stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az igazi Móricz

MÓRICZ ZSIGMOND: NAPLÓK 1924–1925

 

„Nem a pacsirta fontos, csak a dal”, mondja aforizmaértékűen a költő, s látszólag valóban ilyen egyszerű az a viszony, amire a képi ellentét vonatkozik, de árnyaltabb megközelítésben kiderül, hogy sokkal bonyolultabb annál, semhogy ilyesfajta leegyszerűsítéssel meghatározható lenne. Az Őszi chanson megítélésénél természetesen közömbös, hogy szerzője rálőtt Rimbaud-ra, mint ahogy Az ős Kaján Ady alkoholizmusától függetlenül remekmű, de az is messzire vezetne a lényegtől, ha alkotó és alkotás egymástól való teljes elkülönülésének elvét fogadnánk el. Minden bizonnyal az idézett költői intelem is csak a fontossági sorrendet jelöli ki, és nem az alkotó életútjától való teljes függetlenedés szükségességét hirdeti.

Írója válogatja, kinél mennyire fontos életfordulatainak, élményvilágának feltárása, de a biográfia teljes figyelmen kívül hagyása aligha lehet termékeny megoldás a művek értelmezése során. Móricz Zsigmond írói gyakorlatában könnyen kimutatható, hogy a személyesen átélt, közvetlen élményei gyakorta azonnal írásra késztető impulzusokká váltak. Az író maga hangsúlyozta, hogy művészi munkájában rövidre zárja élet és irodalom kapcsolatát. A Reggel 1932. december 12-i számában ezt írta: „Különben pedig ez az én dolgozási módom, mert én nem fantáziából írok, hanem az élet valóságából.”

Néha az író életének egy jelentéktelen, vagy annak tűnő epizódja is adhat magyarázatot vagy támpontot egy-egy munkája valamely fontos összefüggésének vagy konnotációjának felismeréséhez, ezért üdvözölhető minden olyan irodalomtörténészi törekvés, amely a pontos háttér-információk földerítésére irányul. Kétségtelen, hogy ennek a feltáró munkának esetenként bulvárízű felhangjai támadhatnak, vagy az is előfordulhat, hogy etikai természetű fenntartások, tiltakozások kísérik a nyilvánosságra hozott tényeket, de ez kisebb baj annál, mintha a manipulált (meghamisított vagy elhallgatott) tények alapján retusált kép alakul ki az alkotóról.

Ennek a bonyolult problémakörnek az említése Móricz Zsigmonddal összefüggésben több oknál fogva is indokolt. Elsősorban azért érdemes beszélnünk róla, mert az ünnepi könyvhéten hozzáférhetővé vált Naplók 1924–1925 címen az író személyes feljegyzéseinek első kötete Cséve Anna gondozásában. (A sajtó alá rendezésben segítője volt Szilágyi Zsófia Júlia, aki nem azonos az ismert irodalomtörténész, Móricz-kutató Szilágyi Zsófiával.) Valójában némi bizonytalansággal nevezhető elsőnek, mert 2006-ban már megjelent Móricz neve alatt a Naplójegyzetek, 1919 (ugyancsak Cséve Anna munkája nyomán), amely – bár naplószerű szövegek gyűjteménye – mégsem a napló része, hanem az író Tükör címmel egybegyűjtött jegyzetsorozatának egyik elkülöníthető egysége.

Ez a mostani kötet igazi irodalomtörténeti szenzáció! Akik Móricz Zsigmondot, az ő magánemberi arcát a maga teljességében akarják megismerni, olyan hiteles forráshoz jutnak általa, amely még az Életem regényénél is direktebb, őszintébb módon tanúskodik az író személyiségéről, érzelemvilágáról, habitusáról. A szövegek összegyűjtéséért, a kötet anyagának összeállításáért a legnagyobb elismerés illeti Cséve Annát, s bár az alábbiakban lesz néhány kritikai megjegyzésem, de azt is kalaplevéve teszem.

Másodsorban az adja a bevezető gondolatmenet indokoltságát, hogy az utóbbi években a Móricz iránti megélénkülő érdeklődés nyomán születő publikációk rámutattak az író életútjával kapcsolatos korábbi tévedésekre, hiányosságokra. Ezek alapján bizonyítottnak tekinthetjük, hogy nemcsak a köztudatban, hanem az irodalomtudományban is retusált portré rögzült Móriczról, ezért a kép kiigazításra szorul. Az elrajzolások mögött azonban nemcsak a helyenként tapasztalható kutatói felületesség játszik szerepet, hanem itt-ott a jól tapintható érdekek mentén működő tudatosság is.

Az 1950-es évek ideológiájának jegyében a szocialista kultúrpolitikának szüksége volt egy szegényparaszti idolra, s Móriczról némi fazonírozással lehetett ilyen képet alkotni. Nagy Péter szívességéből el is készült 1953-ban az osztályharcossá átfestett arcmás, a sajnálatos módon egyetlen, teljes Móricz-monográfia, amelynek egyik-másik tehertételétől a mai napig sem sikerült megszabadulni.

Köztudott, hogy az író életútjának bemutatását a hagyaték birtoklásából adódó privilégizált helyzetben a család (az író lányai: Virág és Lili, valamint a testvére: Miklós) sajátította ki. Az viszont kevésbé köztudott, de tény, hogy mindent elkövettek egy idealizált Móricz-személyiségkép kialakítása érdekében. Elfogultságuk a személyes kötődés, a bennük élő szeretet alapján természetesen magyarázható, de tudományos szempontból elfogadhatatlan.

Ezekkel a torzításokkal szemben egyetlen eredményes módszer a tények feltárása, a valóságos viszonyok és összefüggések megismertetése. Móricz torzításmentes arcképének megrajzolásában a döntő tényező, hogy hivatkozni tudunk-e a tőle származó hiteles szövegekre. Várható persze, hogy az új forrásoknak az interpretációja is többszólamú lesz, de legalább a tények tekintetében kiküszöböli a vitát. Az 1924–1925-ös naplójegyzetek megjelenése, amely magában hordozza a további esztendőkben született feljegyzések kiadásának reményét is, garanciát látszik nyújtani arra, hogy belátható időn belül olyan bázis áll az irodalomtudomány (és természetesen minden érdeklődő) rendelkezésére, amely alapján megrajzolható lesz Móricz hiteles és teljes portréja.

Cséve Anna a kötet „Előszavá”-ban elmarasztalólag idézi Czine Mihályt, aki 1992-ben ezt írta: „A naplót nem ismerjük.” Hiteltelennek véli a megállapítást, mondván, hogy a Móricz-lányok öt életrajzi kötete bőségesen tartalmaz részleteket a naplóból. Ez a logika azonban nem állja meg a helyét, ráadásul önmaga céljával, a teljes naplószöveg közlésének igényével kerül szembe! Főként azért nem, mert a részek sohasem helyettesíthetik az egészet, még akkor sem, ha kiderül róluk, hogy hordozzák a teljes szöveg tartalmi lényegét, de egyébként ez a mostani naplókiadás éppenséggel arról győz meg, hogy az említett kötetek részletei az életút több pontján megkerülik vagy elkendőzik a lényeget azzal, hogy megkurtítva közlik vagy mellőzik a napló eredeti szövegét. Nézzünk egyetlen példát ennek igazolására!

Ki volt a Pillangó Hitves Zsuzsikájának modellje?

Erre vonatkozóan a szóba jöhető három életrajzi kötet a napló mostani kiadásában olvasható bőséges utalásokból egyetlen mondatot sem tartalmaz. A Kedves Mária! meg sem kísérli a kérdésre a választ; az Apám regényében ennyi olvasható: „Itt [Debrecenben – HP] minden ember életét, gondolkodását ismerte, együtt élt a kedves kis sommáslánnyal, aki tizenhét órát dolgozott egész nap, s nem tud elaludni a szerelemtől”; majd ezt az Anyám regényében a szerző ekképpen egészíti ki: „kerített magának egy Pancsit, és tanulmányozta, hogy modellül használhassa a Pillangó Zsuzsikájához.”

Mi ez, ha nem a ködösítés iskolapéldája?

A „kedves kis sommáslány” 1924 decemberében, amikor összejön Móriczcal, már régen egy suszter felesége, „a hasában a gyerek. Nem bírja már cipelni.” (283. – a lapszám itt és a későbbiekben is a Naplók 1924–1925-ben olvasható, eredeti Móricz-szövegek lelőhelyére vonatkozik), s egy további utalás jelzi a vele megélt szexuális kapcsolat („tanulmányozás”) jellegét („azt is elmulasztottam, hogy újra pénzt adjak neki” 249.). Ha valakinek kétsége támadna a kapcsolat mibenlétéről, tájékozódhat még a részletek felől a 304–305. oldalakon. S Móricz Virág leginkább azért marasztalható el, mert „elfelejtkezik” a napló ez ügyben legfontosabb információjáról, Móricz ugyanis egyértelművé teszi a választ a modell-kérdésre: „Hogy ki ez a kis nő, a Pillangó örökre megőrzi, igyekeztem oly híven adni szerelmének vonalát, ahogy az élet kitermelte. Fölgazdagítva a [Simonyi – HP] Mária rabló-egyéniségének szilaj energiájával s a Janka családtermelő nyugalmának nemességével. / Három női karakter olvad össze ebben az alakocskában” (282.) Pancsi, azaz Kegyes Böske, a Móricz Virág tollán eszményített és talányos nő így nyeri el a személyes feljegyzések alapján a maga reális alakját.

Móricz Virág és húga, Lili „idézési” gyakorlata nemcsak a kihagyások miatt kifogásolható, hanem a felületes másolás, az átírás, a szöveg „cenzúrázása” és az eufémizálás miatt is. Ezekre a jelenségekre a Naplók 1924–1925 szövegei pontosan rávilágítanak. Nézzünk erre is egy jellemző példát!

A „Lelőhelyek mutatója” című fejezetben ezt olvashatjuk a Miskolcról 1924. február 4-én Simonyi Máriának írt VII. levéllel (41–42.) kapcsolatban: „Szövegvariánsát, melynek lelőhelye ismeretlen, közli: Kedves Mária!”. Meggyőződéssel állítom, az, amit Móricz Lili közöl, nem szövegvariáns, hanem gondatlan és enyhén manipulált másolat. Igaz ugyan, hogy az eredeti levél és a korábbról ismert változat húsz helyen tér el egymástól (és ebbe nem számítottam bele a tördelési különbségeket), de ezek egy része központozási hiba, másik részük elhanyagolható nyelvi változat (betoldott névelő, „közt” helyett „között”, „érintsem” helyett „érinthessem”, „asszonyoktól” helyett „asszonytól”, egy helyen a mellérendelő szószerkezet két tagjának felcserélése, „durva” helyett „zavaros”), s végül van két olyan eltérés, amelyeket az eufémizálás körébe utalhatunk: a „lőttem” (a szexuális aktus értelmében) helyett „léptem”, s a „nyelvemmel” (a csókra utalóan) helyett „kezemmel”. De sehol olyan szintaktikai eltérés, ami arra utalna, hogy Móricz a levelet átfogalmazta volna.

Arra, amit „cenzúrázásnak” nevezhetünk, jellegzetes példa található a Simonyi Máriának írt VI. levélben. Az eredeti szöveg szerint: „s páholyokból szédülve ugranak rá a – a szemek, és tajtékot hánynak a pesti zsidók, engem pedig itt esz a fene…” (40.) Ezt Móricz Lili úgy közli, hogy kihagyja „a pesti zsidók” jelzős szerkezetet, nem törődve azzal, hogy így értelmetlen szintagma keletkezik.

Jó okunk van tehát azt állítani, hogy mindaz, amit és ahogy a naplóból a Móricz nővérek megismerni engedtek, inkább eltávolít annak ismeretétől, semhogy közelebb vinne hozzá, ugyanis a fentihez hasonló példákat sorolhatnánk tovább. Ezért Czine Mihály aligha érdemli meg az említett oldalvágást.

A Naplók 1924–1925 azért válik pótolhatatlan kinccsé, mert kételkedés és fenntartások nélkül fogadhatjuk el Móriczénak a benne közreadott szövegeket. Hihetetlenül gazdag anyag ez, s azáltal válik ilyenné, hogy Cséve Anna szerencsére a legtágabb módon értelmezi a magánjellegű megnyilatkozások naplószerű természetét, és nemcsak az író naplóműfajúnak szánt írásait adja közre, hanem a kronológiát és az asszociatív logikát tiszteletben tartva közéjük szerkeszti más jellegű, de személyes hangvételű szövegeit is, így a leveleit, a bemutatni kívánt időszakban született verses drámáinak részleteit, amelyek az életrajzi tényekre reflektálnak, verseit, továbbá feljegyzéseket, emlékeztetőket, telefonbeszélgetések melegében lejegyzett szövegét, üzenetet, részleteket az író prózai műveiből, hasonló megfontolások alapján, mint a verses drámarészletek esetében. „Mozgó státuszú” szövegeknek nevezi ezeket a szerkesztő, s a naplóműfaj ily módon történő kitágításának indokoltságát ekként látja: „A napló Móricz más szövegeinek viszonylataiba illeszkedő és így minden oldalról (kölcsönösen) átjárható és megközelíthető vég nélküli írásmód.” S ha valaki ezt az eljárást kifogásolná, akkor is haszonélvezője lesz annak a rendkívül gondos és körültekintő hagyatékfeltáró munkának, amelynek gyümölcse immár mindenki számára leszakíthatóvá vált. Móricz grafomániája pedig egy írói személyiség olyan mélységű megismerésére ad lehetőséget, amilyenre alig-alig van példa az irodalomtörténetben.

Móricz már 1924 előtt is folyamatosan írt személyes jellegű feljegyzéseket, s ezeket Tükör címmel beköttette, majd első feleségének ajándékozta. Kilenc kötetről szólnak a hírek, amelyek köz- és magángyűjteményekben várnak arra, hogy egyszer majd valaki módszeresen feldolgozza anyagukat. Annyit tudunk néhány szórványközlemény alapján, hogy ezek a feljegyzések még nélkülözték a naplóforma jellemző jegyeit.

Hogy miért éppen 1924-ben látta az író elérkezettnek az időt, hogy magánéletének fordulatait és a hozzájuk fűződő reflexióit a hagyományos naplóforma keretei között rögzítse, arra nem tudjuk a magyarázatot. De az utókor szempontjából a legfontosabb pillanatot ragadta meg, mert ez és a következő esztendő életének talán legfontosabb kollíziós pontja, ezért válik a naplóból és a kapcsolódó írásokból formálódó kötet hihetetlenül izgalmas és helyenként megrendítő tanúságtétellé. Nem az a figyelemre méltó, ami történt Móriczcal és Móricz körül, mert azt nagyrészt tudtuk eddig is, bár a részletekre vonatkozóan kapunk nóvumot is jócskán, hanem az, hogy milyen lélektani rugókra jártak a tettek, s milyen érzelmi viharok támadtak a nyomukban. Ám más dolog a kívülálló tekintetével nézni a kiélezett élethelyzeteket, és megítélni az oppozícióban álló személyiségek cselekedeteit, s egészen más személyesen megélni, részvevőként végigküzdeni a konfliktusokat. A kötet nemcsak felkínálja, hanem szinte kikényszeríti olvasójából az állásfoglalást.

Azt a napló szövegeinek ismeretében immár biztonságosan ki lehet jelentenünk, hogy az író és Janka házassága kapcsolatuk utolsó két esztendeje során a szó hegeli értelmében tragédiába fordult. Két különböző habitus, két különböző szándék, két különböző akarat csapott össze elemi erővel, s mindkét harcban álló fél mögött volt megszenvedett igazság, s voltak etikailag nem igazolható tévhitek és a józan erkölcsi belátás alapján elfogadhatatlannak ítélhető cselekedetek is.

A kibontakozó tragédia árnyékában egy sajátos melodráma vette azonban kezdetét, méghozzá nem akármilyen felütéssel. Ami 1924. február 4-én történt Simonyi Mária lakásán, amikor az író egy napra visszautazott az asszonyhoz Miskolcról, arról eddig nem szólt a fáma, bár sejteni is lehetett akár. S ennek a viharszerűen támadt szerelemnek az érzelmi hullámverése most már pontosan követhető a napló jóvoltából. Az év végére Móricz olyan érzelmi zűrzavarba került, amelynek megértéséhez már kevés az empátia.

December 13-án táviratot küldött Debrecenből Jankának: „Én édes szerelmes feleségem Csókollak.” (222.) Még ugyanez nap este megismerkedik Kardosné Magoss Olgával, s megjegyzi magának az özvegyet. Másnap levél a feleségnek ezzel a befejezéssel: „Csókolom halálig, halálomig, édes kedves szívem Zsigád.” (223.) Majd 23-án ezeket a sorokat küldi Máriának: „Itt bolygok és őrülten dolgozom. Már harmadik hete. És várom Magát. Nem mondom ki, nem mondtam ki, de csak Magát várom. Éjjel-nappal várom, várom, várom.” (232.) S bár hangsúlyozza, hogy nem szerelmes bele, de folytatja a december 9-én elkezdett szexuális viszonyt Kegyes Böskével, akinek „édesség, kedvesség, méz” van a szavaiban, a hangsúlyában, a nézésében (283.). Meg lehet találni ennek a sok szálú helyzetnek az érzelmi közös nevezőjét? Hát még az etikait?

1925. április 2-án kulminál a tragédia: törvényszerűen bekövetkezik Janka öngyilkossága. Az utolsó hónapok esemény- és érzelemtörténetének naplóleírása felér a legjobb lélektani regénnyel. Ritkán adódik, hogy ilyen közel kerülhetünk egy ember, egy író lelkének rezdüléseihez, gondolatainak intimitásához. De katarzis nincs sem az író, sem az olvasó számára.

A vetélytárs halálától megrettenő, a lelkiismeret-furdalással küzdő Simonyi Mária hallgatásba burkolózik, kerüli a találkozást Móriczcal, az író pedig végletes módon éli meg a helyzetet. Haragja a nő ellen fordul. 1925. május 5-i naplóbejegyzésében így ír róla: „úgy lépett az életembe, mint egy kurva.” (382.) És ugyanitt ezt is állítja: „tudtam, hogy az első házbérnél el fogja veszíteni ezt a szentséget, kénytelen baszni, mert csak azzal keres pénzt.” (381.) S ugyanaz az ember, aki ezeket a kegyetlen megállapításokat teszi, még ugyanezen hónap 28-án a nőnek küldött levelében egymás után nyolcvankilencszer írja le, hogy „imádom”. (396.)

Móricz racionálisabb pillanataiban jól látja, hogy a Máriával kötendő házasság nem olyasfajta életnek a záloga, amilyent ő szeretne magának. Február 14-én ezt jegyzi fel: „Őt [ti. Simonyi Máriát – HP] az összeállás tönkretette volna s engem is.” (293.) Március 10-én pedig ezt: „Úgy látszik, minél nagyobb szerelemmel kezdődik a házasság, annál súlyosabb a megcsömörlés. És kivétel nélkül.” (329.)

Látnoki szavak, de Kasszandra árnya ott lebeg Móricz felett. Jön a melodrámákban szokásos fordulat, megjelenik az újabb harmadik, de a történet mégis halad a maga útján a várt boldog beteljesülés felé. Fellobban ugyan az író vágya a debreceni özvegy iránt, nem is elhanyagolható hevességgel („Ha még erre sem adja ide a kezét, hogy megcsókolhassam… hogy egy életen át szorítsam és vigyem… akkor… holnap újra kezdem…” – írja november 13-i levelében – 597.), de az elutasítás visszaviszi Máriához. S „az összeállás” be is következik 1926. június 29-én. De a happy end csak szivárványos látszat. A történet később újabb műfajt vált, s 1936 végére románcba fordul. De ezek az események már a következő napló(k) tárgyát képezik.

A Naplók 1924–1925 egyszeri élményt kínál a művészek életútja iránt érdeklődők számára, ám az irodalomtörténettel hivatásszerűen foglalkozóknak kettős feladatot ad: nemcsak az új információkat kell kiemelniük és beépíteniük Móricz biográfiájába, hanem korrigálniuk kell a korábbi hibás nézeteket is. Felül kell vizsgálni például Janka szerepét Móricz írói személyiségének alakulásában. Nem azt természetesen, hogy kitűnő modellnek bizonyult, de azt feltétlen, hogy kézirat-megsemmisítésekhez vezető kritikája esztétikai szempontú lett volna, vagy döntő befolyással lett volna Móricz ízlésére és szemléletmódjára. „Én az írói foglalkozásomban sohase kaptam a feleségemben más segítséget, mint hogy úgy féken tartott, hogy ellene szegültem s az ellene való düheimet írtam meg.” (209.) Ezt a keserű megjegyzést ennek a kérdéskörnek a vizsgálata során már nem lehet megkerülni többé. S ezt a másikat sem: „Ugyanis hazug viszonyunk egyik pillére az, hogy minden soromat átadom rögtön azon melegében, mert »számomra ő az egyetlen kritikus«. Ez azt jelenti, hogy roppant mohósággal csap rá a kéziratra. S ha azt látja, hogy idegen, az ő életétől távoli eset, akkor unottan átlapozza.” (312.) S ez csak egy példa a sok közül!

A kötet fő részéhez, a Móricz-szövegekhez rendkívül gazdag, több szempontú jegyzetapparátus csatlakozik, megkönnyítve a tájékozódást. Az dicséretes, hogy a „Lelőhelyek mutatója” közli minden egyes dokumentummal kapcsolatban, jelenleg hol található, de egyúttal kérdések sorát is ébreszti az olvasóban. Móricz halálakor a napló teljes anyaga ott volt Leányfalun, döntő része két példányos gépiratban, hiszen Móricz minden géppel írt szövegét másolattal készítette. Amikor 1978-ban vagy 1979-ben a hagyatékot az örökösök eladták a magyar államnak, s azt a Petőfi Irodalmi Múzeumban helyezték el, akkor a „[Móricz Zsigmond naplója] – [1921.] aug. 26 – 1942. aug. 14.” címet viselő dossziéba (M. 100/3958) mindössze 338 lap került, ezek elenyésző hányada kézirat, a gépelt lapok közül sok az írógépből származó másolati példány. De hova tűnt a többi lap? (Például azok, amelyeknek egykori meglétéről Móricz Virág és Móricz Lili könyveiből tudunk, hiszen részleteket „idéztek” belük.) Mikor, ki és hova idegenítette el ezeket? Cséve Anna túlságosan is elnéző, amikor azt írja az „Előszó”-ban: „Néha az sem bizonyos, hogy a naplóírás szünetelt-e, vagy csak a kéziratok kallódtak el az évtizedek során.”

Elkallódtak? Feltételezhető, hogy azok, akiknek a napló teljes iratkötege a kezükbe került, ne ismerték volna ennek az anyagnak a szellemi, de forintban is kifejezhető értékét? (Az Alexandra árverésén néhány évvel ezelőtt a napló egy része öt millió forint feletti értéken kelt el.) Felmerül a kérdés: vajon a napló egyes lapjai nem azért „kallódtak-e el”, nehogy megzavarják az idealizált Móricz-kép megrajzolásának folyamatát?

A „Lelőhelyek mutatója” akkor lenne teljes, ha belőle kiderülne az egyes kéz- és gépiratok útja a mai tulajdonosokig. Az sem közömbös tudniillik, hogy miként kerültek bizonyos szövegek magánemberek tulajdonába. S vajon ez az átszármaztatás az összes örökös egybehangzó akarata szerint történt-e?

A napló regénye is megérne egy nekirugaszkodást!

De füstölgés helyett most inkább örüljünk ennek a külsőre is szép, kitűnően gondozott kiadványnak! (Noran)

HAMAR PÉTER


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret