Négyen ültek egy autóban, Castor, Pollux, Appendix és Epigon. Pingpongbajnokságról autóztak hazafelé az éjszakai sztrádán. Aznap Appendix volt a sofőr. Hüllőszerű jelenség. Általában jókedélyű és szószátyár; dülledt szeme van és húsos orra, táskái a szeme alatt. A jelek szerint elaludt a volánnál. Megmagyarázhatatlan módon egyedül ő maga élte túl a balesetet, sőt, megúszta pár karcolással. Minimálisan ittas is lehetett, de erre semmiféle bizonyíték nincsen. Győr után történt, de jóval Fehérvár előtt. Nekicsapódtak a szalagkorlátnak, egyszer alaposan, aztán másodszor is. Castort, aki a hátsó ülésen aludt, lefejezte egy vastuskó. Polluxnak fölszaggatták a hasát a szilánkok; még három napig élt. Epigonnak eltört a nyakcsigolyája, ő azonban megmaradt. Az alkoholvizsgálat dokumentuma szőrén-szálán eltűnt a nyomozati anyagból. Appendix apja elöljáró a fővárosban, konkrétan a főkapitányságon dolgozik.
Appendix két év elteltével mert újra lemenni a régi klubjába, ahol mostanában Castor öccse, Pollux özvegye és két azóta csatlakozott sportoló szoktak párost játszani. Pihentek éppen. Elhűlve fogadták az érkezőt. Appendix kéretlenül ült le közéjük, s óvatosan faggatózni kezdett. Szó esett Epigonról, aki ágyhoz kötött roncsként folytatja az életét. „Milyen nyirkos ez a november”, tördelte a kezét Appendix. „Van képed benyitni ide, mintha mi sem történt volna?”, csattant föl az özvegy. Appendix fölpattant a helyéről. Azok a játékosok sem oldódtak, akik nem ismerték őt személyesen. Sőt, kifejezetten ellenségesen viselkedtek vele, a kijárat felé taszigálták némán. „Fogadj vissza!”, könyörgött váratlanul Pollux özvegyének Appendix. Letérdelt a küszöbön, abban a reményben, hogy sikerül meglágyítania a szívüket. „Megvan a kétszer két fő, Appendix”, mondta sietősen az özvegy.
Beperelte az amerikai postát egy anya, aki Irakban katonáskodó fiának küldött levelét egy tévedésből ráütött – „elhunyt” föliratú – bélyegzővel kapta vissza. A Minnesota állambeli Duluth-ban élő Joan N. három évvel ezelőtt írta a szóban forgó levelet fiának, aki huszonkét hónapos szolgálatát töltötte Irakban. Két héttel később a boríték visszaérkezett a föladóhoz, a címzés mellett bíborvörösen villogó „elhunyt” pecséttel. A kétségbeesett anya a tárgyidőszakban magától a hadseregtől sem kapott hírt a fiáról, de nem törődött bele a teljes hírzárlatba. Végül kerülőúton, a Vöröskereszttől tudta meg, hogy a katona életben van. Töltött otthon egy különös estét egyedül. Amikor másnap reggel előbb szelíden, később tajtékozva kért fölvilágosítást a postától, mindössze azt választ kapta, hogy „semmi sem utal hibára”. Miután a posta kereken három éve nem adott kielégítő magyarázatot arra, hogyan és miért került az „elhunyt” jelzés a borítékra, az asszony a helyi bíróságon érzelmi sokk és anyagi károkozás címén kártérítési pert indított. Keresete szerint az álhír okozta megrázkódtatásból csak igen költséges pszichológiai kezelés révén tudott magához térni
„Nothing will come of nothing.” (Shakespeare)
Üres és néma lakás.
Mint egy negatív meglepetésparti,
Mint egy ádáz összeesküvés:
Az volt a poén, hogy nem jöttek el.
Az főleg nem, aki kitalálta az egészet
Az özvegy apa bosszantására – „Muhahaha!” –:
Goneril? Regan? Cordelia?
Bár igazából össze sem beszélt a család,
Egyszerűen így alakult.
Csak telt a nap, és nem csörrent a telefon,
Távirat se jött a lányoktól.
Nincs indoklás: az a legszörnyűbb, hogy igenis volt kire várni.
Szikár apa, se híre, se hamva a hajdani zsúrjainak.
Az osztásból az idén senki se kért,
Sem a hidegtálból, sem az atyai tőkéből.
„ Ki miért nem jött el?”,
Kérdezte magától Lear úr, mikor elmúlt éjfél.
„Nem én vagyok a legnagyobb, a legszebb?”
Az elmaradókról katalógust készített.
„Goneril talán feledte a dátumot?
Előadása volt az egyetemen?
Kificamította a bokáját a csigalépcsőn?
Nem vette föl a számonkérő telefont.
Regan elnézte az időt a manikűrösénél?
Sajnálta ajándékra a pénzét?
Randevúja volt a beosztottjával?
Tudott egy tartalmasabb programot?”
Fürdővízben ült, mikor apja utolérte,
A férje adta be neki a kádba a kagylót;
Trillázott a telefonba,
Nem tanúsított bűnbánatot.
„És Cordelia?... Szelíd üzenetnek szánja a távolmaradást,
Nyíltan bojkottálni dehogyis merne.”
És valóban! Egyedül Cordelia igazolja a távollétét.
Éjjel azt írja a gépébe:
„Nem érted? Szeretnélek kipihenni.
Mi van ott nekem? Az a lakás a te lakásod.
Mint a kisgyerek a fakockákkal:
Megtetszik neked ez meg az,
S ráteszed a kezedet erre meg arra,
Ha meg elveszik a váraidat, vén létedre bömbölsz.”
S még hozzáfűzi az utóiratban:
„Nem én akartam megszületni.
Te rendeltél ide, az Istenért,
Legkisebbnek. Miközben agyonnyomsz,
Tulajdonképpen irigy vagy, alany a tárgyra;
Arra, aki sima bőrű
És arcátlanul szabad.”