról, hogy még a negyvenes évek végén is a lakások 70 százaléka földszintes szoba-konyhákból állt. Itt építették ki erőltetett menetben a főváros második legnagyobb ipari övezetét, a dél-keletit (az észak-pesti volt Angyalfölddel és Újpesttel az első). A kerület hagyományos sör- és konzervipara mellé telepítették a város második legjelentősebb gyárnegyedét.[3] A nép felemelését, munkához és lakáshoz való jogát zászlajára tűző politikai akarat ezekben a külső munkáskerületekben készült céljait látványosan megvalósítani. Mint másutt, itt is eltüntette a régi városmagot, helyére újat szánt. A lakótelepek felépültek, az új városközpontok ritkán készültek el teljesen. A gigantikus tervek romjai ma is láthatók.
    A Kőbánya mozi modernségének megítéléséhez érdemes egy pillanatra felidézni, miben nyilvánult meg ekkoriban a modernség a város belső részeiben, magyarán: milyen építmények csodájára járhatott akkoriban az utca embere. 1964-ben avatták fel az új Erzsébet-hidat és nyitották meg a felújított Divatcsarnokot. 1963-ban nyílt meg az Astoria aluljáró, 1966-ban az Emke. Az utcát folytató fedett nagy terek a város közepén új találkozópontokat jelöltek ki, idővel kisebb mítoszok, egész szubkultúra épült köréjük. 1970. április 2-án csütörtök délután 2-kor adták át a Deák tér-Fehér út közt az 1-es metró első szakaszát; egy korabeli sajtótudósítás szerint gyermeki boldogsággal mozgólépcsőzik a város, és forintosokat dobál a viteldíjat begyűjtő masinákba. 1972-ben ér ki az 1-es a Déli pályaudvarig. A 2-es metró első szakaszát 1976. december 31-én nyitják meg a Felszabadulás tér-Nagyvárad tér közt, 1980 márciusában jut el Kőbánya-Kispestig, 1981-ben a Deák tértől az Élmunkás térig. A két metróvonal végállomása két oldalról, északon és keleten keríti körbe Kőbánya külső határait, itt nőnek össze a kőbányai lakótelepek a szomszéd kerületek határaira épült lakótelepekkel. Mindkét metróvégállomás 8-10 buszmegállónyi távolságra van a régi- új városmagtól.[4]
    A gyártelepítő, lakótelepeket és metrót építő, a munkástömegeknek munkát adó, lakhatást és munkába járást biztosító hatvanas évek épülete a zömök kocka, a Kőbánya mozi. Nemcsak a ránk maradt fényképei fekete-fehérek, maga a mozi is az. Fekete-fehér és szürke. Galambszürke üveg a burkolata. Súlyos, szigorú, nagy és rideg. Zárkózott. Belül színes. "A földszint menynyezete világoskék festékkel fröcskölt, s tereinek tónusa sötét, részben az emeletet tartó, erezett fekete műmárvánnyal burkolt oszlopok, részben a klinkertéglafal vörös színe, a kisebb üvegválaszfalak fekete öntöttvas tokja s a ruhatári pult fekete műanyag borítása miatt. Az előcsarnok padozata piszkei vörös márványból van, csak árnyalatnyi különbség választja el a téglafal vörös színétől. Az emeleti (nézőtéri) rész a külső homlokzat és a földszint színeit keveri, tehát a székek műburkolata a mennyezeti kékhez hasonul, a függöny és a falburkolat pedig a földszint vörös, kék, sárga színeihez. Villanygyújtáskor - a világítási beruházást Sárkány Imre tervezte - a mennyezet csillagos égre emlékeztetve ontja a fényt, egyszerre csillog a háttér és az előcsarnok üvegfalán, valamint a márványpadozaton. Ez együttes csillogás révén keletkező többszörös tükröződés az épület esti térkontúrjait is kellemesen oldja fel."[5] Nem véletlenül gyújtatták fel a Híradó filmesei a villanyt az előcsarnokban ahhoz a felvételhez! Ez a mozi a fényektől kel életre.
    És szóról szóra megfelelt az 1963-ban 4. átdolgozott kiadását megérő, 3000 példányban megjelenő Filmszínházak üzemvitele című kiadványnak, a moziüzemvezetői és gépkezelői szaktanfolyam szakkönyvének.[6] Az alapos szaktudást felhalmozó könyv "a mozi mint tömegforgalmi kulturális üzem" funkcióiról, rendeltetésszerű működtetéséről szól. Követelményeivel összevetve az új mozi minden tekintetben eleget tesz a nagyobb, igényesebb mozi kritériumainak. Valamennyi kiszolgáló (közönségforgalmi) helyiséget megtalálhatjuk benne: van a) előtere (pénztárcsarnoka), b) előcsarnoka (váróterme), c) ruhatára, büféje, d) egészségügyi mellékhelyiségei, WC-k nemek szerint elkülönítve, orvosi szoba, d) közlekedési folyosói és végül e) nézőtere. Valóban, mintha kottából olvasná az ember, pontosan az előírásoknak megfelelően működik, két pénztára van (ekkora befogadóképességű mozinál ajánlatos), a tömeg akadálytalanul érkezik és távozik, közben pedig kulturált kiszolgálásban részesítik. Mintegy húsz fő biztosítja színvonalasan a napi három előadást. (Bár... Korabeli mozibajárók kitörölhetetlen élménye, hogy a WC-k előterében egyetlen szék volt, s azon egy takarítónő ücsörgött. Az előadások között vécésnénivé vált, árgus szemmel figyelte, hogy az ingyenes WC-ben leteszi-e mindenki a forintot, s személyenként osztogatta a kiporciózott papírt. Soha nem volt a fülkékben vécépapír.)
    Arról nem esik szó, hogy a tervezők ugyan felírták a falra a századvég talpas betűtípusával, hogy Kőbánya mozi, ám a játszott film hirdetésének, festett, fali plakátjának alig hagytak helyet. Mivel "homlokzati tömege 4,80 méterre ugrik előre a földszinti beépítés fölé", teljesen ránehezedik a jobb alsó csücsökbe helyezett plakátra. Csak egészen közelről lehet észrevenni. Később, utólag erősítettek a homlokzat üvegtábláira egy rút neontáblasort, amelyen hevenyészett betűkből hetenként kirakták a műsoron lévő film címét.
    Az említett kötetben olvashatjuk, hogy "az ország városainak és községeinek mozival való ellátottsága immár 99 százalékos". Egy évtized múlva már bevallható, hogy milyen sok állítólagos mozit hoztak létre régi istállókban falóca ülőkékkel, gyanús 16-os vetítőgéppel. Kőbánya mozival való ellátottsága viszont valóban jelentősen növekedett: míg korábban a főváros belső kerületeiben minden 19 000 lakosra jutott egy mozi, Kőbányán egy mozira jutott 34 500 lakos. A lakosság akkor még nem tudhatja, hogy másik kedves moziját, a 680 fős, emeletes Munkást 1973-ban szanálják, a vele átellenben lévő régi Kultúrházzal együtt (azt még a volt Kaszinóból alakították ki), sőt még az utcák is eltűnnek körülötte. S az új Művelődési ház csak 1975-ben épül fel. 
    A későbbiek ismeretében megállapíthatjuk, hogy ez volt az utolsó pillanat, amikor még érdemes volt nagy mozit építeni. 1964-ben a mozi még népmozi volt, tömegek szórakozása. Nemigen volt más. Az 1958-ban indult kísérleti televízió 1960-ban jut el ötödik adásnapjához, és csak 1968-ban ér el a hatodikhoz, a péntekhez, hogy aztán még majd húsz évig megtartsa a hétfői szünnapot, amikor boldogan moziba mehetett az ország, mert úgysem mulasztott semmit a tévében. A 2. műsor is csak 1973-ban indul (Angliában ekkor már három műsor van, s az egyik színes.). A tévé 1962-ben még csak heti 25 órányi műsort sugároz. 1960-ban mindössze 60 000, 1964- ben viszont már félmillió előfizetője van (50 ft/hó). Kezdi kitalálni népművelő és népszórakoztató műsorait. Az utóbbiak közé tartozik A Tenkes kapitánya, az első hazai gyártású kalandfilm-sorozat, ez 1964-ben indul, és kétrészes mozifilmet is összevágtak belőle, az 1962-ben először megrendezett nyilvános tehetségkutató verseny, a Ki mit tud?, és az 1966-os első Táncdalfesztivál.[7] Az otthonokba beköltözött házi mozi nagy csoda, családok és szomszédok együtt nézik, még épp hogy csak kezdi leszoktatni a tömegeket a moziról. Egyébként pedig "szocialista társadalomban a televízió a mozinak nem verseny-, hanem fegyvertársa a lakosság kulturális színvonalának emelésében" - írta az optimista moziüzemi szakkönyv is.
    1962 végén 350 000 motorkerékpár és 40 000 gépkocsi volt személyi tulajdonban. Kőbányán is még jórészt lovaskocsik fuvarozták a téglát, szenet, szódásüvegekkel teli ládákat. Sokan jártak biciklin. (A pártházba összesen két garázst terveztek.)
    A közönség persze a Kőbánya moziban is csak azokat a filmeket láthatta, amelyeket a kizárólagos jogú állami forgalmazó cég megvett számára. De 1957 végétől egyszer csak megjelentek a mozikban az 1948-ban egy pillanat alatt eltűnt nyugati filmek, s kialakult a mozistatisztikai jelentésekben a magyar, szovjet, népi demokratikus mellett az "egyéb" kategória. Az arányokra sokáig szigorúan ügyeltek, a behozott filmek kellőképpen megszűrt bohóságok, jól nevelt krimik, ártatlan kosztümös filmek voltak. A moziknak nem alakulhatott ki arculatuk, a moziüzemvezető a központilag "leosztott" filmek vetítését vezényelte le üzemszerűen, de a mozisok mindig tudták, mire megy be a közönség, s minél több vígjátékért, kalandfilmért, történelmi filmért nyúzták a Filmátvevő Bizottságot. A központ is igyekezett kedvezni a nézőknek, a szocialista demokratikus forrásokból is egyre inkább a könnyedebb darabokat hozták be a "vonalasok" helyett - ó, azok az NDK-s indiánfilmek és musicalek! -, s a magyar filmeket is igyekeztek jól időzíteni és teríteni.
    Az "egyéb" kategória megjelenéséig, s utána még jó ideig sok magyar filmet nézett meg a közönség. Szűkös kínálatból választhatott, a szovjet és a népi demokratikus helyett a hazai terméket részesítette előnyben. Amint a negyvenes években is az futtatta fel a hazai filmgyártást, hogy az amerikai, angol és francia filmeket kitiltották a hazai mozikból, a szocializmus első évtizedeiben is valami hasonló történt. Akkor az üzlet, ekkor a politika szabályozta a filmek műfaji összetételét. A hatvanas, hetvenes években már egyértelműen (ha van ilyen) ideológiától mentes közönségszórakoztató filmeket is gyártottak itthon. Ezt tükrözik a káprázatos nézőszámok. (Érzékeltetésére magyar filmek adatait közöljük, mert ezek nyomtatásban is megjelentek - valamennyi 1948-tól bemutatott film összesített nézőszáma és bevétele 1976-ig[8] -, s mert olvasóink jobban ismerhetik ezeket a filmeket, mint más korabeli darabokat.)
    Az 1965-ben bemutatott Várkonyi-tablót, A kőszívű ember fiai I-II-t 1976-ig 4 millió 164 ezren látták, 16 milliót fizetve a jegyekért; az 1966-os Egy magyar nábob-ért és Kárpáthy Zoltán-ért 3 millió 344 ezren fizettek 15 millió 231 ezer Ft-ot, és az 1968-as Egri csillagok I-II-ért 3 millió 767 ezren fizettek 17 millió 266 ezer Ft-ot. (A magas bevételek nem felemelt helyárat, hanem a két részt jelzik.) Az utóbbi két filmet karácsonykor mutatták be. Később is igyekeztek igazi sikerfilmet beütemezni karácsonyra. 1971-ben jött Szinetár Miklós Csárdáskirálynő-je. Keleti Márton 1973-as operettjét, a Bob herceg-et még nyárra tették, 2 millió 393-en nézték meg 1976-ig, 6 millió 633 Ft-ért, az 1974-es Csínom Palkó-t már karácsonyra hagyták, 2 millió 434-en látták, 6 millió 482 ezer Ft-ért. (Valamennyi idézett film egyik premiermozija a Kőbánya volt.)
    A hatvanas években még volt értelme a "kerület mozija" kifejezésnek. A külvárosokban lakók jelentős része a lakhelyéhez közeli munkahelyen dolgozott, ott járt iskolába, moziba is főleg oda járt. Nem volt még havibérlet (1969-ben lett), a munkába busszal-villamossal utazók hatnapos hetijeggyel utaztak (amit naponta lyukasztott a kalauz, aki a bérlet megjelenésekor tűnt el a járművekről). A pár forintos mozit drágította volna a buszköltség, kevesen tették meg az egyórás utat, "be" a városba és vissza, egy moziért. Különösen, ha a kerületnek volt premier-, azaz bemutató mozija, ahol ugyanazt a filmet mutatták be, mint a belvárosban. A heti 3-4 új film az említett kategóriákat követte (m., sz., nd., egyéb), s a műsorosztók a szakma régi szabályai szerint igyekeztek a legnépszerűbbnek  ígérkező filmeket a legnagyobb mozikba tenni. Intézményes pártünnepek idején esetleg konghatott a mozi, de egyébként senki sem volt a saját prémiumának ellensége, ami többek közt a bevételtől is függött. A kópiákkal is okosan kellett gazdálkodniuk. Zsonglőrmutatványokat végeztek. Egy-egy új sikergyanús filmből 2-3 kópia jutott a fővárosra. "Pendliztették" őket: motoros futárok rohangáltak velük tekercsenként a mozik között. Ha a futár véletlenül elakadt, a közönség morgott, de kivárta, amíg megérkezett. (Nota bene: ritkán akadt el.) A hozom-viszem járat pedig a délelőtti filmeket szállította a délutáni moziba. A legtávolabbi mozikat, az erzsébeti Tátrát és a csepeli Táncsicsot még így is nagyon nehéz volt ellátni.
    Minden korosztály járt moziba, társadalmi hovatartozástól függetlenül. A 30-40 évesek és a 60-on felüliek ritkábban moziztak. A film közönségének nagykorúságát jelzi, hogy a mozibajárási szokásokat felmérő kérdőívek ekkor még 20 évestől kezdték az életkori kategorizálást. A film még nem volt ifjúsági kultúra. A közönség ugyanolyan bamba és lelkes jóindulattal mozizott, ahogy ma tévét néz. Ha a heti film nem volt nagyon jó, attól még a következő héten is elment a moziba, bízott benne, hogy az majd jobb lesz. A felmérések szerint a közönség fele egy héten egyszer, negyede kétszer ment moziba.
    A családok együtt jártak moziba. Belefért a költségvetésbe, hogy hetente egyszer az egész család elmenjen. Ennek feltétele persze az olcsó mozijegy volt. A mozi, a könyv, a színház és a hangverseny a kilencvenes évekig olcsó maradt. Még a nyolcvanas évek végén is 14-15 Ft-ra jött ki a mozi átlaghelyára. Még olcsóbb volt a diák- és a nyugdíjas bérlettel vett jegy. Ezekkel a legjobb helyeken lehetett ülni a legolcsóbb helyáron. Ki ne feledjem: a mozikban három ár volt, a legolcsóbb az első 3 vagy 5 sor, a középáras az utolsó 3 vagy 5 sor, a legdrágább a középső rész. A mozijegyeket sorra, székre adták ki, az ár sosem szerepelt rajtuk. Sokáig állandó volt, aztán 10-20-50 fillérekkel emelkedni kezdett. A hetvenes években tovább bonyolódott a rendszer, az A, a B és a C kategóriás filmek szerint is változhatott. Az A kategória külön támogatást jelentett: a mozi prémiumot kapott a vetítéséért, és alig vagy egyáltalán nem kellett érte kölcsönzési díjat fizetnie a Moképnek. A C kategóriás filmekért külön járulékot kellett fizetni, később egyenest giccsadóval sújtották. Még 1990-ben is a bevétel 38 százaléka a kölcsönzési díj, plusz 10 százaléka "kulturális járulék" - ezt becézte a szakma "giccsadónak".
 

    A hatvanas évektől viszonylag kevés magyar film készült ezeknek a kerületeknek a lakóiról. A világhírűvé vált magyar új hullám inkább a falu képeiben fogalmazott látványosan és érzékletesen, és értelmiségi témákat boncolva faggatta jelenét, múltját, fürkészte jövőjét. A társadalmi komédiáknak, erkölcsrajzoknak átláthatóbb helyszíneket kínált a kisváros vagy a falu. Kevés film készült a külvárosok lakóiról, s ha igen, a bennük szereplők szinte sosem jártak moziba. A filmeken a csellengő, kallódó fiatalok, a szerelmespárok és az értelmiségiek jártak moziba. (Mellesleg a mozi elég nehezen fényképezhető tér, üresen a legizgalmasabb, ha teli van, oly banális! Nincs annál unalmasabb fényképsorozat, mint ha egymás mellé rakjuk a nagy díszbemutatók zsúfolásig teli nézőtereinek képeit vagy ugyanezt a Filmhíradó kockáival tesszük meg!)
    Az ötvenes években hősköltemények születtek a munkásosztályról, a hatvanas években inkább legendák, a hetvenes évek végére szociográfiai-pszichológiai elemzés tárgya lesz a lakótelep, a valóságot pedig a dokumentaristák kezdik faggatni. Azért szólt róla néhány - jobb híján így mondanám - melankolikus, anekdotikus film is. 
    Gyarmathy Lívia Ismeri a szandi-mandit? című darabja (1969) új stílust, világlátást hozott a magyar filmbe, máig érvényes külvárosi történetet mondott el hitelesen, érzékenyen, tündéri könnyedséggel, és megteremtett két izgalmas korabeli nőalakot. Egy nyári napon két nő áll munkába a gyárban. Egy gimnazista kezdi a nyári gyakorlatát, és egy harmincas nő újra ide jön dolgozni. A maflácska Juli - Schütz Ila első és máig legjobb filmfőszerepe - teljesen értelmetlen feladatot kap: rajzolja le a gyár csöveit. Nagyon akar dolgozni, a végére jár. Közben megismerkedik a gyárral, a dolgozókkal és tétován veszi észre, hogy itt mindenki mással foglalkozik. Működnek a gépek, termel a gyár - valamit -, de mindenki valami mást csinál, az egyik fiú nők után futkos, a másik ipari kamerát szerel, a főmérnök a hajómodelljét építgeti. Fél kézzel elvezénylik a gyárat is, katasztrófahelyzetben pedig kiderül, hogy nagyon értik a dolgukat. Juli csodálkozva és akadozva nyilvánosan bevallja a nagyvilágnak, hogy ő valami többet, nagyobbat, fényesebbet vár az élettől, nem ezt a toporgást, lagymatag tocsogást. A másik nő, Piroska - Soós Edit káprázatosan sokszínű, felülmúlhatatlan alakítása - mindezt már pontosan tudja. Vándormadár, végigjárta a budapesti gyárak zömét, s újra itt kötött ki. Külvárosi bombanő, "ismeri a dörgést" - a rendszert, a gyárakat és a férfiakat -, azt is tudja, mit akar az élettől. Konkrét dolgokat: lakást, munkahelyet, megbecsülést, felnevelni a fiát és megszabadulni lumpen családjától. Okos, gyorsan tanul, leteszi a balesetvédelmi vizsgát, élelmesen kiszúrja a lehetőséget, hogy itt házmesterlakást lehet szerezni, s hogy ehhez kit kell befűzni. Harsány, vidám, játékos, nagyon megtanult már visszavágni, vadul védekezni. Próbaidőre veszik fel, a gyár csöveinek lefestését bízzák rá. Ő is elkészül a feladattal. Lenézik, átverik, kihasználják, becsapják. Azért egyik nő sem adja fel. Mindketten újrakezdik. Melankolikus a történet, de cseppet sem szomorú a film. Nagyon erősek ezek a lányok, nagyon akarnak. Döbbenetesen őszinték. Nagyon szeretnék megmozdítani ezt a tunya, lomha világot.
    A film emlékezetes jelenete, amikor Piroska kikezd a csapossal. Nincs egy neki való férfi sem a gyári mulatságon kornyadozó társaságban. Faggatni kezdi a csapost: Magát én ismerem. Ugyanis én mindenkit ismerek. És sorolja a gyárakat, először kacér csábítással, aztán tompa monotonsággal, mint egy litániát. "Kistext? Hungária? Házgyár, 18-as Építők, 21-es Építők? Takarítóvállalat, Konzervgyár, troli? Nagyvásártelep, Kispesti bőr, Lőrinci tégla. Chinoin, Gubacsi, Kenderjuta. Kénsavgyár, Tétényi sertés, Gombgyár. Hulladékfeldolgozó, Drasche, Kőbányai sör. Philaxia, Növényolaj, Jutex, Medicor". Híres-fényes gyárak nevei. A számára kiszabott élet-tér. A csapos (Böszörményi Géza, a film írója) meg csak törölgeti a pultot. Bármelyik lehetne. Mind ilyen. Ide azt a féldecit! A csapos erre sem szólal meg. Mindegy, hogy helyesli, nem helyesli. Láthatóan érti.
    Kőbányán vették fel a gyárjeleneteket és a bányatavaknál játszódókat is. A tavakból már csak egy maradt, körülötte lakótelep épült.
    Szerényebb film, ám kortörténelmi dokumentummá vált Bácskai Lauró István 1971-es filmvígjátéka, a Nyulak a ruhatárban. Abban a régi kultúrházban futkároznak a nyulak, amelyet a Munkás mozival egyidőben szanáltak. Ez az épületbelső már csak ebben a filmben látható, a környékbeli utcák sajnos alig látszanak, mivel többnyire éjszakai felvételeken szerepelnek. Teljes egészében megvan viszont ma is a kis Kápolna-tér, amelyen az Apukát játszó Páger Antal biciklizett. A 36-os villamos végállomásának csak a helye és a sínei vannak ott, a BKV 1999-ben megszüntette a vonalat. Nem pusztán Kőbánya mozgóképes megörökítése miatt érdekes a film. Anekdotikus stílusban, régi vígjátékpatronok megújításával próbált szelíden oktató történetet mondani a kor visszáságairól. Főhőse Apuka, a pár száz forintokat kölcsönző és mindennel üzletelő külvárosi uzsorás. Ebben a filmben a történetnek és a figuráknak megfelelően mindennek kimondják az árát. Innen tudható, hogy a friss diplomás népművelő 1600 Ft-ot keres havonta, és 300-at fizet Apukának az albérletért. A trafik bérletéért havi 1500-at fizet Apukának a vak öregasszony, aki a nyalókát 1 forintért, a Kossuth cigarettát 3,50-ért adja (hatósági áron). Az utcaseprő 100-ast kér kölcsön elsejéig, és letétbe ott hagyja a lapátját, majd a műfogsorát. Apuka nyulakat nevel, s a kifőzdés ebből készíti a rántott bárányt. Unokáját, Nyugaton turnézó lányának fiát nem engedi iskolába, szüksége van rá az otthoni üzleteihez, pedig a lány havi 1000-et fizet a gyerekért havonta. Az apró stiklikkel - no meg akár feljelentéssel is - élő, mindenben üzletet szimatoló öreg alakját a régi bohózatok fösvényéből, az életre való kópéból és a szocializmusban hol elítélt, hol bátorított, önállóságra, gyarapodásra törekvő (kabaré)figurából gyúrta össze Polgár András. A női főszerep ezúttal is Schütz Iláé, ő játssza az öreg lányát (aki mindig alkoholban mos, mert az olcsóbb, Apuka így spórol a mosóporral), aki megpróbál a fiatal népművelőbe kapaszkodva kijutni a filléres-kicsinyes hétköznapi rabságból. Csakhogy Apuka halála után a fiút megrészegíti az örökség (negyedmillió és az ékszerek), otthagyja a kultúrházat és beáll a pénzt hajszolók közé. A lány továbbra is alkoholban mos, ám egyszer mem figyelmezteti a férjét, hogy ne gyújtson rá. A toldott-foldott ház kacatostul fölrobban. Vígjátékban illetlenség katasztrófával állni bosszút a zsákutcába jutott életért, a befejezés nem illik a filmhez, sajnos a sok, szociográfiailag pontos megfigyelés sem áll össze igazán érvényes történetté, és még a legjobb színészek sem töltik meg lélekkel a figurákat. Korszaktudósításnak azonban ma is érthető a film, remek motívumvadászatra ad lehetőséget. A telek, ahol Apuka filmbéli háza állt és fölrobbant, ma is üres. Talán valamelyik közeli lakótelepre költöztek a lakói. A téren nincs nagy élet. Bezárt, tönkrement a Sörkert, s jó 10 éve a Csajkovszkij kertmozi sem működik a Csajkovszkij parkban (a régi Dréher sörgyáros villájának parkjában).
 

    Most akkor ugranék vagy 15 évet - a Kőbánya mozi történetébe mégsem illeszthetem bele a teljes magyar külvárosi film történetét. A hetvenes években kibontakozó dokumentum-, dokumentarista film, dokumentarista játékfilm (megannyi sokat vitatott kategória) időnként elmondott fontos dolgokat, de a premierjüket sosem a Kőbánya moziba tették a műsorosztók. Témánkra ebből annyi tartozik, hogy közöljünk egy siralmas jegyzéket, mint fogyott el a közönség a moziban. 1960 volt a nagy év, amikor minden magyar állampolgár évente 14-szer ment moziba, 1988-ban már csak 6,34-szer, 1999-ben pedig 2,1-szer. Még jött a rock, a pop, az útlevél, először csak "Cseszkóba", aztán már Krakkóba lehetett menni vele, ahol sokkal jobb filmeket játszottak a mozik, mint itthon, aztán Párizsba, Londonba. Aztán a nyolcvanas évek elején jött a videó, és akkor nézett meg az ember - meg a család - egy filmet, amikor akarta. Közben a magyar szórakoztató film öregjei elmentek, utódaik pedig már nem tudtak tömegeket csalogatni a mozikba. Mi is volt az utolsó nagy magyar kasszasiker 1989 előtt? 
    A filmgyártás-forgalmazás-moziüzemeltetés hármasának állami monopóliuma állami dotációból működött. Legelsőnek a piachoz legközelebb álló rész, a forgalmazás és a moziüzemeltetés szabadította fel önmagát.
    1987-ben megszűnik a Mokép forgalmazási monopóliuma, többé senki sem ellenőrzi, milyen filmeket hoznak be az országba. Új forgalmazó vállalkozások alakulnak, az amerikai cégek - amerikai-magyar vegyes vállalkozások formájában - harcba indulnak a piacért. A Főmo, a Fővárosi mozikat üzemeltető vállalat átalakul Budapest Filmmé, az állami mozik tulajdonosa a Budapesti Önkormányzat főpolgármesteri hivatala.[9] A kezelő a Budapest Film. Ismeri a hálózatot (1983-ra végre elkészült a Főmo budapesti mozikatasztere), ismeri a mozik állapotát, tudja a kihasználtságot, nála van minden statisztika. Számításokat végez, s a mozik egy részét bérbe adja az újonnan alakult forgalmazó vállalatoknak. Ezeknek mozi kell, hogy teríteni tudják a filmjeiket, visznek mindent, amit adnak. Az első körben a külvárosi moziktól szabadul meg a Budapest Film. A Kőbányát 1990 júliusában az Intercom veszi bérbe. A mozi tovább működik, ugyanazok dolgoznak benne, régi Főmósok, n4, f6, h8, az előadásokat továbbra is megtartják. Az 1988-ban alakult Intercom amerikai érdekeltségű vállalat, üzleti szempontok vezetik, a magyar filmhez nem sok köze van. Elsőként tér át számítógépes regisztrációra, például számítógépes jegyeladásra. Pénztári slejfniket adnak mozijegynek, mint a közértben!
    Az ország zabálásig eszi magát amerikai filmekből, igyekszik behozni minden lemaradást, s minden újdonságot a világpremierrel egyidőben megkap. Néhány év múlva "tömkom" szakokon külön el kell magyarázni a diákoknak, hogy is volt az, hogy egy-egy filmet a készülése után tíz-húsz évvel mutattak csak be Magyarországon, s hogy mondjuk előbb ismertük Belmondót Cartouche-nak, mint a Kifulladásig főhősének. Közben megrázó dolgok történnek. Filmgyárakat lebontanak, eladnak, nyugdíjba küldik a rendezőket, elbocsátják a filmgyár dolgozóit, szakmák szűnnek meg.
    1990-ben elmarad a Filmszemle, de még 41 állami mozi van Budapesten. (A szakszervezetek, gyárak átalakulásukkor elsőként a mozikat zárták be - a budapesti mozik jelentős százaléka társadalmi kezelésben volt -, aztán a művelődési házakat, könyvtárakat.) 
    Ijesztő statisztikák látnak napvilágot. 1993 decemberében 1990-hez képest 48 százalékra esett vissza a nézőszám. A magyar filmeké 42 százalékra. 1993-ban 52 százalékkal csökkent az országban a megvett mozijegyek száma, s az összes néző 3,6 százaléka váltott jegyet magyar filmre.[10] Aztán kezdünk feltápászkodni, igyekszünk újratanulni a játékszabályokat, mégiscsak készülnek filmek, és megint hatalmas sikert arat egy magyar film, Koltai Róbert Sose halunk meg-je. 1991 januárjában mutatják be, egy év alatt 209 790-en nézik meg. 1997-ben pedig Tímár Péter Csinibabá-ja visz be a mozikba 501 519 nézőt. És megint fényes számokat lehet mutogatni. Hogy a közönségfilm sikere milyen hatással lesz a magyar film további sorsára, még nem lehet pontosan látni. Hogy régi értelemben vett művészfilm szól-e még valaha megint akkorát, mint régen, azt sem lehet megjósolni. Az első nagy mozibezárási hullám idején csak keseregtünk, de elhittük a piac diktátumát, most, a maradék felszámolásakor megint nem sok minden történik. Bár kezdik elismerni, hogy egy kis ország filmgyártása ugyan nem lehet rentábilis, de azért még működtethető, s hogy a moziparkra jobban oda kéne figyelni, és nem engedni, hogy a hazai filmek a legkisebb mozikba szoruljanak. Megépültek a bevásárlóközpontok, s bennük a soktermes mozigyárak. Majdnem biztos, hogy a közönségnek az a része, amelyik régen a kerületi moziba járt, átszokik ezekbe. Egyrészt, mert ezek tényleg a nagy lakótelepek mellett épültek fel, helyben vannak, másrészt, mert új világ, új életforma, új értékek fejeződnek ki bennük. Az, hogy rút barakkok, és bármikor lebonthatók vagy átépíthetők bármire, ami még divatosabb, senkit sem érdekel. Hogy mit vetítenek bennük, az sem. Hogy mennyiért, azt sem szabályozza senki, pedig alattomosan viszik föl továbbra is a helyárakat. És az is biztos, hogy a régi külvárosi mozikat teljesen a sorsukra hagyták. Na de térjünk vissza a mozinkba.
    Miután átvette az Intercom, 1990 táján néha még betévedtem oda. Többnyire csak egy pénztár működött (ez nem lepett meg, egy ideje már így volt, sőt, előfordult, hogy ha a bal oldali pénztár működött, mindenki bal oldalt ült, s csak azok árválkodtak a jobb oldalon, akik előző nap vették meg a jegyüket a jobb oldali pénztárostól.) Patyolattiszta volt a mozi, semmi sem változott benne. Csak a mozdítható dekoráció. Az viszont maga volt a stílustörés. Azóta rájöttem, miért: a multiplexek dekorációs kellékeivel díszítették fel a mozit. Amerikai filmekben látott filmhősök óriási kartonfigurái ácsorogtak körben a büfénél az előcsarnokban, és sosem látott méretű és nyomásminőségű hatalmas amerikai filmplakátok voltak kiaggatva eredeti angol nyelven. Ezen legalább röhögni lehetett. Az előcsarnokban és a nézőtéren egyébként minden a régi volt, a világítás, a burkolat, a székek (a régi műbőrhuzatot a mozi felépítése után 15 évvel elvégzett nagy karbantartáskor kárpitra cserélték). Ekkor viszont már sok szék föl volt hasogatva és ugyanúgy kibelezve, ahogyan a külvárosi autóbuszjáratok ülései. Kicsit hűvös volt, gyengén fűtöttek. A mozi a bejárattól az előcsarnokon át a nézőtérig egyetlen légteret alkot (1987-től a fűtésszámla is egyre komolyabb tétel lett a mozik háztartásában is). Ha a későn jövők rosszul húzták be maguk után a függönyt, nem pattant fel idegesen egy jegyszedő néni, hogy összecibálja. Kevesebben dolgoztak már a moziban. 
    Aztán az Intercom 1998 októberében visszaadta a bérletet a Budapest Filmnek. Beszállt az új multiplex építkezésekbe, saját, racionálisabban működtethető mozikat szerzett, nem volt már szüksége a Kőbányára (és a többi, 1990-ben kibérelt külvárosi mozira). Még bérbe vette a mozit egy Kft., a bérleti díjjal és a közüzemi tartozásokkal azóta is tartozik a Budapest Filmnek és a szolgáltatóknak, de nagyon gyönge eredményeket ért el. 1999 áprilisában végleg bezárt a Kőbánya mozi. A Budapest Film most árulja. 30-40 millióért. 15-ért épült. Bezárva is sok vele a gond: gyakran szól esténként a riasztó, visít, amikor újra és újra be akarnak törni a moziba. Törnek a galambszürke üvegtáblák is. 
    A mozi bezárását a közönség elfogyásával magyarázzák. Túl nagy az üzemeltetés költsége, nem tudja behozni a kinyitás költségét. Holott 1992-ben
183 951 néző fizetett benne a jegyéért 15 703 015 Ft-ot, 1993-ban 181 445 jegyet vettek benne 23 276 250 Ft-ért, 1994-ben 197 425 jegyet adtak el
35 177 650 Ft-ért, 1995-ben 179 944 jegyet 40 959 780 Ft-ért, 1996-ban 152 227 jegyet 43 783 270 Ft-ért (az 1997-es adatokat nem találtam meg). 1998-ban, október 31-ével bezárólag 68 499 jegyet adtak el 25 732 050 Ft-ért, novemberben és decemberben 7184 néző fizetett 2 820 800 Ft-ot a jegyéért (az 1999-es adatok még nem állnak rendelkezésemre). 1992-ben három magyar filmet játszottak 3428 nézőnek, 24 előadásban, 236 680 Ft-ért, 1993-ban kettőt, 21 előadásban, 1335 nézőnek, 135 500 Ft-ért, 1996-ban megint kettőt, 2 előadásban, 350 nézőnek 3 500 Ft-ért.[11]
    Megváltoztak a mozibajárási szokások, funkcióját vesztette a kerületi mozi - mondja egyszerűen a forgalmazói szakzsargon. Rettentően megdrágultak a mozijegyek (is) - mondjuk néhányan. Elszegényedett a kerület. Ez is tény. A gyárak nagy részét bezárták, feldarabolták, lebontották. Öregszik a kerület, öregszenek a régi, kertes házak lakói. Az olcsó bérházak lumpenesednek. Az új beköltözők drága szép házakat építtetnek és családonként két kocsijuk van. Gyerekeik nem a kerület iskoláiba (és mozijába) járnak. A lakótelepeken továbbra is laknak. A szociológusok biztos tudják, hogy gyárak helyett hova járnak dolgozni, s miféle osztályt, réteget (nem) alkotnak. A régi-új városközpont két áruháza közül a Szivárványból először Olcsó áruk boltja lett, aztán kicsit leégett, majd bezárt. A Centrumot felszabdalták, ketrecekre osztották, és bérbe adták kiskereskedőknek. (A szomszéd kerületben, Kispesten virágzik az elég drága Centrum.) 10 perces villamosútra van a város egyik híres "kínai piaca", az olcsó Kőbánya-Bazár. Az elsők közt ment tönkre a Patyolat. Bezárt az Aranypók. Röltex még van, vagy már csak a felirata az? Nincs egy rendes vendéglő. Borpince még van, a panelházak aljában olcsó borkimérések működnek. Nincs egy rendes kocsma.
    Nemcsak a szegénységgel van itt baj. Szétcsúszott a "Főtér". A modern városközpontot elméretezték. A Kőbánya mozi elé 1975-ben felépítették a Művelődési házat, de a lebontott Makkhetes helyett például nem építettek már új vendéglőt. Csak tízemeletes házakat és széles utakat. Ez a tömb a közlekedés átszervezése folytán két villamosmegállóra és 3 rövid buszmegállóra került a félig felépített újtól. A buszvégállomást a régi Kőbánya-Alsó nevű vasútállomás mellé tervezték, óriási forgalommal számoló, bonyolult felül- és aluljáró rendszerekkel kötötték össze az állomást és (1980-ban) a kockaudvar-szerű új bevásárló központot. A felüljáró már egy ideje életveszélyes, részben lezárták. Az irdatlan méretű aluljáróba bizonyára virág-, újság-, könyvesboltot, a belvárosi aluljárók nyüzsgő életét álmodta bele a tervezői fantázia. Soha egy bolt nem nyílt meg benne, csupasz, kihalt betonbunker. Megépülése pillanatában omladozni kezdett. Félős nyugdíjasok nappal lemerészkednek, de a gyér forgalomban szinte mindenki szabálytalanul a felszínen megy át a túloldalra. Este igazi életveszély az aluljáró. A szétcsúszott "Főtér" felső és alsó sora közt félig megépült egy sétálóutca, amelynek másik oldalán ma is óriási gödrök tátonganak. Két nagy panelház alapját megépítették, ám évtizede nem jutottak tovább. Az önkormányzat remélte, hogy valaki majd irodaházat húz fel az alapokra. De mire építene ide valaki irodaházat? Még mindig árulják, bár legutóbb azt írta a kerületi lap, hogy talán mégis inkább parkosítják, és valamelyik belső, még megmaradt, régi utcában alakítják ki az új főteret. A mozit a felvégen árulja a Budapest Film, az Önkormányzat a középső telkeket, a közlekedés végállomása továbbra is az alvégen van. Mikor lesz - és lesz-e valaha - ebből megint működő tér?
    A felvég ápolt és gondozott. A Gimnázium még válogat a diákok között (ott indította be Budapesten az elsők között a tömegkommunikáció szakot egy lelkes tanár), működik a zeneiskola is, vagy 30 év után a Lechner-féle templomról is lekerültek az állványok, gyönyörűen restaurálták, mellette az Önkormányzat régi épülete is csinos. A Művelődési ház működik, két éve tatarozták. Színházterme filmvetítésre alkalmatlan, vendégtársulatokat fogad, bérleteket ad ki. Benne székel a kerület központi Szabó Ervin könyvtára. Sajnos túl közel van a mozihoz, hogysem az átvehetné némely funkcióját. A park szép zöld, a tér rendezett. De a moziban jó ideje nem gyullad ki sem a vetítőgép fénynyalábja, sem az előcsarnok táncoló fényei. Sötét és komor. Nem messze egy benzinkút zöld fénye világít, az úton csak az óriásplakátok vannak tisztességesen megvilágítva. Kőbánya-Felső és Kőbánya-Alsó még megmaradt boltjainak neon cégtáblája többnyire már nem aktuális. Leszerelték, átragasztották őket, az új cégérek olcsók és igénytelenek.
 
 

Utóirat

    Igazából sohasem szerettem a Kőbánya mozit. A Munkást szerettem és a Kölcseyt Kispesten, azt is szanálták, amikor ott is lakótelepet építettek. Túl nagy, túl rideg, túl szabályos, szigorú mozi volt a Kőbánya. Ráadásul majdnem szemben a gimnáziummal. És az összes környékbeli mozi közül ez volt a legdrágább. Bár megesett, hogy egy filmet először itt néztem meg egy héten 2-3-szor, két hét múlva meg a Kölcseyben szintén 2-3-szor. Aztán, ha fél év múlva, két év múlva megint fölbukkant valahol a moziműsorban, utánamentem. Ha kellett, Újpestre, Csepelre, meg persze "be" a városba. 
    Van, aki kocsmák szerint ismeri a várost, vagy sportpályák, uszodák, áruházak szerint. Én mozik szerint ismertem meg. Mostanában néha eltévedek.
 
 
 

[1]Fővárosi Moziműsor, VII. évf., 34. és 35. sz.

[2]A fővárosi mozik műszaki helyzete. FŐMO, 1983. december 31.

[3]Dr. Szalai György: Kőbánya története. Budapest főváros X. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1970.

[4]Budapest Enciklopédia. Corvina, 1981.

[5]Szíj Rezső, in: Művészet, 1965. január, 24. old.

[6]Filmszínházak üzemvitele, szerk.: Kálmán Róbert. Szerzők: Gergely Róbert, Kálmán Róbert, Peregi Gyula, Simonyi Vilmos. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1953.

[7]Lévai Béla: A rádió és a tv krónikája. 1980, 1987.

[8]Tárnok János: A magyar játékfilmek nézőszáma és forgalmazási adatai 1948-1976. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum és a MOKÉP közös kiadványa, Bp., 1978.

[9]Filmévkönyv 1990. Magyar Filmintézet, 1990.

[10]Reichenberger János: A magyarországi mozihálózat alakulása 1990-1993 között. In: Mozi-infó, A Mozisok Országos Szövetségének Tájékoztatója 1995. 1. sz.

[11]Művelődési és Közoktatási Minisztérium Film és Video Főosztály adatbázisa.
 
 

EPA Budapesti Negyed 31. (2001/1)