stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZŰTS ZOLTÁN: A blogok és a szerzőség viszonya

 

A blog egyszerre lehet publicisztikai műfaj – a civil vagy professzionális újságírás – esz­köze, de egy univerzális médiafelület is, mely műalkotások, szépirodalmi szö­ve­gek hordozására alkalmas. Amíg például a közösségi oldalak üzenőfala ma már a sok személytelen, gyakran alkalmazások által generált közlés miatt alig igényli a szer­ző jelenlétét, addig a blogfelületen létrehozott műalkotások továbbra is erősen kö­tődnek a szerzőhöz, annak ellenére, hogy a közösségi tartalomlétrehozás dimenziójában jelennek meg. Cikkemben az irodalmi blogok és a szerzőség kér­dés­körét vizsgálom, ugyanis az a feltevésem, hogy a világháló közegében létrehozott szépirodalom sajátos, igen ambivalens helyzetben van, és nehezen képes el­szakadni a szerzőcentrikusságtól.

A magyar nyelvű, csak világhálón olvasható, és az adott kontextus funkcióit, a lin­kelést, a multimédia beágyazásának és az olvasók szövegírásba való bevonásának lehetőségeit kihasználó szépirodalmi szövegek tömeges elterjedése az 1990-es évek végén kezdődött. Az akkor született műveket az olvasók egy szűk tábora, ta­lán még az újdonság erejének hatása alatt, de igen pozitívan fogadta. Farkas Pé­ter korszakalkotó műve, a Gólem 1997 és 2005 között nyilvánosan íródott a világhálón. A Gó­lem egy laza térbeli hálózatba épül, és valamennyi pontja összeköthető egymással, ami szabad mozgást biztosít az olvasónak a szövegben. A kezdőlapon a szerző a kö­vetkező használati utasítást mellékeli: „A Gólem leglényegesebb módszerbeli jellemzője: hipertextuális hálózatban írható és olvasható. A hálózatosan épülő hipertext a szöveg virtuális terét alkotja és egyben nyitottságának feltétele. A számítógép maga a leghétköznapibb értelemben vett szerszám szerepét játssza. A szöveg ol­vasását célszerű az Előtérből indulva kezdeni, és a linkek sorrendjében haladni úgy, hogy azonnal végigjárjuk az egyes linkek által befelé megnyíló kapcsolási so­rozatot (Szűts Zoltán, 2009: 49).

Nem egy olyan kísérlet zajlott, melynek során ismert írók belekezdtek egy online regénybe, hogy annak szálait a nyomtatott szövegek esetében még passzív ol­va­sók írhassák tovább, miközben a világháló demokratikus tulajdonságainak kö­szönve hirtelen szerzővé léptek elő. Az az átütő siker azonban, mely például az on­line portálok, újságok, a közösségi oldalak, vagy videómegosztók esetében ma egyértelműen megfigyelhető, az online létező irodalmi alkotások esetében úgy tű­nik, egyelőre elmarad.

A jelenben is születnek blogregények, melyek egyik fő jellemzője, hogy a szerző beavatja az olvasót, a felhasználót az alkotás folyamatába, az eddigieknél na­gyobb interakciót biztosítva számára. Ennek oka, hogy a művek immár a közösségi média közegében születnek, melynek legfontosabb tulajdonságai az azonnaliság és az olyan típusú tartalomlétrehozási lehetőség, melynek köszönve a befoga­dó­ból minden eddiginél könnyebb módon szerző lehet. Anélkül, hogy e tekintetben a legcsekélyebb mértékben is jogot formálnék az egyértelműség látszatát keltő meg­oldási javaslatra, szeretném megvizsgálni a szerző fontosságát vagy éppen hát­tér­be szorulását, valamint a közeg biztosította lehetőségeket, melyben az alkotások létrejönnek. Ezek az alkotások természetüknél fogva nyomtatott változatban nem léteznek, elérésük pedig a világhálón bárki számára ingyenes.

A hipertext-recepció egyik közismert megállapítása, hogy a linkeket tartalmazó on­­line szöveg struktúrájánál és asszociációs jellegénél fogva sokkal alkalmasabb az ötletek, rövid szekvenciák asszociatív közvetítésére, mint a hosszabb olvasásra. Pe­tőfi S. János szerint a hipertext, amely megkérdőjelezi a történetet és az irodalom minden linearitásra épülő válfaját, megkérdőjelezi magát a narratív cselekmény eszméjét és annak Arisztotelész óta érvényben lévő modelljét is. (Petőfi) A hor­dozó tulajdonsága miatt ezen alkotások a korábbiaktól eltérő olvasási stratégiát igé­nyelnek, befogadásuk pedig nehezebb. És nem csupán az olyan pragmatikus kérdések miatt, mint a képernyő és papír között pillanatnyilag még be­lát­ha­tat­lan­nak tűnő, de véleményem szerint immár mesterségesen generált szakadék, mivel az e-tinta alapú könyvolvasók ezt a szembenállást folyamatosan szűntetik meg. A lin­kelés egyik értelmezés szerint lehetőséget biztosít az olvasónak, hogy szerteága­zó, folyamatosan megjelenő ösvényeket kövessen a szövegekben, illetve a szövegek között. Létezik azonban egy másik értelmezés. Lev Manovich szerint (Ma­novich, 2008: 45) a linkelés éppen arra kényszeríti az olvasót, hogy a szerzők által lét­rehozott fonalakat kövesse, ezzel korlátozva a linkeket nem tartalmazó szövegek esetében már megszokott tág horizonton történő asszociációképződést. Az el­mélet azonban pontosításra szorul, mivel a webkettő kontextusában, amikor a szol­gáltató már csupán a felületet biztosítja, a felhasználó tölti meg azt tartalommal, egy blogregény esetében pedig a műalkotás a hozzászólásokkal alkot egy­séges művet. Már a közösségi tartalomlétrehozás mai mértékű elterjedése előtt a teo­retikusok felhívták a figyelmet a jelenségre: George P. Landow Barthes-ra hivat­ko­zik (Landow: 1996) amikor azt mondja: „A hipertext elmossa a határokat író és ol­vasó között, ezért Barthes ideális szövegének egy másik vonását szemlélteti. Az in­formáció-technikában végbemenő legújabb változások teremtette kedvező fényszögből Barthes különbségtétele az írói és olvasói szöveg között alapvetően a nyom­tatási technikán alapuló szöveg és az elektronikus hipertext közötti distink­ciónak tűnik.”

A blogrecepció vizsgálata során felmerül a kérdés, hogy túllépnek-e a blogok a szer­zőségen, pontosítva a kérdést, van-e jelentősége a műalkotást elindító szerzőnek egy irodalmi blogról való beszédben? Fontos tisztázni, hogy a szerző alatt nem azt a hús-vér embert értem, aki a blogot létrehozza, hanem Foucalt Mi a szerző cí­mű tanul­mányában leírt szerzőfunkciót (Foucalt, 1996: 143) mely magukból a mű­vek­ből, a mi esetünkben a blogbejegyzésekből rajzolódik ki, és nem azonos a műve­ket alkotó ember személyével. Amikor pár évvel ezelőtt a közösségi tarta­lom­létrehozást ünnepeltük, a szerző megléte már nem tűnt fontosnak, hiszen a webkettő berobbanása és fejlődése azt sugallta, a blog képes önállósulni is a szer­ző­jétől. Ennek egyik magyarázata az, hogy a narrációt elindító alkotó – vagy mo­derátor – által létrehozott szövegmennyiség csupán töredéke a hozzászólásokénak, me­lyek immár szintén a szöveg egészének részét alkotják.

Ahhoz, hogy a jelenséget részletesebben is megvizsgáljuk, rövid kitérőt kell ten­nünk. Mikor beszélhetünk egy könyv sikeréről? Egyrészt, amikor a kritika pozitívan fogadja, másrészt azonban sikernek nevezhető az eladott példányok kiemelkedő száma is. A blogok kontextusában azonban ezek a fogalmak (szakmai kritika és eladott példányszám) értelmezhetetlenek. Egy blog véleményem szerint egyrészt akkor sikeres, ha folyamatosan visszatérő és interaktív, hozzászóló olvasókö­zös­séggel rendelkezik, az alkotás folyamata pedig a közösség előtt zajlik, oly mó­don, hogy a blogon a szerző folyamatosan újabb részeket publikál, a felhasználók pe­dig párbeszédet folytatnak azokkal, konstans módon tartalmat generálva. Más­részt pedig a blogot indító szerzőnek törekednie kell a közösséggel való együtt­működésre, hogy csak minimális mértékben kelljen szerkesztenie a hozzászólásokat, mivel a túlzott intervenció csökkenti az interaktivitást.

A kérdés tehát továbbra is az, hogy túllépnek-e az irodalmi blogok a szerzőségen? Egyértelmű válasz nincs, mivel összetett, immár kétirányú folyamatról beszél­he­tünk. Mára már egyértelművé vált, hogy bár a blog webkettes forma, egy keret, me­lyet mindenki szabadon tölthet fel tartalommal, és fontos sajátossága a közösségi tartalomlétrehozás, a szerző bizonyos esetekben mégis a felszínre akar törni. Ez a szerző azonban már képtelen létezni a vele kapcsolatban álló, a szöveget vele együtt író befogadói/szerzői közösség nélkül. Általános tapasztalat, hogy az emberi ter­mészetből fakadóan a szerző meg szeretné mutatni önmagát, ami történhet va­lódi identitása felfedésével, vagy avatar mögé bújva, az utóbbi újabb lehetőséget biz­tosít a játékra. Megfigyelhető, hogy a kortárs magyar irodalom kanonizált szerzői gyakran távol tartják magukat a webes felülettől. Amikor a világhálón publikál­nak, akkor az irodalmi blogot is általában naplóként értelmezik, melyben az őket kö­rülvevő világ történéseit, az őket foglalkoztató műalkotások recepcióját, vagy gondolataikat osztják meg. Ezzel szemben a blogregények vagy blogversek szerzői jellemzően olyan alkotók, akik nyomtatásban még nem, vagy csak elvétve jelentek meg. A jelenség okának vizsgálata során érdemes kitérni a világháló filozófiájára, mellyel részletesen Ropolyi László foglalkozott Az Internet természete című könyvében (Ropolyi, 2006).

A kánonon kívül elhelyezkedő szerzők számára a világháló, és azon belül is a web­kettő egy olyan felületet biztosít, mely kikerüli az eddigi nehezítő mechaniz­mu­sokat és intézményrendszereket – a lektorokat és könyvkiadókat –, így szövegeik azonnal olvashatóvá válnak. Hogy ez milyen hatással van a művek esztétiku­má­ra, azt más cikk feladata eldönteni. Ugyanezen ok lehet annak a hátterében, hogy az elismert folyóiratokban publikáló szerzők kevésbé preferálják a blogot mint megszólalási lehetőséget. Továbbra is a megszokott sémák szerint publikálnak, mivel egyrészt a blogok kiesnek a kritika látóköréből, másrészt pedig egy prag­matikus szempontot is figyelembe kell venni, miszerint a világhálón való meg­je­lenés a folyóiratok intézményrendszerével szemben természeténél fogva ingyenes hozzáférést biztosít az olvasóknak a szövegekhez, és nem biztosít díjazást a szer­zőknek. A gondolatmenetet folytatva érdemes röviden kitérni az eredeti-hamisít­vány, illetve létrehozás-másolás viszonyára is. A közösségi tartalomlétrehozás kontextusában az eredeti és a másolat jelentése elvész, hisz egy hír, egy történet az üzenőfalon (melyet mikroblog-felületként is felfoghatunk) újbóli publikálása a szerzőtől való elszakadást, de nem hamisítást jelent.

Megfigyelhető a folyamat, melynek során az online felületen publikáló szerző kö­rül közösség alakul ki, ami idővel olyan hype-hoz vezet, hogy blogja kikerül valamelyik online portál címlapjára, ami még nagyobb olvasottságot generál, hogy végül tudomást szerezzen róla a nyomtatott és elektronikus tömegmédia is, hogy a szerző bejegyzései végül nyomtatott könyv formájában is megjelenjenek. A könyv kontextusában pedig a szerzők biztos pontnak számítanak. Ezzel egy körforgás jön létre: a nyomtatott szövegek reprezentációja folyamatosan erősödik a világhálón, míg az eredetileg online környezetben létrejött alkotások nyomtatott változatban is megjelennek. Példa erre egy Goldenblog díjas alkotás, a Szlengblog, mely izgalmas kísérlet. Lexikonszerű, de mégis irodalmi jellegű, és az Index blogfelületén érhető el. (Hasonló műfajú alkotás, a nyomtatásban megjelent, de már „linkeket” tartalmazó Milorad Pavić Kazár szótára is.) A szlengblog mintha a szerző posztmodern játékeszköze lenne, kilétéről keveset tudunk meg, talán az is elképzelhető, hogy megtöbbszörözte magát, amikor moderátorként öt személyt, az „élet csá­szárait” adta meg blogleírásában. Egyikük „Nyelvész Józsi”, aki az Indexen felfedi magát egy interjúban, ami természetesen a játék része: „Mögöttem van a Gol­denblog első hely és a könyv is, amit nemrég egy kritika Móricz Zsigmondtól a Barbárokhoz hasonlított – mondja. Nem semmi téma. Úgy gondoltam, hogy ennyi eredménnyel bevállalom a saját nevemen ezt az egészet”. Ebben a kontexusban a Móriczhoz való hasonlítás is természetesen remekül kitalált fikció. A Szlengblog nem más, mint a magyar szlengben található kifejezések dokumentálása és irodalmi közegbe való beépítése olyan módon, hogy maga a lexikon szócikkei végül egy hatalmas narrációvá állnak össze, melyből végül könyv jelent meg. Láthatjuk, az eddigiekkel szembenálló, új tendencia rajzolódik ki. Az online felületről, a szerzőt megkövetelő blogok átkerülnek offline módba, nyomtatott formában is megjelennek.

Összegzésül elmondható, hogy miközben az irodalmi blogok a kritikai vissza­csa­tolást teszik lehetővé, mégis megkövetelik a szerző jelenlétét, addig a publicisz­tikai és újraközlő blogok az egyéneknek a kommunikáció sebességének növelése iránti szükségletét elégítik ki, azonban nem kívánnak meg minden esetben szerzőt.

 

IRODALOM

 

Barthes, Roland, A szerző halála, (ford. Babarczy Eszter) = Barthes, Roland, A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 1996. 50–55.

Foucault, Michel, Mi a szerző? = Foucault, Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 143.

Koskimaa, Raine (2000) Digital Literature: From Text to Hypertext and Beyond.

Landow, George P., Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? = Hypertext + multimédia, szerk. SUGÁR János, Budapest, Artpool, 1996.

Manovich, Lev, Az új média nyelve: Mi az új média? = Gerencsér Péter (szerk.) Új, média, művé­szet, Szeged, Universitas Szeged, 2008.

Petőfi S. János, A hipertextuális irodalom a perszonal computer elterjedt alkalmazásának korszakában.

Ropolyi László, Az internet természete, Typotex Kft, Budapest, 2006.

Szűts Zoltán, Az új internetes kommunikációs formák mint a szöveg teste, Szépirodalmi Figyelő, 2009/2.


+ betűméret | - betűméret