MARGÓCSY ISTVÁN: Variánsok lehetséges és létező összefoglaló magyar irodalomtörténetekről
Milyen szépen és csábítóan nosztalgikusan hangzik ma is Toldy Ferencnek százötven éves nagy célkitűzése, mely egy összefoglaló, nagy és egységes nemzeti irodalomtörténet igényét fogalmazta meg, oly nagy hatással, hogy igézetétől – a legszűkebb szakmától eltekintve – az irodalmi közvélemény és az úgynevezett irodalmi élet, amint a legújabb nagy irodalomtörténetet övező éles viták tanúsítják, nem tud és nem akar sem eltávolodni, sem elszakadni.1 Toldy ugyanis, mint ismeretes, nagyratörő művének, mely impozáns magabiztossággal „a legrégibb időktől a jelen korig” terjedően óhajtotta feldolgozni a magyar irodalmat, ráadásul „egészletes képben”, oly módon, hogy a feldolgozott anyag, úgymond, „hézagtalan” legyen, feladatául azt szabta meg, hogy feldolgozásában vagy ismertetésében „szakadatlan folyamát lehessen feltüntetni a nyelvben és irodalomban működő nemzeti értelmiségnek”.2 Nem arra hívnám itt fel a figyelmet, mily utópisztikusnak látszik a mából visszatekintve az a szintetizáló törekvés, mely oly „pragmatikai történetet” akarna megírni, melynek célja az, hogy „az egyes tűneményeket az irodalmat határozó valamennyi tényezőkkel összefüggésben mutassa meg”, nem is arra, mily beláthatatlanul és képtelenül nagy munkát tételez fel egy olyan vállalkozás, mely a magyar irodalom hatalmas és több – időbeli, térbeli, s az irodalom fogalmát célzó – szempontból nézve is végtelen és teljességében természetesen megismerhetetlen tengerét (pedig a magyar, összevetve nagyobb és hosszabb írásbeliséggel rendelkező nemzetekkel, nem is olyan nagy!) „hézagtalanul”, azaz extenzitásában (ha a kritikai normák értelmében persze szűkítve is) kívánja tárgyalni; s nem is arra, hogy mily csillámlóan sokértelműnek tűnik ma a „nyelvben és irodalomban működő nemzeti értelmiség” kategóriája, hanem inkább arra, mily kétségbebevonhatatlan ideálként lebeg Toldy szeme előtt a folyamat egysége és „szakadatlan” volta – talán ez az elképzelés volt a legfontosabb számára és az általa teremtett irodalomtörténészi hagyomány számára: e képzetkörben megismerni a történelmi irodalmi hagyományt alighanem azonos értelmű volt az egységes kép megteremtésével, vagyis azzal a törekvéssel, hogy az összes ismert és megismerhető jelenséget, folyamatot és tendenciát egyazon princípium alá lehessen rendelni, s köztük a kapcsolatokat vagy a viszonyrendszert egyértelműen, vagyis egyirányúan lehessen interpretálni.
Az irodalomtörténeti egység varázsos utópiája több, mint száz évig tökéletesen érvényesnek mutatkozott és számított, s azok a nagy narratívák, melyek átfogták a magyar irodalom sok száz éves terjedelmét, legfeljebb abban különböztek egymástól, hogy más-más irodalmon kívüli, kétségbevonhatatlan értékhordozónak tekintett entitást választottak vezérlő princípium gyanánt; ebben a tekintetben a Beöthy Zsolt által megalkotott nagy allegória, azaz a volgai lovas szemléletének történelmen felüli identikus azonossága3 legfeljebb kifejtettsége és látványossága révén különül el azoktól a nagy elbeszélésektől, melyek vagy a népi princípium mindenek felettiségét és mindenütt jelenvalóságát hangsúlyozták (pl. Féja Gézánál4), vagy a társadalmi haladás iránti elkötelezettséget és folyamatos osztályharcos funkcionalitást emelték ki, mint pl. Lukács György kiáltványa, mely szerint az irodalomtörténeti revízió, vagyis az „új” irodalomtörténet „alapvető” szempontja csak ez lehet: „irodalmunk a magyar nép szabadságáért, függetlenségéért, boldogságáért vívott harcának a reflexe”5 (ugyanígy a Spenót vagyis a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet az ezerkilencszázhatvanas évekből, de kiváltképp a Bóka és Pándi által szerkesztett és írott korábbi, mára – joggal – elfeledett szocialista szintézis,6 vagy a Klaniczay-Szauder-Szabolcsi nevével jelzett, igen elterjedt, külföldön is terjesztett Kis magyar irodalomtörténet;7 vagy pedig ennek kicsit jobban átesztétizált változataként a realizmus iránti törekvés állandóságának erőltetése a régiségben is, amint pl. A realizmus kérdései a magyar irodalomban című nagy tanulmánygyűjtemény tette az ötvenes években8). Sőt, azt kell mondanom, hogy az e típusú megközelítésnek legnagyobb szabású vállalkozása, azaz Horváth Jánosnak egész életművén keresztül táplált és gyarapított fejlődéstörténete is ugyanezt az egységesítő víziót képviseli, ha az irodalmi viszony relativitását feltételezvén is – nála szintén, a magyar irodalom fejlődése, ha kitérőkkel is, egyenes irányúnak és célelvűnek (az egyes szerzők és művek szubjektív törekvésein keresztül, de az intencióiktól függetlenül, mintegy önmozgásként érvényesülő tendenciának) mutatkozik, mely a kezdetektől indulván, megállíthatatlanul tör az ideálisnak tételezett irodalmiság, azaz Horváthnál a nemzeti klasszicizmus felé (ahol a fejlődés végpontja igazolja a történetnek progresszíve kibomló irányultságát: „Arany János és Gyulai Pál a magyar irodalmi tudat már-már évezredes fejlődésének legtisztább s legteljesebb megtestesítői, Ott állanak ketten a fejlődés tetején (…) Ott állnak a tiszta, világos magasságban, honnan legteljesebben látszik, s hová legteljesebben elhat a múlt.”9); ugyanennek a történetírói módszernek csak mintegy paródiájaként tekinthető az a marxizáló irodalomtörténet-felfogás, mely egy utópikus (vagy esetleg már létezőnek tekintett?) szocialista realizmus ideálképzete fel terelgette volna a történeti anyagot, az értékelendő műveket mintegy annak részleges megvalósulásaként, előfokaként méltatván (alighanem ennek a törekvésnek leglátványosabb példája az a nagyhatású irodalomtörténészi hagyomány, mely pl. Petőfi kapcsán roppant erőfeszítéseket tett annak bizonyítása végett, miszerint a költő úgy teljesítette volna be a romantikát, hogy egyben meghaladta volna azt, s realista lírát művelt volna10). Ha frivolan akarnék fogalmazni, jellemezhetném ezt az irodalomtörténet-írástípust a „kilőtt nyíl” metaforájával: a Halotti Beszéd alkalmából kilőtt nyíl hol Toldy korának szinkron irodalmiságában, hol a nemzeti klasszicizmus Arany-Gyulai féle meghaladhatatlannak állított csúcsteljesítményében, hol a realizmus diadalában találja el célpontját.
E nagy vízió, mely egy nemzeti kultúrának, egy nemzeti irodalomnak homogeneitását célozta volt meg, természetesen magán viseli a nagy európai analogonok nyomait: a magyar irodalomtörténet mint önálló diszciplína mintegy megismételni kívánja azt a nagy kulturális teljesítményt, melyet a klasszikus nyugati eszményképek hagytak példa gyanánt – a legtöbb nagy irodalomtörténeti narratíva azt a fejlődési vagy kibomlási sémát érvényesíti, melyet más nemzeteknél látott volt: a magyar irodalom történeti szemlélete így nemegyszer, ismét frivolan szólván, a Mengyelejev-rendszer módszertanát követi: egy előre megalkotott (hisz másoknál már bevált) fejlődési rend uralkodik, melynek mind egysége, mind elemenkénti felépítettsége kétségbevonhatatlan – amint a „nagy” történelemnek megvan írva a maga menete, úgy az irodalomban is ugyanazok a törvényszerűségek és jelenségek kell, hogy előforduljanak – ha pedig valami miatt mégsincsenek, akkor pótolni kell őket. Így alkottatik meg lényegében ténybeli alátámasztottság nélkül a magyar kultúrában pl. az ősköltészet kategóriája,11 a magyarországi lovagi kultúra fikciója12 – de ennek sémájára alkottatik meg nagyon sok, gyakran alig észrevehető mesterségességgel koholt tartalmi és retorikai párhuzam is (gondoljunk az olyan nagyon elterjedt állításokra, miszerint Berzsenyi lenne a magyar Horatius, Kazinczy a magyar Goethe, Jósika Miklós a magyar Walter Scott, Kemény Zsigmond a magyar Balzac stb.,13 de ugyanezen feltevéseket találjuk kifejtettebb formájában pl. akkor, amikor Gyulai Pál a Csongor és Tündét az angol Szentivánéji álommal – legalábbis funkciójában – identifikálja,14 vagy akkor, amikor Sőtér István hosszan fejtegeti, hogy ami Mickiewicz a lengyeleknél volt, az nálunk megosztva Vörösmartyban és Petőfiben lelhető fel stb.15 – vagy ugyanez a törekvés figyelhető meg abban a sokoldalú próbálkozás-sorozatban is, amely Kassák művészetét egy meghatározott, s Nyugat-Európában megnyugtató módon körülírt irányzattal akarja azonosítani). – S ugyanennek az elemekre koncentráló metódusnak induktív érvelést alkalmazó – talán mozaikelvűnek nevezhető – változataként értelmezhetők azok a többnyire népszerűsítő célzattal megfogalmazott összefoglalások is, amelyek nem egy kifejtett és vállalt nagy irodalmi narratíva részeként tüntetik fel az egyes alkotókat vagy műveket, hanem vagy az irodalmon kívüli történeti fejlődés automatikus lecsapódásaként kezelik az irodalomtörténetet, akár a történelemnek rendelvén alá az irodalmat, s a történelem mozgását automatikusan megismétlődni látván az irodalomban, s így az irodalmat az illusztráció szintjén, mintegy képeskönyvként hagyják csak érvényesülni16 (ilyenek általában a nagy történelemkönyvek kultúrtörténeti összegzései,17 vagy az olyan valóban képes könyv, mint a Pannon Enciklopédia18), akár – vice versa – az irodalom egyszerű és közvetlen genetikus magyarázatául hozván fel a már közismertnek tekintett történetiséget, s mintegy az irodalommal legitimálják a történeti sémákat (ilyenek pl. Nemeskürty István vagy Simon István írói összefoglalásai19); vagy amelyek mellőzik mind a külső történeti, mind az irodalmi narratíva összekötő jellegének feltételezését, a kronologikus rend egymásutániságán kívül semmi más belső összefüggést nem tüntetnek fel, s megelégszenek az egyes bemutatások és elemzések egymás mellé rendelésével (e módszernek színvonalas megvalósulását láthatjuk Gintli Tibor portrésorozatában,20 mely a huszadik század első felének jelentős irodalmi teljesítményeit úgy helyezi egymás mellé, hogy a szerzőknek és műveknek sem a történelmi, sem az irodalmi kapcsolódásairól nem mond semmilyen elbeszélést; kevéssé színvonalas, derék dilettáns csevegős megvalósulását pedig Hegedűs Géza arcképcsarnokaiban21 találhatjuk fel).
De mind a kilőtt nyíl, mind a Mengyelejev-táblázat irodalomtörténet-írása fenntartja és igényli az irodalmi halmaz egységességének és folyamatosságának képzetét – holott, ha ezen módszertani előfeltevések nélkül vizsgáljuk a magyar irodalomtörténet tárházát, akkor éppen arra kell rácsodálkoznunk, mennyire nem volt egységes ez a halmaz, s mennyire a megszakítottság és a darabosság nevezhető legfőbb karakterisztikájaként. Nem csak arra a triviális jellemzőre gondolok, hogy csak a tizenkilencedik századi nemzeti ideológia által létrehozott, ma mondhatnánk úgy is, globális nemzetszemlélet teremtette meg annak a heterodox kultúra-felfogásnak az alapjait, miszerint a különböző egyházak és különböző társadalmi rétegek által létrehozott, keletkezési pillanatukban mind tartalmukban, mind megformáltságukban csak saját parciális érdeklődésre és érdekre számot tartó kulturális gesztusok az egyes csoportok felett is, mintegy „általános” értékelést nyerhettek és érvényre juthattak, s már olyan pillantást lehetett rájuk vetni, amely eltekintett a meghatározó különbségek elsődleges funkciójától, s olyan kritériumokat teremtett, melyek révén ezen alkotások, az eredeti kontextusból kiszakadván, s azt megtagadván, kizárólag kulturálisan, azaz irodalmilag lettek számba vehetők – csak közkeletű példára hivatkoznék: a reformáció és ellenreformáció korában pl. a felekezetek „irodalmisága” a közös nevező hiánya miatt a szembenálló felek számára nem is volt észlelhető, nemhogy méltatható lett volna22 (más jellegű példát hozván: a tizennyolcadik század végéig pl. sem átjárás, sem érintkezés nem létezett mondjuk a főúri kultúra és a debreceni kollégiumi kultúra között; egészen más jellegű példát idézvén: a latin nyelv ismeretének a tizenkilencedik században bekövetkezett visszaszorulása olyan szakadékot robbantott be a történeti anyag megismerésébe és felfogásába, melynek áthidalására egyszerűen semmi mód nincsen). Amiből az is következik, hogy az ily jelenségeknek egy összefoglaló narratívába való szintetizálása kizárólag ideológiailag megalapozott fikcióban képzelhető el.
De a feltételezett egységnek e problémájánál sokkal súlyosabbnak (s a szakma által sokkal kevésbé érzékeltnek) vélem a magyar irodalom folytonosságának fikcióját (azt, amit Toldy a „szakadatlan folyam” szép képével jellemzett) – ugyanis úgy vélem, a magyar irodalom történeti folyamára legalább annyira, sőt talán még inkább jellemző a szakadozottság, mint a folytonosság. Amennyiben az irodalom létmódját nem kizárólag a megírásban, a keletkeztetésben, hanem a befogadásban, az elolvasottságban akarjuk fellelni (márpedig a lassan száz éves megfogalmazás szerint „az irodalom fogalma csak összefoglalása az általam olvasott munkák összességének”,23 s így az olvasatlan irodalom aligha tekinthető létezőnek), akkor azt kell tapasztalnunk, hogy a régiség irodalmi történéseiben akkora szakadékok és távolságok tátonganának, melyeknek érintkezésen, azaz következményességen alapuló narratív áthidalása csak úgy történhetik, ha nyíltan vállaljuk elbeszélésünk fiktív jellegét. Gondoljuk meg a következő kiragadott példákat, melyek egyáltalán nem az irodalomtörténet „elfeledett” értékeit (mint amilyen pl. az egyébként érdemes Édes Gergely életműve – az Akadémiai könyvtárban porosodó, szépen bekötött sokkötetes kézirathalmaz), hanem csak a ma legnagyobb jelentőségűként számon tartott irodalomtörténeti eseményeket érintik: a Halotti Beszéd irodalomba emelése és hatástörténete sok száz évvel megírása után, az 1770-es években mutatható csak ki (s akkor is csak nyelvtörténeti jelentőségének s a magyar nyelvűség dokumentum-értékének okán24), az Ómagyar Mária-siralomról, amely az első világháború utánig tökéletesen ismeretlen volt a magyar közönség előtt, nagyon komoly értekezés tételezi fel, hogy soha nem járt Magyarországon, s teljesen magányos zárványként létezik;25 Bornemisza Péter Elektrája és Balassi szerelmi költészete, pásztorjátéka ismét sokszáz éves lappangás után került elő26 – azok után, hogy a korszakukat feldolgozó irodalomtörténeti sémák már régen készen álltak, s ezeknek későbbi átírása annak a „ténynek” feltételezésére épült, hogy ezeknek a műveknek hatástörténete a korabeli szinkronitásban zavartalan volt (s így „korszakalkotó” lehetett; Zrínyi Miklós nagy költői művéről még százhúsz évvel később is úgy tesz említést az akkori irodalomtörténész Wallaszky, mint versekben írt történészi teljesítményről;27 továbbá közelebbi példákat nézvén: Mikes műve a megíráshoz képest félszázados késéssel (1794) érkezik meg Magyarországra, ahol oly befogadásban részesül, mely elsősorban történeti dokumentumként való értelmezését engedi csak meg (megrendítő, ahogy a korabeli recenzió minden stilisztikai becset megtagad a műtől!28), s még évtizedekkel később is csak azáltal hat, hogy a Rákóczi-emlékezetet tartja fenn, s a magányos bujdosónak (de nem az írónak) a figuráját rögzíti;29 Bessenyei nagy regénye, a Tariménes utazása pedig, amelyet a maga korában sem olvasott egészében senki, százharminc évvel keletkezése után jelenik csak meg (dilettáns kiadásban!) – akkor, amikor már sok generáció szigorlatozott az egyetemen Bessenyeiből… (A fentiekhez nagyon hasonló, s hasonló következményekkel járó jelenségként mutatkozik a régi irodalom megmaradt és hozzáférhető alkotásainál is az a tény, hogy csekély számú – nem egyszer egyedi – példányaik okán csak a legszűkebb szakma olvashatta szigorúan védett könyvtárakban e ritkaságokat – miközben az iskolai tananyag mint közismereti tudásanyagot propagálta őket). Idézhetnénk továbbá azt az anomáliát, amely a Petőfi-kép alakulását határozta meg azáltal, hogy Az apostol csak huszonöt évvel szerzője halála után, már teljesen kialakult Petőfi-interpretációs sémák uralma idején lett nyilvánossá30 – vagy hivatkozhatnánk a huszadik századból Márai esetére, akinek emigrációs teljesítményét nemigen illesztette be még az irodalomtörténet-írás a magyar regény fejlődéstörténetébe (míg a két háború közti teljesítménye „természetesen” tárgyaltatik a kortársak kontextusában), hasonlóan Hamvas Béla regényéhez, melynek történeti abszurditása abban ragadható meg, hogy akkor jelent meg, s próbált hatást kifejteni – több, mint harminc évvel megírása után! –, amikor a magyar próza úgynevezett megújulása már javában zajlott (1985), minek köszönhetően – ha paradox módon akarnék fogalmazni – a Karnevál úgy (is) értelmezhető lenne, mint Esterházy utáni irodalmi produktum… De ugyanilyen szakadás és belőle következő irodalomtörténeti integrálhatatlanság lett (és maradt) a sorsa az úgynevezett „határokon túli irodalom”-nak is: az a politikailag igen nemes szándék, mely legalább ily módon, azaz elkülönítetten, megbeszélhetővé szerette volna tenni a nem Magyarország határain belül keletkező irodalmat, egyben olyan halmazt is teremtett, mely mintegy karanténként is működött s önálló történeti narratívára tartott igényt, minek következtében oly értelmezői mező keletkezett, melyen egyszerűen nem volt átjárás (még „tiltott határátlépés” sem!) – ahol pl. Karácsony Benő regényírása (szemben az áttelepült és Magyarországon is jelenlevő és ható Tamási Áron regényeivel) vagy Szilágyi Domokos költészete sem történetileg, sem tipológiailag nem érintkezik a magyarországi irodalmi mozgásokkal.31 Aminek fényében bizonyos értelemben elmondható, hogy a magyar irodalom igen sok meghatározó erejű – a hagyományos irodalomtörténeti leírások megfogalmazása szerint – korszakalkotó munkájának hatástörténeti kontextualizálása megoldhatatlan problémát okoz – újabb metaforával élve: ezek a művek, s ezeknek történetisége úgy lebegnek a nagy narratívák folyamatábrázolásában, mint Mohamed koporsója a föld és az ég között: a hagyomány által kialakított narratívákba nem férnek bele, rájuk viszont narratívát építeni eleve feltételezi a fikcionalitást.
Amennyiben persze egy ilyen történet írója tudatában van annak, hogy bármily narratívát feszít is választott értékei szerint szelektált irodalmi halmaza fölé, mindig az intencionált fiktivitással játszik el, akár sikerrel is járhat – hiszen igen sok történetnek van akkor is értelme, ha teljes körű történeti referencialitása nincsen is. A magyar irodalom halmaza számtalan módon volna feldolgozható más és más felosztási elveket alkalmazó narratív stratégiák mentén (egyáltalán nem arra gondolok itt, amire a marxista irodalomtudomány akarta volna rábeszélni a szakmát, vagyis hogy „irodalomkutatóink állítsák át tudományos módszereiket: az irodalomtörténet maga is foglalkozzék társadalom- és gazdaságtörténettel, politikai történettel”32) – a történetiség többes száma (melyet a legutóbb a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett nagy tanulmánygyűjtemény emelt a címébe), vagyis az egymás mellett futó, egymással akár nem is érintkező eseménysorok és kifejlési sémák alkalmazása annak megengedése vagy inkább feltételezése mellett is tökéletesen jogosult lehet, hogy az így megfogalmazódó egyes történeti narratívák szükségszerűen parciálisak lesznek: a magyar irodalom egészének egy nagy története, az összefoglaló és mindenre kiterjeszthetően érvényes szempont meg nem léte okán ugyanis alighanem elképzelhetetlen. Az a teljesség és egység iránti nosztalgia, amely az említett könyv erőteljes vitatásában megnyilvánult, s a nagy folyamatok régről ismert mechanizmusának újraírását kérte számon, vagy a régi módszertannak megismétlését és imitációját igényli csupán (persze az időben napjainkig kiterjesztve), vagy pedig, ha mégis új vagy a régieket kiegészítő szempontrendszerrel kívánna élni, azzal marad adós, amit a régibb nagy narratívák bevallottak és nyíltan képviseltek: azt nem mondja ki, milyen nagy irodalmon kívüli szempont vagy értékrend szerint szervezné és rendezné egységbe anyagát (csak illusztrációként vetek fel pár nem csak komolytalan kérdést: arra kellene választ adni, mi is az a közös általános, ami összeköti Gyöngyösi Istvánt Zilahy Lajossal, Kazinczy Ferencet Palasovszky Ödönnel vagy Pázmány Pétert Tandori Dezsővel). Ezzel szemben én ma úgy vélem, hogy a történetiség érvényesítése jelenleg épp a többféle történeti sor feltételezésének megengedésén kellene, hogy alapuljon, s párhuzamos vagy elkerülő pályákon, de sokféle utat mutasson, melyeknek nem célja, hanem kibontakozása, s e kibontakozásnak egyedisége kellene, hogy domináljon (hogy pozitív példával is éljek: ilyen kísérletnek tekintem a Szilágyi Márton-Vaderna Gábor által megírt tizenkilencedik századi irodalomfejlődés kizárólagosan az intézményekre, a „hosszú hagyományokra”, a szerepekre, a megszólalási típusokra koncentráló „társadalomtörténeti” szempontú bemutatását33).
E – nyilvánvalóan nem csak ma felismert – problémacsoport áthidalására százötven éve a szakma és az irodalmi közvélemény úgy döntött, hogy a történeti irodalom receptív olvasása helyett annak narratív megismerésére szavaz: így alakult ki annak a nagy nemzeti közösségi olvasónak fiktív (többes számú) szubjektuma, mely együttesen olvassa a felmérhetetlenül nagy korpuszt, megbíz egy szűk, kiválasztott szakmai közösséget, amely mintegy átvállalja az olvasás és értelmezés feladatát, s közösségi döntés alapján határozza meg, mit és hogyan kell számon tartani – az irodalom történetét nem az egyéni olvasó olvassa vagy írja, hanem maga a virtuális nemzet közössége; az én helyére folyamatosan a mi általánossága lép (aminek következményeképp e szűk szakmai réteg a néptudalom hagyományközösségének nemcsak képviselőjeként, hanem megtestesítőjeként is elképzeli magát). Továbbá: az irodalomtörténetnek mint tudománynak nemzeti-közösségi felfogása a tizenkilencedik században még egy – mai szemmel nézve – különös szempontot engedett érvényesülni: ez pedig az irodalomtörténetírásnak a jövő időre való koncentrálása. Toldyék irodalomtörténészi törekvései akkor fogalmazódtak meg, amikor az irodalmi tevékenységek demiurgoszaként egy megteremtendő (azaz: még nem létező vagy nem teljes magánvalóságában létező) magyar irodalmiság ideálképét próbálták körvonalazni – s úgy vélték, a magyar irodalom nem volt, hanem lesz, s az irodalom története egy utópiának, azaz „az újkori világirodalom szellemében megújítandó magyar literatúrának”34 előtörténetét mutatja fel – amely felfogás látványosan áll szemben azzal, ahogy a huszadik században oly sokszor (s az iskolában mindig) az irodalom történetiségét kizárólag múltbeliségére korlátozták (ily utópikus típusú megnyilatkozások rendre idézhetők Petőfitől, Aranytól, Erdélyi Jánostól s másoktól,35 de szemléltető bizonyításként inkább két metaforikus megfogalmazást idéznék fel: egyrészt arra utalnék, hogy a Kazinczy százéves születésnapjára rendezett ünnepségeknek szinte szállóigéjévé lett az a kitétel, miszerint Kazinczy, a kulturális kibontakozás igényének meghirdetésével „új honfoglalást” kezdeményezett, tehát nem beteljesített, hanem kezdeményezett valamit, aminek épp most, a század utolsó harmadában érik be eredménye,36 másrészt azt idézném fel, miként mutatkozik Jókainak Eppur si muove című regényében, azaz irodalomtörténeti víziójában a „régi” irodalmi tevékenységnek „mai” értékelése egyszerre passióként és feltámadásként – azaz a „jó hír” hirdetéseként: Jenőy Kálmánnak szenvedéstörténete s a regény utolsó fejezetében való megdicsőülése a jelen irodalmának előzményeként és foglalataként jelenik meg, a szebb jövő garanciáját ígérvén37).
S mindez persze szoros összefüggésben áll azzal az ideológiai megrendeléssel, mely száz-százötven évvel ezelőtt az irodalomtörténetet (Toldy szavával: „az általános míveltség e lényeges eszközét”) a nemzeti önaffirmáció és önidentifikáció legfenségesebb és egyben leghatásosabb megnyilvánulásaként működtette: az irodalomtudomány a tudományok hierarchiájában vezető szerepet nyert, s elismertségét mi sem mutatja jobban, hogy egy – hogy úgy mondjam – egyszerű egyetemi tanárt, Gyulai Pált, tisztán irodalomtudományos teljesítményének elismeréseként főrendiházi taggá kreáltak, vagy hogy a millennium ünnepségek affirmációs propagandagépezete épp Beöthy Zsoltnak irodalomtörténeti munkáját méltatta a legimpozánsabban. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az összefoglaló nemzeti irodalomtörténet iránt ma mutatkozó – az összehasonlítást háttérbe szorító – igény ugyanezt a régi affirmációs gesztust szeretné viszontlátni; a kérdés előfeltevéseit ellenpéldával megvilágítva: más nemzetek összefoglaló irodalomtörténete iránt a szűk szakmán kívül semmiféle olvasói igény nem tapasztalható, a más irodalmak történeteit az ún. kényszerolvasókon kívül senki nem veszi a kezébe, holott az idegen nyelvű irodalmi művek mai olvasottsága vetekszik a magyar irodaloméval, s a nem magyar nyelvű egyedi művek interpretálása iránti igény is mindnyájunknak mindennapi tapasztalata.) Mára, nem kell bizonyítani, e társadalmi megbízatás megszűnt, az irodalomtörténész szakma presztízse mind a hivatalos kultúrpolitika, mind a közvélemény szemében hatalmasat esett, s maga az irodalomtörténet mint „olvasmány” kiesett a hajdani művelt középosztály érdeklődési köréből38 – az a valóban erős polgári olvasói-műveltségi kötelezettség és igény, amely létrehozta és széles körben fogyasztotta Szerb Antal könyvét, mára jóformán teljes egészében elenyészett, s az összefoglaló irodalomtörténet diszciplínája lényegében – akarjuk, nem akarjuk – kizárólag iskolai tantárgyként funkcionál. Aminek nagyon súlyos szakmai és hatástörténeti következményei vannak: a kötelezően előírt iskolai tananyagnak ugyanis mindig az a kikerülhetetlen tulajdonsága, hogy passzív és merev, hogy megszűnik az aktuális ideológiai vagy szakmai diskurzus része lenni, kizárja a vitattatás eshetőségeit, s a hivatali meghatározottság nevében elzárkózik a lehetségesség többes számának alkalmazásától.
Holott a kiinduláskor Toldy Ferenc esetében éppen nem ez volt a célkitűzés, hanem ennek ellenkezője. Toldy, miközben nagy művét oktatási segédanyagként gondolta el (belső címe az volt: A magyar nemzeti irodalomtörténet tankönyve), anyagának és prezentációjának épp diszkurzív voltát emelte ki, s azt hangsúlyozta, hogy az irodalomtörténet tanulmányozása az irodalom további folytatására való buzdításként is értelmezhető. Mily rokonszenvvel gondolhatunk csak arra a tág keblű nemzetnevelői programra, mely művének, sőt egész életművének vezérfonalaként olvasandó: „az irodalomtörténet nem gyermekeknek, azaz irodalmilag fejletlen, akár fiatal, akár nem fiatal tanulónak való; s épp ez azon szak, melynek legsajátabb hivatása a tanulót az iskolaiságból kiemelve, a szabad irodalomba bevezetni…”; vagy: az irodalomtörténet hivatása az, „hogy a növendéket az irodalom gyümölcsöző tanulmányozhatására előkészítse, hogy képesítse őt az önképzés e fő eszközét, az irodalmat, ne puszta időtöltésre, hanem gondolkodásra és ízlése folytonos, s minél mélyebb s nemesebb kimívelésére felhasználhatni”.39 Toldy törekvése a maga idejében – nagy, impozáns és társadalmilag érvényesnek tekintett narratívájának egyenes következményeként – nem kevés eredménnyel és nem elhanyagolható hatással járt, ma viszont mind a szakmának, mind az irodalom oktatói gárdájának alighanem be kell látnia, hogy ezt az utópiát a mi korszakunk biztosan nem fogja beteljesíteni.
JEGYZETEK
1. A Szegedy-Maszák Mihály mint főszerkesztő által jegyzett, 2007-ben megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes, hatalmas mű jelentős szakmai visszhangot vert és nyert – de itt a recepciónak kiváltképpen az a része emelendő ki, amelyik a vállalkozásnak szándékoltan töredékes, nem-folyamatos narratívára épülő szerkezetét támadta, a szakmai diskurzusban meglehetősen szokatlan durva hangütéssel. Pl.: Papp Endre: „Rút sybaríta váz”. A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben. Hitel, 2008. 2. 97–118. l.; továbbá ld. az Írószövetségben rendezett vita anyagát a Kortárs című folyóiratban: Irodalom a történelemben – irodalomtörténet (I-II. rész) 2008. július-augusztus és szeptember.
2. Az idézetek az előszóból: Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Példatárral. (1851) 14. l.
3. „Mindnyájunkban van egy csepp a Volga-menti lovas véréből. … A Volga pusztáinak végtelenén szerető ámulattal csüggő vitéz szemei: a bihari rónán s a Tisza síkján gyönyörködő Petőfinek és Aranynak szemei, melyeknek tekintetét fajunk ős fejlődése élesítette ki s legnyájasabb melegök és legtüzesebb szikráik is e faj tulajdonaiból és szeretetéből áradnak.” Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kistükre. 1896. 180–182. l.
4. Féja Géza volt az, aki a népi mozgalom írói közül egyedül írt rendszeres „népi” irodalomtörténetet. Háromkötetes műve: Régi magyarság (1938); A felvilágosodástól a sötétségig (1942); Nagy vállalkozások kora (1943).
5. Lukács György: A magyar irodalomtörténet revíziója (1948). In: Uő.: Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. (Szerk.: Fehér Ferenc és Kenyeres Zoltán) Magvető, 1970. 495. l.
6. (Bóka László-Pándi Pál szerk.:) A magyar irodalom története I-III. 1957.; a második kiadás 1964-ben két kötetben jelent meg.
7. (Klaniczay Tibor, Szauder József, Szabolcsi Miklós szerk.:) Kis magyar irodalomtörténet. Első kiadása 1961-ből.
8. Ld.: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az irodalomtörténeti kongresszus (1955. nov. 1-2-3.) vitái. S. a. r. Klaniczay Tibor. 1956.; szempontunkból különösen tanulságos Tolnai Gábor tanulmánya: A realizmus kérdései és a régi magyar irodalom. 15–50. l.
9. Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai, 1976. 70. l.
10. E nézetet szinte kivétel és megingás nélkül képviselte a huszadik század ötvenes-hetvenes éveinek Petőfi-kutatása Pándi Páltól Barta Jánoson keresztül Sőtér Istvánig. A kérdést és historiográfiáját részletesebben tárgyaltam Petőfi-könyvemben: Petőfi Sándor. Kísérlet. 1999., különösen A romantikus Petőfi című fejezetben 135–146. l.
11. A magyar ősköltészet feltételezésének és leírásának teljesen fikcionális voltát bizonyítja Jankovics László: Mikor, hogyan kezdődött? In: (Szegedy-Maszák Mihály, szerk.:) A magyar irodalom történetei I. 18–35. l.
12. A magyar lovagi kultúra koncepciójának radikális bírálatát ld.: Zemplényi Ferenc: Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom. Universitas Kiadó (Historia Litteraria 4.), 1998.
13. Az ilyen típusú identifikációkkal tele van már Horányi Elek több mint kétszáz éves irodalomtörténeti lexikona is (Memoria Hungarorum… scriptis editis notorum. I-III. Bécs, 1775–1777., de hasonlóképpen Nemeskürty István újabb, sok kiadást megért népszerű irodalomtörténete is: Deák, írj magyar éneket. A magyar irodalom története 1945-ig. I-II. 1983. – Csak illusztrációként jegyzem meg, hogy pl. a Jósika-Scott azonosítás olyannnyira elterjedt volt, hogy maga a szerző is kénytelen volt ironizálni a feltételezésen… (Jósika Miklós:) Regény és regényitészet. Irta Eszther sat. szerzője. 1858. 123. l.
14. A megfeleltetés: „Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakespeare Szentivánéji álmát, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitűnőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben szembe teheti vele a Csongor és Tündét…” Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza6 (1866). 1905. 161. l.
15. Vö.: „Romantika és népiesség a lengyel költészetben egybeesnek – a magyarban viszont egymást követik. Amit Mickiewicz egymagában jelent – azt nálunk egymást követően jelentik Vörösmarty és Petőfi.” Sőtér István: A lengyel és a magyar romantika párhuzamai. (1956) In: Uő.: Werthertől Szilveszterig. Irodalomtörténeti tanulmányok. 369. l.
16. E módszertant talán leglátványosabban egy – nagyon gazdag és színvonalas – művészettörténeti könyv képviselheti: Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Magyar művészet 1800-1850. (1922) Corvina kiadó, 1981.; de sokban hasonló felfogást láthatunk Farkas Gyulának igen problematikus korszak-monográfiájában is: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban: 1867-1914. Magyar Történeti Társulat kiadása, 1938.
17. Pl. Szekfű Gyula: A barokk műveltség. In: Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. 1935. IV. kötet 366-417. l.; Vörös Károly: A magyar nép kulturális élete (1790-1848). In: Magyarország története 1790-1848. (Szerk.: Mérei Gyula, Vörös Károly). Akadémiai, 1980. 5/2. kötet 1055–1148. l.; Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai, 1980.
18. Ld. a Pannon Enciklopédia. A magyarság kézikönyve (főszerk.: Halmos Ferenc, szerk.: Sipos Lajos), Pannon Kiadó, 1993. irodalomtörténeti részét; majd ennek önálló kötetté fejlesztett változatát: Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom (szerk.: Sipos Lajos), Dunakanyar Kiadó, 1997.
19. Nemeskürty István: id. mű; Simon István: A magyar irodalom. Gondolat kiadó, 1973.
20. Gintli Tibor: A 20. század első felének magyar irodalma. In: (Gintli Tibor szerk.:) Magyar Irodalom. Akadémiai, 2010. 641–852. l.
21. Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. 1976. (sok kiadásban!)
22. Csak illusztrációként említem, hogy még a 18. században is létezhetett, sőt megjelenhetett olyan összefoglaló „irodalomtörténeti” felfogás, mely címében ugyan Magyarországot célozta meg (Árvai Mihály: Res literaria Hungariae, 1735), de kizárólag a katolikus műveltséget vette számba, s egyetlen szóval sem említi, hogy Magyarországon bármiféle protestáns művelődés is léteznék…
23. Lukács György: Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéről. (1910) In: Uő: Művészet és társadalom. Válogatott esztétikai tanulmányok. Gondolat, 1969. 34–65. l. Az idézet: 37. l.
24. Ismeretes, hogy nyomtatásban először Sajnovics János közölte nyelvhasonító értekezésében (Demonstratio… 1770), s nagy nyelvészeti elemzése 1803-ban jelent meg Révai Miklóstól: Antiquitates literaturae hungaricae I.)
25. Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben. 1988.
26. Ismeretes, hogy Balassi Bálint szerelmi költészete csak 1874-ben került elő (addig csak istenes verseinek kiadása volt olvasható), pásztordrámáját csak az 1950-es évek végén fedezték fel; Bornemisza Péter 1558-ban kiadott tragédiájának egyetlen példánya 1923-ban került elő, s a közbeeső időszakból az egyetlen említés, ami rá vonatkozik, Bessenyeinek megjegyzése, éppen irodalmi értéktelenségét és barbárságát emeli ki: „ha Bornemisza Péter velünk tanátskozhatot vólna, adhattúnk vólna talán néki mai magyarságbol valamit”; s átírja a szöveget’ Ld.: Bessenyei György: A holmi. (S. a. r.: Bíró Ferenc), 1983. Régi magyarság című fejezet 248–250. l.
27. Wallaszky: Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria. 1808. 209. l. Az Adriai Tengernek Sirenaja című könyvről csak annyit ír: „in quo magni illius Nicolai, Szigethi propugnatoris virtutes, patrio sermone versibus decantat” (=„benne ama nagy Miklósnak, Sziget védelmezőjének erkölcseit énekli meg hazai nyelvű versekben”).
28. vö. Pántzél Dániel recenzióját: In: Bibliotheka az 1795-iki magyar Merkurhoz. 39. l. A levelek „rész szerént a történetre nézve, melyek majd az egész hazát, majd némely famíliákat különösen illetik, rész szerént kedves és barátságos írások módjára és elmés nyájasságokra nézve kellemetesek és emlékezetesek; a levélírásban mindazon által követni való például nem igen szolgálhatnak válogatás nélkül. Természeti folyások a gondolatoknak ezen leveleknek főbb érdemök: de pallérozott és jó ízlésű szólást senki bennök ne keressen.” Hozzáteendő, hogy Mikest Kazinczy soha nem említi, s neve nincsen benne sem Pápay Sámuel, sem Wallaszky Pál irodalomtörténeti összefoglalásában!
29. Különösen figyelemre méltó, hogy azok a „figurát” életre keltő versek, melyek pedig igen nagy hatást tettek a nemzeti emlékezet alakításában, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy Mikes nem csak bujdosó, s Rákóczi életének tanúja volt, hanem – mai szemmel nézve – elsősorban író! Ld.: Vörösmarty Mihály: Mikes búja (1826) vagy Lévay József: Mikes (1848) című költeményét!
30. E kérdés részletes tárgyalását ld. tanulmányomban: Az apostol sorsa. In: Holmi, 2011. szept. 1071–1087 l
31. Ennek a politikai kényszerből születő, de önmagát – mondhatnám: an und für sich – nagyon részletesen kifejlesztő elkülönítő szemléletnek köszönhető, hogy az 1945 utáni irodalmat tárgyaló akadémiai irodalomtörténet (az ún. Sóska) külön kötetben közli a határon túli irodalom tárgyalását: (Béládi Miklós szerk.:) A magyar irodalom története 1945-1975. 4. kötet: A határon túli magyar irodalom. 1984.; de ugyanígy tesz Pomogáts Béla is 1982-ben írt összefoglaló könyvében: Az újabb magyar irodalom 1945-1981., melyben mintegy függelékként csatolja Kitekintését a határon túli irodalomról (553–612. l.), természetesen egy újabb „szakadásos” elbeszélést produkálván, hiszen az ötrészesre vett területi megoszlás irodalmiságát külön-külön narratívákban prezentálja.
32. Lukács György: A magyar irodalomtörténet revíziója (1948). Id. kiadás: 496. l.
33. Szilágyi Márton – Vaderna Gábor: A klasszikus magyar irodalom (kb. 1750-től kb. 1900-ig). In: (Gintli Tibor szerk.:) Magyar Irodalom. 2010. 313–640. l.
34. Toldy Ferenc: Kazinczy Ferencz és kora (1859-1860). Szépirodalmi, 1987. 79. l.
35. A legszebb megfogalmazást ld. Erdélyi Jánostól – egy nagy történeti tanulmány zárszavában: „...Szépirodalmunk, hála istennek, még nem holt meg; és semmi nem áll útjában, hogy ne legyen előtte annyi, mint amennyinek van utána; sőt szabadjon nekem előre kifejeznem magamat, én azt tartom, hogy költészetünkön mai nap minden szép múltja után is megújhodási szín vehető észre, mely a régibb időkben sem volt ily eleven. (...) Soha nem volt még módjában a magyar költészetnek ilyszerü s ilynemü megujhodás (…) Végül ohajtanám, hogy jelen elmélkedéseim öregbítenék a költői nemzedék bizalmát a szellem fejlődése iránt, és pedig ne rettenne meg az irodalomtörténet lehető magyarázatain, melyek a múltba helyezik a költői tökélyt…” Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból (1856). In: Uő.: Irodalmi tanulmányok és pályaképek. S. a. r. T. Erdélyi Ilona. Akadémiai, 1991. 254–255. l.
36. E kérdéshez vö. tanulmányomat: Magyarok Mózese. (Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához) In: MI: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról. Holnap kiadó, 2007. 249–268. l.
37. Jókai e regény elé írott Toldy Ferenchez címzett levelében történeti felsorolást nyújt azokról a reformkori alkotókról, akiknek élete tönkrement az irodalmi áldozatvállalás során (Vörösmarty, Garay, Bajza, Nagy Ignác, Kazinczy Gábor, Czakó, Széchenyi), vagy akik nyomorogni voltak kénytelenek (Kisfaludy, Kazinczy, Kölcsey, Katona), hálát ad áldozatuknak s emléküknek, majd az ő társaságuk még ma (1872) is élő képviselőjében, Toldyban mutatja be a mára „ígéret földjévé” változott Magyarország profetikus vezetőjét: „Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.” Jókai Mór: Eppur si muove. És mégis mozog a föld. (1872) (S. a. r. Margócsy József és Margócsy Józsefné) Akadémiai, 1965. I. köt. 8., A regény zárójelenete: II. köt. 359. l.
38. Csak példaként: Beöthy Zsolt Kis-tükrét még a harmincas években is többször kiadták, a millennium utáni évek történetével is kiegészítve!
39. Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig. Rövid előadásban (1864-65). Szépirodalmi, 1987. 14–16. l.