stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az újrafelfedezés és az átértékelés lehetőségei

T. SZABÓ LEVENTE: MIKSZÁTH, A KÉTELKEDŐ MODERN

 

Tudvalevő, hogy a felsőoktatási műhelyek olyan versenyre kényszerülnek (Nyugat-Európában és Észak-Amerikában immár hosszabb ideje), hogy vonzerejüket tanácsos időről-időre valami „újdonsággal” megtoldani. A PR eszközökkel, szívós propagandával is ösztönzött „siker” és valamely iskola „felvirágzása” után azután a „felfedezések” különböző mértékben szorulnak háttérbe (az esetek többségében feledésbe) anélkül, hogy bárki is utólag akár hozzávetőlegesen számba venné: mi bizonyult maradandónak, mi tévedésnek. (Még a valóban nagyjelentőségű strukturalizmus elvirágzása után sem siettek korifeusai beismerni az egzaktság, matematizálhatóság stb. követelményének kudarcát, melynek jegyében pedig szégyenpadra ültették, konzervatív, anakronisztikus színben tüntették fel az egyébként – utólag bebizonyosodott – teljes joggal kétkedőket.) Nos, T. Szabó Levente új Mikszáth-könyve arról tanúskodik, hogy nem a fent jellemzett buzgalom vezeti, hanem megoldatlan kérdések mentén haladva, elfogultság- és előítélet-mentesen mond sok újat és érdekeset. Nem deklarálja ugyan a „Felejtsük el a szerzőt!” magabiztos és megalapozatlan posztstrukturalista dogmájának kimúlását, de bátran és termékenyen foglalkozik Mikszáth ízlésével, sőt karakterével is.

A húsz-harminc évvel ezelőtt még lebecsült műfajtörténeti szempontok is sűrűn kerülnek elő nála. A novellaciklus mint forma éppúgy emancipált kiindulópont számára, mint a populáris kultúra műformái, például a detektívtörténet a Szent Péter esernyője kapcsán. (Jó nyolcvan éve az orosz formalisták, főleg Sklovszkij, valóságos rendszerműködtető mechanizmust láttak abban, ahogy a periféria lenézett műfajai a centrumba kerültek és viszont.) Az Új Zrínyiász műfajtörténeti képződmény voltát is metafikció gyanánt, azaz a történelmi regény bevett formáitól való „elkülönböződés” eseteként tárgyalja. (Szóba hozva ennek mai megfelelőjeként Márton László, Háy, Darvasi műveit.) A Katánghy-levelektől a regényformáig (Két választás Magyarországon) elvezető út is a kis- és a nagyepika szerves átfejlődésének példája. (Egyébként egyáltalán nem egyedi: utalhatni itt akár Dickens Sketches by Boz-ára, pályakezdő, anekdotikus alakokat felvillantó karcolataira, melyek a későbbi nagyregények szereplőegyüttesében térnek vissza.)

A maga útját járja T. Szabó Levente akkor is, amikor nem erőlteti Mikszáthnak és a posztmodernnek a párhuzamba állítását. Annak idején (vagy negyedszázada) a klasszikus irodalom felelős hívei felszabadult örömmel konstatálták Esterházy (majd mások) kötődését Mikszáthhoz, s ezen kapcsolódás útján kívántak szabadulni az akkor már sok évtizede későromantikusként alábecsült író értékelésének sablonjaitól. Megalapozott törekvés volt ez, hiszen az anekdota, a játékos, csevegő szöveg rehabilitálásának, a XIX. századi prózaepika életre galvanizálásának lehetősége nyílt meg ezáltal. Mikszáthnak ezt a posztmodern felől való szemlélését – természetesen – ő sem veti el. A kizárólagosan fikció-elvű poétikától való eltávolodásnak (még ha messze is esik ez a szóba hozott Harmónia caelestis-től) a jeleit fedezi fel a pályakezdő két novelláskötet összefüggéseiben és „földrajzában”.

Az eposz törmelékeiből építkező Új Zrínyiász vendégszövegekkel, rájátszásokkal emlékeztet a nálunk 1980 után divatba jött szövegjátékokra (40.). Kétségtelen, hogy Mikszáth némely leleményes posztmodern narrációt erőlködés nélkül halad meg mulatságosságban, tréfás szintkeverésben. Ilyen a Beszterce ostroma központi témája, amely „a regény átfogó paratextusának, címének az egyik magyarázataként, kifejtéseként is felfogható: Beszterce ostromának és behódolásának a színészek segítségével megrendezett jelenete az én színrevitelét a szó szoros értelmében vett színjátékszerű eljárással mutatja meg.” (136.)

Hasonlóképpen a XX. század vége felől olvassa a Különös házasságot, amikor arról beszél, hogy „a hitelét vesztett nyelv és szó nyomán már csak hallgatni lehet, visszatérni az eredeti, még ártatlannak tűnő narratívához, újra kezdeni. Elkerülve azonban az épp lezárt történetverzió buktatóit: a beszédet, az ezzel összefüggésben láttatott erőszakot, s különösképpen a tettértékű szó következményeit, valamint a szó társadalmi használatából fakadó kiismerhetetlenséget.” (195.) Ezeket az eljárásokat akár úgy is leírhatnánk, mint szándékos anakronizmussal szemléltető szempontáthelyezéseket. Amit eddig Mikszáth hangsúlyozottan közömbös, naiv vagy álnaiv, önironikus modorának neveztek, az most a mindentudó elbeszélői pozíció feladásának minősül. Amit időszembesítő humornak véltek korábban, az mai fogalmazásban nem más, mint a reprezentáció és a reprezentált szembesülése. Mindig is az Új Zrínyiász jellemző és mulatságos epizódjának számított: a feltámadt Zrínyit és vitézeit beültetik Jókai Szigetvári vértanúk című verses szomorújátékának előadására, ami után a szigeti hős lakonikus véleménye: „Egy szó se igaz az egészből.” A valóságnak, s a három évszázad utáni irodalmi feldolgozásnak az összevethetetlensége, s ezzel a műfaji normák szelíd kifigurázása most új interpretációt kap: „a reprezentáció olyannyira a jelen érdekeitől és képzeteitől terhes, olyan módon teremti újra a múltat, hogy az nem tud már magára ismerni benne.” (40.)

Érdekesen és jellemzően jelen van tehát T. Szabó Levente könyvében a posztmodern technikák visszavetítése. De nem dominálja a gondolatmenetet, s számtalan kínálkozó alkalmat nem is használ ki. Például nem utal az önreflexív kitérőre, mely nem más, mint az elbeszélői pozícióval való játék, ami az előadás feltételességére, önkényességére, vicces önleleplezésére, a valóságillúzió megfricskázására szolgál: „A doktor a homlokára ütött (mint azt teszi századok óta minden valamire való, hibát elkövető férfiú, ha beszélyíró kezében van).” (Olvasható a Katánghy Menyhértben.) Szerzőnk Mikszáth ilyen és hasonló, két évtizede forgalomban lévő posztmodern analógiáinak sorjáztatása helyett új, csakugyan járatlan útra tér, a „modern” Mikszáth mellett gyűjtve érveket. Ez valóban merész ötlet, hiszen Mikszáth és a Nyugat között semmiféle folyamatosságnak, de még átjárásnak sem találta nyomát eddig a legtalálékonyabb kutató sem. Nem véletlen, hogy T. Szabó Levente is inkább csak érinti, mintsem bizonyítja A jó palócok és a Tót atyafiak, illetve a novellaciklus mint formai ihlető szerepét a Szindbád, illetve az Esti Kornél darabjaiban.

Holott általában véve sem elfogadhatatlan az a megállapítás, hogy a pályakezdő novelláskötetek, más művekkel egyetemben azt bizonyíthatják, hogy olyan összetett poétikai alakzatok honosodnak meg a XIX. század végén, a XX. század elején, melyek révén kitágulnak a modernség határai: „a klasszikus irodalmi modernség poétikai és ezzel együtt járó világképi kezdeti nem a Nyugat évtizedeiben húzódnak, az A Hét előtti és alatti századvégi időszak poétikai gyakorlata nemcsak megelőlegezi, hanem színre is viszi némely életműben, jelenségben, szövegtípusban a klasszikus modernség személyiségfelfogását, nyelvszemléletét, poétikai kísérletező kedvét.” (16.) T. Szabó Levente siet tisztázni, hogy a népi mint modern reprezentáció távol áll a századközép népiességétől, inkább a primitivizmus olyan képviselőit idézi, mint Gauguin vagy van Gogh. Érdekes észrevétel ez még akkor is, ha tudnivaló: az ősi, a népi kultusza (bevallva-bevallatlanul) még az avantgarde korában is a romantikából származtatható. Mint ahogy Aranytól a Buda halálát is szerették túlhaladottnak, anakronisztikusnak mondani, holott gyökerei éppúgy Herderre és a romantikus múltkultuszra mennek vissza, mint annak a Wagnernek a mítoszai, aki közvetlenül ihlette Baudelaire-t.

A modernséget ismeri fel szerzőnk őrültség és normalitás relativizálásában a Beszterce ostroma kapcsán, melyet egyenesen a bolondság természetéről szóló „ismeretkritikai szöveg”-nek nevez. Mikszáth (kétségkívül) briliáns csevegő és zseniális mesélő ebben a regényében is, és sok jó megfigyelés és emberszerető humor elegyedik nála nosztalgiával ezúttal is. Mindez mégsem fogható Dosztojevszkij A félkegyelműjének valóban XX. századiasan dermesztő, Don Quijote- és Jézus-analógiákkal kiteljesedő pszichológiai, sőt filozófiai és metafizikai mélységeihez.

Modernséget lát T. Szabó Levente abban is, hogy Mikszáth Jókai-életrajza „kételyteli és felforgató”, amennyiben rejtett polémiát folytat az életrajzírás hagyományával, s eltávolodik attól a gyakorlattól, amely a nagy írók életrajzát a nemzeti önelbeszélés részének tekinti. (Ennek oka – persze – nagy mértékben az is, hogy szemben Toldy Ferenc Csokonai-életrajzával, vagy Gyulai Katona-életrajzával, Mikszáth személyes jó barátjáról ír biográfiát, tehát az intimitás és nem a kanonizáció pozíciójából.)

Vitathatóbb a könyvben a dandyzmusnak szentelt gondolatmenet, mely egyébként nagyon is figyelemre méltó, legfeljebb nem differenciál kellő mértékben annak szakaszait illetően. Lord Byron vagy Puskin hőse, Anyegin, esetleg Széchenyi István és az Egy magyar nábob Szentirmay grófja (tehát az 1820-as, 1830-as évek nemzedéke) egészen másképpen dandy, mint a századvégen Oscar Wilde, vagy mint Huysmans A rebours-jának hőse, a dekadens, sőt „szimbolista” életmegélés kissé mesterkéltté formált képviselője. T. Szabó Levente valóságos kismonográfiát ír könyvén belül a dandyzmusról, mint modern irodalmi toposzról. Talán mégis túlzottan a századvégre koncentrál, holott Mikszáth amúgy sem túlságosan széles irodalmi tájékozottsága a század első kétharmadára irányult elsősorban. Szerzőnk hosszan foglalkozik az Ignotus által írt, A Hétben közölt Emma asszony leveleivel, miközben a századközépről a nevét sem írja le Kuthy Lajosnak, Petrichevich Horváth Lázárnak, másoknak.

S ami nagyobb baj: a dandyzmusnak a Beszterce ostromára, illetve A gavallérokra vetítése sem igazán meggyőző. Szerzőnk maga is utal arra, hogy a „klasszikus dandyreprezentációk magános dandykről szólnak, hiszen a hasonlók közösségében a dandyknek épp egyedisége veszne el: fóbiájuk a tömegtől, a mindennapiságtól ebből fakad. A gavallérok többek közt ebben roncsolja a dandy-reprezentációkat...” (114.) Hozzátehető: Pongrácz gróf is csak távolról emlékeztet dandy-jellemvonásokra, hiszen nem művészies vagy szaloni pózokhoz vonzódik, inkább a katona, a lovag régmúlt megtestesüléseihez. Szerzőnk ennek ellenére találékonyan mutat ki belőle dandys jegyeket: a telikusság hiányát a cselekvésben, az én különlegességét, arisztokratizmust. Végül mégis oda konkludál, hogy „a dandyzmus roncsolása a regényben olyan összetett szereplőhöz és szerkezethez vezet, amely finomítja és reflexívvé teszi a modernizmus egyik fontos szubjektum-reprezentációját, a dandyzmust.” (126.) Mindez a Beszterce ostroma roppant gazdagságát bizonyítja, hiszen míg hőse személyiséghasadásának paradoxonával Pirandello IV. Henrikje (és más hasonló képletek) felé mutat előre, addig a dandy-reprezentáció viselkedésmintája nálunk egészen Ady-gesztusokig van jelen.

Rengeteget írtak már Mikszáth politikai szerepléséről. T. Szabó Leventének ezzel kapcsolatban is sikerül (meggyőződése szerint) modernitás felé mutató fogalmakat bevezetni. Szerinte ugyanis a közélethez és a politikához való viszony mentén fogalmazódnak meg új értelmiségi szerepek a XIX. század végén. Mikszáth bizonyos szempontból valóban hivatásos (profi) politikus, bár a század elejének-közepének nagy író-politikusaihoz képest (Kölcsey, Eötvös, Kemény) meglehetősen későn jut, s akkor is periferiális, lényegében dilettáns politikai szerephez. Eötvösék, Kölcseyék még a többszázéves nemesi politizálás szabályai szerint lettek képviselők, Mikszáth már a Tisza Kálmán-féle lobbyzás alapján. (De kerülettel, mandátummal.) Sőt: 1885-től a király művészi és tudományos eredményeik okán nevez ki felsőházi tagokat, például Gyulai Pált vagy Eötvös Lorándot. Ebben az új szerkezetű parlamentben Mikszáth újszerű jelenlétének fontossága nem gondolati vagy politikai (gondolkodásának mélysége, eredetisége, általában tájékozottsága messze elmaradt egy Eötvös, egy Kemény mögött), hanem a politikáról való eltérő szólás mikéntjében rejlő. Gyakran a politikai élclapok szintjéhez jár közel, ezért is tartották sokan felelőtlennek. Ezzel szemben T. Szabó Levente Mikszáth politikai karcolataiban, rajzaiban a magyar elbeszélő próza újításai felé vezető utat lát: „ez olyan prózapoétikai stratégiaként íródik bele már korán az országgyűlésről szóló karcolatokba, ami utat nyit a politika fikcionalizálása, a fikciós tettel bíró politikai próza, a politika szépirodalmivá fordítása felé, annak minden hozadékával együtt.” (77.)

Jól is teszi szerzőnk, hogy epikatörténeti magyarázatot keres, mely szerint a ciklusszerű rendbe szervezett karcolatok a regényforma előkészítői. Utal ugyan arra, hogy Mikszáth hol a kormánypártot, hol az ellenzéket ostorozza, ennek minősítése azonban etikai komplikációkhoz vezethetne. Jó ötven éve már, hogy Király István is csak részleges sikerrel bizonygatta: Mikszáth átpártolása az ellenzékből Tisza Kálmán oldalára nem haszonleső köpönyegforgatás volt, hanem a 48-asok bornírt színvonaltalanságára vezethető vissza. (E két motívum közül egyik dominanciáját sem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni.) Tagadhatatlan ugyanakkor Mikszáth erkölcsi következetessége a liberalizmus vállalásában, dzsentri-kritikájában stb. T. Szabó Levente morális elkötelezettséget lát abban a történelemhamisítások elleni indulatban is, melyet az Új Zrínyiász egyik fő ihletőjének tekint. A Mikszáth-kutatók közül eddig talán senki nem vette számításba ilyen gondossággal a regény inspirációi közül a XIX. század második felében lelepleződő történelemhamisításokat. Nem jelenti ez azt, mintha a regénynek nem lehettek volna más forrásai is, pl. Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában. (Ez a regény 1889-ben jelent meg, ekorbeli magyar fordításáról nem tudunk. Viszont a nálunk nagyon népszerű amerikai író e művének témájáról, időjátékáról Mikszáth mégis értesülhetett.) Még inkább inspirálhatta a voltaire-i vadember, s annak sokféle leszármazottja, hiszen a humor forrása az Új Zrínyiászban is az, hogy egészen távoli beidegződések, szokások, ismeretek hogyan válnak mulatságossá a modern civilizációhoz képest, illetve hogy az újkori viszonyok hogyan lepleződnek le egy előítélet-mentes, „barbár” nézőpont beiktatásával.

A Mikszáth, a kételkedő modern gyakorlatilag mellőzi a minőségi szempontokat. Ez azért tehető szóvá, mert Mikszáthnál (akárcsak mesterénél, Jókainál) igen nagy mértékű a színvonal-ingadozás. Igazi remeklések összetákolt, elsietett szövegekkel váltakoznak. T Szabó Levente legtöbb esetben új szempontok bevonásával igyekszik kárpótolni az értékmeghatározás immár régebb óta és teoretikusan is indokolni próbált elmaradásáért. A Különös házasságon – szerinte – a házasságra kényszerítés mellett az erőszak különböző formái hagyják rajta a nyomukat. Azután a gótikus regény jellemzőit is felfedezi a tárgyi világban és a térszerkezetben is testet öltött „rossz” megjelenésében, a bebörtönzöttség többszintű élménykörében, s a megoldás kísértetszerű élőhalottság motívumában. (Hozzátehetjük: a tetszhalál ponyvaízű fordulata több művében is jelen van, a Katánghy Menyhértben, a Szent Péter esernyőjében, „gótikus” körítés nélkül is.) Eisemann György le merte írni monográfiájában, hogy a „házasságkötés katolikus rítusának erőszakos kivitelezése, valamint Szucsinka plébános és Bernáth Zsiga vitája az Árpád-kori magyar történelemről már nyíltan felvillantják a mű irányát, de olyan didaktikus ideologizálással, amely színvonalban messze elmarad a korábbi fejezetek művészete mögött. A jogsértés kiötlőinek, Dőry báró cinizmusának és Szucsinka hamisságának sematikus rajza nem több gyengére sikeredett propagandánál. Az önkényeskedő főnemes és a kenetesen prédikáló, ám titokban félrelépő pap prototípusa csupán a vonatkozó antiklerikális-aufklérista közhelyeket nyújtja.” (Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona 1998. 123-124.)

Tovább bonyolítja az értékelést, illetve az értékelés mellőzésének problémakörét a lehetséges hermeneutikai összegezésbe vont azon befogadói horizont számbavétele, melynek birtokosai tisztában vannak azzal, hogy Mikszáth egy ellenőrizetlen reformkori pletykának adott hitelt e műve írásakor. Mint azt levéltárilag igazolták: Buttler és a Dőry-lány szerelmi házasságot kötött (hiteles szerelmes levelek maradtak fenn), több gyermek korai halála és a költekező asszonnyal való perpatvarok után azonban az örökösre vágyó gróf mindenáron válni akart, s ügyvédi tanácsra eszelték ki a kényszerítés, az emelő szerkezet stb. meséjét. A betanított parasztok ügyetlen hazudozása azonban a pert botrányba fullasztotta, s mivel a szükséges öt év különélést sem sikerült bizonyítani, az egyház a válást nem engedélyezte. A Dőry-család leszármazottai által benyújtott bizonyítékokat utóbb maga Mikszáth sem vitatta, de a művészi igazságra hivatkozott a tények ellenében. (Amiben igaza is lett volna, ha a regényt megváltoztatott nevekkel írta volna meg.) Akinek a befogadói perspektívájába ez a körülmény is belekerül, még inkább erőszakolt politikai agitáció gyanánt olvassa a Különös házasságot, akár művészi értékeinek rovására is. Ezen legfeljebb úgy lehet segíteni, ahogy Bényei Péter tette (az Irodalomtörténeti Közlemények 1999. évfolyamában megjelent tanulmányában), hogy az irányregény eszközei és mimetikus eljárásai helyett egy metaforikus motívumrendszerhez rendeljük a művészi érték kiindulását.

A Noszty fiú esete Tóth Marival modernségét T. Szabó Levente nem a riportszerűség (Mikszáth által javasolt, de teljesen hasznavehetetlen) kategóriájával kísérli meg bizonyítani, hanem „a nézés mint jelentésadás és a látás mint a regényvilágot értelmező metafora” révén. Összefüggést keresve a látás újfajta technikái (pl. a fényképezés) és a regény ábrázolásmódja között. Nehéz is volna kétségbe vonni a részletekbe menően Mikszáth mimetikus ambícióit, legfeljebb éppen a nagyszabásúnak szánt, általánosító összefüggések hitelessége kétséges. (Olyanok voltak-e a kor kapitalistái, mint Tóth Mihály? Nyilvánvaló, hogy nem.)

T. Szabó Levente azonban nagyon jól tudja, hogy a hagyományos realizmus kategóriáival aligha megyünk sokra Mikszáth esetében. Annál inkább célravezető lehet, amivel ő próbálkozik sikeresen: a modernizmus felől mutatni fel olyan szempontokat, amelyek új irányból indulva hozzák mozgásba ezt a hatalmas életművet, mely egy tetszhalott korszak után (csaknem száz esztendőn keresztül szerették az olvasók és marasztalták el az irodalomtudósok, a kritikusok) annyi inspirációval szolgál a ma és a jövő magyar szépprózája számára, hogy mindenképpen megérdemel minden figyelmet, minden tudományos újrafelfedező ambíciót. (L’Harmattan)

 

IMRE LÁSZLÓ


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret