stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ORAVECZ IMRE: Kaliforniai fürj

45

 

Jancsika a South School második osztályába járt, és már volt igazi barátja is, egy osztálytársa, a mexikói Frank Villa. A szülei először idegenkedtek a sötétbőrű, kékesfekete hajú, cigányos küllemű fiútól, aki ráadásul olykor még mezítláb is jelent meg náluk, de látván hozzá való ragaszkodását, végül elfogadták, és nem bánták, hogy vele pajtáskodik.

Bárhova mehetett vele a városba, vagy a város közvetlen közelében, kivéve a Santa Clarát. Azt megtiltották neki, a víz miatt, amelytől Bözsike halála óta babonásan féltették a gyerekeiket. Jancsika a száraz évszakban, amikor a folyó erősen leapadt, titkon megszegte a tilalmat, de egyébként betartotta, és rendesen a vasútállomásnál, a raktárak között, vagy távolabb, az olajtartályok, az ipari vágányok tájékán játszottak, és időnként ellátogattak a Mill Parkba is, amelyet szintén szerettek, főként a bokros részei miatt, amelyek kiváló rejtekhelyeket kínáltak.

Jó volt a Mill Parkban, a zöldben lenni, ilyen-olyan dzsungelnek képzelni, ám egy napon úgy döntöttek, hogy távolabbra merészkednek, igazi erdőbe, ahova mindig is vágytak. Jancsika addig csak távolról látott erdőt, a családdal Sulpher Springsbe menet az országútról, vagy magán a fürdőhelyen, a kerítésen keresztül. Frank jobb helyzetben volt. Ő már járt igazi erdőben, a Fagen Canyonban, a bátyjával Almadorral, mikor kisebb volt, bár az egészből csak arra emlékezett, hogy felmászott egy fára, és nem tudott segítség nélkül lejönni. Azt javasolta hát, hogy oda menjenek, a Fagen Canyonba, azt derítsék fel. Ott van erdő, vad, minden, talán még barlang is, amelyben elrejtett kincset találhatnak. Azon kívül állítólag nagy, hosszú, mélyen benyúlik a Sulpher-hegységbe.

Egy szombati napot szemeltek ki az expedíció céljára. Szombaton előbb ér véget a tanítás, előbb kerülnek haza az iskolából, és előbb indulhatnak, ami fontos szempont, mert október vége lévén, már erősen megrövidült a nappal. Megbeszélték, hogy kést feltétlenül visznek magukkal, hiszen a vadonba mennek, ahol mindenféle veszélyek leselkednek rájuk, és előfordulhat, hogy meg kell védeniük magukat. Zsineg is kell, jutott eszükbe. Lehet, hogy banditák támadnak rájuk, és azzal kötözik meg a kezüket, miután ártalmatlanná tették őket. Vízre nem lesz szükségük, hisz ott a patak, a Fagen-patak, amely benne folyik. Abból isznak majd, ha megszomjaztak.

A 10th Street és a Pleasent Street sarkán találkoztak, miután otthon bekapták az ebédet. Így tartották igazságosnak, mert az nagyjából félúton volt mindkettőjüknek. Bár az is közre játszott ebben, hogy kerülni akartak, vagyis nem Santa Paula Streeten menni, ami kézen fekvő lett volna, hanem a távolabbi, kevésbé forgalmas Pleasanten, amely Frank szerint valami, szintén a patakhoz vivő dűlőútba torkollik, és így nem is akkora az a kerülő.

Franknek igaza volt, volt dülőút, meglelték. Viszont előtte a Pleasanten majdnem lebuktak. Alighogy a 9th Streethez értek, Miss Murányi, Ágnes jött velük szemben. Szerencsére nem látta meg őket, mert még távol volt, és időben beszaladtak a mellékutcába, és egy fa mögé húzódva, megvárták, amíg elhalad.

A dűlőút két oldalán egy régi narancsos húzódott öreg fákkal, a fákon túlnyomórészt érett gyümölccsel, de sehol egy lélek, se szüretelők, se őrök. Vadul sütött a nap, állt a levegő, fáradhatatlanul reszeltek a kabócák.

Frank ezúttal cipőt viselt, és egy kinőtt nadrágot, amelynek rövid szára látni engedte, hogy nincsen rajta harisnya, hanem csak mezítelen lábára húzta fel a lábbelit.

– Feltöri a sarkadat a cipő – figyelmeztette Jancsika.

– Dehogy – felelte.

Vászontarisznya lógott a vállán, és minthogy továbbra sem mutatkozott senki, kendőbe csavart, hosszúkás valamit húzott ki belőle. Kibontotta.

Kés volt, széles, hosszú pengéjű konyhakés.

Nem álltak meg, siettek.

Jancsika elismerően bólintott, és a zsebére ütött jelezve, hogy ő is hozza a bicskáját. Nem mutatta meg, Frank ismerte, már többször látta, és azt is tudta, hogy az apjától kapta a hetedik születésnapjára.

Frank visszabugyolálta és eltette a kést, majd a zsebéből egy doboz gyufát húzott elő.

– Hát, az meg minek? – kérdezte Jancsika.

– Sose lehet tudni. Hátha elejtünk valami vadat, és nyárson megsütjük – felelte Frank.

Aztán mégiscsak megálltak, mert Jancsika csak úgy tudta előkotorni a zsebéből a zsineget, amelyről neki kellett gondoskodnia.

Frank kézbe vette, megvizsgálta, és mind hossz, mind minőség tekintetében kielégítőnek találta.

A dűlőút valóban a patakhoz vitt, át a patakon egy fahíd révén. Átkeltek a túloldalra, és közben meglepődve látták, hogy nincs a mederben víz, kiszáradt vagy búvik.

– Feljebb biztos lesz – bizakodott Frank.

A temető kerítésénél az út elkanyarodott, és azzal párhuzamosan folytatódott a canyon felé. Letértek róla, és a szikomórfákat és fűzbokrokat kerülgetve a patak partján haladtak tovább, hogy szemmel tarthassák a medret. Jancsika át akart mászni a kerítésen, hogy megnézze Bözsike sírját, de letett róla. Majd visszafelé, gondolta, és úgy virágot is szedhet a nővérének az erdőben, és nem megy hozzá üres kézzel.

Nemsokára el kellett hagyniuk a patakpartot, mert a megsűrűdött bokrok és az áradások kisodorta kövek miatt jelentősen megnehezült az előrejutás. Visszamentek az útra, és azon gyalogoltak tovább. Az út a temető után kétfelé ágazott. A patak felőli ágat választották, bár utána már inkább csak sejtették, mintsem tudták, hol a patak, mert átláthatatlan bozótos zárta el előlük, részeként a másik oldalon is tenyésző bozótmezőnek, amelyről mesterségesen leválasztotta az út. Tulajdonképpen itt kezdődött a canyon, de olyan széles volt a szája, hogyha kilátás  nyílt is volna belőle, akkor sem érzékelték volna, hogy benne, hogy völgyben vannak.

Egy traktor jött szemben. Permetezőgépet vontatott. Be akartak bújni a bozótba, de olyan sűrű volt, hogy nem lehetett. Csak félrehúzódtak. A vezető ügyet sem vetett rájuk. Egyenletes tempóban, kitartóan szedték a lábukat. Egy idő multán bal oldalt barackos váltotta fel a bozóttengert, majd egy ranch következett, közvetlenül az út mellett. A patak irányában is megritkultak a bokrok, tisztások, marhajárta csapások nyíltak köztük. Lassítottak. Ugattak a kutyák az udvaron, de nem futottak ki hozzájuk, és a házból sem jött elő senki. Tovább masíroztak az úton, és csak akkor tértek le róla, amikor a barackos átment legelőbe, a patak felőli bokrok pedig fáknak, zömmel fekete tölgynek adták át helyüket, és már annyi volt a fa, hogy azt bízvást erdőnek lehetett tekinteni.

Mielőtt bementek volna a fák alá, egy fiatal égerfa tövéről hajtást vágtak botnak. Jancsika ötlete volt. Hallotta egyszer az apjától, hogy a vándornak a bot a legjobb társa. Mr. Murányival beszélgettek Magyarországról, valami gyárról, amely messze van a falujuktól, de ő, az apja oda járt dolgozni, gyalog, át a hegyeken, mielőtt kijöttek. Sosem volt egyedül, mindig társult egy szomszéd falubeli kollégájával, de a botról soha nem mondott volna le. Ők is ketten vannak, de nekik is kell ilyen társ is, magyarázta Franknek Jancsika. Már a pataknál eszébe jutahatott volna, ahol szintén lett volna botnak való.

A fák koronái kupolaszerűen borultak föléjük, és eltakarták előlük az eget. Itt-ott azért vékony sugárban besütött a nap, és jól lehetett látni, mégis enyhe félhomály uralkodott, amelyet a földön lévő fényfoltok csak kísértetiesebbé tettek. Megszeppentek, erre nem számítottak. Kemény volt talaj, vékony az avarréteg, aljnövényzet alig, jóformán csak a pókhálókat és a fákról gyolcsszerű cafatokban lelógó, száraz zuzmót kellett kerülgetni. A patakhoz igyekeztek, arra tartottak, amerre azt feltételezték. Néha megálltak, és hallgatóztak. Ilyenkor, minthogy a lábuk nem csapott zajt, csend volt, ijesztő csend, mintha halott lett volna az erdő. Később mégiscsak hallottak egy bozótszajkót, majd emberi hangokat. Az emberi hangok nem közeledtek, inkább távolodtak, mígnem egészen elenyésztek. Aztán láttak egy tölgycinként, majd egy chipmankot. Egyszer azonban nagyon megijedtek. Éppen megint álltak, és olyan volt, minta lehuppant volna a földre valahol valami, és jönne feléjük. Frank pumára vetett. Elővette a kését, és várta a támadást. Figyelmeztette Jancsikát, hogy ő is készüljön fel. Eltelt pár perc, de nem történt semmi. Tovább mentek, és egy fa tövénél egy tarajos sült pillantottak meg, amint kapirgálja az avart. Megkönnyebbülve néztek egymásra. Ezt az állatot is ismerték. Olykor a Mill Parkba is bemerészkedett. Látva őket, felborzolta hosszú tüskéit, és eliklatott.

Ritkultak a fák, és világosabb lett. Egy csenevész fű borította tisztáshoz értek, amelyen egy bokor árválkodott.

– Állj! – kiáltotta Jancsika. – Vigyázz, kígyó! Ott, ott, ni! – és a földre mutatott, amelyen nem messze tőlük egy vízisikló mozgott a gyér fűben. Hosszú volt, talán hat láb hosszú is, kékes-zöld pikkelyű, és gyorsan kúszott, el tőlük, abban az irányban, amerre maguk is tartottak.

Oda ugrottak, és lesújtottak a botjukkal. Nem találták el. Megint próbáltak rávágni, de izgalmukban ismét elhibázták.

– Kerülj eléje, én majd hátulról szorítom – mondta Frank.

– Kerülj te – felelte Jancsika.

Egyikük sem mert elé menni. A sikló a magányos bokorhoz ért, és becsúszott alája, a másik oldalon pedig ki.

Követték.

Frank eltalálta a farkát.

Véget ért a tisztás, és köves lett a talaj. Mindenféle méretű kövek hevertek szanaszét. A sikló egy nagyobb kő alá bújt, de a farka kint maradt. Jancsika rávágott egyet. Erre behúzta. Elgördítették a követ, és folytatták az üldözést. A hüllő gyorsított, és némi előnyre tett szert, úgy hogy bothatótávolságon kívülre került. Kővel kezdték dobálni. Frank eltalálta, de kicsi volt a kő, és meg sem kottyant neki az ütés. Felvetette a fejét, és menekült tovább. Egyszer félent az oldalára fordult, és látszott, hogy sárga a hasa. Aztán utolérték, és megint botozták.

– A fejét, a fejét – kiabálta Jancsika, de az ő botja is mindig a farkát találta, vagy azt sem, mert olykor mellé ütött.

A sikló végül biztonságos helyre vette be magát.

A patakhoz értek, mintegy oda vezette őket. Itt sem folyt víz a mederben, de a régi esőzések alámosták, megszaggatták a partot. Padkaszerűen előre ugrott a föld, és üregek húzódtak alatta. Egy ilyenbe csusszant be, és sehogyan sem tudták onnan kipiszkálni, nem érték el a botjukkal.

Megszomjaztak, és elindultak felfelé vizet keresni a mederben. Hamarosan találtak. Egy helyen tócsa sötétlett a kövek közt. Lehasaltak, és ittak belőle. Friss víz volt, iható, nem megrekedt, posshadt. A közeli sziklapartfalból szivárgott, de olyan vékonyan, mintha csak izzadna a szikla, lent pedig, ahol összegyűlt, nem folyt tovább a felesleg, elnyelték a kövek. Észrevették, hogy a vadak is oda járnak inni. Mindenféle patások és puhatalpúak lábnyomai vezettek feléje egy homokos részen.

Kimásztak a mederből a túlsó partra. Tanakodtak, merre menjenek. Kövessék-e a patakot, vagy tartsák a régi irányt, és keressék meg a canyon oldalát, amely arra kell legyen. Jancsikának volt egy egycentese. Megállapodtak, hogy az írás a patak, a fej a régi irány. Tisztára söpörték a földet, és feldobták az érmét. A régi irány jött ki, arra mentek hát.

Alig távolodtak el a pataktól, újabb csúszómászóba botlottak. Majdnem szó szerint, mert Frank kis híján rálépett. Jancsika azt hitte, hogy csörgőkígyó, tehát mérges, és elfutott. De aztán visszajött, Frank unszolására, aki nem ijedt meg annyira. Jancsika nagyon félt a csörgőkígyótól, mióta egy megmarta Parkerék kutyáját, a tulajdon udvarukon, és az megdöglött. Szerette azt a kutyát, szeretett vele játszani, ha Parkerékhez mentek.

A kígyó vörös oldalú szalagos kígyó volt, de Frank állította, hogy ez is vízisikló és nem mérges. Mérgesnek mérges volt, de nem annyira, mint a csörgő, viszont annál ijesztőbb. Rövidebb volt, mint a vízisikló, vörös a feje, és nevének megfelelően vörös foltos az oldala is, a hátán pedig szalag módjára egy zöldes fehér csík futott végig. Még nézni is rossz volt. Jancsika legszívesebben békén hagyta volna, de Franket megint hatalmába kerítette a vadászszenvedély, és ragaszkodott hozzá, hogy megöljék.

A kígyót megijesztette a váratlan találkozás, és menekült. Egy kidőlt fa törzsénél megállt, és nyelvével tapogatva, félent alá húzódva rést keresett alatta, hogy átbújjon. Talált, mert mire oda értek, már a másik oldalon siklott tovább.

Frank utolérte, és rásózott a botjával. Ettől irányt változtatott, de megsebesült, mert véres lett az avar utána. Követték, Frank elől, Jancsika mögötte. Frank rá-rávágott a menekülőre. Az ilyenkor megvonaglott, de folytatta útját. Egyszer szem elől veszítették. Aljnövényzetes részhez értek, és eltakarták a hajtások, levelek. Mikor újból megpillantották, és utolérték, irányt változtatott. Fejen találták. Egy kettős törzsű buckeye-fánál hirtelen összetekeredett. Megbökdösték, mire kitekeredett, és el kezdett felfelé mászni az egyik törzsön. Próbálták leverni, de áttekeredett a másik oldalra, ahol az ikertörzstől nem fértek jól hozzá.

Feljutott a koronába, és megállapodott egy vastag ágon. Először nem látták a lomboktól, melyiken. Frank felmászott, hogy kiderítse, hol van. Mikor meglelte, felkérte a botját, hogy lelökje vele. De aztán jobb ötlete támadt. Ledobta a botot, és lejött.

– Igazad van – vélekedett Jancsika, akinek elege lett a kígyóüldözésből. – Majd lejön magától, megdögleni, hisz már vérzik. Vagy ott fent döglik meg, és úgy esik le.

– Nem, nem – tiltakozott Frank. – Ne végezzünk fél munkát. Meg különben is, a vadászoké a zsákmány. Elintézem ott fent, megadom neki a kegyelemdöfést. De előbb dárdát csinálok, mert az lesz erre a legmegfelelőbb. Olvastam egy könyvben, hogy a spanyol hódítóknak is volt dárdájuk, azzal nyársalták fel az indiánokat. Egy képet is láttam róla. Tudom, hogy néz ki.

Elkérte Jancsikától a zsineget, elővette a kését, jókora darabot vágott belőle, és a botja végéhez kötözte vele a kést.

– Így, ni! Ez a dárda – mondta elégedetten, mikor végzett a művelettel. – Tessék, majd add fel, ha fent vagyok! – utasította Jancsikát. A kezébe nyomta, és elkezdett visszamászni a fára.

– Vigyázz, meg ne vágd magad, és ne menj túl közel hozzá, hátha mégis mérges – figyelmeztette Jancsika.

Mikor Frank feljutott a legalsó ágra, lenyúlt a dárdáért.

A kígyó közben nem mozdult, ugyanazon az ágon, az ágnak ugyanazon a részén maradt. Frank egy tőle másfél méterre, de lejjebb eső ágra tornázta magát. Felállt az ágon, és bal kezével egy másikba kapaszkodva és kissé hátra hajolva a jobbjában lévő vágó-szúró szerszámmal lesújtott rá, és levágta a farkát. A farok leesett. A kígyó most már mindkét végén vérzett. Frank feljebb oldalazott az ágon, és megint sújtott. Kisebb lehetett a lendület, mert nem vágta át a testet, csak közép tájt belemetszett. Onnan is vér jött. A kígyó erre kissé feljebb kúszott, és sziszegve forgatta a fejét. Frank most a mögötte lévő ágnak támasztotta a hátát, hogy biztosabban álljon, és a fejet, a fej mögötti részt vette célba, de az ágat találta el a fej előtt. Az ág berázkódott, a kígyó lefordult róla, és leesett a földre.

– Johnny, menj oda, végezz vele! – kiáltotta le Frank, és sietve jött lefelé.

– Vége van már annak – felelte Jancsika, és oda ment a hüllőhöz, de nem bántotta.

– Dehogy van, még elmegy itt nekem, mire leérek – mondta mérgesen Frank.

Leérve odarohant a kígyóhoz, amely egy helyben vonaglott. A feje mögé tartotta a dárdáját, hogy pontosan lemérje a távolságot, hogy még véletlenül sem hibázza el, majd fellendítette fegyverét, és kíméletlenül lecsapta vele a fejét. A fej nélküli test nem szűnt meg mozogni. Erre rálépett, elkezdett rajta ugrálni, és közben ezt rikoltozta:

– Nesze, nesze, nesze!

Még akkor is taposta, amikor már nem mozdult. Véres lett a cipője, a vér felfröccsent a lába szárára is, de nem bánta. Szinte önkívületben volt. Csak akkor csillapodott le, és hagyta abba, amikor a test már egész lapos lett. Rá vigyorgott Jancsikára, és elkérte a bicskáját. Méteresforma vesszőt vágott egy közeli bokorból, ráhúzta a kígyófejet, a vállára vetette a tarisznyáját, a baljába fogta a dárdáját, a jobbal függőlegesen maga elé emelte a kígyófejes vesszőt, és azt mondta:

– Mehetünk.

Mentek.

Enyhén emelkedett a terep, megritkultak a fák, majd megszűnt az erdő. Kiterjedt, fennsíkszerű, füves térségre értek, amely itt-ott zsírfa állt, és jukka, valamint szúrós körtekaktusz tenyészett. Rajta túl, távolabb hegy, a canyon oldala magasodott. Kopár volt, de a tetején erdő látszott. Úgy döntöttek, felmásznak oda. Frank szerint ott talán még medvét is megfigyelhetnek.

– Persze – tette hozzá –, ha medvét látunk, akkor vigyázni kell, nehogy közé és bocsa közé kerüljünk. Ez szabály, a bátyámtól hallottam. Az veszélyes, akkor megtámadhatja az embert, mert félti a kicsinyét.

– Itt, a Sulpherben nincs is medve – jegyezte meg Jancsika. – Az apám szerint csak a Sespeben van.

– De van.

– Aztán hogy lehet elkerülni, hogy az ember a medve meg a bocsa közé kerüljön, ha nem tudja, hol a bocsa? – kérdezte Jancsika.

Frank gondolkodóba esett:

– Hát, azt nem tudom.

Egy elhagyott fúráshelyre bukkantak. A fúróakna helyén mélyedés tátongott, és körben betontuskók meredtek ki a földből. Odébb egy rozsdás, lyukas kazán, pár cső és egyéb vasnemű hevert a fűben, és egy salakdomb púposodott jeléül annak, hogy itt még szénnel fűtötték a gőzgépet. Még távolabb egy kalyiba váza hívta fel magára a figyelmüket. Oda mentek, és beléptek az ajtó helyén, de csak egy feneke veszett bádoglavórt és pár üres konzervdobozt találtak.

Végül nem mászták meg az oldalt. Oda érve úgy találták, hogy nem lenne már rá idő. Még nem alkonyult, de a nap már eltűnt az erdő mögött, amely felől jöttek, és már csak a canyon oldalát világította meg, és azt is csak derekától fölfelé. Az ég kékje is megfakult, de még élesen kirajzolódott rajta az a pirosfarkú héja, amely kissé távolabb körözött fölöttük, majd egy helyben lebegett, mielőtt lecsapott volna valamire, földi mókusra vagy egérre.

Megfordultak hát, és elindultak visszafelé. Frank csalódott volt, és azzal kárpótolta magát, hogy a dárdájával az útjába eső jukkák magas szárát csapkodta. Azok azonban vastagok és kemények voltak, és folyton lepattan róluk a kés pengéje, ami még jobban elkedvetlenítette. A felnyársalt kígyófej sem vigasztalta. Aztán kijelentette, hogy éhes, és érett termést kezdett keresni a szúróskörte-kaktuszokon, és így lemaradt. Nem talált egyet sem, nem most volt a szezonja, de amint így vizsgálódott, véletlenül a földre pillantott. Önkéntelenül hátra lépett, és kiabálni kezdett:

– Johnny, vissza, vissza!

Jancsika visszajött.

– Mi van? – kérdezte. – Találtál?

– Találtam! Ezt, ni! – mondta izgalomtól elfúló hangon, és a kaktusz tövéhez mutatott a dárdájával.

Egy kígyó hevert ott a földön, egy újabb, félent összetekeredve, mozdulatlanul. Barnássárga volt, a hátán világos keresztsávozással, a feje szögletes, vagy még inkább lapátvasalakú. A farkát maga alá húzta. Látszott a szemén, hogy észlelte őket, de belakhatott valamivel, és emészthetett, még a fejét sem emelte fel, feküdt békésen.

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Frank. – Még egy kígyó, ez egy kígyós nap. Ezt is kinyírjuk. Ennek a tiéd lesz a feje. Nem, inkább az enyém, mert olyan érdekes alakja van. Ezt meg – meglengette a szalagos kígyófejet – majd neked adom.

– Nem kell, egyik sem – hárította el Jancsika.

– Mért? Neked is jár egy. Társak vagyunk. Így igazságos. Majd oda adom, ha végeztünk ezzel.

– Inkább ne bántsuk. Ő sem bánt minket.

– De. Meg kell ölni. Ronda, utálatos. Anyám mindig sikoltozik, ha meglát egyet. És alattomos és gonosz is. Benne van a Bibliában is. Tanultuk hittanon. Tudod, mikor ráveszi Évát, hogy egyen abból az almából.

De Frank egyelőre nem csinált semmit, csak nézte a hüllőt, mintha megbabonázta volna.

– Akkor meg mire várunk? – kérdezte Jancsika.

– Arra, hogy elinduljon, hogy mozgásban legyék. Az igazi vadászok sem lőnek álló vadra. Úgy nem sportszerű.

– Hát, akkor mozgassuk meg! – javasolta Jancsika, és megpiszkálta a botja végével.

Frank bólintott. Megvárta, amíg a kígyó kitekeredik – olyan hét inch hosszúnak saccolták –, felemeli a fejét, és elindul.

– De hisz ez csörgőkígyó! – szörnyedt el Jancsika. – Csörgője van neki a farkán! Nézd! Inkább hagyjuk, ne kezdjünk ki vele!

– De akkor se mar meg – állította Frank. – Lehet, hogy csörgőkígyó, de nem igazi csörgőkígyó, mert nem csörög a farkával. Ha csörögne vele, akkor igazi lenne, de nem az. Csak úgy van neki a csörgője. Hallottam, hogy van ilyen is.

Hagyták, hogy kissé eltávolodjon, és akkor utána eredtek.

Az első dárdacsapás mellé ment, viszont Jancsika fejen találta a botjával.

– Ne, a fejét ne! – ripakodott rá Frank Jancsikára. – Az épen kell. A másiknak se kellett volna a fejét bántani. Épen jobban néz ki.

A kígyó eddig lassú tempóban siklott, de most felgyorsított, menekült. Már a csörgőjét is felcsapta, de továbbra sem csörgött vele.

Közre fogták, és Franknek sikerült rácsapnia, de lapjával érte a késpenge, és nem tett benne kárt. Ettől függetlenül felemelte a fejét, mintha támadni akarna, és irányt változtatott.

Folytatták az üldözést.

Jancsikának kibomlott a cipőfűzője, és megállt, hogy megkösse.

Frank másodjára megvágta a farkán, a csörgője előtt, de alig vérzett.

Aztán szem elől veszítették, mert Frank megbotlott egy gallyban, és elesett, Jancsika pedig még mindig a cipőfűzőjével bajlódott. Mire Frank feltápászkodott, és Jancsika beérte, a kígyó nem volt sehol.

Szétváltak és keresni kezdték. A kígyó közben tovább ment, és jelentős előnyre tett szert, és valószínűtlennek látszott, hogy megtalálják. De szerencséjük volt. Tartotta az irányt, majd behúzódott egy zsírfabokor alá. Jancsika fedezte fel. Nem akart kijönni. Vagdosott feléjük a fejével, és szaporán öltögette a nyelvét, de addig zaklatták, mígnem kimászott onnan.

Folytatták a hajszát. Az üldözött ismét irányt változtatott. Most megint arra ment, amerre először, a patak felé. Frank többször eltalálta, de nem elég jól. Már több helyen vérzett, és vériszamos lett a bőre, de nem tudott belőle levágni egy darabkát sem. Aztán rájött, miért nem. Füves, gyepes volt a talaj, és megrugózott, nem nyújtott megfelelő alátámasztást. Azon kívül fél kézzel fogta a dárdát, és nem tudott kellő erővel sújtani, sem pontosan célozni.

Megállt, a földbe szúrta a trófeás vesszőjét, két marokra fogta a dárdáját, és lemaradást gyorsan behozva most már úgy használta.

Jancsika zsebében maradt pár kődarab, és azokkal próbálkozott, de Frank leállította, mert gyatrán célzott, és minduntalan veszélynek tette ki a kígyó fejét.

Franknek végre sikerült lecsapnia a csörgőjét, de nem álltak meg, hogy felvegyék. Ezt követően egymás után két jókora darabot metélt le a végéből. Aztán elakadtak, és egy darabig úgy festett, hogy végleg kudarcot vallottak. Az erdőbe értek, és a hüllő belebújt a legelső odvas fába. Mintha előre tudta volna, hogy odvas, egyenesen feléje tartott, és eltűnt a törzs tövén tátongó nyílásban. És akárhogyan kotorták, nem jött ki, hanem inkább beljebb kúszott benne, helyesebben, feljebb, mert az üreg kürtőszerűen felfelé folytatódott.

Végül úgy segítettek magukon, hogy avart tettek az odúba, és Frank meggyújtotta a gyufájával. Jancsika aggodalmaskodott, hogy meggyulladt a fa, és erdőtűz lesz, de Frank leintette. Az avar nem nagyon akart égni, mert felülről csöpögött rá a vér. A füst hatására a kígyó mégis csak visszaereszkedett, és kimászott rejtekéből. Kissé meg is pörkölődött, és olyan szaga volt, mint mikor körmöt vágnak, és utána a tűzre vetik. Frank megvárta, míg egészen kiér, és megint lenyisszantott belőle egy darabot.

Még mindig tovább siklott, újabb menedék után kutatva a fák, a tőkecsonkok közt. De már nagyon lelassult, és ezzel megkönnyítette a dolgukat. Már csak fele volt eredeti méretének, és vonszolta magát. Fejét leejtve egy nagy, lapos kövön állapodott meg.

Frank leoldozta a kést a botról, a kígyó mellé térdelt, és mintha uborkát darabolna, akkurátusan miszlikbe vágta. Még fogott a kés, pedig a kőlap éppenséggel nem használt neki. Mikor végzett, megint vesszőt vágott, és felhúzta rá a megkímélt fejet.

Aztán visszamentek a másik, a hátrahagyott trófeáért. Frank még a csörgőt is kereste, de nem lelte meg, pedig az is jó lett volna trófeának, vagy csak az lett volna az igazi trófea, hiszen szaruból lévén nem romlik meg, és zsinegre felfűzve nyakban is szokták hordani.

A patakot megtalálták. Frank szerette volna még megmosni a kését, de ezen a részén nem volt víz sehol. Miután kijutottak az erdőből az útra, még csak siettek, de a barackos mellett már futottak. Mire a temetőhöz értek, már besötétedett, és féltek a kísértetektől, noha tudták, hogy azok csak éjfél után jönnek elő a sírokból. Jancsikának csak most jutott eszébe, hogy nem szedett virágot a nővérének, de jobb is, gondolta, mert úgy sem merné bevinni neki.

Ezúttal nem kerültek. A temető mellett lementek egészen a Santa Paula Streetig, és csak a Palm Avenue után könnyebbültek meg, ahonnan már lámpák égtek rajta. Mielőtt a 8th Streetnél elváltak, Frank meggondolta magát, és kijelentette, hogy neki mégis inkább a másik kígyófej kell, és cseréltek.

Franken nem kértek otthon számon semmit, de Jancsikát erősen megdorgálták, hogy sötétben jött haza. Mikor pedig kibökte, hogy a Fagan Canyonban jártak, és büszkélkedve megmutatta a kígyófejet, elszörnyedtek, látván, hogy az csörgőkígyóé, és egy hétre eltiltották Franktől. Háborgott, és csak akkor nyugodott bele a büntetésbe, mikor az apja elmagyarázta neki, hogy nem minden csörgőkígyó csörög. Olyan is van, amelyik anélkül is mar, ha háborgatják vagy szorongatott helyzetben érzi magát.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret