stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Fényleírás / Fényzaj

 

(1)

Felnagyított fénykép-részletek, esti felvétel. A sötét
tűzfal színei: lila, rózsaszín, bordó, kék, zöld, utóbbiból
világosabb, sötétebb, vörösesbarna, egy kevés sötétbarna.
Havas háztető: kék és zöld, formátlan foltok,
itt-ott egy kis rózsaszín. Kémény: fekete és kék foltok
kéregszövete. Egy helyen rózsaszínű, fénylő pont,
vagy inkább pixel, egy másik helyen kevésbé fénylő kék.
A színek egy részének nincs valós alapja, azokat a gép
csak kitalálja magának, mert nem jut elég információhoz,
vagy zavarja valami: a háztetők még rendben, de ennyi
tűzfal hogyan lehet, miért a hátulja látszik az épített tájnak
egy ablakból.

 

A térfigyelő kamera felvételén rengeteg ember,
mennek egy irányba, nekünk, nézőknek háttal,
végig egy aluljárón, árnyékból fénybe, fényből árnyékba,
mert az aluljárónak csak ott van teteje, ahol vágányok
haladnak át fölötte. Ahol nincs teteje, ott besüt a nap,
a kamera kissé el is vakul, fehér foltokká olvadnak
össze a világos ingek, csupasz vállak. Az árnyékban
csak a fejek egy részének körvonala kivehető
a napsütéses részről odaverődő ellenfény miatt,
a testek egyetlen tömbként hullámzanak, hogy aztán
az árnyék és a fény közötti keskeny átmeneti sávban
személyenként-csoportonként egy-egy pillanatra
elváljanak egymástól. A felőlünk nézve
második árnyékos részen, az aluljárót átívelő tető alján,
oldalt (csak az egyik oldalt látjuk), de még az emberek
feje fölött sárga fényű neonlámpasor, amely azon a részen
kissé elszínezi a sötétséget, és fejek halmazát
emeli ki belőle. A következő fényes sáv olyan messze
van a kamerától, hogy már nem is lenne kivehető,
hogy ott is emberek vannak, ha nem látnánk,
ahogy arrafelé mennek, mert ott tudnak majd
kifordulni az aluljáróból egy felfelé vezető vágatban,
amely az egykori rendezőpályaudvarra vezet. Oda
akarnak bejutni, ahhoz a még több emberhez, akik már
ott vannak a szabad ég alatt, és hallgatják a lassan haladó
teherautókon egymásra rakott hangszórókból bömbölve
lüktető, többféle zenét, amely távoli, hangos, csalogató zajként
bizonyára az aluljáróba is beszűrődik.

 

(2)

A vasútállomás zaja, mint az anyaméhbe beszűrődő
hangok. Felbőg egy dieselmozdony valamelyik tehervágányon,
miután fél óráig ott állt, de annak megvolt az oka,
nem elveszett idő volt, hanem a bonyolult működés,
mert a miénkhez képest az másképpen bonyolult világ,
nálunk az egyszerű, rokoni, szomszédi őrület,
ott írásban és telefonon előre összehangolni mindent,
indulást és érkezést, évszakot és ünnepet (családit, nemzetit
és nemzetközit), utólag pedig, ha történt valami rendkívüli,
eseménynaplót írni. Egy ütközés, tehervagont löktek neki
egy összeálló tehervonatnak. Fél órákat aludni, fellobogó
és lehűlő képzetek emberi motorokról, teljes fényről
jelek helyett, végtelen érintésről mozdulatlanul. Indigós írás
színezi el a sapka belsejének indigókék selymét.
Szolgálati hangszóróból a sietős utasítás, melyik gép
hova álljon át. A forgalom felülírja a lakosság hangulatát
és a politikai irányvonalat, úgyszólván az élet
és az egész valóság fölé emelkedik a hangot terelő
pillanatnyi légnyomással és széliránnyal. A forgalom örök,
a nevek és a számok fontosabbak, mint a vasúti időn kívül
a keserűség és a fájdalom, a fázás, a körülszorító fény,
a véletlen zajok, a sok beszéd, a női bánat
és a gyermeki türelmetlenség, nagynak lenni rögtön.

 

Esik az eső és süt a nap, az árnyékok üveges fényben,
mint a frissen tört kátrány vagy szén, a napsütéses tárgyak
csillogó párafátylon át látszanak, gondolatban, miközben
nézem őket, kissé szét is esnek, vagy már össze se állnak,
a tűzfalak újrafakultak, a szokásos helyett ezúttal furcsa,
vigasztaló egyneműség, felhők vonulnak át az égen
egy színes képeslapról. Semmi sem biztos, de mindent
le lehet írni pontosan, és együtt az egésznek is van neve,
az sokat számít, pedig az ördög felesége, az milyen létező?

 

Esti szürkület, egészen közelről, egy lélegzettel felnagyítva,
hogy láthatóvá váljanak a szürkeség árnyalataiban
a kitalált vagy rejtetten mégiscsak meglevő színek,
de könnyen labirintussá válhat a nap egyszerű története –
csupa végkifejlet nélküli szándék, indulat és lemondás,
türelmetlenség, miközben túl vagyok mindenen,
ami elveszett, már lényegtelen, annak a rengetegnek
a rengeteg külön árnyéka mögöttem már összetorlódott,
egymásba ékelődött, és úgy tol engem észrevétlenül
a választás utolsó pillanata felé.

 

Néha napokig, hónapokig, évekig mintha sűrű szitán át
nézném a világot, s így annak minden pontjához
külön terv kellene egyszerű számítással, amit tudtam is
valaha, de elfeledtem.

 

Nyáron a kora reggeli napsütés a nyitott konyhaablakon át,
színpadi fény, oldalról, kissé elszínezve, szűrve,
minden kis részlet kiemelkedik, a nagy tűzfal minden téglája,
minden hibája, sortörése, varrata, a tűzfal előterében
a kémények minden üszkös barna foltja, oldalra hajlása,
betonkarimájának minden görbülete, némelyiken a kimagasló
pléhpipa kormos koronája szembetűnik, szinte várom,
mikor jelennek meg a kéményseprők csupa tagolatlan
és fékezhetetlen indulattal, vagy – modernebb előadásban –
sokáig csak egy átreppenő galamb és a nézőtérre beültetett
szereplő („a szomszéd”) erőltetett köhögése. Aztán
egyszer csak a szokatlanul mély zenekari árokból,
a házunk udvaráról egy indítómotor köszörülő hangja,
egy motorháztető csattanása.

 

Novemberi délután, a tompa fényben feltűnően
csillognak a fémek a háztetőkön – rögzítőpántok,
ereszcsatornák, padlásablak-fedelek, borítólemezek,
béléscsövek, kéményseprőjárda-állványzatok.
Aztán észreveszem, hogy az udvarunkról a legmagasabbra
nyújtózó faágak hegye is csillog, mint négy apró,
ezüst lámpácska. A téglák és a tetőcserepek viszont
ettől az alkalmas fénytől lassan átittasulva már csak
egyet akarnak: gyorsan visszasüppedni a földbe.

 

Megszólalt az ebédidőt vagy a munkanap végét jelző csengő
a bádogos szövetkezetben, de hogy ott mit csináltak,
az titok volt. Bádogot biztosan nem, mert olyat nem látott
onnan kijönni senki, de még embereket se, vagy embereket
bemenni, vagy hogy délben sorba álltak volna ebédért,
vagy egy ajtó előtt csoportosan cigarettáztak volna,
és bádoghangot se lehetett hallani soha, kalapács hangját
a bádogon, mégis folyt ott valami munka, volt valami motozás,
mozgolódás a délutáni csengetésig. Aztán csend, csak egy éjjeliőr,
ő esténként egyszer megmutatta magát elmosódva, sötét alak
a kapurács mögött, mint valami optikai rejtvény,
utána nézz a szürke égre, mit látsz. Talán a távoli jövőnek
dolgoztak ott szigorú beosztás szerint, s abból egyben
a környék lakóinak, a sok vasutasnak is példát akartak mutatni,
ritmust adni az életüknek, de hosszú évek után is még csak
ott tartottak, hogy az anyagot lemérni. S majd egyszer,
valamikor elkészült volna az óriási bádogember,
aki a tíz-, sőt tizennégy emeletes házak ablakain át
mindenkinek szükségletei szerint osztogatja a cukorkát
és a rágógumit.

 

Ezek a városi szarkák az állandó csörgéssel mit látnak
a reggeli környezetből? Ezer kéményt egyszerre,
ezer parabola-antennát, kéményerdőt, antennaerdőt,
fákból is egy erdőt, rezgő tűzfalakat, helyben ugráló
háztetőket, kilengő körfolyosókat, ablakok mindent betöltő
csillogását? Míg meg nem szólal valahol az utca mélyén
a kukásautó, s akkor szépen lassan, örvényleni kezd minden,
ami nem tud még idejében elrepülni.

 

Szél és sziréna, egész napos eső és rádió, minden mindegy,
lovak és galambok, nem történik semmi, ünnep és induló,
vakpali-vakpali mindent lát, eskü nagy tömegben, akartok-e,
akarunk, ezerszeres visszhang, hazánknak hű fiai,
zászlócsattogás, áramló zászlóselyem közepében úszni,
lebegni, elsüllyedni részvétlenül, folytonos születési álom,
zuhanni, törzsgárdajelvény és zöld kiskalap.

 

Füst árnyéka a tűzfalon. Szorgalom látszatát keltő
nincstelenek. Reggel egy-két utcában a kukák átvizsgálása
a házanként más és más árnyalatú félelem ellenére is
megnyugvást hoz, hogy van még erejük a világ ellen,
nem rajtuk múlik, mit dobnak ki az emberek. Mélyről
felszálló megnyugvás, az ablakok magasában már
mit sem ér. De utána lehet csak úgy ellenni
mások szeme előtt, csendben felpiszkálni a környék
otthonosságát mindennel szemben, ami mozog.

 

Megvádoltak, hogy összehúzom a szemem, ha távolabbra
nézek, aztán ki is vizsgálták, és persze nekik lett igazuk.
Valami hiba, amiről én tehetek, azt nem örökölhettem,
nem tanulhattam el tőlük, genetikai véletlen műve sem lehetett,
hát akkor mit csináltam? Nem csináltam semmit, mégis
én vagyok a felelős, én taszítottam ki magamat a normális
emberek közül, ítéltem magam örökös magányra,
sivár életre, előbb-utóbb vakságra, sötétségre. Később meg
színes pöttyökből álló képeket mutattak egy könyvben,
de az se volt jó nekik, mert ott egy szám van, egészen egyszerű
szám, mit lehet azon nem látni, hát ha egy ilyen egyszerű számot
nem látok meg, akkor mit akarok az élettől, akkor már végképp
miféle értelmes, hasznos munka marad, amit végezhetnék
a társadalom javára? Csak az utcaseprés, az is hasznos.
Mint a Panni nevű, kissé ütődött asszony, aki beszélni
sem tudott rendesen. Övé volt az utcánk a naphosszat
ott álldogáló fuvaros lovakkal. Egykedvű, tétlen állatok,
a szemüket eltakarták ellenzővel, abban nem tükröződött
a kerítés, a háztető, az égbolt, az évtizedes gyávaság.

 

Vagy mintha egy szeméthegy tövében laknék, az egész város
szemete, és reménytelen lenne az egészet átkutatni,
csak a lakozásban bízhatnék, hogy csak jön és jön a szemét,
hihetetlen tarkaság, mert hol vagyunk már attól, hogy szinte
csak hamu, most már minden boltnak saját nejlonzacskója van,
piros, sárga vagy zöld, hogy a temetéseken már messziről
kitűnjék egy alkalmi gyászoló kezében, és a minisztériumi
iratgyűjtők is a szivárvány minden színében jutnak el
végső helyükre, hacsak fel nem hívja a tévét valamelyik
iparkodó, és akkor napvilágra kerülnek a visszásságok
négy vagy nyolc évre vagy az előző rendszerig
visszamenőleg, de én csak gyönyörködnék, néha elhánynám
magam a bűztől, vagy már azt se, és várnám, egyszerűen
ott kellene lenni, másokat elzavarni, hogy megtaláljon
egy nyertes sorsjegy, amit valaki a nagy hajszában
figyelmetlenségből eldobott.

 

Vihar előtti derengés, szelíd röntgenfény. A fészertető
gerendázata. Ásó, fejsze és a többi szerszám,
a nyelük alig látható, halvány árnyaik részben takarják is
egymást a sarokban, régóta nem nyúlt hozzájuk senki.
Átsuhan egy fecske, a gyors irányban, ha az valós irány,
nem csak képzelődöm, nincs követhető logika.
Összeszorítanám a poharat, csorogjon a vér az asztalra,
onnan a kövezetre, folyja körül a könnyelműen eltaposott
muskátli-szirmokat. Mély sebekkel kiegyezni valakivel,
minél régebbről, vagy egymáshoz hasonló sebekkel,
ha a másik is akarná, csak kaszabolnánk magunkat,
egy ponton túl már értelmetlenül. Az építményekben
a ravaszság, hogy kiállják az időt, kötések, csapok,
ellensúlyok. Távoli villámlástól a magzati félelem,
hogy kilökődöm a végtelen, üres térbe, minden
az ellentétére fordul, ami fekete volt, fehér lesz,
és a fülembe súgja egy jóakaróm, mivel vádolták meg
anyámat menyasszony korában az irigy barátnők.

 

Az esti égboltot hatalmas, fekete felhő sötétíti el,
de a háztetők vonala fölött időnként halvány villanás látszik.

 

Mi tart meg, milyen szirénzaj marasztal a józanság
innenső oldalán még erre a napra és talán a következőre?
Az első rombolás után a sötétség, mert azt látom,
hogy kezdetnek mit lehetne szétverni egy székkel –
képet, képernyőt, ablakot, minden üveget (tükröt, lámpaburát,
vázát, poharakat), aztán a széket az ablakon kidobni,
asztalt, szekrényt felborítani, étolajat, hipót szétlocsolni,
a legnagyobb fazekat a lépcsőn lerúgni, aztán bezárkózni,
minden kábelt kihúzni. De utána mit csinálok? Csak nevetek,
mint aki önálló viccet talált ki? Bólogatok minden fiktív
ellenvetésre? Megbújok egy kis darab, csorba katedrálüveg
mögött, a szebbik arcom talán még kilóg, a másik
rejtélyes keleti szőnyeg? Valaki belenyúl a mutatóujjával
tövig a szemembe, hogy lecsillapítson, holott
már nem is látni rajtam semmit?

 

Egy falusi kert végében ékelődik a miénkbe
egy másik világ. Nálunk még nem ment le a hold
a fényes égen, a pók a szélcibálta hálóján dolgozik,
titkos arányosságokat sodor elő évezredekből,
s majd a csapdába esett legyet beszövi a jövőnek
lágy pókfonállal. A másikban meg talán a vagylagosság
uralkodik, nincsenek kölcsönhatások, mindenki
boldog áldozat. Két külön fa két levele hajlik egymás felé
a változó szélben, megnyugvás vagy pusztulás lesz,
ha egyszer összeérnek.

 

Napfény esik a szemközti ház kéményének gomolygó
füstjén át a leeresztett szövetrolóra. Innen a szobából
olyan, mintha odakintről egy hatalmas lepke verdesné
az ablakot a lehelet szárnyaival, vagy ha akkora lepke nincs,
akkor mintha maga a fény ingadozna sűrűn, mintha máris
gyengülne a nap, pedig még el se költöztünk.

 

Sötét felhők kora reggel, friss, foltokban száradó vakolat
az ég. A fehérre festett tárgyak – a távbeszélőüzem tetején
a felvonógépház, az antennatorony alsó része – fehérebbek,
mint itt, a konyha lámpafényében bármi, még a papírnál is
fehérebbek. Aztán hirtelen áttör a napfény valahol,
és, mint egy diavetítésben, mély sárga fényben tűnnek fel
a tetők és a magasabbra emelkedő tűzfalak. Ahogy néhány
egyszerű mondattal komor történetté bomlik ki
a mesék örök alaphelyzete: nem én vagyok a hibás.

 

Kínai írásjelek a szomszéd ház száraz borostyán-indákkal
behálózott tűzfalán, három ablaküveg tükrözi oda
a napfényt. Egy név vagy ősi kereskedelmi bölcsesség,
mert az életről itt hiába szólna, senkit nem lehetne
megingatni a maga mindenre kiterjedő igazában.

 

Hajnali, felhős szürkület. Egy láda régről itt maradt,
megkövült vegyes hamu, amibe bármit beleláthatunk,
játékból egy egész világot, hogy minek lettünk volna
mi is alakító részei.

 

Ahol méheket tartanak, hátul, a kertben
vagy a szőlőhegy aljában, ott a nyár rettentő alapzaja.
Eredendően állati zsongás, de szólnak benne a fák,
bokrok, virágok, füvek és a falak, tetők, karók, póznák,
farakások is. Egy erősebben érvényesülő létezés,
egy testetlen, tágas, arctalan panaszlét öleli fel
a helyben csellengő menekülésünket. Ha mi nem lennénk.
Kétségtelenül vagyunk, hiszen hallunk egyfolytában,
mégis át tudjuk élni ezt az egyszerű feltételt. Végre
természetes nagyságára nőhetne a dologi világ.

 

Zárt események mély dobozából a hurokba fordult
idő gyenge katódsugara, kínzó emléknyomok között
tévelyegve csak véletlenül találhatja el a szilárd
elhatározásokat, hogy le kell számolni a gondolati
kényszerekkel, többet jelent a szomorúság,
mint a megérkezés egy ismerős helyre, van egész napot
betöltő mindentudás, és jobb aztán hiábavaló
faggatásban elnyugodni.

 

Egy kóbor széllökéstől egy pillanatra megkavarodott
a házak, háztetők között, udvarok fölött a hulló hó.
Távolabb füst vegyül a hóesésbe.

 

(3) Negatív

Fekete ég. Egy pár erőművi méretű csavarral
szerelték hozzá az emberi lakóhelyet. Két hatalmas,
évszázados részecske-viharban feltornyosult hullám,
az első mindjárt betör az ablakon, a másik előbb
még a háztetőket önti el, halványabbra mossa rajtuk
a szürkeséget. De addig még azok változatos szögű,
ferde síkokat képezve próbálnak az éggel kommunikálni,
elemi fekete-fehér sorozatokra fordítják az egynemű feketét,
hol van benne ismétlődő hiba, értelem. A műterem-melléképület
tetőablaka maga is kicsike égbolt, ugyanolyan szögletes,
mint az igazi, alatta a festő épp az ecset után tapogat.
A lakásokat ezzel szemben olyan átható fehérség tölti be,
hogy odabent emberek nem maradhatnak meg egy percig se,
valahol egy közeli téren gyülekeznek zsebre dugott kézzel,
és szótlanul várják, hogy befejezze a telefonálást
a kerületi képviselő. Az egyik tűzfalon egyforma orgonasípok
sora, kis könnyítés a rövid kezű, rövid lábú virtuóznak,
aki egyelőre még csak képzelt hangokkal gyakorolja
valamelyik pincében a romlásra írt indulót, mert nincs,
aki fújtasson neki. Néhány helyen egészen a tetőkig
habzik fel az udvarok mélyéről a meszes, gipszes, cementes,
lassú gombák kelesztette fény. Balról kissé a házak közé
türemkedik az ismerős semmi, jobbról elkoszolja a papír szélét
az ismeretlen valami.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret