Hegyi sírkertekben, elsüllyedt múltakban ások:
elsô asszonyát barbár nagyapám halálra verte.
A lét minden stádiumában folynak a választások.
Úgy, mint a Vagy-vagyban (lásd: Gesammelte Werke),
s a színházakban, hol könnyebben sírsz, mint sírkertben
vagy mint a diszjunktív szelek kertjében, Kárpátok-szerte.
Itt csarab választ, égtájat, színt, mit én sohasem mertem
(a hasadt én sem adja föl klónjait, zsenge „övéit”),
ha mentem, a fekvô álomig: Freud díványáig mentem.
Ások. A titokig. A csontig. A „vagy-vagy” sötét öléig.
Van, aki vakon, némán, siketen
hiszi az eget, a sármányt, a napos
tért. Te, érzékeiddel idelenn,
csak azt hiszed, ami reád tapos.
Nem hiszel, de most újrajátszod,
-képzeled az elsô lélegzetet,
a geneziszt: laikus vallásosságot
az elfuserált teremtés helyett.
S már hallod, kizúg a végtelenbôl
a más organon, szférazene:
a más lét önsúrlódása. Épp eldôl
télosza, iránya, vágya, neme.
S látod: új homlokot metsz az égnek
egy más kéz – telik a más föld vésete
más gonddal, mozdulnak más nyelvek, én-ek –
s másul a képzelô én történése: te.
A swechati repülôtér globális piacának forgatagában
hatévesforma fekete angyal áll, kezében nyitott bicska.
Sötéten villan a szeme: elôre lép, döf, visszalép, gyakorol.
Az utasok kerekes koffereket hajtó galacsinbogarak.
Verejtékezve kerülik ki a piac bizonytalansági tényezôjét.
„Nem zavarjuk egymás köreit” – mondják mentegetôzve.
„Az angyal-anyag sem ismeri a megsemmisülést”, mondják.
„A halál utáni létünket a földön gründoljuk össsze”, teszik hozzá.
S felröppen gépük a barbár mítoszok színpompás virágkelyhébe.