stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A KORTÁRS LEVELEI: Édeshazám egy

 

Nincs ellenszenvesebb, mint mikor valaki egy országot illetően kívülről osztja az észt, a határokon túlról mondja meg, hogy a hazában hogy s mint legyen, minek kéne történnie, kinek mit kellene csinálnia, hogy a jelenlegi tarthatatlan állapotnak végre vége legyen. Ezt az attitűdöt a szíves invitálás sem zökkenti ki rendíthetetlen fölényéből, merthogy nem kell neki ahhoz haza költöznie, hogy pontosan lássa, ami megy: elég, ha néha idelátogat. És valóban: ha Frédi bácsi Chicagoból ötévente megérkezik, már a kedvére feltálalt tyúkhúslevesnél elkészül a légifelvétel a honról, remek felbontásban, teljes pontossággal láthatóvá téve a közállapotokat, leképezve a politikai viszonyokat, mélylélektani szintekig tárva föl a politikusokat. A rántott csirkénél még akad ellenérv, a desszertnél már csak egy-két halk és kósza na de kérlek, engedd meg és pardon, a kávénál már általában lesütött szemmel hallgatnak a háziak, azon gondolkozván, mit is mondott, mikorra is foglalt visszafelé jegyet az öreg.

Intő jel, hogy öt év után hazatérvén nehogy a messziről jött ember hibájába esve okosabbnak próbáljunk feltűnni, mint aki itthon töltötte ezeket az éveket, s mint amilyenek vagyunk. Hogy valami indokolatlan magabiztossággal nehogy ítélkezni kezdjünk ahelyett, hogy megosztanánk az erről az izgalmas időszakról készülő légifelvételt árnyaló tapasztalatainkat. Mert azt azért kevesen állíthatják, hogy az általam kulturális diplomataként Németországban töltött periódus, melynek enyhén szólva nem túlzottan magasröptű ívét nagyjából az öszödi beszéd kezdő-, s a fülkeforradalmi erők berendezkedésének, a médiatörvény beterjesztésének végpontja húzta meg, unalmas, eseménytelen, könnyen felejthető történeti időszaknak volna mondható. A félreértések elkerülése végett azonban ide máris egy felemelt mutatóujj, egy nyomatékos közbevetés kívánkozik. Az az állítás ugyanis, hogy a 2006 eleje és 2010 vége közti periódus nem volt – teszem azt – a hetvenes évekhez foghatóan szürke, érdektelen, hanem éppenséggel több minden történt, mint konszolidált korszakokban másfél- két évtized alatt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy itt valamiféle felemelő, magasztos, netán történelmi jelentőséggel bíró dolgok mentek volna végbe. A történések mennyisége esetünkben a legcsekélyebb módon sem függött össze minőségi szempontokkal ugyanis. Éppen ellenkezőleg: sokáig kellene keresni az 56-os megtorlások óta olyan ötéves időintervallumot, ahol a bunkóság, a bárdolatlanság, a politikai dilettantizmus, a sértődős infantilizmus, a pökhendiség, a bornírtság, a másikat eltaposni kívánó rosszakarat, a fröcsögő gyűlölet, az egymás iránti mély megvetés, a lenyúlás, a korrupt síbolás, a kulturális mélyrepülés ilyen szép, látványos, vegytiszta formában mutatkozott volna meg.

Stuttgartból jól látszottak azok a lépcsőfokok, grádicsok, melyeken édeshazám politikai elitje lépkedett lefelé a sűrű, pincemély homályba, feszített, pitbullos mosollyal az arcán, szinte már büszkén, feltartóztatatlanul. Néztem, mint ahogy az ember a Muppet showt nézi, néztem a sok pengeszájút, s nem értettem, minek örülnek ezek. Ám ez az értetlenség erősebb volt, mint a felháborodás. A perspektíva, az az ezer kilométer épp annyi distanciát, távlatot adott, hogy az érintettség, a bennelét egyfajta időszakos, pillanatnyi védettségbe váltson át. Ideig-óráig képes volt az emberrel elhitetni, hogy az a mélyrepülés, melynek számos csalhatatlan jele, emlékezetes megnyilvánulása közül nem is tudnánk hirtelen választani, fontossági sorrendet állítani, nem az ő bőrére megy. Igen, tudtam úgy az utcai zavargásokat, a rendőri túlkapásokat nézni interneten, tévén, mintha Egyiptomról lenne szó, mint ahogy az alkotmányos keretek súlyos áthágásai is tudtak kezdetben apró, helyrehozható politikai bakiknak odakintről látszani. Mindez úgy, hogy egy percig sem feledtem azt, hogy hazajövök, vagy fordítva: egy percig sem gondoltam arra, hogy az ötéves ciklusom végén nem jövök haza, mint egyébként többen a külföldi magyar intézeteket vezető volt kollégáim közül. Fel nem merült, holott épp ezalatt lett édeshazám menthetetlenül és tagadhatatlanul másodosztályú köztársaság – azon országok egyike, melyekben az igényesebb demokraták olyan nagyon nem szeretnek élni, ha egyelőre nem is mennek el. Nem, itt még nem tartunk – most még csak a megélni nem tudó értelmiségiek kivándorlása tömeges.

Enbékettő, keleti csoport, keleti csoport, keleti csoport – skandálta mély megvetéssel, egyszersmind megkönnyebbüléssel vagy tízezer ember Diósgyőrben a Nyíregyháza elleni kiesési rangadón, amikor a DVTK már 2:0-ra vezetett, így nyilvánvalóvá vált, hogy ő lesz az, aki bentmarad. Öt év után hazatérve nem túl felemelő édeshazám kapcsán ugyanezt a kórust hallani az európai B-közép felől. És nem kéne magunkat áltatni, becsapni avval, hogy mindez a multik meg a bankok, az IMF meg a komcsik, Soros és a Valutaalap miatt lett így, plusz ugye a filozófusok. Mi vagyunk azok. Én meg maradtam volna itthon a fenekemen. Akkor most még ennyire sem lennék meglepve attól, hogy mialatt távol voltam, édeshazám a nagystílű bűnözők, s a piti ügyeskedők, a korrupt disznók és az uborkafára felkapaszkodott műveletlen, kisstílű pojácák országa lett.

KERESZTURY TIBOR


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret