stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Irodalom és politika bonyodalmai

SZIRÁK PÉTER: ÖRKÉNY ISTVÁN

 

Az utóbbi években a honi irodalmi nyilvánosságban, a szaktudományos és a publicisztikai mezőben egyaránt, mind nagyobb teret nyernek azok a nézetek, amelyek szerint az ún. szövegimmanens vagy textuális olvasásmódok után itt az ideje újra odafordulni az irodalom külpolitikájához, s az irodalmi szövegek értelmező olvasásába nyíltan bevonni az etika, a politika, a társadalmi-kulturális közösségek vagy akár a nemek kérdéseinek referenciáit. Azokat a referenciákat, melyeket a strukturalista, poetológiai vagy irodalmi hermeneutikai (sőt sokak szerint a dekonstrukciós) megközelítések állítólag kizártak vagy felfüggesztettek volna. Nem csoda, ha ebben az irodalom sajátlagosságát s ezzel olvasásnak való ellenállását gyorsan felszámoló eufóriában, amelynek „alanyai” azt sem értették meg a maga összetettségében, aminek különös önbizalmukban már a leváltását ünneplik, szinte csak olyan „feminista” olvasatok születnek, amelyek a lehető leginkább erőszakos, vagy ha tetszik fallogocentrikus szemantikai azonosításokra építik érvelésüket. (A feminizmus legtöbb diszkurzív formációja – miként azt az általuk tetikusan leegyszerűsítve gyakran hivatkozott Derrida megjegyezte – a forradalom interpretánsa révén mintegy stabilizálja a szexuális szerepek korrelatív pólusait, s ezzel a fallogocentrizmus tükörképévé válik, miközben e pólusok dinamikájának kevésbé harcias, de pertinensebb értelmezője lehetne a tánc, mely egy eseményszerű mozgásban engedi elgondolni a nemi szerepek különbségét.) Mindenek előtt azt kellene felismerni, hogy etikai és irodalmi vagy politikai és irodalmi különbsége sem a dekonstrukció, sem az irodalmi hermeneutika diskurzusaiban nem jelenti e különbség stabilizálhatóságát, minek következtében szó nincs itt az irodalom kívüljének puszta exklúziójáról, sokkal inkább e különbség dinamizálásáról. Ami egyúttal az irodalom meghatározhatóságának kétségességét, a definíció kényszerének és lehetetlenségének állandó aporetikus mozgását is eredményezi, minek következtében az irodalom jóval kiszámíthatatlanabb és megragadhatatlanabb intézménynek vagy „entitásnak” bizonyulhat annál, semhogy politikai vagy morális célokra könnyedén felhasználható lenne. Mindennek s persze egyéb összefüggéseknek – kétségtelenül nem könnyű, és nem is lezárható – „megértése”, mérlegelése nélkül ezek az egyre szaporodó, sőt burjánzó olvasatok aligha lehetnek többek, mint implicit humánideológiai tételek (köztük a másság, a mindenkori másik elismerésének imperatívuszával) irodalmi szövegeket erőszakosan kisajátító – azokat irodalmiságuktól gyorsan megfosztó – tiszavirágéletű allegorézisei.

Szirák Péter legújabb, látszólag békés és hagyománytisztelő monográfiája, amely Örkény István életművét elemzi, akár látványos ellenpéldája is lehet az előbb karikírozott olvasásmódoknak, amennyiben a debreceni irodalmár nem tesz egyenlőségjelet a szövegimmanens értésmódok és az irodalmi hermeneutika vagy a dekonstrukció közé, miközben előbbieket sem szimplán meghaladhatónak, de az irodalom (korántsem rögzíthető) sajátszerűségének előtérben tartásához éppen hogy nélkülözhetetlennek tekinti. E monográfia több szempontból is tanulsággal szolgálhat arra, életrajz és irodalmi mű, irodalmi szöveg és történeti-politikai kontextusai, sőt morális példaérték és műalkotás között mennyire szövevényes, ellentmondásos és rögzíthetetlen a viszony. Sem élet és irodalom, irodalom és kívüle metaforikus cseréjének minduntalan előtűnő totalizációja (ismerjük a szólamot: a történelem is fikció, az élettörténet is fikció, stb.), sem pedig a két pólus stabil ellentéte (a diskurzusok intézményes határai és mellérendelődései) nem írhatja le ezt a relációt. E bonyodalmat jól példázhatja Szirák Péter könyvének rögtön az olvasás intézményes keretfeltételeihez való ellentmondásos viszonya. A szerző egyrészt Örkény életművének intézményes-történeti kondícióit következetesen szem előtt tartva teszi próbára az elemzett szövegek teljesítő képességét, másrészt az ezeknek a kondícióknak történő ellenállásukra kérdez rá minduntalan. Vagy: a monográfia egyrészt alárendeli magát a műfaj institucionális szabályainak (kronologikus felépítés, az életrajz játékba hozása, az áttekintés teljessége), másfelől viszont át is hágja ezeket a szabályokat, amennyiben invenciózusan hozza működésbe irodalom és nem irodalom különbségét, nem görgetvén tovább az ún. kontextualista pragmatisták kedvelt álproblémáját, amikor ezek a „lehet-e ma még monográfiát írni?” „nehéz kérdése” körül imamalmozva rögzítenek egymáshoz egy műfaji keretet és egy olvasásmódot. (A Spenót utáni új irodalomtörténet – találó becenevén: Szecska – szimptomatikusan mutatja annak a pragmatizmusnak a naivitását és csapdáit, amely azt feltételezi, hogy pl. a naptár véletlenszerűsége, az évszám tiszta külsődlegessége kiiktathatja az irodalom olvasásából az idő teleologikus szemléletét. Mintha az irodalmi mű mint kalkulálhatatlanul egyedi, mint esemény valamely évszámban rejlenék, nem szólva arról, hogy maga az évszám sem lehet mentes a jelentéstantól, amit többek között éppen történeti narratívák biztosítanak a számára.)

Szirák Péter monográfiája jóval körültekintőbben és finomabban bánik tehát az irodalom külsődleges feltételeinek az olvasásban, a szemiózisban játszott szerepével, semhogy könnyedén egymáshoz tapasszon vagy akár élesen szétválasszon külső és belső, immanens és transzcendens mozzanatot. Az Örkény István című könyv már azzal színre viszi – tehát nem tárgyiasítja – külső és belső feszültségteli korrelációját, hogy a szaktudományos és a publicisztikus (vagy inkább: közérthetőbb) regiszter közötti közvetítés munkáját is magára vállalja. Ez utóbbit aligha csupán a monográfia műfaja kényszeríti ki, még inkább az a körülmény, hogy az élvonalbeli szaktudományos teljesítmények mögül itthon hiányzik a tudomány „másodlagos” közvetítő közege, legalábbis ennek képzettebb, felkészültebb formája. De egy másik szinten az említett eldönthetetlenség működik többek között az irodalom azon kettős – és a monográfia tanúsága szerint Örkény egész életművében releváns – funkciójában, hogy egyfelől – legalábbis bizonyos műfajaival – fokozottan alkalmas nemcsak morális alakzatoknak, de politikai rendszerek értékrendjének is hatékony (sokszor az erőszaknál is hatékonyabb, mert az érzékekre ható) legitimálására, másfelől nagyon is alkalmatlan erre a funkcióra, amennyiben az irodalom kvázi fiktív intézménye rezisztens mindenfajta tetikus, ideológiai vagy akár intézményi kisajátítással szemben. Az elkövetkezőkben arra teszünk vázlatos kísérletet, hogy Szirák Péter könyvének az elsősorban az Örkény-szövegek elemzéseit elvégző szakmai narrációjában irodalmi és politikai említett bonyodalmait vázlatosan lekövessük, oly módon, hogy közben az is körvonalazódjék, amit egyrészt Örkény (műveiből kiolvasható), másrészt a monográfus irodalomszemléletének lehetne nevezni.

Szirák Péter könyve látszólag a hagyományos monográfiák szerkezetét mutatja, és azok érvelésmódját követi, amikor az életrajz kontextusát is nagy felületen hozza játékba Örkény irodalmi műveinek értelmezéséhez. Látszólag, amennyiben az életrajz nem egyszerűen valamely szerzőelvű, produkcióközpontú olvasásmód támasztékaként szolgál itt, sokkal inkább olyan történelmi, művelődéstörténeti és politikai összefüggések közegét képezi, amelyek beláthatóan nélkülözhetetlenek az Örkény-szövegek példaértékeinek megértéséhez. Annyiban mindenképp, hogy Örkény politikai propagandaműveinek (riportok, szociográfiák s egy termelési regény) esetében az értelmezés jelentéstani lehetőségei és a társadalomtörténeti-politikai referenciák (ideológiák) között sokszor szinte maradéktalan az átfedés, de a szépirodalmi munkák jó részének irodalmi hatásmechanizmusa is erősen ráhagyatkozik a politikai allegória alakzatára. Az író életének művelődéstörténeti, szociológiai, politikai aspektusai jelentősen hozzájárulnak egyrészt az irodalomtörténeti hatásfolyamatokban elfoglalt „helyzetének” megvilágításához, másrészt annak az Örkény kapcsán szinte már klisévé vált paradoxonnak az összetettebb értéséhez, amely szerint a szerző életeseményeinek groteszk effektusai mintegy eredendő ismétlései a művek produkálta groteszk hatásnak. Mindeközben azonban a monográfus az Örkény-szövegek politikai allegorézisnek történő rezisztenciáit keresi, és nem számolja fel azt a különbséget sem, amely az élet és az irodalom eseményei között működik.

A monográfiában elbeszélt irodalomtörténeti narratíva, melyben az élettörténet és az irodalmi alakulásfolyamatok dinamikus összjátékban vannak, nagyjából így sematizálható: Örkény két háború között írott elbeszélései elsősorban Márai, Kosztolányi és Krúdy hatását mutatják, miközben a tehetős polgári családban nevelkedett szerzőt már ebben az időszakban megérinti a korabeli szociográfia „valóságfeltáró” teljesítménye (Szabó Zoltán, Illyés, vagy a Szép Szó és köre), vagyis már ekkor egyszerre áll konzervatív és baloldali nézetrendszerek köztes terében, valamint – e polaritásnak nem teljesen megfeleltethetően – ún. „irodalmias”, vagy ha tetszik artisztikusabb írásmódok és transzparens, eszközszerű nyelvfelfogás jegyében működő írásmódok hatása alatt. A háborúban elszenvedett, évekig tartó hadifogsággal, valamint a háborút követő kommunista hatalomátvétellel Örkény pályája olyan fordulatot vesz, amely irodalmi vagy esztétikai hatásfolyamatok mentén bajosan érthető. A szerző a kommunista ideológia hithű képviselőjévé válik, és aktív részt vállal az evilági üdvtörténet tanainak erőszaktól sem mentes propagandájában, amihez a nyelv átlátszóságának, külső referencia és nyelviség, irodalom és „valóság” ideologikus egymáshoz rögzítésének nyelv- és irodalomszemléleti képlete társul. A sematizmus irodalmába történő betagozódása ugyanakkor nem csupán társadalomtörténeti, valamint nyelv- és szubjektumszemléleti szempontból érdekes a monográfus számára, de legalább ennyire irodalom és ideológia ellentmondásos relációit illetően is, amire rögtön visszatérünk. Évekkel a Rajk-per után, a Sztálin halálával elkövetkező enyhülés rövid időszakában Örkény az elsők között gyakorol önkritikát sematizmusbeli tevékenysége fölött, s ez időben már a politika általi elhallgattatást is vállalva tér vissza a két háború közötti artisztikus írásmódjához, s kezd másfelől a groteszk rövidtörténet műfajával és a politikai szatírával (lásd az 1954-ben írott Babik) kísérletezni. Örkény aktívan részt vesz az 1956-os forradalomban, ami után a kádári rezsim a hatvanas évek elejéig szilenciummal sújtja, ekkortól kezdve pedig egyfajta politikai lojalitás feltételével engedik publikálni. Színdarabjai és groteszk elbeszélései jelentékeny esztétikai teljesítmények, melyek erősen hatnak a prózafordulat irodalmára (Esterházy, Nádas, Garaczi) is, noha ezt a hatást – ellentétben az Örkény-próza részletesen feltárt előzményeivel – a monográfia csak érintőlegesen tárgyalja. Szirák vizsgálódásainak egyik fontos hozadéka, hogy az európai abszurd kontextusában olvasván az Egypercesek sikerültebb darabjait, a Tóték című kisregényt és a nyomában írt drámát, összetetten megmutatja, hogy Örkény miért is nem nevezhető abszurd írónak. A lét értelmetlensége ezekben a szövegekben nem eredendő vagy egzisztenciális, mint Beckett vagy akár Mrožek műveiben, hanem feltételes, vagyis a szereplők viselkedése mindig egy adott perspektivikus érték- és kódrendszer szerint motivált. Továbbá bennük „a félelem nem létszemléleti eredetű, hanem sokkal inkább a hatalmi mechanizmusok, a politikai szisztéma torzulásaiból fakad. A háborús (az ötvenes, sőt a hatvanas évekre is ráérthető militarista-totalitárius) világrend viszonyaiból származik. Vagyis a drámai szituáció nem egy már mindig is meglévő abszurd léthelyzettel, hanem az emberi viszonylatok és cselekvések által mindegyre romló világállapottal hozható kapcsolatba.” (225.) Ebből is következik, hogy Örkény bármenynyire implicit módon, mégis tanító író, aki alapvetően hisz az irodalom, az esztétikai tapasztalat cselekedtető erejének morális összetevőjében, a nevelődés, a művelődés felvilágodáskori eszményében. Az életmű csúcsteljesítményeinek (Macskajáték, Egyperces novellák, Tóték) színvonalától a későbbi művek (Pisti a vérzivatarban, „Rózsakiállítás” stb.) minden részértékük, fontos poétikai és létszemléleti komponenseik ellenére, megalkotottságukat és jelentéstani összetettségüket tekintve is számottevően elmaradnak.

Az irodalomtörténeti narratíva esemény és ismétlődés vagy – Szirák kedvelt formuláival – folytonosság és megszakítottság korrelációjaként adja ki „a” pályaképet, vagyis paradox módon éppen a narratíva integráló erejének történő ellenállás rajzol itt meg egyfajta narratívát. Mindez onnan is érdekes, hogy egyfelől Örkény úgy tűnik fel, mint aki önéletrajzi szövegeiben hajlamos volt a narratíva egységesítő és teleologikus erejét kiaknázva nagy elbeszélésekhez (politikai ideológiákhoz) odarendelni saját élettörténetét, sőt a sematizmus korszakában – de mint például A holtak hallgatása című mű mutatja, még pályája utolsó harmadában is – irodalmi műveit is a politikai nagy elbeszélés értelemképző erejének kiszolgáltatni. Másfelől Örkény nagyon is képes volt az egymástól távoli világok találkozásának narratívát (politikai ideológiákat) kijátszó eseményszerűségét színre vinni. A monográfus az író előbbi műveleteit rendre a szaktörténész összetett nézőpontjával vagy akár Örkény egyéb visszaemlékezéseivel veti össze, s leplezi le (pl. a Lágerek népében az orosz hadifogság igaz meggyőződésre nevelő szerepe, vagy akár e fogságnak a doni bevetés alatti kívánalma mint utólagos projekció, vagy A holtak hallgatásában Jány Gusztáv hadi döntéseinek olvasása), utóbbi szöveghelyeknek pedig az irodalmi értékét vagy funkcióját hangsúlyozza. Emlékezetes az 56-os forradalmat felidéző, 1991-ben publikált naplórészlet (Noteszlapok) elemzése, melynek konklúziója a következő: „Örkényt nem az események köré építhető ideológia érdekelte, még csak nem is a kiváltó okokat vagy a megnyíló esélyeket firtatta, hanem az ellentétes érdekeknek és értékeknek azok az átbillenései foglalkoztatták, amelyek a maguk esetlegességével szabtak irányt az egyidejűleg beláthatatlan folyamatoknak.” (140.) Ezek az átbillenések, amelyek például az egypercesek groteszk hatásáért is felelősek, kapcsolják egymáshoz az örkényi élettörténet és az örkényi írásmód mintázatait. Elmondható, hogy a „megértelmesített történelem” narratíváit az értekező mind az irodalmi, mind a nem-irodalmi művek kapcsán gyanúba vonja, miáltal egyfajta párhuzam képződik élet és irodalom között, amennyiben a mű és az életesemény eseményszerűsége egyaránt az értelemképzésnek történő rezisztencia – az értelmetlenség vagy a groteszk – dinamizált képleteként lesz leírható. (Szirák előző könyve, a Kertész Imréről írott monográfia, egy egészen más írásmód, elbeszélői-értekezői alkat és modalitás elemzésével bár, de voltaképpen ugyanerre a problematikára összpontosítva építi fel érvelését.)

Narratíva és irodalom, továbbá narratíva és ideológia ellentmondásos viszonya figyelhető meg többek között egyes, a sematizmus irodalmához sorolt Örkény-alkotások hatástörténetében, amennyiben egyfelől megkérdőjelezhetetlen, hogy az 1950-es évek elején írott termelési regény, a Házastársak vagy akár a Lila tinta című elbeszélés a kommunista üdvtan nagy narratívájának jegyében íródott, s az irodalmi szöveget a politikai ideológia reprezentációjának rendeli alá. Másfelől viszont – s ezt mutatja a két szöveg körül kibontakozó korabeli politikai „vita”, amelyben a kultúra nagy hatalmú korifeusai s ezek kicsinyke szolgái az elbeszélt történet alternatív példaértékét felvillantva vonják kétségbe az ideológiai példázat egyértelműségét – az irodalmi szöveg a maga érzékletességével, s legfőképpen a narratíva és a példaérték közötti strukturális különbség miatt, tehát az irodalmi mű redukálhatatlan kontextuális nyitottsága következtében sohasem rögzíthető oda maradéktalanul egy politikai alakzathoz. A monográfus megfogalmazásában: „Mindkét eset nyilvánvalóvá tette, hogy az irodalmi alkotás nem felelhet meg tartósan Révai leninista követelményeinek, mert még akkor is kínos összefüggésekre világít rá, ha szerzőjének egyébként nem eleve célja a szembeszegülés.” (96.) A Lila tinta esetében – amint arra Szirák rávilágít – az értelmezhetőség nyitottságát a fölérendelt elbeszélői szólam hiánya, vagyis az egymással szemben álló világok és sorsok érzékletes-lélektani (narratív) színre vitele eredményezi (ami az egész könyvön végigvezetett fontos poétikai értékképző elvárása az értekezőnek, s amelynek csak nagyon kevés Örkény-mű képes megfelelni), másképpen mondva: a mimézisnek a diegézis fölé rendelése, az irodalmi mimetikus potenciálja. Ráadásul, tehetjük hozzá, Örkény az egyes figurák sorsában megtestesülő világlátást és értékrendet – miként a monográfus több helyütt hangsúlyozza – nem annyira lélektani, sokkal inkább szocio-kulturális dimenzióban bontotta ki, s a szereplők perspektívájának ez a jellegzetessége – miközben másfelől persze szexualitás és politika összeférhetetlenségét is demonstrálta – erősebben kiszolgáltatta az olvasást a politikai mozzanatnak.

Az irodalom mimetikus potenciálja azonban nem csupán az átélhető, az érzékletes esztétikai ideológiájában képez veszélyt a politikai ellenőrzés számára (s lehet másfelől hatékony közvetítője politikai ideológiáknak), de az. ún. tiszta mimézis révén is, ami nem jelent mást, mint az ismétlés, az idézettség minden kijelentésbe beleíródó, s annak szemantikai státusát, szerzőségét, intencióját mintegy radikálisan elbizonytalanító lehetőségét. Az ismételhetőség, az idézhetőség, mely általában a szöveg lehetőségfeltétele, az irodalomban mint a szimulált beszédaktus fiktív intézményében fokozottan felveti komolyan vehető és tettetett, szó szerinti és ironikus eldönthetetlenségének dilemmáját. Amit a korabeli politikai ellenőrzés és közeg a lehető leginkább szó szerinti, tapasztalati referenciák relációjában olvas, az akár önidézetként, a műfaj vagy saját maga paródiájaként is olvashatóvá válhat. Szirák nem véletlenül jegyzi meg, hogy „a kontextus-változáson alapuló ironikus »újrajátszás«, az eredeti intenció parodisztikus ellentétbe fordítása” műveleteit előszeretettel végző Örkény „Azsajev hírhedt »kultuszregényét«, a Távol Moszkvátólt (1948) például éppen az idő tájt parodizálta az Irodalmi Újságban, amikor ő maga is »szocialista realista« regényen, a Házastársakon dolgozott.” (124.) Az idézetszerűség az irodalom közeg nélküli közegében azonban ugyancsak nem jelentheti biztos támasztékát az olvasásnak, hiszen – miként azt Szirák az Egyperces novellák azon, Szövegek című ciklusát vizsgálva, amely az irodalom intézményének működésére rákérdezve nem-irodalmi szövegeket helyez irodalmi keretbe, kimutatja – az idézés is könnyen szimulálható. Az értekező szavaival: „A citálás nemcsak filológiai értelemben fogható hadra, hanem szimulálható is. Olyannyira, hogy a kvázi filológiai hitelesség művelete is szimulálható.” (280.) Irodalom és rajta kívüli viszonya tehát aligha stabilizálható, miközben – ebből következően – az így adódó eldönthetetlenség tétje sem maradhat pusztán az irodalmi közegében. (El lehet képzelni, milyen kibúvót – s egyben persze lehetőséget – jelenthetett az irónia bizonyíthatatlansága az 1950-es évek politikai légkörében, miközben az olvasat felőli döntésnek az irodalmon túli következményeire is rengeteg tragikus vagy vicces példa lenne felhozható. E sorok írója itt nem állhatja meg, hogy egy későbbi, örkényi anekdotát idéző történetre utaljon. Jeles András Álombrigád című filmszatírájának forgatókönyve – a rendező elbeszélése szerint – azért kaphatott zöld utat az akkori filmfőigazgatótól (későbbi Örkény-monográfus), s azért forgathatták le, mivel ő – egyébként a film főszereplő-narrátorához, a híres táncos-komikushoz hasonlóan – egész egyszerűen nem észlelte benne az iróniát. Az irónia jeltelensége adott lehetőséget Jeles e jelentős filmjének elkészítésére. A filmre vitt könyv modalitása persze már senki előtt nem lehetett kétséges, minek következtében az opusz hosszú időre tiltólistára került.)

A tiszta mimézis szóban forgó összefüggésében legalább ilyen érdekes azoknak az aláírásoknak az olvashatósága, amelyek A magyar írók tiltakozása című hírhedett 1957-es nyilatkozat alatt találhatók, s amelyek között több tucat más jeles íróéval együtt Örkény aláírása is szerepel. Mint ismeretes, a kiáltvány célja az volt, aláírói azt kérvényezték, hogy az ENSZ ne tűzze közgyűlésének napirendjére a szervezet bizottsága által az 1956-os magyar forradalomról készített jelentést. A monográfus, miután Örkény aláírásának lehetséges motivációit veszi sorra, a szaktörténész Standeisky Éva vizsgálódásaira hivatkozva jegyzi meg lábjegyzetben: „Természetesen nagyon is különböző indítékokból írhatták alá az ívet az írók – a karrierizmustól az egyetértésen át a Déryékkel való szolidaritás vállalásáig, sőt olyan »ironikus« értelmezésig is eljutva, hogy a többszázas lista önmagában is a hatalmi pressziót fogja majd a külföld számára bizonyítani.” (149.) A szimuláció, az irónia, vagy ha tetszik az irodalom lehetősége itt a nyílt politikai állásfoglalás nem-irodalmi műfajába íródik bele. Az ellenőrzött nyilvánosság tere, valamint a politikai erőszak kényszerítő közege mintegy fokozza nyilvános és privát lehetséges különbségének gyanúját, ami nem másra épül, mint a (politikai) hit és az őszinteség (s vele a hitetlenség és a hazugság vagy tettetés) hozzáférhetetlenségére s ekképp ellenőrizhetetlenségére. Az aláíróknak persze tisztában kellett lenniük azzal, hogy a nyilatkozatnak a nyilvánosságban mindenek előtt egy szó szerinti olvasata adódik elő, amit a politikai eseményeket alakító cselekvési értéke utólag is megerősít, s amelynek terhe alól nem vonhatják ki magukat. Az említett aláírások részben a nyilvánosság maradéktalan irányításának lehetetlensége, részben a személyes motivációk titkossága miatt mégis olvashatatlanok, ami ugyanakkor – s itt látszik meg újra minden olvasás, az irodalmi olvasás önmagán túli tétje, vagyis az értelmezés morális és politikai dimenziója – a felelősséghez nélkülözhetetlen megkülönböztetés megalapozhatatlanságát is jelenti, azt, hogy az iróniával valamennyi aláíró felmenthető és a szó szerinti mentén mindegyikük erkölcsi vád alá is helyezhető. A felelősség azonban, benne az értelmező felelősségével, pont abban áll, hogy – miként a kései Derrida mondja – az olvasat, miként a morális ítélet, nem magától értetődő, nem programozható, azaz nem mechanikus kalkulus, hanem éppen hogy eseményszerű döntés, amely mindenkor az eldönthetetlent, az olvashatatlant előfeltételezi. Eközben viszont a morális ítélet meg is kell, hogy vakítson az olvasásra, amennyiben az olvashatatlanság lehetetlen olvasásától – a dekonstrukció szoros olvasásától – nem vezet út a jelentések nyitottságát mintegy szükségszerűen lezáró ítélethez. Egyfelől például különbséget kell tenni azok között, akik a nyilatkozatot aláírták, és azok között, akik ellenálltak az aláírásra kényszerítő politikai nyomásnak, s ebben a relációban nem kétséges, hogy kiket is illet az erkölcsi elismerés (erre idézi Karátson Gábor memoárjának radikálisan igazságos ítéletét a szerző). Másfelől, bármily lehetetlen is, különbséget szükséges tenni az egyes aláírások között is, még akkor is, ha az aláírás a kiáltvány intézményes keretében épp az egyetértés demonstrációjaként funkcionál.

A megkülönböztetés lehetetlensége nem írja elő, hogy le is mondjuk a megkülönböztetésről, sőt, éppen hogy ez a lehetetlenség adja a különbség, s vele az olvasás és az – ezzel tehát részben heterogén – morális ítélet (a döntés mint esemény) lehetőségét. Szirák Péter körültekintő, az olvasatok lehetőségeit mérlegelő, a morális ítéletet egyszerre felfüggesztő és ugyanakkor játékba hozó értelmezésmódja sohasem a különbség felszámolásában, de mindenkor annak lehetetlen megőrzésében érdekelt, s ebben az értelemben nevezhető igazságosnak. (Legjobb kortárs írónk, Esterházy Péter politikai publicisztikája voltaképpen akkor veszítette el ezt az addig rá nagyon is jellemző, hiszen nagy és emlékezetes nyelvi invencióval színre vitt igazságosságot, amikor – például Medgyessy ügynökbotrányának kirobbanásakor, sőt monográfusa szerint voltaképpen már a 90-es évek elején – többek között a megkülönböztethetetlenség retorikai totalizálásával végső soron lemondott erről a lehetetlenről, a különbség e lehetetlen megőrzéséről, vagyis egyszerre az olvasásról és a morális ítéletről, pontosabban e kettő kétségtelenül „kutya nehéz” összekapcsolásáról. Innen már tulajdonképpen egyenes út vezetett az ún. őszödi beszéd általa adott legalábbis óvatlan, de összetettnek és igazságosnak aligha nevezhető „értelmezéséhez”.)

Szirák Péter monográfiájában azokat az Örkény-szövegeket értékeli nagyra, amelyek – a szerző kedvelt kifejezésével – talányosságukkal mintegy ellenállnak az olvasás allegoretikus mozgásának. Az értelmező visszatérő lépései közé tartozik a korábbi olvasatok szemantikai azonosításainak leleplezése és kritikája, s a jelentéstani nyitottság demonstrálása a többféle olvashatóság, az egyenrangú olvasatok kipróbálásai révén. A talányosság szorosan összefügg a groteszk hatással, amenynyiben ezt következetesen a nem természetesnek, valószerűtlennek vagy különösnek a magától értetődőként való feltüntetése eredményezi, ugyanakkor a talányosság a lélektani indokoltság hiányának produktuma is, ami sokszor az egyes figurák cselekedetei mögötti motivációk, tehát a belső fókuszálás hiányát jelenti. A láthatóra redukált, többnyire személytelen narráció egyszerre adja az evidencia és a rejtélyesség hatását, s miközben éppen ez képezi esztétikai értéküket is, a szövegek esztétikai fogyatékosságáért, poétikai megalkotottságuk elnagyoltságaiért is rendre ez az eljárásmód a felelős. Annyiban legalábbis, hogy mivel „Örkényt – s ez talán életműve nagyobb részéről elmondható – kevéssé érdeklik a lélektani összefüggések, a belső motiváció, a jellem árnyaltsága” (30.), bizonyos szövegeinek megoldatlanságai, kidolgozatlansága, ötletszerűsége és – ettől nem függetlenül – a lélektani hitel, pontosabban egyfajta autentikusság sérelme (s vele a bohózati, a harsány, a bombasztikus uralma) is innen nyeri magyarázatát. Szirák nem rejti a poetológiai leírás neutralitása mögé kritikai ítéletét, amely az említettek mellett a didaktikusságnak, a tanító célzatnak a szemiotikai nyitottság ellenében ható implicit vagy explicit erejét illeti elsősorban, benne a politikai célzatosság vagy allegorézis hatalmával. Hiszen – mint a Babik is mutatja – még a kijelentésaktus kontextuális nyitottságát kiaknázó parodisztikusság sem képes radikálisan elszakadni saját politikai összefüggésrendjének hátterétől, amennyiben nélküle egész egyszerűen elveszíti megszólaltatásának feltételeit. Szirák monográfiája azokat tartja Örkény legjelentősebb műveinek, amelyek ha teljesen fel nem is számolják, mindenesetre számottevően fellazítják a kapcsot a politikai vonatkoztathatóság és a szöveg egyéb jelentéstani lehetőségei között. Az értekező a talányosság megőrzésének tendenciája mellett, ezen belül voltaképpen két jól látható irányban tesz kísérletet e fellazítás szemiotikai kiaknázására, méghozzá az öntükröző vagy metafiktív olvashatóság sokszor nem is annyira kidolgozásával, mint inkább felvillantásával, valamint – s ez legalább ennyire fontos – egy egzisztenciális vagy ha tetszik létszemléleti horizont következetes kitüntetésével és játékba hozásával. Miközben tehát a politikai utalásrend jelentéstani determinációit sem téveszti szem elől, a monográfus az irodalom önértelmezése, továbbá az ontológiai dimenzió révén teszi beszédessé Örkény szövegeit, tágítja vagy tölti be ezek jelentéstani lehetőségeit.

Emlékezetes innen nézve a Macskajáték olvasata (Szirák a kisregényt és a színdarabot külön fejezetekben interpretálja, és nemcsak itt, de a Tótékról adott olvasatokban is részletesen kitér a színházi előadások, sőt a darabokból készült filmek értelmező aktualizálásaira, ami mindig azzal is jár, hogy az értekező a különböző műfajok vagy művészeti ágak mediális törvényszerűségeinek mint „külső” kereteknek a „belső”, vagyis a művek jelentéstanát is érintő, átjáró mozgására, következményeire is figyelemmel van), amelyben a címadó szerepjáték az esztétikai tapasztalat önértelmezésének lesz a modellje. A színháziasság „az álca és a kommunikáció manipulatív kihasználása” következtében határozza meg a darab önértelmezési lehetőségeit, s miközben e kihasználás valamennyi szereplőre ráérthető, a levélregény műfaja révén „Örkény egy olyan perspektívarendszer kiépítésére törekedett, amely megőrzi a szereplői távlatok önállóságát.” (184.) A macskajáték a Macskajátékban az addig érvényesülő morális távlat felfüggesztését produkálja, s ezzel esztétikai és morál különbségére, heterogenitására irányítja a figyelmet. A macska kultúrtörténeti toposza – amint Szirák kibontja – a talányosság és a kisajátíthatatlanság mozzanatait aktiválja, s ez „a mű egészére is vonatkoztatható, amely a példázatosságot romboló, levélregényszerű perspektívarendszerével, visszafogott elbeszélői modorával éppen olyan nehezen megfejthető és birtokolható az interpretáció számára, mint amilyen érthetetlen az élet és a szerelem Orbánné előtt, vagy amilyen értelemnélküli, bénító nevetség a zárlatbeli játék Giza távlatából.” (192-193.)

Innen nézve ugyanakkor – s ezt már nem érinti Szirák elemzése – az esztétikai tapasztalat tanító funkciója, mely Örkénynél egyfajta humanizmusnak az irodalomhoz rendelése, erőteljes kritikában részesül, ami mindenképpen Örkény ellentmondásos felfogásának lehet a tanújele. Az esztétikai tapasztalat önfeledtsége és a mindennapi élet praxisa között a Macskajáték szerint mintha nem lenne folytonosság, és talán oda-vissza hatás sem, a személyiség ebben az értelemben mintha nem lenne egységes; az irodalom s egyáltalán a művészet végső soron jobbá teszi az embert, már önmagában azzal, hogy rámutat annak morális ambivalenciáira, s tudatába hozza saját esendőségének, mondaná az író másfelől. Örkény egy Nádas Péternek adott rövid interjúban így fogalmaz: „Vegyünk egy férjet, aki semmibe veszi, kihasználja, boldogtalanná teszi s még meg is csalja a feleségét. Ha beül egy színházba, s azt látja, hogy a színpadi férj a színpadi feleségnek csak egy ingerült szót szól, felháborodik, s habozás nélkül az asszonnyal azonosítja magát – de megváltoztatja-e eddigi magatartását? Eszébe se jut.” (Párbeszéd a groteszkről, 257.) Jellemző persze, hogy az írót itt is az esztétikai identifikáció morális dimenziója érdekli elsősorban, valamint hogy a magatartás megváltoztatását – szemben az azonosulás öntudatlanságával – tudatos döntésként érti. Másfelől azonban elmondható, hogy például a Tóték „az életéből és értékrendszeréből kiforgatott és magára maradt ember megaláztatásának” (210.) példázataként nagyon is azt sugallja, hogy létezik az értékeknek olyan egyensúlya, amelynek a kisregény és a dráma eseménysora egyaránt egyfajta deformációjaként, megbomlásaként mutatkozik meg. Az értelmetlenség itt feltételes és nem feltétlen, mint az önfeledt játék alakzatában, mely utóbbi azonban messze esik az abszurd radikalitásától, sokkal inkább egyfajta elégikus-játékos hangoltság jellemzi. Az abszurd hiányát a Tótékban alighanem ezzel a Nietzsche-idézettel is meg lehetne világítani: „Egy dolog abszurditása nem ok annak létezése ellen, de éppen hogy e létezés egyik feltétele.”, míg a humanizmus és az igazság közötti törésre, akár a darabból kibontakozó pragmatikus-relativista szemléletmód korlátaival együtt a Macskajátékra is érvényesen, akár a következő citátum is felhozható: „Nem létezik előzetes harmónia az igazság kibontása és az emberiség java között.” (Emberi, túlságosan is emberi I, 515, 517. fragmentumok)

A létszemléleti dimenzió kitüntetésének fontos példái a monográfiában Örkény 1962-ben – közvetlenül a szilencium feloldásakor – publikált novelláinak Szirák Péter adta olvasatai, melyeknek kiinduló pontja a szociális szerepekként elgondolt perspektívák érvényének a halál általi áthelyezése. A Nincs bocsánat, a Honvédkórház vagy a Meddig él egy fa? című szövegek a létmegértés általánosabb közegében szituálják saját jelentéslehetőségeiket, minek következtében maradandóbb alkotásoknak bizonyulnak, amihez természetesen poétikai megalkotottságuk is nagyban hozzájárul. A Meddig él egy fa? szemiotikai összetettségével kiemelkedik az említett szövegek közül, s elmondható, hogy benne a szó szerinti és a metaforikus jelentésszintek közötti mozgás finom átmenetek révén valósul meg, miáltal a groteszk poetizáltsága nem számolja fel az elbeszélés lélektani hitelét, sőt, miként azt a Szirák elemzésében is részben követett és idézett, Csúri Károly jegyezte olvasat is demonstrálja, éppen hogy megerősíti azt. Annyiban legalább, amennyiben a hétköznapi cselekvési normák empirikus-referenciális rendjében keletkező töréseket, szokatlan, groteszk mozzanatokat a szöveg metaforikus jelentésszintje mögöttes motivációkkal látja el.

Örkény monográfusa – mint említettük – nem hiszi naivan, hogy az irodalmi szemiotika öröksége könnyen maga mögött hagyható lenne, s ez akár abban is megnyilvánul, ahogy az Egyperces novellák elemzésekor Thomka Beáta alaktani tipológiáját követve bontja ki – ugyancsak a létszemléleti és a metadiszkurzív lehetőségeket előtérbe helyező – elemzéseit (Havas tájban két hagymakupola, A sátán Füreden), vagy ahogyan a szövegek humoros és szatirikus hatáseffektusaiban is az összetettebb jelentéstani folyamatokat igyekszik megpillantani, időnként – ennyiben Riffaterre olvasásmódjára emlékeztetően (akinek korai olvasáselmélete talán Csúri olvasásmódjára is hatással volt) – szubtextusok, hipogrammák és paragrammák (a közérthetőség nehéz feladatát magára vállaló értekező kliséket és emlékezetes magyarításban „előzékszövegek”-et mond) transzformációját mutatván ki a szövegekben. (Itt lehet megemlíteni, hogy az értekező különösen sokra tartja Örkénynek A tizenharmadik ének című Odüsszeia-átíratát, amely esztétikai és morális említett ellentmondásos relációjához is érdekes adalékkal szolgálhat.) A „Rózsakiállítás” című kései mű ugyancsak az ontológiai vonatkozás miatt tűnik fel ígéretesnek a monográfus számára, amennyiben a társadalmi szerepek és a halál közötti különbség színre vitelével kísérletezik, a halál reprezentálhatatlanságának lét- és nyelvelméleti dilemmájához azonban a perspektivizmust a szociális szerepekben kimerítő Örkény István munkája képtelen felemelkedni. Ahogy maga Szirák írja: „A számító, léha kisszerűség karikírozása a »Rózsakiállítás«-ban nagyobb teret kapott, mint az ábrázolhatatlan halál, illetve az életet átrendező meghalás színre vitele. A meghalás szcénájának hamiskás rendezőit úgy mutatta be, mint az élet megcsúfolóit.” (351.)

Elmondható, hogy Szirák Péter alapos, következetes és invenciózus olvasóként a két korábbi Örkény-monográfiánál jóval hatékonyabb és erősebb értelmezési ajánlatot tett az életmű olvasására. Szirák könyve egyszerre szigorú és jóindulatú monográfia, amennyiben egyrészt a legnagyobbak mércéjével (Kosztolányival, Kafkával vagy az európai abszurd irodalom első vonalával) méri ennek a huszadik századi kismesternek az életművét, másrészt a lehető legkoncentráltabb jelentéstani figyelemmel szólaltatja meg annak szövegeit. Az értekező nem forgatja fel radikálisan Örkénynek a jelenkori magyar irodalmi kánonban elfoglalt helyét, amenynyiben elemzései megerősítik például a drámaíró Örkény Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében betöltött irodalomtörténeti szerepét, vagy akár P. Müller Péternek a drámákról nyújtott olvasatát (de hát mért is kellene felforgatnia, ha a korpusz ezt nem kényszeríti ki), ugyanakkor egyrészt számos finom elemzéssel árnyalja az életműről kialakított képet, másrészt – s éppen ezt akartuk megmutatni – irodalom és irodalmon kívüli, életrajz és irodalmi mű relációinak körültekintő és ötletes játékba hozásával meggyőző példát kínál a monográfia műfajának megújítására. Ami bizony többek között azért sem könnyű feladat, mert e műfaj természetéből következően ott is kifejtett érvelésre kényszeríti a szerzőjét, ahol, például Örkény kései szövegeinek elemzésekor, – teljes joggal és érthetően – már nehezen talál lehetőséget azok komplexebb szemiotikai megszólaltatására, s inkább csak a poétikai megoldatlanságok bemutatása marad a számára. Szirák nem egyedül az értelmezés munkáját végzi el nagyszerűen és az irodalomtörténeti szakma számára is példaértékűen, hanem – ami nehezen túlbecsülhető erény – szaktudományos eredményeit korrekten és hatékonyan képes közvetíteni egy szélesebb olvasóréteg felé (nemcsak fordító munkája, de például az egyes fejezeteknek adott címek is fölöttébb találékonyak, miként emlékezetes az Örkény-korpusz lexikális visszahatása is az értekező nyelvére: léha, zahorál, delejező stb.), többek között éppen azok felé, akik Örkény lelkes olvasóiként diszkurzív-logikai orientációt keresnek az értelmezéshez. (Palatinus)

BÓNUS TIBOR


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret