stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MARNO JÁNOS versei

 

Két tűzhely

 

Nem tudván mire vélni tárgyát
az elme, folyvást visszatér ön-
magához, s mint konyhaablakon
a lecsapódó pára, hártyás
árnyékot vet falra, felhámra,
egypár alakra, akik másképp
nem volnának, mert nincsenek rég
az élők sorában. Barlangos
testük még egykor a barlangban
veszett oda, vagy a barlangtól
néhány kőhajításnyira, hol
szintén érhette halál bőven
az embert. Talán két tűzhely közt
éppen, ölben a tüzelővel.

 

Fohász

 

Bolond egy idő, kirángatja
kezünkből az esernyőt, éppen
amikor a vizeletünket
sem nagyon tudjuk már tartani,
és elérünk-e még a fáig,
amelyhez úgy hozzászoktunk az
évek alatt, hogy átállni egy
másikra a halált hozná csak
ránk még. Nem is tépelődünk te-
hát rajta, felfázástól tartva
futtában rántjuk le két kézzel
a cipzárt s csapódunk úgyszólván
hozzá a szóban forgó fához.
S fohászkodunk a koronához.

 

Egy élelem, egy halálom

 

Ha szükséglet nincs, semmi sincsen.
Halál sincs, sem – helyette – Isten,
csak én halok meg mindenestül,
süketen végül és öntelten
elbüdösödve egy bödönben,
melyet a kövön esz a rozsda
egy kamrában. Szándékosan nem
beszélek külön élelemről,
mikor a kamrát hozom szóba;
szavamat sem rágom meg lomha
undoromban, úgy nyelem le vagy
köpöm ki, mintha nem is volna
íze, állaga vagy tartalma,
ahogy mások tarthatják róla.

 

Az ember sár

 

Vörösmarty Mihálynak

 

Mentemben nyíljon meg a járda,
ahogy haladtomban az úttest
hasadt meg egykor a Tabánba
tartva s felbámulva a holdra
a hídon átmenet, ujjongva,
hogy szemem csiszolja az eget,
zsibbadt ujjbegyem a zsebemben
tüzelni kezdett, és a nyelvem
jégcsapokra tűzve ízlelte
önmagát s magában az elvet,
mely szerint még sincs úgy elveszve,
ami még kijárhat a földnek,
ha kész vagy szóra tárni száját
s hagyni, hogy leharapja fejed.

 

Ficamlások

 

Miféle élet ez, mely hagyja
elröpülni a drága időt,
elnézve, amint a nadrágja
szára sárba merül, s úgy járja
körbe a parkot. Egy gyerekre
gondol, mondjuk, a sajátjára,
hogy dobálja magát a kezek
között, és röptében nagyokat
sikong, mint egykor a ránduló
villamosok. És ficamodik
álmában tovább az ízlése,
csikorgatva fogát a harcra,
mely még a tejért folyik, mintha
hús helyett a fűbe harapna.


+ betűméret | - betűméret