SZŰTS ZOLTÁN: A blogok és a szerzőség viszonya
A blog egyszerre lehet publicisztikai műfaj – a civil vagy professzionális újságírás – eszköze, de egy univerzális médiafelület is, mely műalkotások, szépirodalmi szövegek hordozására alkalmas. Amíg például a közösségi oldalak üzenőfala ma már a sok személytelen, gyakran alkalmazások által generált közlés miatt alig igényli a szerző jelenlétét, addig a blogfelületen létrehozott műalkotások továbbra is erősen kötődnek a szerzőhöz, annak ellenére, hogy a közösségi tartalomlétrehozás dimenziójában jelennek meg. Cikkemben az irodalmi blogok és a szerzőség kérdéskörét vizsgálom, ugyanis az a feltevésem, hogy a világháló közegében létrehozott szépirodalom sajátos, igen ambivalens helyzetben van, és nehezen képes elszakadni a szerzőcentrikusságtól.
A magyar nyelvű, csak világhálón olvasható, és az adott kontextus funkcióit, a linkelést, a multimédia beágyazásának és az olvasók szövegírásba való bevonásának lehetőségeit kihasználó szépirodalmi szövegek tömeges elterjedése az 1990-es évek végén kezdődött. Az akkor született műveket az olvasók egy szűk tábora, talán még az újdonság erejének hatása alatt, de igen pozitívan fogadta. Farkas Péter korszakalkotó műve, a Gólem 1997 és 2005 között nyilvánosan íródott a világhálón. A Gólem egy laza térbeli hálózatba épül, és valamennyi pontja összeköthető egymással, ami szabad mozgást biztosít az olvasónak a szövegben. A kezdőlapon a szerző a következő használati utasítást mellékeli: „A Gólem leglényegesebb módszerbeli jellemzője: hipertextuális hálózatban írható és olvasható. A hálózatosan épülő hipertext a szöveg virtuális terét alkotja és egyben nyitottságának feltétele. A számítógép maga a leghétköznapibb értelemben vett szerszám szerepét játssza. A szöveg olvasását célszerű az Előtérből indulva kezdeni, és a linkek sorrendjében haladni úgy, hogy azonnal végigjárjuk az egyes linkek által befelé megnyíló kapcsolási sorozatot (Szűts Zoltán, 2009: 49).
Nem egy olyan kísérlet zajlott, melynek során ismert írók belekezdtek egy online regénybe, hogy annak szálait a nyomtatott szövegek esetében még passzív olvasók írhassák tovább, miközben a világháló demokratikus tulajdonságainak köszönve hirtelen szerzővé léptek elő. Az az átütő siker azonban, mely például az online portálok, újságok, a közösségi oldalak, vagy videómegosztók esetében ma egyértelműen megfigyelhető, az online létező irodalmi alkotások esetében úgy tűnik, egyelőre elmarad.
A jelenben is születnek blogregények, melyek egyik fő jellemzője, hogy a szerző beavatja az olvasót, a felhasználót az alkotás folyamatába, az eddigieknél nagyobb interakciót biztosítva számára. Ennek oka, hogy a művek immár a közösségi média közegében születnek, melynek legfontosabb tulajdonságai az azonnaliság és az olyan típusú tartalomlétrehozási lehetőség, melynek köszönve a befogadóból minden eddiginél könnyebb módon szerző lehet. Anélkül, hogy e tekintetben a legcsekélyebb mértékben is jogot formálnék az egyértelműség látszatát keltő megoldási javaslatra, szeretném megvizsgálni a szerző fontosságát vagy éppen háttérbe szorulását, valamint a közeg biztosította lehetőségeket, melyben az alkotások létrejönnek. Ezek az alkotások természetüknél fogva nyomtatott változatban nem léteznek, elérésük pedig a világhálón bárki számára ingyenes.
A hipertext-recepció egyik közismert megállapítása, hogy a linkeket tartalmazó online szöveg struktúrájánál és asszociációs jellegénél fogva sokkal alkalmasabb az ötletek, rövid szekvenciák asszociatív közvetítésére, mint a hosszabb olvasásra. Petőfi S. János szerint a hipertext, amely megkérdőjelezi a történetet és az irodalom minden linearitásra épülő válfaját, megkérdőjelezi magát a narratív cselekmény eszméjét és annak Arisztotelész óta érvényben lévő modelljét is. (Petőfi) A hordozó tulajdonsága miatt ezen alkotások a korábbiaktól eltérő olvasási stratégiát igényelnek, befogadásuk pedig nehezebb. És nem csupán az olyan pragmatikus kérdések miatt, mint a képernyő és papír között pillanatnyilag még beláthatatlannak tűnő, de véleményem szerint immár mesterségesen generált szakadék, mivel az e-tinta alapú könyvolvasók ezt a szembenállást folyamatosan szűntetik meg. A linkelés egyik értelmezés szerint lehetőséget biztosít az olvasónak, hogy szerteágazó, folyamatosan megjelenő ösvényeket kövessen a szövegekben, illetve a szövegek között. Létezik azonban egy másik értelmezés. Lev Manovich szerint (Manovich, 2008: 45) a linkelés éppen arra kényszeríti az olvasót, hogy a szerzők által létrehozott fonalakat kövesse, ezzel korlátozva a linkeket nem tartalmazó szövegek esetében már megszokott tág horizonton történő asszociációképződést. Az elmélet azonban pontosításra szorul, mivel a webkettő kontextusában, amikor a szolgáltató már csupán a felületet biztosítja, a felhasználó tölti meg azt tartalommal, egy blogregény esetében pedig a műalkotás a hozzászólásokkal alkot egységes művet. Már a közösségi tartalomlétrehozás mai mértékű elterjedése előtt a teoretikusok felhívták a figyelmet a jelenségre: George P. Landow Barthes-ra hivatkozik (Landow: 1996) amikor azt mondja: „A hipertext elmossa a határokat író és olvasó között, ezért Barthes ideális szövegének egy másik vonását szemlélteti. Az információ-technikában végbemenő legújabb változások teremtette kedvező fényszögből Barthes különbségtétele az írói és olvasói szöveg között alapvetően a nyomtatási technikán alapuló szöveg és az elektronikus hipertext közötti distinkciónak tűnik.”
A blogrecepció vizsgálata során felmerül a kérdés, hogy túllépnek-e a blogok a szerzőségen, pontosítva a kérdést, van-e jelentősége a műalkotást elindító szerzőnek egy irodalmi blogról való beszédben? Fontos tisztázni, hogy a szerző alatt nem azt a hús-vér embert értem, aki a blogot létrehozza, hanem Foucalt Mi a szerző című tanulmányában leírt szerzőfunkciót (Foucalt, 1996: 143) mely magukból a művekből, a mi esetünkben a blogbejegyzésekből rajzolódik ki, és nem azonos a műveket alkotó ember személyével. Amikor pár évvel ezelőtt a közösségi tartalomlétrehozást ünnepeltük, a szerző megléte már nem tűnt fontosnak, hiszen a webkettő berobbanása és fejlődése azt sugallta, a blog képes önállósulni is a szerzőjétől. Ennek egyik magyarázata az, hogy a narrációt elindító alkotó – vagy moderátor – által létrehozott szövegmennyiség csupán töredéke a hozzászólásokénak, melyek immár szintén a szöveg egészének részét alkotják.
Ahhoz, hogy a jelenséget részletesebben is megvizsgáljuk, rövid kitérőt kell tennünk. Mikor beszélhetünk egy könyv sikeréről? Egyrészt, amikor a kritika pozitívan fogadja, másrészt azonban sikernek nevezhető az eladott példányok kiemelkedő száma is. A blogok kontextusában azonban ezek a fogalmak (szakmai kritika és eladott példányszám) értelmezhetetlenek. Egy blog véleményem szerint egyrészt akkor sikeres, ha folyamatosan visszatérő és interaktív, hozzászóló olvasóközösséggel rendelkezik, az alkotás folyamata pedig a közösség előtt zajlik, oly módon, hogy a blogon a szerző folyamatosan újabb részeket publikál, a felhasználók pedig párbeszédet folytatnak azokkal, konstans módon tartalmat generálva. Másrészt pedig a blogot indító szerzőnek törekednie kell a közösséggel való együttműködésre, hogy csak minimális mértékben kelljen szerkesztenie a hozzászólásokat, mivel a túlzott intervenció csökkenti az interaktivitást.
A kérdés tehát továbbra is az, hogy túllépnek-e az irodalmi blogok a szerzőségen? Egyértelmű válasz nincs, mivel összetett, immár kétirányú folyamatról beszélhetünk. Mára már egyértelművé vált, hogy bár a blog webkettes forma, egy keret, melyet mindenki szabadon tölthet fel tartalommal, és fontos sajátossága a közösségi tartalomlétrehozás, a szerző bizonyos esetekben mégis a felszínre akar törni. Ez a szerző azonban már képtelen létezni a vele kapcsolatban álló, a szöveget vele együtt író befogadói/szerzői közösség nélkül. Általános tapasztalat, hogy az emberi természetből fakadóan a szerző meg szeretné mutatni önmagát, ami történhet valódi identitása felfedésével, vagy avatar mögé bújva, az utóbbi újabb lehetőséget biztosít a játékra. Megfigyelhető, hogy a kortárs magyar irodalom kanonizált szerzői gyakran távol tartják magukat a webes felülettől. Amikor a világhálón publikálnak, akkor az irodalmi blogot is általában naplóként értelmezik, melyben az őket körülvevő világ történéseit, az őket foglalkoztató műalkotások recepcióját, vagy gondolataikat osztják meg. Ezzel szemben a blogregények vagy blogversek szerzői jellemzően olyan alkotók, akik nyomtatásban még nem, vagy csak elvétve jelentek meg. A jelenség okának vizsgálata során érdemes kitérni a világháló filozófiájára, mellyel részletesen Ropolyi László foglalkozott Az Internet természete című könyvében (Ropolyi, 2006).
A kánonon kívül elhelyezkedő szerzők számára a világháló, és azon belül is a webkettő egy olyan felületet biztosít, mely kikerüli az eddigi nehezítő mechanizmusokat és intézményrendszereket – a lektorokat és könyvkiadókat –, így szövegeik azonnal olvashatóvá válnak. Hogy ez milyen hatással van a művek esztétikumára, azt más cikk feladata eldönteni. Ugyanezen ok lehet annak a hátterében, hogy az elismert folyóiratokban publikáló szerzők kevésbé preferálják a blogot mint megszólalási lehetőséget. Továbbra is a megszokott sémák szerint publikálnak, mivel egyrészt a blogok kiesnek a kritika látóköréből, másrészt pedig egy pragmatikus szempontot is figyelembe kell venni, miszerint a világhálón való megjelenés a folyóiratok intézményrendszerével szemben természeténél fogva ingyenes hozzáférést biztosít az olvasóknak a szövegekhez, és nem biztosít díjazást a szerzőknek. A gondolatmenetet folytatva érdemes röviden kitérni az eredeti-hamisítvány, illetve létrehozás-másolás viszonyára is. A közösségi tartalomlétrehozás kontextusában az eredeti és a másolat jelentése elvész, hisz egy hír, egy történet az üzenőfalon (melyet mikroblog-felületként is felfoghatunk) újbóli publikálása a szerzőtől való elszakadást, de nem hamisítást jelent.
Megfigyelhető a folyamat, melynek során az online felületen publikáló szerző körül közösség alakul ki, ami idővel olyan hype-hoz vezet, hogy blogja kikerül valamelyik online portál címlapjára, ami még nagyobb olvasottságot generál, hogy végül tudomást szerezzen róla a nyomtatott és elektronikus tömegmédia is, hogy a szerző bejegyzései végül nyomtatott könyv formájában is megjelenjenek. A könyv kontextusában pedig a szerzők biztos pontnak számítanak. Ezzel egy körforgás jön létre: a nyomtatott szövegek reprezentációja folyamatosan erősödik a világhálón, míg az eredetileg online környezetben létrejött alkotások nyomtatott változatban is megjelennek. Példa erre egy Goldenblog díjas alkotás, a Szlengblog, mely izgalmas kísérlet. Lexikonszerű, de mégis irodalmi jellegű, és az Index blogfelületén érhető el. (Hasonló műfajú alkotás, a nyomtatásban megjelent, de már „linkeket” tartalmazó Milorad Pavić Kazár szótára is.) A szlengblog mintha a szerző posztmodern játékeszköze lenne, kilétéről keveset tudunk meg, talán az is elképzelhető, hogy megtöbbszörözte magát, amikor moderátorként öt személyt, az „élet császárait” adta meg blogleírásában. Egyikük „Nyelvész Józsi”, aki az Indexen felfedi magát egy interjúban, ami természetesen a játék része: „Mögöttem van a Goldenblog első hely és a könyv is, amit nemrég egy kritika Móricz Zsigmondtól a Barbárokhoz hasonlított – mondja. Nem semmi téma. Úgy gondoltam, hogy ennyi eredménnyel bevállalom a saját nevemen ezt az egészet”. Ebben a kontexusban a Móriczhoz való hasonlítás is természetesen remekül kitalált fikció. A Szlengblog nem más, mint a magyar szlengben található kifejezések dokumentálása és irodalmi közegbe való beépítése olyan módon, hogy maga a lexikon szócikkei végül egy hatalmas narrációvá állnak össze, melyből végül könyv jelent meg. Láthatjuk, az eddigiekkel szembenálló, új tendencia rajzolódik ki. Az online felületről, a szerzőt megkövetelő blogok átkerülnek offline módba, nyomtatott formában is megjelennek.
Összegzésül elmondható, hogy miközben az irodalmi blogok a kritikai visszacsatolást teszik lehetővé, mégis megkövetelik a szerző jelenlétét, addig a publicisztikai és újraközlő blogok az egyéneknek a kommunikáció sebességének növelése iránti szükségletét elégítik ki, azonban nem kívánnak meg minden esetben szerzőt.
IRODALOM
Barthes, Roland, A szerző halála, (ford. Babarczy Eszter) = Barthes, Roland, A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 1996. 50–55.
Foucault, Michel, Mi a szerző? = Foucault, Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 143.
Koskimaa, Raine (2000) Digital Literature: From Text to Hypertext and Beyond.
Landow, George P., Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? = Hypertext + multimédia, szerk. SUGÁR János, Budapest, Artpool, 1996.
Manovich, Lev, Az új média nyelve: Mi az új média? = Gerencsér Péter (szerk.) Új, média, művészet, Szeged, Universitas Szeged, 2008.
Ropolyi László, Az internet természete, Typotex Kft, Budapest, 2006.
Szűts Zoltán, Az új internetes kommunikációs formák mint a szöveg teste, Szépirodalmi Figyelő, 2009/2.