stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MÁRTON LÁSZLÓ: A féldisznó

 

Ez is egy idegen városban történt, mint annyi minden. Valaki, akit szerettem, meghalt. Elhatároztam, hogy elmegyek a temetésére. A temető azonban messze volt, a közlekedés pedig akadozott, mert a városban aznap zavargások voltak, és a rendőrség lezárta a fontosabb útvonalakat. Így tehát elkéstem. Azt az emberi lényt, aki eddig itt volt közöttünk, de mostantól nem lesz, már kivitték a ravatalozóból, és elszállították a római és arab számmal, továbbá nagy- és kisbetűvel jelölt parcellák egyikéhez.

Igyekeznem kellett.

Amikor a szemerkélő esőben közelebb értem a fekete vagy majdnem fekete esernyőkhöz, kalapokhoz és kabátokhoz, láttam, hogy a koporsót még nem eresztették le a gödörbe. Egyszersmind azt is láttam, vagy inkább hallottam, hogy valaki emelt hangon beszél. Valaki, akit nem szerettem.

Úgy voltam értesülve, hogy valaki, akit nem szerettem, egészen alávaló módon becsapott és elárult valakit, akit szerettem. És most ő tartja a gyászbeszédet.

Az az erő, mely eddig úgy vonzott a gyászoló csoportozathoz, mint a mesében a mágneshegy a vaskapcsokkal és vasszegekkel egybetákolt hajót – éppen abban a pillanatban, amikor végre odaérkeztem és lecövekeltem volna a sötéten felmagasodó nyakszirtek mögött –, egyszerre csak továbblendített, eltaszított az átmenetileg összeverődött emberi alakzattól.

Viharosnak éreztem azt a gyorsaságot, mellyel távolodtam. Hátrafelé tekintgetve látnom kellett, milyen gyorsan és hathatósan zsugorodnak ismerősök, ismeretlenek egyaránt. Egyre kisebbek lettek a szememben. Végül már nemigen különböztek a frissen hullott falevelektől, melyek imitt-amott szintén kupacokba voltak gyűjtve.

Percekbe telt, mire fölfogtam, hogy nem a főbejárat – azaz most már kijárat – felé tartok, hanem éppen az ellenkező irányba. Új meg új ösvények nyíltak előttem; síremlékek bújtak elő a földből, mintha a humuszréteg alatti kőzet sarjadzásnak és csírázásnak indult volna. Óriási, jóformán végeláthatatlan kiterjedés ígérkezett. Mintha az egész nagyvárost, minden zavargásával és nyüzsgésével együtt, ismeretlen tettesek eltakarították volna, és előbukkant volna a terep rejtőzködő lényege.

Nem láttam értelmét, hogy továbbmenjek, visszafordulni pedig nem volt kedvem. Benéztem egy román kori fogadalmi kápolnára emlékeztető kőkunyhó rácsos ablakán. Odabent egy csipketerítővel letakart asztalkán üres kávécsészék várták, hogy valaki a fogaihoz illessze őket. Még egy sakktábla is ki volt készítve, hátha egy csontkéz előrébb taszítja az egyik vagy a másik gyalogot; az egyik sarokban pedig idejétmúlt, ám használhatónak látszó televízió-készülék állt készen arra, hogy képernyőjére meredjen egy nézelődni vágyó szemgödör. Ekkor azonban egy kéz a vállamra csapott, és a hozzá tartozó száj a fülembe súgta: „Úgy veszem észre, ön az érdeklődők közé tartozik!”

Döbbent hallgatásomat félreértve, mindjárt magyarázattal is szolgált: „Úgy értem, ön azt a benyomást kelti, hogy nem annyira gyászolni jött ide, mint inkább érdeklődést tanúsítani. Másképpen szólva, ön inkább az érdeklődők, mint a gyászolók szavazótáborát erősíti.”

Csak ekkor fordultam még és vettem szemügyre. Alacsony termetű, hatvan év körüli férfi volt, az a fajta, akit azért nevezünk habozás nélkül férfinak, mert nagy biztonsággal állítható róla, hogy nem nő. Koponyáján az orrnyereg fölötti rész majdnem szabályos kúpként alkudott meg a magassággal, amit külön kiemelt a majdnem tövig nyírt, középütt kerek tisztást hagyó, őszes hajképződmény. A fekete gombszemekre való tekintettel mondhatom, hogy egészében véve rágcsálószerű benyomást keltett. Ez pedig azért is furcsa, mert a későbbiek során azt fogja állítani – legalábbis én arra törekszem, hogy eljusson eddig a pontig az alábbiakban kibontakozó beszélgetés –, hogy felmenőinek egy része domesztikált sertés, magyarán szólva disznó volt.

„Ámbár a disznóólak környékén” – fogja kijelenteni alig néhány bekezdéssel később –, „különösen, ha a gondatlan gazdasszony elpotyogtatja a takarmányt, mindig nagy számban ólálkodnak patkányok is, így tehát meglehet, hogy a most szóló személyiség – csekélységem – ereiben patkányok vérével keveredik, hígul a disznóvér. Ami persze nem szégyen, de nem is valami rendkívül nagy dicsőség.”

Látszott, hogy nemrég nyitotta szét az esernyőjét, mert az ernyő alatt a feje búbjáról seregestül gördültek a vízcseppek lefelé. Hol egymástól távolodva kanyarogtak az őszülő, ritkás borosta közt, hol pedig összefutottak, egyesültek, és úgy gurultak le az arcán, mint megannyi könnycsepp.

Mintha ez a valaki sírt volna. Pedig nem sírt. Nevetett. „Majd meglátja ön” - (ezt pedig az idegen város idegen nyelvén mondta) –, „milyen kitűnő vezetésben lesz része mindjárt. És egyáltalán nem kerül sokba. Igaz ugyan, hogy ön fizet, mégis úgy érzi majd, hogy ezáltal ön lett gazdagabb.”

Én azonban hallgattam, és nem fogadtam el a felém nyújtott kezet, legalábbis nem azonnal. Észrevettem a kiejtésén, hogy ő sem idevalósi; és láttam a szemén, az arckifejezésén, hogy a maga részéről ő is meghallotta a hallgatásomban az idegenszerűséget. Mondhatnám úgy is, hogy átlátott a szitán, de inkább úgy mondom, hogy áthallott a hallgatáson. „Felőlem akár magyarul is beszélhetünk” – mondta, de még mindig ezen a bizonyos idegen nyelven.

És akkor egyszerre csak ráismertem. Az előző pillanathoz képest semmi sem változott: még mindig ugyanazt a fejbúbot, ugyanazokat az arcvonásokat láttam, de már egészen más volt a jelentésük, vagy inkább a jelentőségük. „Misek!” – dadogtam őszinte rémülettel és csodálkozással. – „Misek Lajos!”

 „Pszt” – súgta a fülembe, mint aki attól tart, hogy ismeretlen érdeklődők odafülelnek a beszélgetésre, pedig egyetlen lélek sem látszott az esőmosta sírkövek között, és különben is, most már az anyanyelvünkön beszélt –, „csak semmi Lajos meg Misek! Itt én vagyok a Hampelmann! Állhatatos Hampelmann! Meggyőződéses Hampelmann!”

Misek az a fajta jellegzetes régi ismerős volt, aki valójában az ismerősök ismerőse. Az ember beszélget valakivel valamilyen közömbös dologról, és egyszerre csak kiderül, hogy az illetőnek Misekhez közvetlen köze van, vagy legalábbis volt. Az egyik barátomnak az édesanyját annak idején majdnem feleségül vette a Miseknek az édesapja, de aztán mégsem jött létre a házasság, mert barátom édesanyja nem volt eléggé munkásszármazású, vagy mert túlságosan is az volt, már nem emlékszem pontosan. Egy másik barátom pedig azt mesélte, hogy a húgának Misek vette el a szüzességét 1976. augusztus 20-án, az esti órákban, miközben a legfényesebben ragyogtak a Magyar Népköztársaság alkotmányát ünneplő tűzijáték zöld és rózsaszínű fénykévéi. A nyolcvanas évek végén, a Dalai Láma budapesti látogatásakor sokszor hallottam azt a mérsékelten szellemes híresztelést, mely szerint őszentségének első dolga volt a Misek Lajoska hogyléte felől érdeklődni, és csak ezután tért rá a politikai kérdésekre; a kilencvenes évek elején pedig, amikor a pápa jött el hazánkba, az a vicc terjedt, hogy japán turisták kérdezgetik: ki az a lebernyeges öregfiú a Misek Lajoska mellett?

Aztán Misek egyszerre csak eltűnt, nem volt látható, és nem volt sem viccek, sem anekdoták tárgya többé. Azazhogy anekdoták és pletykák tárgyának annyiban mégiscsak megmaradt, amennyiben mesélték róla, éppen hol él, merre jár. Állítólag még az Antarktiszra is eljutott, de a Himalája legfontosabb csúcsaira egészen biztosan.

És most itt van a Központi Temetőben, kitűnő vezetést ígér, és a feje búbjáról úgy gurulnak a vízcseppek, mintha sírna. Mintha a koponyája tetején lenne egy harmadik, csökevényes szeme, mely nem lát, ám annál inkább lehet vele könnyeket ontani. Azonkívül ő itt a Hampelmann.

„Semmit sem változtál” – súgta, miközben óvakodva körültekintgetett.

„Te sem” – feleltem udvariasan és kevéssé meggyőzően.

„Ennek örülök” – súgta –, „de azért inkább mégse beszéljünk magyarul. És magázódjunk, ha önnek ez nem esik nehezére. Mondtam már, hogy itt én vagyok a Hampelmann.”

Szerettem volna faképnél hagyni, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá, meg aztán egy pillanatra el is bizonytalanodtam: vajon azt mondja-e, hogy Hampelmann, vagy csak Ampelmann? Ez utóbbi az a gyalogosokat jelképező lámpaemberke, aki két változatban, ha úgy tetszik, két fázisban létezik. A zöld verziót profilból látjuk, amint éppen lép egy jó nagyot; ellenben a piros verzió szemből tekint ránk, szigorúan és szimmetrikusan. Széttárt karjai mozdulatlanná dermesztik, valósággal megbénítják azt, aki dacolni próbál a szín és a tengelyes szimmetria sugallta tilalommal.

 

Most értettem csak meg, hogy nem a fáradtság, mely egyik pillanatról a másikra egész bensőmben kiterjeszkedett, hanem Misek piros lámpaemberke módjára széttárt karja gátol a szabad mozgásban, az teszi lehetetlenné, hogy kereket oldjak.

 

„Nem azért nem ajánlatos az anyanyelvünkön beszélnünk, mintha ebben az országban semmibe vennék a magyarokat, hiszen a turistaszövetség vezetője sokáig magyar volt, 1956-os emigráns, az országos mentőszolgálat igazgatóhelyettese pedig még most is az, hanem azért, mert… Fölösleges mondanom, ön úgyis rá fog jönni hamarosan. A lényeg az, hogy ketten együtt vagyunk a mezőn, és ha ketten együtt vannak, akkor az egyik fölvétetik, a másik elhagyatik; de én ezt nem úgy értem, hogy vagy az egyik, vagy a másik, hanem éppen ellenkezőleg: némelykor mindkettő, máskor pedig egyik sem.”

És még sok ehhez hasonló kedves csacsiságot hordott össze, meglepően rövid idő alatt. Nagylelkűen kijelentette, hogy nem vagyunk idegenek, ismerősök vagyunk, ő tehát eltekint az idegenvezetéstől, már csak az egyre sűrűbben hulló eső miatt is. Inkább üljünk be a temető északkeleti sarkánál üzemelő búfelejtőbe. (Ezt a szót pedig azért írom kisbetűvel, mert a vendéglátóipari egységnek nem a nevét, hanem a jellegét adja vissza. A kisvendéglő, ha jól emlékszem, azt a nevet viselte, hogy: „A fiú csodakürtje”.)

Kamaszkoromban Miseket, amikor még nem ismertem, csak a hőstetteiről hallottam különböző mendemondákat, nagyerejű daliának, afféle fanyűvő óriásnak képzeltem. Az a barátom, akiről már szó volt, mesélte, hogy a húga annak idején, harminckét évvel ezelőtt, napokig fel és alá járkált, és azért járkált, mert nem tudott leülni, és azért nem tudott leülni, mert fájt neki, és azért fájt neki, mert a Misek elvette a szüzességét.

Annál inkább megdöbbentem, amikor annak idején először megpillantottam vélelmezett fanyűvő óriásom beesett arcát, fekete gombszemeit, és, minthogy egy közös ismerősünk a harkányi termálfürdő medencéje mellett mutatott be neki, megpillantottam horpadt mellkasát, vézna lábszárait is. Az öltözőben pedig világosan láthattam, hogy valami rettentő nagy fájdalmat nemigen okozhatott.

Most pedig úgy néz ki, mint akit lenyelt és emészteni kezdett egy óriáskígyó, de az utolsó pillanatban kimentették. Merthogy most ő a Hampelmann. Született Hampelmann. Tősgyökeres Hampelmann. Igen, erről van szó: nem elég, ha az itteniek elhiszik róla, hogy ő a Hampelmann, ezt neki is éreznie kell. Szilárd meggyőződése kell legyen, hogy ő ebből a földből sarjadt, mint egy kihalófélben levő, őshonos növény, vagy legalább mint egy ehető erdei gomba, melyet nem lehet pincékben termeszteni.

 

Misek talált a kedvemért egy alagutat, melynek túlvége – az ő elmondása szerint – éppen a búfelejtőnél bukkan ki a föld alól. Egy szavát sem hittem, mégis, talán a tehetetlenség erejétől hajtva, elindultam vele együtt a föld alá. Utóbb aztán szerfölött meglepődtem, amikor tapasztalnom kellett, hogy az alagútra és a búfelejtőre nézve igazat beszélt.

 

Az alagút szájánál Misek megállt, és egy túlságosan szélesre sikerült mozdulattal körbemutatott: „Ez itt a világ legnagyobb temetője! Persze nem kiterjedésre nézve, hanem lélekszám tekintetében. Már amennyiben helyénvaló számot és lelket emlegetni. Hárommillió halottunk fekszik itt!”

Hárommillió halott; és köztük az az egy, akit szerettem! Meg sem próbálom érzékeltetni a fájdalomnak és az eltompultságnak azt a keverékét, melyet még Misek locsogása is képes volt egy időre hatályon kívül helyezni vagy legalábbis enyhíteni. Az a tény, hogy hárommillió halottunk fekszik itt, és hogy erre a körülményre Misek hívja fel a figyelmemet, aki máskülönben Hampelmann és Ampelmann, a bánatot nemhogy nem sokszorozta meg, hanem ellenkezőleg, csökkentette és öszszezsugorította.

Igaz, ettől csak töményebbé vált.

Ezenkívül meglepődve tapasztaltam, hogy az alagút mennyezete ki van világítva. Pontosabban: vastag üveglapokból van kirakva, melyeken át beszűrődik némi fény. Ez a szürke fény szűnni nem akaró fodrozódásban és hullámzásban, sőt, ha szabad így mondanom, folyamatban mutatkozott, mintha az üveg fölött a földrész egyik leghatalmasabb folyama áramlott volna, melynek azonban hiányzott a medre. Nem volt meg, máshol felejtődött.

Misek megnyugtatott: azt mondta, ez csak a malomárok. A fejünk fölött van, vagyis volt egy malom. Régebben ide hordták a nagyváros határából az összes gabonát, és amikor a malom finoman őrölt, akkor mindenki azt sziszegte, hogy „lissssszt”, és halálos néma csend honolt; amikor pedig a malom durvára volt állítva, akkor az érdekeltek azt durrogták, hogy „dara”, sőt néha azt is, hogy „parasztra őröl a malom”. Néhány éve azonban a városi gabonaipari és kínzástörténeti múzeumot rendezték be az épületben, nyitva hétfő kivételével reggel kilenctől délután tizenhét óráig. Azóta a szállongó liszt hűlt helyén a kényszervallatás ránk maradt módszerei és eszközei tekinthetők meg, anélkül, hogy a nézőnek akár a megtöretés tárgyául szolgáló vádlottak, akár az eljárást lefolytató hivatalnoki kar és a hóhérszemélyzet pozíciójába szorosabban bele kellene helyezkednie.

Olyan érzésem támadt, mintha egy vakond, egy óriásira duzzadt és átlátszó bőrű vaksi jószág hasa alatt surrannánk előre, és közben homályosan láthatnánk a működésben levő belső szerveket. Ez az érzés a búfelejtőben csak erősödött, mert a füstös, gerendás mennyezetre olyan ábrákat rajzolt a lámpafény, melyek megingatták az élet folyamatosságába vetett bizalmat.

A búfelejtő bejárati sarkában egy jól megtermett „vólpartingér” fogadta az érkezőt.

Ha valaki megkérdezné, mi az, hogy vólpartingér, leghelyesebb volna azt mondanom, hogy a vólpartingér egy lény. Egy nem egészen élő, de nem is egészen halott lény; egy lábasjószág. A régi pogány bálványok csekély értelmű leszármazottja. Az a példány, mellyel a búfelejtőben szembekerültem, elérte a másfél méteres magasságot is, persze talapzattal együtt. Az alkotó energiának majdnem ugyanazt a parttalanságát tanúsította, mint a legyilkolt elefánt agyarába faragott és magát a legyilkolandó elefántot ábrázoló dombormű. Ugyanakkor a jellegzetes állatpreparátori humorérzék is megnyilvánult benne. Törzsére nézve kitömött róka lett volna, mely azonban őzpatákon álldogált, és egy vadmalac fejét viselte a nyakán, ám a vadmalacfejről éppoly meglepő nyúlfülek meredtek a füstös gerendák felé, mint amilyen furcsa hattyú- és pávatollakban végződött a rémlátomás lapos hódfarka, és a lapockáiból kinövő három pár szárcsaszárny annyira élethű benyomást keltett, hogy éppen csak el nem kezdett verdesni.

 

„Egyszer egy középiskolai osztálynak megmutattam az én kis öngyilkosaimat. Száznyolcvan perces öngyilkostrip kerekedett ebből a nagyszerűen sikerült akcióból, mely kezdetben csupán tétova kíváncsiság volt a tanulóifjúság részéről; pedig akkor nem ám olyan lagymatag csapadék hullott, mint jelenleg, hanem keményvonalas ónos eső! Másfelől az is igaz, hogy a magam részéről nem kíméltem sem időt, sem fáradságot. Hol ennek, hol meg annak a vonatkozásnak jártam utána. Egyszer a várostörténeti múzeum kézirattárában kutattam, másszor rendőrségi és boncolási jegyzőkönyveket néztem át.

Megkérdeztem a tanulóifjúságtól, miközben dübörgött az ernyőkön az ónos eső, hogy elmúltak-e már tizenhat évesek, aztán megmutattam nekik T. filozófus sírját, aki tudományos monográfiát írt a tökéletes öngyilkosságról, aztán egy igencsak tökéletlen öngyilkosságot hajtott végre, vagyis nemes egyszerűséggel felakasztotta magát. Csöppet sem túlzás azt állítanom, hogy kurvára élvezték, persze nem a végzetes cselekményt magát, hanem a róla szóló, tanulságokban gazdag beszámolót.

Megmutattam nekik H. színésznő sírját is, aki azért vágta fel az ereit, mert nem akart megöregedni.

Megmutattam nekik Z. főhadnagy sírját, aki egy átivott éjszaka után kártyán elveszítette a lovassági kardját, és egy hasonló méretű fakardot kötött a helyébe, majd amikor leleplezték szánalmas trükkjét, szégyenében ezzel a fakarddal szúrta szíven magát, ami különösen lassú és fájdalmas eljárás lehetett.

Megmutattam nekik C.-nek, városunk 1987-es szépségkirálynőjének a sírját, aki vagy a csernobili atomszerencsétlenség miatti aggodalmában, vagy mert négy és fél hónapos terhes volt, vagy mert másféle terhet, a minősített szépség terhét nem akarta és nem bírta hordozni tovább, patkánymérget vett be, mint Flaubert regényében Bovaryné, pedig biztosra vehető, hogy nem olvasta a regényt, minthogy soha életében egyetlenegy könyvet sem olvasott el.

Megmutattam nekik N. és B. sírját, akik szerették egymást, és noha semmi sem állt szerelmük útjába, mégis egy este a gáztűzhely mellett vetettek ágyat egy matracon, és kinyitották a gázcsapot; közös sírba temették őket.

Megmutattam nekik P. és G. sírját, helyesebben G. sírját és P. sírjának hiányát, akik szerették egymás, ám szerelmüket, pontosabban a szerelemmel gyakran együtt járó nemi közösülést az akkori törvények faji okokból bűncselekménynek minősítették, így tehát egymás kezét fogva kiugrottak egy toronyház sokadik emeletének ablakán; G. teteme a családi sírba került, és közlekedési balesetként jegyezték be a halál okát, P. tetemét ezzel szemben a temető északnyugati sarkában földelték el, egyidejűleg és egyhelyűleg egy vízilóval, akire az állatkertben tévedésből forró vizet eresztettek, így tehát élve megfőtt, valamint az állatkert akkori teljes pingvinállományával, merthogy a pingvinek táplálékául szolgáló halakat – abban a hiszemben, hogy a tengeri halnak sósnak muszáj lennie – tévedésből megsózták; tudniillik ebben a temetőben hárommillió halottunk mellett az állatkert lakóinak is jut némi hely.

Mondhatom Önnek, a gyerekek túl voltak a megjelölt korhatáron, és szerfölött élvezték az idegenvezetést, noha a vége felé már egyöntetűen ráfagyott a kabátjukra az ónos eső.”

 

„Egyszer pedig egy légikisasszony keresett föl azzal a kívánsággal, hogy mutassam meg neki Heinrich sírját. Beszéljek neki Heinrich életéről és haláláról; adjam elő, porosz tisztként miféle hőstetteket hajtott végre a franciák elleni háborúban, miközben írt valamiféle drámákat és elbeszéléseket is; majd hagyjam őt a sírnál magára mindaddig – mintegy fél óráig –, amíg ő SMS-ben nem jelzi, hogy most már visszamehetek érte.

őszintén bevallottam neki, amilyen korrekt ember, vagy inkább félember vagyok” – (erre a furcsa fordulatra is néhány bekezdéssel később ad majd magyarázatot) –, „hogy Heinrich sírja Berlinben található, a Mikor-tó, más néven Wannsee partján, ahol Heinrich annak idején agyonlőtte barátnőjét, Henriettét, majd pedig, hogy az ő kedvenc kifejezésével éljek, >átkergetett egy golyót a saját agyvelején is<. Minálunk, a mi kedves halottaink között a Mikor-tó-parti síremléknek csak a hasonmása van felállítva. Ám a légikisasszony kijelentette, hogy: őt éppen a hasonmások hozzák izgalomba; különben is, most nem Tegelben (ez egy berlini repülőtér), nem is Schönefeldben (ez egy másik), de még csak nem is Tempelhofban (ez meg a harmadik, melyet azóta bezártak) szállt le vele a gép, hanem azon a repülőtéren, ahonnét a mi városunkba visz a gyorsvasút és a taxi.

Ennek a légikisasszonynak az volt a nevezetessége, hogy akárhol szállt is le vele a repülőgép, ő, mihelyt kínálkozott néhány óra szabadideje, rögtön taxiba ült, és kivitette magát az adott városnak a legnagyobb vagy legszebb vagy legrégibb temetőjébe. Azt már csak a rend kedvéért teszem hozzá, hogy a felsőfokú tulajdonságok, legalábbis a halottak síkján, vonzzák egymást. Ami a legrégibb, az egyszersmind a legnagyobb és a legszebb, és a légikisasszony a repülőgép fedélzetén is úgy mozgott, mintha egy cserélhető személyi állományú, jókora sírboltban járna-kelne.

ő ezt a maga keresetlen módján úgy fogalmazta meg, hogy repcsizik és temcsizik. A légikisasszony a temető valamelyik félreeső részén keresett egy olyan sírt, melyben egy fiatal férfi (harmincöt évesnél több nem lehetett) feküdt egymagában. Ott, a sír mellett elképzelte a föld alatt fekvő ismeretlen, magányos férfit, majd visszaemlékezett egy másik magányos férfira, mindaddig, amíg a két férfialak, az emlék- és a képzeletbeli a lehető legkellemesebb módon össze nem olvadt. Nekem ezalatt a kíváncsiskodókat kellett Heinrich sírjának hasonmásától távol tartanom, és elmagyaráznom azoknak, akik a sikolyok hallatán megbotránkozva fölkapták a fejüket, hogy a napbarnította bőrű, csinos, fiatal nő csak a szeretett férfit siratja a szokásos módon, bár kissé hangosabban és szenvedélyesebben a városunkban elfogadottnál.

Az emlékekben élő férfiról azt kell tudni (így mesélte a légikisasszony a harmadik temcsizés után), hogy előbb agyba-főbe verte, majd megerőszakolta az akkor még csak tizenhat éves lányt, ám az erőszaktétel kellős közepén epilepsziás roham tört rá, és eközben többször egymás után (bár meglehet, ebben volt némi tevőleges része a majdani légikisasszonynak is) olyan erősen beütötte a fejét az egyik lépcsőfokba, hogy koponyaalapi törést szenvedett, és kevéssel később meghalt. Attól kezdve a légikisasszony a legkiválóbb férfiak ölelésében sem lelte örömét mindaddig, míg föl nem idézte az epilepsziás rohamtól eltorzult arcot, a habzó szájat. Csakhogy az emlékkép egy idő múlva elhasználódott, megfakult, foszladozni kezdett, és a légikisasszony végül már csak magányosan fekvő, fiatal férfiak sírja mellett volt képes azt kellő élességében fölidézni. Ekkor bukkant az én csekélységemre, Hampelmannra; vissza-visszatérő ügyfelem lett, ragaszkodott hozzám. Én is kedveltem őt, bár néha terhemre volt, sőt kimondottan idegesített.

Egy idő után azon vettem észre magamat, hogy én is rászorulok az ő segítségére, persze az ő tudta nélkül. Valahányszor anyagi helyzetem lehetővé teszi, hogy vásárolhassak a Nagy Szabadság utcában harminc percnyi gyönyört, ott visszhangzanak a fülemben a légikisasszony sikolyai. Sajnos már ezek a visszhangok is tompulnak és halkulnak, és nem áll módomban újabb hallgatózással frissíteni őket, mert időközben a légikisasszony is meghalt, méghozzá nem ám légiszerencsétlenségben, hanem egy ostoba ételmérgezésben.”

 

„Egyszer egy nászutas házaspár – éppenséggel nem volt fiatal sem a férfi, sem az asszony – azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy mutassam meg az együtt megvénült férjek és feleségek, a helybeli Baucisok és Philemonok sírjait. Leginkább azok a sírok érdekelték őket, ahol azonos volt a halálozási évszám, tehát vagy az aszszony halt utána a férjének rövid időn belül, vagy fordítva. Az igazat megvallva, nem sok ilyen sírt mutathattam nekik, mert városunkban aggasztó mértékben elszaporodtak a tönkrement házasságok, de ők azért a kolumbáriumnál ujjal mutogattak az urnákra, és hosszú perceken át kérdezgették: >Vajon az özvegy valóban máglyára lépett? Vajon az özvegy tényleg önként elégette magát? Vajon az özvegy csakugyan a saját jószántából tűzhalált halt?<” (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy azon a nyelven, melyen a kérdések elhangzottak, ha elhangzottak, az özvegy szó nemcsak az özvegyasszonyt jelenti, hanem jelentheti a hátramaradott férjet is.) „Ragyogó nyári nap volt, én pedig előre megmondtam nekik, hogy jelentős felárat kell fizetniük, ők azonban ezt vonakodás nélkül meg is fizették, és a közös halálozási évszámok láttán úgy sugárzott róluk a boldogság, mintha a csernobili atomerőművet viselték volna a homlokukon ráncok helyett.”

 

„Egyszer egy vasutasokból álló csoportnak megmutattam a legkiválóbb kalauzok sírjait, ők azonban a hasonló hangzású kalózok sírjait is látni akarták. Már a nyelvem hegyén lebegett a válasz, hogy ritkán jut kalóznak osztályrészül temetés, de aztán egy hirtelen ötlettől indíttatva kivezényeltem őket a halpiacra, ahol szerencsére éppen egy óriási méretű rombuszhalra alkudozott egy vendéglős: >Na látják, hölgyeim és uraim< – így szóltam hozzájuk –, >ez itt a kalózok sírja!<

Gyakran keresnek fel papok is; vannak vissza-visszatérő papjaim. Az egyik a híres ateisták, a másik a híres eretnek hitszónokok sírjára kíváncsi. Emlékszem messze földről jött sírszobrászokra, akik nem annyira a temetőben látható faragványok, mint inkább a helybeli kőfaragók sírjai iránt mutattak érdeklődést. Csak a síremlék-fényképészek közt gyakori az a típus, akit egyszerre minden elgondolható és el nem gondolható irányba húz a szíve.”

 

A búfelejtő cigarettafüstös, párás levegőjében ismét szemügyre vettem Miseket, és a kinti látványhoz képest valami furcsa elváltozást észleltem az arcán. Rádöbbentem, hogy ez az ember súlyos beteg; talán már csak hetei, hónapjai vannak hátra. Misek alighanem félreértette arckifejezésemet és fürkésző pillantásomat. Szemében tűz lobbant fel, a téboly tüze.

„Elárulom neked életem másik nagy titkát” – suttogta. Már megint magyarul beszélt. Talán éppen a magyar beszéd miatt nem jutott rögtön eszembe, hogy mihez képest másik az a nagy titok, melyet mindjárt hallanom kell. Aztán rájöttem: hát persze! Hiszen az a titka, hogy ő Misek és magyar, mert ő az itteniek felől nézve Hampelmann!

Értésére adtam, hogy készen állok a titok befogadására, ő pedig – tőle szokatlan tömörséggel – így szólt: „Apám kanász volt, anyám koca!”

E kijelentés elhangzása után hosszú hallgatás volt helyénvaló.

Én a magam részéről egyelőre Misek apjára, idősebbik Misek Lajosra próbáltam koncentrálni, akit gyerekkoromban egyszer-kétszer magam is láttam; akkor már betegeskedő, megtört embernek látszott. Csak a hangja volt erős. Minden mondatát így kezdte: „A kommunistááák… a kommunistááák…” Emlékszem egy idős nénire is, egy bizonyos Noémi nénire, aki egy kissé kancsalított, és rémülten pisszegett: „Halkabban, Lajos bácsi! Meghallják!” Mire Misek édesapja megvetően legyintett, és így szólt: „Ugyan már, Nanuskám, te még nagyon fiatal vagy, te még nem értesz az égvilágon semmit!” Majd pedig nagy levegőt vett, és most már olyan hangosan bömbölte, hogy hiába csukták be gyorsan az összes ablakot, kihallatszott az utcára: „A kommunistááák… a kommunistááák…” Akkoriban azon csodálkoztam leginkább, hogy létezik a világon olyan emberi nézőpont, melyből még a kicsinyes és rosszindulatú Noémi néni is nagyon fiatalnak látszik, de később megtudtam, hogy Misek édesapja valamikor régen – születésem előtt nyolc-tíz évvel – az egyik barátom, Lámpás Ottó anyjának udvarolt, csakhogy nem vehette feleségül, mert kitelepítették.

Ha viszont kitelepítették, akkor meglehet, hogy egy ideig tényleg kanász volt.

„Így tehát féldisznó vagyok” – tette hozzá Misek. – „Féldisznó, félember.”

„Noha valószínűleg patkányvér is folyik az ereimben” – törte meg az újabb, az előzőnél valamivel hosszabb csendet.

Aztán eleredt a szava. „Igen, jól értetted, kis haver. Azt akarom mondani, hogy egy nagy disznó volt az anyám. És ez nemcsak azt jelenti, hogy sokszor disznólkodott (azt is), hanem elsősorban azt, hogy úgy jöttem a világra, amint az megfelel a szerencsétlen sosú magyar költő kívánalmának: >egyszer disznók közt az ólban<.” – (Te jó Isten! Lehetséges, hogy a Miseknek az anyja is ki volt telepítve?! Hát persze. A születés ideje azokra az évekre esik.) – „Sőt, még annak a kívánalomnak is eleget tettem, hogy: >a hetedik te magad légy<, mert éppen heten voltunk testvérek, tesókák. Többen is lettünk volna, de a többieket anyánk hajnalban, közvetlenül az ellés után felfalta a méhlepénnyel együtt, mert éhes volt, és nem győzte kivárni a reggeli moslékot. Amikor aztán apánk megjött a moslékkal, és látta, hogy ott szuszogunk heten, lenyújtott közénk egy póznát, én pedig belekapaszkodtam, mert a tesókák közül egyedül nekem voltak ujjaim. Most is megvannak. Itt a kezem, nem disznóláb!”

Ezúttal sem voltam képes elfogadni a felém nyújtott kezet.

„Pedig a kezemnek, az ujjaimnak köszönhetem, hogy életben maradtam. Én, a féldisznó, egészben.” – (Ez már egy kicsit kérkedésnek hangzott, és mint ilyen, sértette a jó ízlést.) – „Hogy a tesókáimmal mi történt, azt már az olvasó fantáziájára bízom.”

Értetlenül rázogattam a fejemet. Mi jogosítja föl Miseket arra, hogy bármit is az olvasó fantáziájára bízzon, méghozzá éppen itt, a búfelejtőben? ő azonban félreértette a megértést is, meg az értetlenséget is. „Mit nem értesz, kis haver? Mit van rajta meg nem érteni? Hogy miért bízom rád a titkaimat? És miért nem félek attól, hogy kifecseged az ittenieknek? Hát nem és nem. Leszel szíves tudomásul venni, hogy nem félek. Téged az itteniek végig sem hallgatnak, egyetlen szavadat sem hiszik el. Nem fogsz te már kifecsegni semmit az égvilágon. Ehelyett leszel szíves az én életem legféltettebb titkait magaddal vinni a sírba!”

Szavai hallatán percről percre növekedett bennem az ingerültség. Ám a kedves halottra gondoltam, és türtőztettem magamat. Mindenesetre most már meg akartam szabadulni Misektől, méghozzá minél hamarabb. Még hogy titok, az élet legféltettebb titkai! Talán inkább egy bomlófélben levő elme locsogása, félig botrány, félig bolondság! Még hogy sírba viszem! Talán inkább ő viszi a sajátjába, méghozzá heteken, legkésőbb hónapokon belül! Ha ugyan lesz olyanja neki, és nem az óriási rombuszhal tápcsatornájába kerül, mint a kalózok!

 

És csak most vettem észre, hogy az én kedves halottam gyászolói közül is ott ülnek igen sokan a búfelejtőben. A „vólpartingér” nagy kiterjedésű, nagy tömörségű árnyékában alig látszott belőlük valami. Arcokat láttam: ismerős vagy kevés híján ismerős arcokat; ám az arcvonásokat mintha dörzspapírral csiszolta volna le egy láthatatlan kéz. Az ismerős arcokat hordozó fejek lassan, megfontoltan bólogattak, mintha csupa igennel válaszoltak volna egy sor feléjük záporozó kérdésre. Némelyik fej lecsuklott, és percekig lógva maradt a gumikötélként megnyúlt nyakon, ami csakis a bánattal volt magyarázható, más fejek a ragacsos asztallapon pihentek, kiürült söröspoharak és színültig telt hamutartók mellett. Bizonyára nem én voltam az, aki a gyászos arcokról lecsiszolta a szemölcsökkel és a szemöldökkel együtt az arckifejezést is, de kénytelen voltam számot vetni azzal a nemvárt körülménnyel, hogy az én kezem is láthatatlan kéz. Még emlékeztem rá, milyen volt a jobb és a bal kezem, de ez már csak emlékkép volt a személyemre vonatkoztatott múlt időből, nem pedig markolni tudó testrész. Hiába emelgettem a karomat, forgattam a fejemet: csuklóm és kézfejem nem akart a látótérbe kerülni.

Ez itt a helyénvaló kifejezés: nem akart. Mindinkább meg voltam győződve róla, hogy a jobb és a bal kéznek akarata, méghozzá tőlem független akarata van, és egyre komolyabb kétség merült föl arra nézve, hogy a továbbiakban még mindig a kezeimnek, a sajátjaimnak tekinthetem-e őket. És egyáltalán, tekinthetem-e bárminek is azt, amit nem látok. Szerettem volna megfigyelni, hol végződik az alsó- vagy a felsőkar látható része, és hol kezdődik a láthatatlan. Csakhogy a végződés maga is láthatatlan volt, így tehát pontosabb volna így fogalmaznom: a láthatatlan nem akart osztozni a láthatóval.

Egy hirtelen föltámadó gyanútól ösztökélve, lefelé fordítottam pillantásomat, ám a saját test megszokott látványa teljes egészében hiányzott. Nem látszott sem a törzs fölött összegombolt kockás flanelling, melyre pedig világosan emlékeztem, sem a combon ráncokat vető, majd a térden és a lábszár mentén kisimuló vászonnadrág, sem a valószínűleg összesározódott félcipő. Az igazat megvallva, az embert könnyen elbizonytalaníthatja a saját test látványa. Lefelé tekintve önmagunkra, könnyen ébred olyan érzésünk, mintha egy repülőgép szállna furcsa formájú hegyvonulatok fölött, és mintha egy idegen ember, egy rakás idegen testrész lépkedne vagy üldögélne tulajdonképpeni mivoltunk alatt, még akkor is, ha közben halljuk a vérkeringés ritmusát, ízületek pattogását, izmok surrogását és a testünk üregeiben visszhangzó különféle zajokat, zörejeket. Napjában többször is ugyanazt a másik embert látjuk a tükörben, akit habozás nélkül azonosítunk önmagunkkal, és ehhez annyira hozzászoktunk az élet folyamán, hogy képtelenek vagyunk odafigyelni saját orrunk előreugró, homályos tömbjére vagy arra a cikcakkos szelvényre, mely szavakba foglalva nem egyéb, mint egy csücsörítő száj. (Körülnéztem, van-e valahol egy tükör, melyben ellenőrizhetném, vajon én én vagyok-e még, de aztán eszembe jutott, hogy a búfelejtőben egy régi babona miatt sehol, még a mosdó falán sincs tükör.)

Ilyesmire gondolhatott az a híres művészettörténész, aki azt állította, hogy az önarcképekben mindig érződik némi kísértetiesség.

De ha már az is kísértetiesnek hat, amikor saját arcunk mögül kitekintve, látásunk horizontjának peremén megpillanthatjuk az ismeretlenné vált arc egy-egy előreugró darabkáját, az mennyire kísérteties lehet, amikor nem pillantunk meg az égvilágon semmit önmagunkból?

Márpedig én hiába keresgéltem az arcom elé ugró szokásos orrot, és hiába vártam, hogy a csücsörítő száj széle felbukkanjon a látótér szélén. Sőt, valahányszor lehunytam a szememet, ugyanúgy láttam a búfelejtő belsejét, mintha le sem hunytam volna, így tehát most már a szemgolyóra simuló szemhéjat sem láttam. Hiányzott a vérvörös függöny, hiányzottak a szemkáprázás lassan halványuló csillagképei. És hiányzott az önálló akarat vezérelte mozgás. Sodródni kezdtem, majd megpördültem, mint a forgószélbe kerülő tollpihe.

Az ismerős arcok úgy suhantak egybemosódva, közbe-körbe, mintha tengelye-nincs körhintán ültem volna, vagy mintha én magam lettem volna a láthatatlan tengely. Beszélgetésükből még sikerült elcsípnem egy-egy foszlányt. Már túl voltak a kedves halott jó és rossz tulajdonságainak megvitatásán, most már anekdotákat meséltek róla, melyekben szintén egy-egy valóságos vagy vélt emberi tulajdonság volt leülepedve. Egy ráncos homlok éppen azt adta elő, hogy a kedves halott gyakran kért kölcsön kisebb összegeket, „és amikor elővettem a pénztárcámat, egy villámgyors mozdulattal kihúzott a pénzkötegből egy nagyobb címletű bankjegyet, aztán >akkor inkább egy százast adj!< kiáltással úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna”; egy vastagon kirúzsozott száj pedig arról beszélt, hogy „Edmund egyszer azt kiabálta, amikor hazajött, és rám nyitotta a fürdőszobaajtót: >Tíz perccel ezelőtt kiszúrtam egy embernek a szemét!<, amit én a magam részéről nevetséges túlzásnak találtam, de aztán kiderült, hogy Edmundnak csakugyan szokása volt szóváltás közben előrenyújtott mutató-és középső ujjal belebökni a másik ember szemébe”.

Ennyit hallottam a beszédhangok egyvelegéből, mert az ismerős arcok már megint eltávolodtak, mint az imént a nyitott sírnál, az esőben, a római és arab számmal, továbbá nagy és kisbetűvel jelölt parcellák egyikében. Persze, azóta azt a sírt már egészen biztosan behantolták, és a fellazított földrétegek alatt egy nézőpont nélküli test fekszik, majdnem vízszintesen. Az ablakok négyszögében látható volt, hogy időközben teljesen besötétedett; engem pedig egy egészen enyhe légáramlás tolt előre, a cigarettafüst egymáson terpeszkedő rétegeivel együtt. Megértettem és beletörődtem, hogy egy test nélküli nézőpont vagyok, nem több és nem kevesebb. Ezzel a felismeréssel olyan érzés járt együtt, mely egyszerre volt a szó szoros értelmében felemelő és a megélt élet határain túlmutatóan is kijózanító, sőt kiábrándító. Éppen a „vólpartingér” nyúlfülei közt libbentem át, akár egy léghajó, melyről takarékosségi okokból eltávolították a kosarat és a ballont, amikor valahonnét irdatlan messzeségből nevetés harsant, mint egy rossz vicc végén a semmivel sem jobb csattanó, vagy mint egy olyan búcsúztatás záróakkordja, mely a résztvevők szándéka ellenére is érzelmesebbnek bizonyult a kelleténél: „Nem is én vagyok Hampelmann! Hahaha! Nem is én vagyok Hampelmann!”


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret