stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Siker és félreértés ellenére...

FRIED ISTVÁN: SIKER ÉS FÉLREÉRTÉS KÖZÖTT. MÁRAI SÁNDOR KORSZAKOK HATÁRÁN

 

Aligha téved az, aki a 20. század és talán minden idők legsikeresebb magyar írójának gondolja Márait. Nemcsak, mert a legnagyobb európai kiadóknál még mindig két számjegyű Márai-próza vár fordításra, ami legalább két dolgot egészen bizonyosan jelent. Egyrészt, hogy a kiadók a jövőre nézvést bíznak az eddig még ki nem adott művek megjelentetésének majdani sikerében. Másfelől viszont, a múltra nézvést, hogy az eddigi sikert nem tekintették szalmaláng-életűnek, amely a pillanatnyi érdeklődés hozadéka, hanem a nagy műveknek joggal kijáró, és tartós elismertség jeleként interpretálták. Az sem vonható kétségbe, hogy Márai az utóbbi két évtizedben a szó szoros értelmében divat lett: a „ki a kedvenc írója?” „kit olvasott utoljára?” típusú kérdésre adandó biztos felelet, egészen a bulvár-szcéné celebritásainak egyen-válaszaiig leszivárgó kulturgut. (A költészet napján – tünetszerűen – szinte teljesen kiszorítva József Attilát az elektronikus médiumok emlékműsoraiból.) Mégis, ha ennek a nagyon kedvező kulturális pozíciónak a kritikai hozamát vesszük szemügyre, jóval kevésbé lehetünk elégedettek. Ha az irodalomközvetítés legnagyobb gondja az utóbbi időkben éppen az volt, hogy a tudományos szakmunkák mellett nem születtek meg a szélesebb, érdeklődő közönségnek szóló ismeretterjesztő írások, addig Márai esetében fordított helyzettel állunk szemben. Bár a Máraival foglalkozó kötetek száma lendületesen gyarapodott ebben az időszakban, a szélesebb olvasótáborra számítható divatos szerző túlságosan is nagy csábítást jelentett mind a kiadók, mind a szerzők számára. Talán ezért is kevés mindmáig az olyan, a kutatásban, és az egyetemi oktatásban egyaránt használható szakmunka, amely érdemben, a szövegek irodalmiságát, narratológiai sajátosságait mérlegre téve igyekszik egyfajta komparatív összefüggésrendszerben elhelyezni Márai egyes szövegeit a magyar és az európai irodalom huszadik századi történetében.

Fried István kötetei (Márai Sándor titkai nyomában, Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993; „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”: tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról, Enciklopédia, Budapest, 1998; „Ne az író történjen meg, hanem a műve”: a politikus és az irodalomíró Márai Sándor, Argumentum, Budapest, 2002; vagy a recenzált kötettel egy időben megjelent monográfia: Író esőköpenyben: Márai életének, pályájának emlékezete, Helikon, Budapest, 2007.) a szabályt erősítő kivételek: talán senki annyit nem tett azért, hogy Márai szövegeinek architektúráját abban az összetett intertextuális hálóban láthassuk, és alkothassunk művéről többé-kevésbé reális képet, mint ő. Nyilván nem véletlenül: a magyar prózapoétika egyik legjobb ismerője találkozik személyében a hazai komparatisztika doyenjével, annak a közép-európai, monarchikus hagyománynak nemzetközileg is elismert kutatójával, amely nélkül nem csupán a Márai-jelenség, de a magyar modernség általában sem igen érthető meg. A tizenegy tanulmányt tartalmazó, a Tiszatáj Könyvek sorozatában napvilágot látott kötet, nagyobbrészt korábban, 2000 és 2005 között folyóiratban már megjelent írásokat szervez tematikus tanulmánygyűjteménnyé. A vizsgált problémák logikáját nyomon követve olyan fejezetekké szerveződnek az írások, amelyek az életmű legkülönfélébb darabjait állítva a középpontba járják körül a Máraival kapcsolatos, közmegegyezés szerint kulcsfontosságúként számon tartott kérdéseket. Olyanokat, amilyenek például a nyelvhez, a modernséghez, a polgársághoz, az írószerephez, a magyar irodalmi hagyományhoz és a közép-európaisághoz, a nemzet(iséghez)hez általában fűződő viszonya szerzőnek és műnek. Csupán ez a rövid felsorolás is elegendő ahhoz, hogy megmutassa: a kötet tulajdonképpeni ambíciója nem kevesebb, mint hogy revízió alá vegye azokat a pontokat, amelyek a kanonizáció folyamatában meghatározónak bizonyultak, és amelyek a kliséknek egyfajta raszterét kirajzolva tartalmazzák mindazokat az állításokat, amelyeket a művelt közvélemény, és az oktatás a Márai-műhöz automatikusan hozzátársít. A sikeres kanonizációnak persze éppen ez e legjellemzőbb sajátossága.

Márai iskolapéldája annak a jelenségnek, hogy a műről (és Barthes intencióját alapul véve semmiképpen és soha nem a szövegről) a kulturális közösség majd minden tagja tud valamit, és ami esetünkben szintén fontos lehet, ezt a tudást ma már csak kisebb részben az iskola, nagyobb részben a különféle elektronikus médiumok, az adaptációk, a megfilmesítések, és egyéb, például az interneten hozzáférhető ismeretterjesztő fórumok közvetítik. Márai esetében ez az intenzív médiajelenlét tartósan meghatározó eleme a róla kialakuló képnek. Hogy a szövegtapasztalatnak milyen lesz a viszonya az ilyen klisészerű, raszterbe szerveződő állításokkal, amelyek ezt a „képet” kiépítik, az a kanonizáció lefolyásától és körülményeitől függően igen különböző lehet. Fried István könyve arról győzi meg olvasóját, hogy a műről élő klisék sokszor semmifajta visszaigazolásra nem lelnek a szövegekben, már amennyiben alaposabb vizsgálat alá vesszük őket. Forrásuk tehát vagy a kanonizációs folyamat járulékos következményeként felbukkanó ideologikus félreértés, vagy sokszor a félreértésen túl, a szövegek szoros olvasásától eltekintő recepciónak az a legitimációja, amely a könnyen forgalmazható állítások érdekében az egyszerűsítés kreatív eljárását a megértés imperatívusza elé helyezi. A tanulmányok különböző Márai-szövegek felől közelítve, ám szisztematikusan bontják le azokat a kliséket, amelyek a Márai-értést mindmáig alapvetően meghatározzák, és több esetben tankönyvi igazságokká is váltak. Az egyes elemzések közös kiindulásaként három olyan szemléleti sarokpontot határozhatunk meg, amelyek bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy a szövegértelmezések sikeresen túl tudjanak lépni bizonyos rögzültnek tekinthető vélekedéseken.

Az egyik, és talán legfontosabb, hogy Fried István a magyar modernség különféle változatait határozottan a kronologikus narratívával szemben, az egyidejű egyidejűtlenségek egyfajta variációjaként határozza meg. Ezzel nem csupán bizonyos rendre visszatérő periodizációs ellentmondásoknak szünteti meg az alapját, de feloldja azokat a nyelv- és irodalomszemléleti összeférhetetlenségeket is, amelyek a magyar modernség számos művével kapcsolatosan korábban többnyire feloldhatatlannak tűntek. „Az a tény, hogy a(z úgynevezett) »Nyugat«-os modernség virulensnek bizonyult a kései modernség periódusában, arra int, hogy ne kronológiai egymásutánban lássuk a magyar modernség-változatoknak történetté nehezen összeálló történéseit, és ne csupán egymást követő felülírások sorozatát kíséreljük meg fölfedezni a század 1930-as, 1940-es esztendeiben (hogy aztán 1948, a „fordulat éve” mindenféle modernség-változatot »belső« és külső emigrációba kényszerítsen, lehetővé téve, hogy az irodalmi olvadáskor folytathatónak legyen tételezhető akár a századfordulós modernség is).” (53.) Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen a „fejlődés” narratív sémájának fenntarthatatlanságáról van itt szó: akármennyire is nehéz az irodalomtörténeti periodizációnak megszabadulnia a kauzális logika haladás-eszménnyel való összeházasításától, a magyar irodalomtörténet-írás ezt a lépést már kétségtelenül megtette. A modernség egyes fázisainak magyarországi „torlódott” megjelenése és ebből következőleg az a sokszor megfigyelhető jelenség, hogy az egyes életműveken belül bizonyos művek vagy műcsoportok nemcsak egymás között, de az egyes szövegeken belül is roppant vegyes képleteket produkálnak, nyelv-, idő, vagy személyiség-értelmezési kérdésekben nem egyszer heterogén szemléleti pozíciókat jelenítenek meg, eleve lehetetlenné tesz, de legalábbis szükségszerűen eltorzít minden egyértelmű hozzárendelést, periodizációt, a műveknek valamely irányzathoz sorolását. A fenti citátum azonban azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Fried István nem csupán az utóbbi jelenségre reflektál, hanem a megszakítottságoknak arra a meghatározó szerepére is, amelyek a megkésve kanonizálódó életműveket eleve az elválasztottság, az egyidejű jelenségek egyidejűtlenségének, elválasztottságának a tapasztalati horizontjába helyezik. A megkésett recepció ugyanis azt is jelenti, hogy az elsődleges kanonizáció nem (a történeti időben értett) „kortársi befogadás” (fizikai időben értett) „egyidejű” horizontján megy végbe. De azzal a hagyománnyal is csupán egyidejűtlenségében lehet egyidejű, amely ezt az elsődleges kanonizációt végrehajtja. A citátum utolsó megjegyzése ezért olyan alapvető belátás, amely szükségszerűen erős emocionális töltetű illúziókkal számol le, illetve szembesíti olvasóját. A szerző konzekvensen viszi végig az egyes tanulmányokban ennek a sajátos, inkább megszakítottságokkal jellemezhető magyar modernségnek az értelmezését. Egyetlen pillanatra sem hagyva figyelmen kívül azt az európai irodalmi kontextust, amely Márai esetében különösen fontos szerepet kapott; és bár az egyes alkotói szakaszokban különféleképpen, de permanensen meghatározónak bizonyult. A modernségnek ez a fajta, Fried István képviselte megközelítése teszi azt is lehetővé, hogy Márai irodalmi hagyományhoz való viszonyát a szerző szintúgy más alapokra helyezhesse, mint azt a korábbi kritikusok tették.

Természetesen, föltehető, hogy éppen Márai hagyományhoz való viszonya tette láthatóvá az elemző számára a modernségnek ezt a fajta lehetséges felfogását. Kétségtelen azonban, hogy a századforduló magyar modernségét a tanulmánykötet a korábban megszokotthoz képest más megvilágításba helyezi. A második, és nem kevésbé fontos szemléleti pillér, amely a tanulmányokon végigkövethető, az a hangsúlyáthelyezés, amelyet Fried a magyar prózai modernség értelmezésében hajt végre akkor, amikor Márai narrációs technikáinak és elbeszélés-eszményének előzményét, sőt, a regényről alkotott elképzeléseinek előzményét is, Krúdy Gyula prózájában jelöli ki. Krúdy meghatározó szerepét Máraival kapcsolatosan az irodalomtörténet-írás eddig sem igen tudta megkerülni. Mégis, a mai napig Márai nyelvszemléletének értelmezésében rendre a Kosztolányihoz fűződő viszony, Kosztolányi nyelvszemléletéhez való viszonyítás kapott domináns szerepet. A magyar regénytradíció alakulása szempontjából márpedig perdöntő változást jelenthet Krúdy elbeszélőművészetének centrális pozícióba helyezése. Az elbeszélői hagyománynak nyilvánvalóan egy olyan másfajta történeti dimenzióját nyitva meg ezzel, amely nemcsak a prózai modernség értelmezésében nyit új játékteret a kritikai gondolkodás számára. A prózapoétikai eljárások és narrációs technikák alakulásában azt a fajta hagyományvonalat teszi meghatározóvá, amely az elbeszélői hangok és moduszok sokféleségével az elbeszélést kiemeli a szerzői beszéd nyilvánosságának diszkurzív teréből, és a fikcióképző eljárások retorikai megalkotottságában látja az elbeszélés referenciáját. „Márai állandóan azt sugallja, hogy a XX. századnak mások mellett Krúdy Gyula a jellegadó szerzője, ő az, aki látható és a szövegbe (el)rejtett írásmódjával a nosztalgikus-»utóromantikus« felszíni és a szavak mögött megbúvó szavak ironikus jelentéslehetőségeit reprezentálja.” (54-55.) A Folyamatosság és megszakítottság. Márai Sándor Kosztolányi-képéről című tanulmányban a szerző meggyőzően irányítja rá az olvasó figyelmét arra a tényre, hogy Márai Kosztolányi regényeiről szinte sosem nyilatkozott, annak ellenére, hogy számtalan tematikus pontot találhatunk a két szerző elbeszélő-művészetében, amely a hasonló irányú érdeklődést, az őket foglalkoztató kérdések párhuzamosságát dokumentálja, vagyis ami alkalmat adott volna Márainak a közvetett vagy közvetlen reflexióra. A tanulmány itt példaként a kisvárosi tematikát, az iskolai tanár-diák szituáció lélektani problémáit, illetve az antikvitás modern regényben való feldolgozásának kísérleteit említi. (55.)

Az elemzések személeti hátterének harmadik meghatározó pillére, hogy Fried az emigrációra nem mint olyan erkölcsi komponensre tekint, amely valamifajta politikus irodalom hitvallásaként, a nemzeti irodalmi kánon ideologémájának megfelelően teszi olvashatóvá a szövegeket. Az emigrációt elsősorban olyan kommunikatív, nyelvi meghatározottságként fogja fel, amely nem csupán a műfaji, retorikai alakulatok felszíni struktúráját határozza meg, hanem nyelvi és életvilágbeli tapasztalat egymást feltételezően, egyszerre. Olyan idegenség-tapasztalat, amely a modern ember egyik alaptapasztalataként ragadható meg a legegyértelműbben, és amely Márait Gombrovic és Kertész kortársává avatja egyidejűleg. Fried István nem pusztán a Márai számára már adott irodalmi hagyomány viszonyrendszerében láttatja az írót, annak a hagyománynak a kontextusában is olvassa, amely számára Márai lesz az „adott”, amelyhez viszonyt teremt az olvasó, amikor a kortársi szövegek számára a hagyományban kontextust keres. Így válik a napló, mint az emigrációs időszak kitüntetett műfaja, azzá az összekötő kapoccsá, amely Márai és Kertész írásművészete között megteremti az átjárást. Az a szerző szerint az emlékirat műfajához közelítő naplóforma, amely az írói önprezentáció és identitásteremtés adekvát nyelvi műveleteként éppen az idegenség beszédpozíciójára települ rá. (214.) Az emigráns írói szerephelyzetnek ez a megközelítése, amely tehát az idegenségtapasztalatra és ennek beszédformáira helyezi a hangsúlyt, arra a kontinuitásra is rávilágít, amely Márai életművében az idegenségtapasztalat beszédaktusait mindvégig konstitutív tényezővé emeli. Az emigráns léttapasztalat értelmezése és tematizálódása tehát nem szűkíthető a háború utáni művek „privilégiumává”. A Márai kanonizálásával foglalkozó írás (Márai Sándort levelező taggá választják. Kanonizálás és/vagy kisajátítás) éppen ezzel a permanenciával szembesíti az olvasót, amikor azokra a párhuzamosságokra hívja föl a figyelmet, amelyek az emigrációban kezdődő és abban végződő írói pálya szerepértelmezéseinek változásában megmutatkoznak. Mégpedig úgy, hogy a „kívüliség”-tapasztalat (változásaiban is állandó elemként) mint a modern író világtapasztalata jelenik meg nemcsak a kései értelmező, de magának Márainak a számára is. Egy másik tanulmány (A levelező emigráns. Márai Sándor helyzettudata az emigrációban) ez utóbbi kérdést vizsgálva, az írói önértelmezés, az írói önazonosság kinyilvánításának performatív műveleteit, ezek alakulását elemezve juttatja el az olvasót ismét csak ehhez a konklúzióhoz.

Hogy ezek után melyek azok a klisék, amelyeket az egymással számtalan ponton érintkező, párbeszédet folytató tanulmányok szisztematikusan lebontanak, nem nehéz kitalálni. Márai polgárságfelfogása, Márai polgári íróként, és a polgárság írójaként való szituálása állandó és egyben meghatározó eleme a Márai-képnek. A Thomas Mann-nal való párhuzam, illetve, hogy Márai volna „a magyar Thomas Mann”. (Ez utóbbi megállapítást az európai irodalmi szcénét évtizedeken át meghatározó Marcel Reich-Ranicki tette közkinccsé a szó legszorosabb értelmében, az irodalmi kvartettnek abban az emlékezetes adásában, amelynek egyik tárgya A gyertyák csonkig égnek német kiadása volt.) Márai polgársághoz, és a polgári irodalomhoz való viszonyát a kötetnek több tanulmánya is érinti. A legjelentékenyebben talán az Egy polgári család és vidéke. Márai Sándor családi krónikája című tanulmány forgatja fel ezt a klisét. Bár a szerző elismeri, hogy a Márai-kritika e talán legkedveltebb toposzának lehet, és van is igazolható alapja, mégis éppen abban az elkülönbözésben mutatja meg Márai polgárságszemléletének sajátszerűségét, amely a Thomas Mannétól elválasztja. Márai elgondolása a polgárságról nem feleltethető meg a polgárság szociológiai értelemben vett fogalmának: bár Márai nyilatkozataiban gyakorta „társadalmi osztályként” beszél róla, az elbeszélés, akár az Egy polgár vallomásai narrációja által megteremtődő polgári világ sokszor összemosódik a művészek és értelmiségiek világával. (47.) Ha Thomas Mann egy megtapasztalt, és a maga „szerves” fejlődésében holtpontra jutott polgári kultúra hanyatlásának paradoxonait beszéli el, és ennek elbeszéléshez talál meg egy sajátos regényformát, akkor Márai egy „virtuális polgári kultúra” elbeszélője. Olyané, amelyet a tömegek lázadása még azelőtt törölt el, hogy valójában létrejöhetett volna. Ennek a virtuális polgári világnak a szétesése pedig elsősorban olyan nyelvi tapasztalatként tematizálódik, amelyben a „szavak hűtlenek lettek az emberekhez”, és az emberek hűtlenek lettek a szavakhoz. (50.)

Érdemes itt röviden citálni azt a fentebbieket csak megerősítő néhány mondatot, amelyet a szerző egy újabban előkerült magánlevélből ehelyütt idéz: „…kénytelen vagyok arra gondolni, hogy nem szabad összetéveszteni a filisztert a polgárral. Mert Bécsben volt ernyedt-elegáns arisztokrácia; volt szatócs és hivatalnok kispolgárság; de »polgár« a szó történelmi, katalizációs értelmében – mint a Hansa városokban, vagy Colbert szervezésében – nem volt soha. (És mi magyarok soha nem kaptunk Bécstől mást, mint szatócsot és hivatalnokot, akik mindig csak vittek a magyar gyarmatról minden elvihetőt, de nem hoztak semmit, – a szép felvidéki, erdélyi városokat szász, sváb és olasz mesterek építették, osztrák soha nem sietett megsegíteni a polgáriasodó Magyarországot. Mégis, Felix Austria!...Mennyi szépség, derű, harmónia, ízlés!” (18-19.) A nem létezett polgári kultúra iránti nosztalgia nem csak itt kerül szoros összefüggésbe a Monarchia iránti nosztalgiának azzal a virtuális, soha nem létezett utáni vágyódásával, amely Krúdy elbeszéléseit olyan erőteljesen formálja. Az irodalommá lett „világ” hasonló struktúraként valósul meg a Krúdy-szövegek narrációjában: „Azt lehetne mondani: Krúdy is, Márai is létrehozza és egykor létezőnek nevezi meg azt a környezetet, amelynek (Márai szavaival) »légköre« és »térfogata« van, de amely az irodalom eszközeivel »szimulálja« a realitást, az illúziókeltés eljárásait használja életszerűsége »dokumentálására«.”(34.) Sajátos módon éppen ez a regénytechnika az, amely az Egy polgár vallomásai és az itthon még mindig sokak által lektűrként számon tartott, de az utóbbi évtized nagy nemzetközi áttörését meghozó A gyertyák csonkig égnek között megteremtheti az olvasó számára a hidat. A két regény kötetben olvasható értelmezése, valamint a két tanulmány egymásra olvasása ugyanakkor annak is megteremti a lehetőségét, hogy a két, műfajában, narrációjában, tematikus kontextusában, valamint a működtetett hagyomány-összefüggések tekintetében is élesen eltérő regény esztétikai/művészi értékét belássuk.

A gyertyák csonkig égnek jelentőségét Fried István a Monarchia-irodalom kontextusában jelöli ki, olyan műként értékelve a regényt, amely az osztrák Monarchia-irodalomtól jelentékenyen különbözik, és nem elsősorban azért, mert előzménye nem ebben az osztrák hagyományban lelhető fel. Ha közvetetten is, de Márai a korszakváltásnak az osztrák szerzőkétől eltérő magyarázatát adja. (189.) A regénynek ez az olvasata, amelyet Fried István ebben az írásában felkínál a tanulmánykötet olvasójának, egyszerre két értelemben is szubverzív lehet. Miközben ugyanis szembe megy azzal a mára megcsontosodott értékítélettel, mely szerint A gyertyák csonkig égnek inkább a giccs, mint az esztétikai értékesség territóriumába tartozó műalkotás; addig a regény eme olvasatának elsődleges kontextusát az a sajátosan közép-kelet-európai, (poszt)monarchikus irodalom (és tegyük hozzá, kultúra) képezi, amelynek a magyar irodalom is integráns része, és amely döntően meghatározza nemcsak a századfordulós magyar modernség irodalom- és világszemléletét, de a magyar modernség későbbi szakaszait is alapvetően befolyásolja. A tanulmány címe, A siker valóban félreértés? Szempontok Márai Sándor német utóéletének értelmezéséhez, arra a tabura is rádöbbenti olvasóját, amely a magyar irodalomban évszázadosan sújtotta a sikeres művek esztétikai, és a szerzőik erkölcsi megítélését. A magyar irodalom kulturális közege olyan hagyománynak az örököse (sajnos), amelyben a közönségsiker minden további magyarázat nélkül elegendő és elégséges érvet szolgáltat a szerző elitirodalomból való kiutasíttatásához. Jókai mellett talán Márai az a szerző, akit a legbizarrabb módon sújtott ez a tabu, és az övé az az életmű, amelynek megítélését jobbára ma sem tudjuk ettől a tabutól teljesen függetlenítve látni, ha a magyar kritikai diskurzus utóbbi két évtizedének alakulását vesszük vizsgálat alá.

Nemcsak az utóbbi írásnak, de a kötet számos tanulmányának lehet az egyik járulékos tanulsága, hogy a siker sokszor a félreértést, és nem a megértést segíti elő, mégpedig jóval komplikáltabban, mint ahogyan azt első ránézésre sejthetnénk. Az irodalom „normálfelhasználójaként”, vagyis kedvtelésből olvasó olvasóként sem tudunk kilépni azokból az áthagyományozott értékrendekből, vagy megszabadulni azoktól a kortársi médiumok által sűrűn forgalmazott állításoktól, amelyek sokszor, sőt általában, észrevétlenül, implicit módon befolyásolják véleményünket. Az irodalomkritika hasonlóképpen foglya bizonyos kanonizációs folyamatoknak. Mert hiába szeretnék hinni sokan, hogy a kánont a kritika „csinálja”, a kritika és a kritikus éppen úgy kiszolgáltatott azoknak a folyamatoknak, amelyekre reflektál, és amelyek létrehozzák őt, mint a szerzők és a művek, amelyek a reflexió tárgyát képezik. A kánont az élő irodalom „írja”, az az elő irodalom, amelynek Thienemann Tivadar instrukciója szerint részese nemcsak az író és műve, hanem a közönség, vagyis az olvasók imaginárius közössége is. A kritika persze sokat tehet azért, hogy ne csupán ezeket a folyamatokat, hanem magukat a szövegeket is tanuljuk meg jobban érteni. Hogy szemben az áthagyományozott klisékkel és öröklött igazságokkal, rá tudjunk hallgatni magukra a szövegekre. Hogy ez mennyire nem reménytelen vállalkozás, arra a Siker és félreértés között a legjobb példa. (Tiszatáj Alapítvány)

HANSÁGI ÁGNES


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret