stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 

Éjjel-nappal egyfolytában száz- és százmillió emberi tudat alszik ki, és ugyanígy száz- és százmillió lobban föl a gyerekelmékben. A kialvás és fölvillanás pillanatát nem vagyunk képesek fölfogni, hiszen éppen a tudatnak kellene érzékelnie, mi történik. A tudat ezért nem tudja megszűnését vagy létrejöttét rajtakapni: ehhez két tudatra, egy létesülő-eltűnőre és egy megfigyelőre volna szükség. Éppen ez vagy ehhez hasonló folyik az agyamban: ott az összes halottam, tudatok százai vannak jelen, nem is beszélve testi megjelenési formáikról. Így aztán csak addig veszítek el valakit, aki már nem él, akiről éppen elfeledkezem. Vagyis bármikor előszedhetem az emlékezet sejtjeiből mint valami végtelen fiókból álló raktárból. Ezeket a tudatokat természetesen nem létezőnek nevezem: valódi ontológiai lényüknek a halálban megszűnnek a föltételei. A testtől az agytól, az idegrendszertől független tudat tehát csak tévhit lehet, babona: ez az animista hagyománya az embernek. Aki kómában fekszik, létezik, tudata azonban kialudt. Ha elájulok, nem tudok se elmémről, se testemről semmit.

 

*

 

A költő ijedelme. Fejszével, botokkal törtek rám álmomban. Már nem is először. A kádban ültem. Azt üvöltötték: most megdöglesz, megdöglesz! De kérem, sírtam, én soha verset nem írtam, ne bántsatok, soha egyetlen sort se vetettem papírra! Egy ártatlant hagytok elvérezni?

 

*

 

Az isten eszme, sokszor állítottam, írtam. Nem baj, ha mi, emberek ezt az eszmét megszemélyesítjük. Kész a vallás, a hit az ontológiailag nem létezőben, az illúzióban. Eljárásunk annyira pszichés kényszer, sose szabadulhatunk meg tőle!

 

*

 

Nem hiszem, hogy akár a filmnek, versnek, festménynek, szobornak, grafikának, regénynek, esszének, táncnak, zenének, teológiának, filozófiának bármiféle hatása volna a világ változására. A világon nem lehet változtatni: változik magától.

 

*

 

Maya játéka minden: meg kell születni, és meg kell halni. A hinta: egyszer fönt a létben, másszor lent a formátlanságban. Maya így játszik a maga kedvére. Bennem a bajok, betegségek, rosszullétek, a szédülések ellenállást váltanak ki. Szó se lehet róla, hogy megadjam magam!

 

*

 

Egy gyógyszertől csupa seb a testem, most már tudom, mit jelent, ha valaki vörös, barna, sárga vagy fekete színűnek születik, és a fehérek rögtön leolvassák róla, melyik anya, fajta vagy ország szülötte. Össze kell húznia magát, nem tagadhatja le származását, rasszát, hiába ugyanolyan piros a szíve és a vére: van benne valami furcsa, ismeretlen. Pedig ártatlan.

 

*

 

„Versnek nevezhetjük azt, amit szavak és képek önkényes összerakásával kapunk” (André Breton).

 

*

 

Fekete, nagy haja volt. Leültetett magával szemben egy fotelba, és kérte, szétnyitott combjai közt tapogassam ki a szemérmét. „Érzed, milyen hatalmas és húsos? De majd, ha csókolgatni kezded, veszed észre, miféle kavargásokat és félelmeket ébreszt benned az én orchideám!” Hátradőlt, hogy még teljesebben láthassam. Rátapadtam a nyelvemmel, egyre szélesebbre tárva a bejáratát. Aztán minden kezdődött elölről, míg bele nem csúsztam fekete szirmú virágjába.

 

*

 

„Sváb vagy?”, kérdezte költőtársam. Megijedtem. Mert a svábok szorgalmasak. Engem pedig őslustának teremtett az isten.

 

*

 

Amikor az ókori zsidóság az egyistenhitet föltalálta, valójában a felsőbbrendűséget nyilvánította ki. „Más népeknek több vagy sok istenük van, mondták, tehát fölöttük állunk.” Pedig az egy isten éppúgy merőben elvont eszme, mint a sok isten. A kereszténység (bár furcsa módon három isteni személyről beszél) meg a mohamedanizmus aztán ugyanúgy felsőbbrendűnek mondta magát, pedig csak a héber gondolatot másolta. Így mind a három vallás meg lehet elégedve: az emberiség megkapta tőlük a „végső, kizárólagos igazságot”.

 

*

 

Történelmünk zenéjében „a városok forradalma” (például Sumer) óta szól egy vezérmotívum (Leitmotiv): a pusztítás, gyilkolás, kegyetlenség, háború megszakítatlan „dallama”.

 

*

 

Az emberiség legtragikusabb tette az atomenergia fölszabadítása volt. Végzetes és helyrehozhatatlan. Nem lehet a Földet megmenteni. Csernobil, Fukushima: melyik hely lesz a harmadik? Ráadásul legalább tizenkét országnak van hidrogénbombája!

 

*

 

„Minden háború annak a tünete, hogy az emberben kudarcot vall a gondolkodó állat” (John Steinbeck). Hozzáteszem az újsághírt: emberiség és háború jegyesek.

 

*

 

Mindent, mindenkit szeretni nem lehet (Hitler stb.), senkit, semmit nem gyűlölni azonban lehet. A gyűlölet a legrombolóbb ösztönigény. Kezelni kell, küzdeni ellene. Lehetek dühös indulatból. A gyűlölet más: évekig is várhat, alattomos, félrevezető; vakká, gyilkossá tesz, mint annyiszor látjuk személyek, fajták, nemzetek és államok, vallások között.

 

*

 

Olvasom, hogy Fernando Pessoa nem szerette az olyan verseket, „melyek nem tartalmaznak egyetlen alapvető metafizikai gondolatot sem, vagyis ahol ne legyintene meg minket akár csak röpke szellő módjára az Élet komolysága és titka”. Ez szinte tökéletes összefoglalása annak, amit én kamaszkoromtól fogva kerestem a versekben, s amelyet legelőször Vörösmartyban, majd Vajda Jánosban és Shelley-ben, Baudelaire-ben, Hölderlinben, Adyban és József Attilában, T. S. Eliotban találtam meg.

 

*

 

„A technika nem helyettesítheti Istent”, mondja a pápa. A képtelenségnek aligha van ennél nyilvánvalóbb példája. A technika az ősember megjelenése óta szolgál minket. Azóta megszakítatlanul fejlődik (tele iszonyúan káros hatásokkal is!). Hogy lehet ezt a folyamatot olyan antinómiával kapcsolatba hozni, mint az isten fogalma?

 

*

 

A nyelv az érzelmi formáktól és a gondolkodási módoktól függ. Ezért változik, gazdagodik, szegényedik, elevenebbé vagy elvontabbá, szokványosabbá alakul. Mint a mostani civilizáció válságos korszakában is.

Mit lehet tenni?

Sokszor fölteszem a kérdést magamnak és barátaimnak, ismerőseimnek. Nem találtunk semmiféle igazán eredménnyel kecsegtető eljárást a beavatkozásra.

Végül is egyetlen valóságos (nem fellegekben járó!) választ találtam: azok segíthetnek valamennyire, akiknek a nyelv a mesterségük eszköze, húsa-csontja. Tehát az írók, költők, nyelvészek, esszéisták, színészek. Természettudósnak, filozófusoknak ez csak közvetlen föladatuk.

 

*

 

Bartók igaza. „Bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva, egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyed.” Bartók e tökéletesen buddhista megállapításának idézése után Fodor András, aki költői pályája kezdetén az első verset alkotta a nagy zeneszerzőről, megírja A győztes című költeményt. Meglepetésemre így fejezi be:

 

És így hanyatlik el

az irdatlan sötétbe,

hogy elfehérül szemhéja alól,

a múlás durva tömbjei alól is

két szeme izzó pajzsa átüt.

Dacolva minden földi hiúsággal örökre győztes.

 

Micsoda európai emelkedettség! Az ázsiai ösztönű Bartók ennek éppen az ellenkezőjét gondolta. Fölösleges is megerősítenem: úgy látta a dolgokat, ahogyan a világot a függő keletkezés és elmúlás filozófusa, Buddha látta.

 

*

 

Vörösmarty nem hitt a föltámadásban. Föltűnő, hogy a XIX. század három legnagyobb költője közül se Petőfinek, se Aranynak, se Vörösmartynak nincs úgynevezett istenes verse. A Szegény asszony könyvét talán mondhatom vallásos versnek. De még az is így végződik: „Ha van Isten mennyországban, nem imádkoznak hiában.” Arany, de főleg Petőfi nem hangos az istendicsérettől. Petőfit meg akár vallástalannak is tarthatom következetes jakobinizmusa miatt. Persze Aranynak azért ott van a Honnan és hova?, a Fiamnak, a Dante és más kisebb, hitről tanúskodó műve.

A hittel, vallással közvetlenül vitatkozó verse azonban egyik költőnek sincs. A reformkorban, úgy látszik, a vallás nem volt minden mást megelőzően fon­tos ügy. Ez a tény metszően elválasztja a XX. századtól, melyben Adytól, Babitstól József Attilán, Pilinszkyn, Reményiken, Dsidán át versek sokasága bizonyítja az új ember istengondját.

Az egyetlen szembeötlő kivétel Vörösmarty. Láttam a múzeumban A vén cigány kéziratát, ahol a híres „Háború van most a nagyvilágban, / Krisztus megfordul a koporsóban” rész második során egy Vörösmarty villámcikázás-szerű be­tű­itől erősen eltérő írás található. Valaki (állítólag a költő jó barátja) áthúzta az ere­de­ti szöveget, és helyébe „Az Isten sírja reszket a szent honban” változatot írta be. Az ismeretes történet szerint a cenzor tiltakozására rögtönözte Vörösmarty az új sort. Ki tudja, mennyire volt tudatos költőnk metaforája, de az biztos, hogy ha úgy képzelte, hogy Krisztus a koporsóban van, akkor a föltámadás számára nem jelentett a teológiával egyező tényt. S éppen emiatt, ha ez a sor a versben marad, nem engedélyezték volna a kinyomtatását. Ma, amikor a föltámadás tanítása beleütközik biológiai ismereteinkbe, megnyugtat, hogy legnagyobb filozófiai költőnk ösztönösen is helyesen gondolkodott.

 

*

A legnagyobb baj, hogy 1990 után is megmaradtunk bennszülöttnek. Nyilván nem tudunk mások lenni: ennyire vagyunk képesek.

1943-ban, második szárszói beszédében Németh László azt magyarázza, nem először, hogyan lettünk saját hazánkban bennszülöttek, és miért nem sikerült azóta sem túlnőni ezen az állapoton. Érvelésében a rossz bennszülött megkötöttség éppúgy szerepel, mint az ismételt külföldi beavatkozás. Igaza van.

Amivel nem tudok egyetérteni, az az, hogy az angolszász, a német vagy az orosz példa egyaránt elfogadhatatlan számára. Ő teljes szívvel az értelmiségi társadalomban látja a magyar jövőt. Ez nekem utópia. Hogy miért nem felelt meg neki az angolszász (tehát amerikai-angol) demokrácia sem, azt nem világítja meg eléggé hallgatói számára. Röviden csak azzal érvel, hogy az angolok-amerikaiak is csak kapitalisták. Egy Tamási Áronnak a 60-as években írt leveléből az is kiderül: neki a parlamenti rendszer ellenszenves, szerinte a többpárti kormányzás egység helyett zűrzavart teremt az országban.

Miben hitt hát?

1945 utáni írásaiban már erre is megadja a választ: egy marxizmus nélküli szocialista államban! Álmodozó volt ő is, akárcsak Bibó, aki el tudta képzelni, hogy orosz megszállás árnyékában koalícióban kormányozhatnak együtt a kisgazdák és Rákosi kommunistái.

Gondolom, olvasom: Németh szocializmusában a végre nemzeti értelmiség irányítja az ügyeket valahogy úgy, hogy a piacot, a nagytőkés egyeduralmat, a pénz mohóságát már nem bennszülött csököttségű elit szabályozza. Sajnos, Németh figyelmen kívül hagyta az emberi természetet, hiszen annak legmélyebb, ösztöni, átöröklött tulajdonsága a birtoklás- és hatalomvágy, a Nietzsche-féle Wille zur Macht. Bibó még rajta is túltesz naivságban, amikor utolsó (már magnószalagra mondott) értekezését, Az európai társadalomfejlődés történetét azzal zárja: a holnap berendezkedése, állama már hatalomnélküli lesz, vagyis anarchia, ahol nincs szükség többé erőszakra, minden föladatot hozzáértő, népet szolgáló polgárok látnak el.

Amikor Mórus Tamás Utópiáját (még diákkoromban) megismertem, nagyon is lelkesedtem a gyönyörű álomért, melyben, ahogy írja: „Mivel itt senkinek sincs semmije, ezért mindenki boldog.” A magántulajdon eltörlése tökéletes igazságosságnak látszott számomra. A megvalósult szovjet-marxizmus aztán megmutatta, hogy ha mindent elvesz az állam, a párt vagyis egy szűk csoport a polgároktól, azok egyszerűen rabszolgákká válnak. Úgynevezett társadalomtechnikusok gyártmányaivá. A szabadság leghalványabb vonásai is eltűnnek. Ezért érzek csalódást ami­att, hogy legjobb elméink is (bizonyos tekintetben) ködevők, ha a modern em­ber víziójáról van szó.

 

*

Az elmúlt hónapokban, emlékszem, a Hitelben Cs. Nagy Ibolya rendkívül kritikus hangon írt Ferdinandy György Egy sima, egy fordított című könyvéről. Az öné­letrajz-jellegű regény a szerző édesanyjának alakját, sorsát idézi föl. Az ismert kritikus szerkezeti hiányokat, szituációk elkapkodott rajzát, lényegében sikertelenséget ál­lapít meg.

Szokatlan a mai magyar irodalomban ez a hang. Meglepő és kivételes. Ma írók, köl­tők irodalomtörténészek, bírálók roppant udvarias, lehetőleg elismerő (némelykor mennybe menesztő!) esszéket, rövid értékeléseket tesznek az asztalra. Évek óta nő a csodálkozásom (megelégedettségem?): hát ennyi zseni él országunkban és a határokon kívül?! Nem akarom elhinni, hiszen én is olvasó ember vagyok. In­kább óvatosságot, tapintatot, a forró kása kerülgetését érzem ezekben a vélemé­nyek­ben. Éppen Cs. Nagy Ibolya „merészsége” késztet a gyanakvásra: nem szellemi fegyverletételről (s ha már katonai fogalmat használok), nem megfutamodásról, ki­mondom, gyávaságról van itt szó?

Tudom, nem kellemes leértékelő megjegyzéseket olvasni éppen remekbe si­került művünkről. Engem is alaposan megleckéztetett annak idején Cs. Nagy Ibo­lya a Vadmeggy (1984) című vallomásos prózakötetemmel kapcsolatban. Nem voltam hálás neki, de valahogy természetesnek tartottam, hogy egy kritikus (ha az!) azt ír­ja meg, amit érez és gondol. Ma behunyt szemmel és „füllel” olvasnak a mű­bírálók. Többnyire a legrangosabbak is. Ritka a kivétel! Eszembe jut, mit meg nem mer­tek mondani egy-egy kortársuknak a Nyugat-nemzedék tagjai: Babits, Kosz­tolányi, Ady, Halász Gábor, majd József Attila, Ignotus és a többiek! Ma teljesen nyil­vánvaló módon lezárult vagy elcsavarodott életpályákról sem meri senki leírni, ami­ről egyébként beszélünk. Halálos sértődések, botrányok keletkeznének. De leg­alábbis vitatható művekről esne őszinte szó! Ennek se lehetek tanúja, legföljebb ak­kor, ha a két tábor minősíti egymás szerzőit. Irodalmi teljesítményeink így vagy egy szinten maradnak, vagy lassanként lefelé csúsznak.

 

Elolvastam egy antológiát:

nem sok vers harapott belém

veszett kutya módra. Hétköznapi

fogak tépték a cipőm, nadrágom.

De akkor minek írtok, ha nem kell

se fájnom, se őrjöngenem a

képektől és a bűnöktől,

ha nem vonaglok a csodák,

villámok csatornáin napokig,

napokig lázadásra ítélve?

Miért nem sírtok, mikor a világ

nyög, pedig a mindenségé vagyunk?

A vers meglepetés, mint a halálfej

szemüregében reggeltől estig

énekké-tobzódó anyamadár!

 

*

Hosszú évek után megint a kezemben A lét és a semmi. De most mindent más szem­mel látok! Sartre és a többi egzisztencialista is csak a semmit képes szem­beállí­tani a léttel. Mintha elhinnék, hogy amint a Biblia mondja, Isten a semmiből te­remtette a világot. És csakugyan, ha a létet szubsztanciának tartják, csak annak az ellentéte föltételezhető: a semmi.

Milyen sokáig, évtizedekig hittem ugyanezt! Hiszen a semmi semmijében egyre job­ban kirajzolódott a valami, az abszolút, a valaki, az isten. Még akkor is, amikor már érett, csalódott és újra magasba tántorgó voltam. Ha „csupán” már velem egyen­lőnek, testvéremnek tartottam az istent. Ahogy az akkoriban fordított Ange­lus Silesius vallja kétsoros remekében:

 

Nem vagyok „én”, se „te”: énem te vagy nekem:

ezért csak szív szerint tisztellek, Istenem.

 

Az új „látás” az volt, lett, hogy csak az Egy van. Tehát a létnek nincs ellentéte. Buddha fölfogásából azonban megtudtam, hogy a minden Egy csak misztika, nem on­­tológia. Az Egy sem valóság, pedig a brahmanizmus ezt tanítja, a Brahma-Átman egységét. Azt, hogy a mély-énben (self) nincs különbség egyedi és egyetemes kö­zött. Ez azért volt számomra nagyon fontos, mert a panteizmussal akkor már nem vol­tam kibékülve. A legnagyobb nyugat-európai panteista, Spinoza nem tudott kel­lő választ adni arra a kérdésre, hogy ha csak egy szubsztancia van, ráadásul az sze­mélytelen, az „more geometrico” szemlélhető, akkor honnan vannak az úgyne­ve­zett móduszok, ahogy ő a külön-külön individuális dolgokat-létezőket elnevezte?

Az egyetlen szubsztanciával szemben valóban nem a móduszok állnak, hanem lát­szólag megkerülhetetlenül a semmi.

Az egzisztencialistáknak, akár vallásosak, akár nem, még sincs igazuk. Mert szub­sztancia sincs, semmiféle szubsztanciális, azaz lényegi nem létezik. Mire az em­ber idáig jut olvasmányokon, elmélkedéseken át, hosszú utat kell bejárni. S még így sem érhet el az utolsó állomásig. Egy-egy szakaszt, kanyart azonban föl­de­ríthet. Ilyen a függő keletkezés elmélete is, mert ez legalább nem tesz különbsé­get semmiféle megmaradó (permanencia) és meg-nem-maradó (impermanencia) kö­zött. Számomra jó ideig ez lett a leginkább megnyugtató ontológiai elv: amelyik do­lognak, jelenségnek megvannak a kellő föltételei, létezik, ha ezek változnak vagy megszűnnek, nem létezik. A semmi ilyenformán szerep nélkül marad, hiszen nincs állandó, melynek szükségszerűen a nem állandó, azaz a semmi volna az el­lentéte.

Az ontológia egyetlen, mondhatom, legfontosabb kérdése látszik így megold­ha­tónak: abszolút nincs, formaváltozások vannak anélkül, hogy egyik a másik alá vagy fölé volna rendelve. Míg vallásos voltam, elfogadtam, de ösztönösen önké­nyes­nek éreztem a létnek azt a hierarhiáját, melyben az ember fölött van valami magasabb rendű. Valaki, egy láthatatlan hatalom ítélkezik, jutalmaz vagy büntet a ma­ga szabta erkölcsi törvények szerint (később arra is rá kellett ébrednem, hogy az etika dolgai a leghomályosabb, legnehezebben megmagyarázható elvek). Ellen­keztem azzal a metafizikával szemben, mely szerint az ember eleve bűnös lény, aki­nek egész életében kegyelemért kell könyörögnie.

Számomra éppenséggel a szabadság volt a legfontosabb (ahogy minden ember, az egész emberiség számára az!). A buddhizmus is ezért mondja szabadulásnak az élet­szomj kioltását, a vágyakról való lemondást, minden ragaszkodást, még a szeretetet is, hogy csupán a részvét maradjon meg bennünk a többi lénytársunk (em­ber, állat, növény) iránt. Ugyancsak ezért nem fogadja el (eredeti szövegei alapján) a brahmanista-hinduista újramegtestesülés (reinkarnáció) tanát. Sajnos, minél jobban terjedt, vallássá alakult, annál inkább lopózott vissza szerzetesei, hívei közé ez az Ázsiában kiirthatatlan hagyomány.

A buddhizmusban azonban kezdettől fogva tévesnek éreztem éppen a legfőbb célt, a szenvedés megszüntetését. Nem hittem el a nagy tanítónak, a Fölébredt Embernek, hogy a szenvedés a nem tudásból ered. Mint ahogy a valóságban sem így van. Azonkívül abban is biztos voltam, hogy a szenvedés a létezés szerves része, te­hát nem okvetlenül a negatív oldala. Azt tapasztaltam, hogy aki nem szenved, az nem ismeri magát, és ami még többet nyom a latban: nem képes igazán örülni sem, nem képes a dolgok teljes átélésére, így az alkotó, a művészi erő sem dolgozik benne.

A megszabadulás, az én kioltódása, a nirvána viszont, mióta megismer­ked­tem a fogalommal, nagyon is vonzott. Ösztönösen fölöslegesnek tartottam az é­­nemet szinte már kamaszkorom óta, csak nem tudtam kifejezni ezt az – E­u­r­ó­pá­ban­ – furcsa igényt. Egyszer aztán, úgy a hatvanas években írtam egy verset, a­mely­től né­hány íróbarátom, de magam is kicsit, meghökkent:

 

Az ember belül üres,

az ember belül üres,

az ember belül üres.

Fekszik a homokon,

fekszik a homokon,

mint a lukas ladik.

Nyikorog a bordái közt,

nyikorog a bordái közt,

amit a szél beszél,

amit a szél beszél,

amit a szél beszél.

 

Ez buddhista vers volt, bár ennek egyáltalán nem voltam tudatában. Az üresség, az én-nélküliség (anátman), melyet nem szabad összetéveszteni a semmivel, már a föl­dön is elérhető nirvána-állapot. „Ami részekből áll össze, az részekre esik szét” a valóságban. Vagyis nincs se lélek önmagában, se tudat, se túlvilág vagy örökélet, hal­hatatlanság. Az hogy ilyenformán a megszabadulás, a nirvána pontosan mit je­lent az ember számára, természetesen kifejezhetetlen, legföljebb hasonlatokban, szim­bólumokban. Buddha mindig hangsúlyozta, hogy ezekkel ne is foglalkozzunk, csak a szenvedés megszüntetésével.

Élni azonban annyi, mint tudni, hogy meghalunk, hogy betegség, öregség, sors­csapások várnak ránk. „Az élet él és élni akar”, ahogy Ady mondta. És ebben ne­ki van igaza, nem a szánkja bölcsnek. Hiába, hogy semmi szubsztanciális nincs, hi­ába, hogy a valóságban csak önreflexiók, alakváltozási folyamatok vannak: ezek az „illúziók” mozgásban érvényesülnek. A buddhista fölismerések után erre a félel­me­tes törvényre kellett fölfigyelnem. Arra, hogy a kozmikus burjánzás erőszak rajtunk és az egész világegyetemen. Ezen semmiféle éntelen tudat, semmiféle szolip­szis­ta állapot nem változtathat:

 

Nem, nem az űrből bújunk elő

és nem oda hullunk vissza.

Hé, ugyanabba a mohóságba,

habzsolásba. Ó egyetlen, nagy

és végeérhetetlen zabálás, üzekedés,

élet-halál-háború és szaporodás!

Ki beszél itt céltalanságtól?

Ó kezdet forrása, ó tajtékzó folyam,

ó folyam deltája és a tenger,

a tenger, a tenger az ágyékunkban!

 

Ezt a szörnyű muszájt a tápláléklánc egyetemes működése szemlélteti leg­job­ban. Azt az érvet, hogy élet és ennek megfelelően emberi tudat, mely a világot érzékeli, jelenlegi ismereteink szerint csak a Földön van, azért nem lehet döntőnek elfo­gad­ni, mert ez csak ma érvényes. A Hubble-teleszkóp máris százharminc milliárd tő­lünk távoli galaxisról küldött színes képeket a földi megfigyelőállomásokra. Ki me­ri azt állítani, hogy ebben a mérhetetlen bolygó- és csillagtömegben nincs a föl­dihez hasonló vegetáció és értelmes, akár tudományos társadalom?

Csodálkozva és néha félve is hallgatom, mikor az asztrofizikusok legkiválóbbjai galaxisok milliárdjainak szétrobbanásáról és újjászületéséről, a sötét anyagról vagy a sötét lyukról beszélnek televíziós műsorokban. Jelenlegi tudásunk azt mond­ja: az élet mindenütt megjelenik, ahol víz és más szükséges vegyi anyagok a kel­lő hőmérséklettel együtt közreműködnek, hogy a szervetlenből a szerves világba minősüljenek át. E föltételezésnek minden alapja megvan. Az, hogy az én egyéni halálomnak ebben a hullámzásban csak szubjektív szerepe van, az általános tör­vényszerűségen semmit sem változtat. Ahogy az sem, hogy az ősi filozófiák, vallások, víziók erről semmit sem tudtak.

Gondolkodásunk antinómiái ezzel nem szűnnek meg. Ellenben arra köteleznek, hogy sose legyünk dogmatikusak. Ahogy Határ Győző aforizmájában mege­rő­síti: „Abban sem hiszek, amiben hiszek.”

 

*

Nagy költő csak az lehet, akinek legalább egy, de biztosabb, ha több egészen rend­kí­vüli remekműve, verse van. Ez a meghatározottság világirodalmi mértékkel mér­ve éppúgy érvényes, mint a magyar költészetben. A nagyok mellett persze vannak ki­sebb, de jó lírikusok is. Azokat sorolom közéjük, akik egy vagy sok szép, akár na­gyon szép költeménnyel ajándékoztak meg minket. Ők azok, akik bizonyos ha­tárokat megtartva írtak. A nagy költők: a nagy átlépők, mondhatom, a nagy devi­án­sok. Azok, akik etikán, korszellemen, ideiglenes esztétikán, izmusokon áttörve, azt mondják el, amit a tudatalattijuk, ösztönkésztetésük kikényszerít belőlük. Eb­ből az energiából teremtik meg látomásaikat, nyelvezetüket. Ehhez a „mindent val­lás­hoz” a teljes elrendeltség kell, az, hogy a szép és a szörnyű, a jó és a rossz kö­zötti különbségtevés előítélete, szokáshatalma megszűnjön.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret