stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



BEREMÉNYI GÉZA: Az utolsó villamos

 

Nemrégiben hosszú útra indultam egy kivilágított éjszakai villamoson. Talán az utolsó járat volt. Amikor felszálltam, a vezetőnek csak a hátát láttam, őt csak egyszerű feladata, a sínek érdekelték.

Egyetlen ember ült a kocsiban, észre se vette, hogy helyet foglaltam a közelében, mert odaadóan olvasott. Annyira beletemetkezett egy könyvbe, hogy az átszellemült tárgynak tűnt a kezében. Talán regény lehetett, ami fogva tartotta, egy fordulatos történetet követhetett, mert az arckifejezése egyre-másra megváltozott. Egyszer olyan volt, mintha lassan úszva repült volna, majd gúnyosan elmosolyodott egy számomra láthatatlan, ismeretlen fordulaton. Aztán gyorsan lapozott egyet, aggódni kezdett, sőt sajnálkozni. A könyvben lévő szavak vitték magukkal őt, nem a villamos, sem a sínen tartott szemű vezető.

Az olvasó utas ismét lapozott egy gyorsat, tovább kalandozott a képzeletében, nem volt ő nekem útitársam azon a villamoson, máshol tartózkodott. Én pedig magamra hagyottan ültem, és nem tudtam a szemem levenni róla. Arcának változásaiból próbáltam kiolvasni a képzeletében megszülető történetet.

Mert a tévé, a film fogva tartja a fantáziánkat, a könyv, a szó pedig a képzeletünkre bíz mindent, ő csupán sorvezető – így bölcselkedtem az utolsó villamoson. A mai világban az ember csak abban hisz, ha beüti valamibe a fejét, vagy ha számlát küldenek neki. A képzeletünket sosem kell igénybe venni, sőt, mintha tilos is volna. Később ilyen házilagos gondolataim támadtak: az ember azért találta fel a gépeket, hogy feleslegessé tegye a kezét, a mozgóképet pedig azért találta fel, hogy feleslegessé tegye a képzeletét. Közben kibámultam a villamosból az éjszakai fákra, és irigyeltem azt a másik padsorban könyvbe merült embert. Én négyéves korom óta olvasok, nem emlékszem, ki tanított meg a betűkre, talán senki, visszatekintve valósággal az életemet mentették meg a könyvek, vagy legalábbis az elmém épségét bizonyos regények, de mostanában már csak a szakirodalom érdekel, a kopár képzelgés. Újra kéne olvasni bizonyos regényeket.

Ment velem az éjszakai járat. Színházból mentem hazafelé, egy könyvet olvasó ember volt az egyetlen útitársam, és én közben arra gondoltam, hogy a könyvolvasás mennyire fiatal dolog. Messze nem egyidős az emberiséggel. A színházi mutogatás bezzeg, az igen. Még a szavakat sem ismertük, még beszélni se tudtunk, de már eljátszottuk egymásnak vadászaton szerzett tapasztalataikat. Makogva, karjainkkal csapdosva jelenítettük meg, hogyan csap le a madár, hogyan támadt ránk a zsákmány. Később, rátalálván a szavakra, már nem kellett annyi mindent eljátszanunk, testünkkel mutogatnunk egymásnak, betűkkel, betűsorokkal embertársunk képzeletét belső utakra indítottuk. Leíró műfajt teremtettünk.

Ennek a leíró műfajnak az ünnepén vagyunk most együtt, a nyomtatott szavak, a fantáziában való száguldások ünnepén. A könyv úgy olvassa olvasóját, hogy szavai nem előregyártott képek, hanem belső látványokhoz vezetnek el. Ezért a könyv ünnepe az emberi-olvasói öntevékenység, a szabad képzelet ünnepe is.

És még valamit a fiaimról. Az egyik 12, a másik 8 éves. Számomra nyomasztóan hosszú ideig iskolai muszáj feladat volt nekik az olvasás. Az internetet jobban használták. De most már – jelenthetem –, hogy elkezdtek maguktól olvasni, szembetűnő a tudati változás. Néha meg is ijedek: muszáj nekünk ennyit képzelegni?

 
 
Elhangzott a Könyvhét debreceni megnyitóján.
 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret