stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Egy mondat a hazugságról

 

Örkény Istvánt 1956. október 30-án a Szabad Kossuth Rádió szerkesztői felkérték arra, hogy írjon egy bevezetőt az induló adáshoz. A szöveg tehát az író műve, de ami abban megfogalmazásra, majd felolvasásra került, az a Rádió munkatársainak önvallomásaként hangzott el. Nincs okunk feltételezni, hogy Örkény maga ne értett volna egyet mindazzal, amit a szöveg állít, azaz ha a mondatok megrendelésre is készültek, nyilván egybeestek a szerző belső meggyőződésével. Mindennek ebben az esetben azért is különös jelentősége van, mert épp egy olyan szövegről van szó, amely a belső meggyőződés hiányából, vagy annak ellenére megfogalmazott és elmondott mondatokról szólt, azokról, amelyeket nyilván azért is nyugodtan olvastak a Rádió munkatársai, mert úgy vélték, hogy ők csupán a hangjukat, vagy épp tollukat adták egy szerző nélküli szöveghez, amellyel persze nem azonosultak. A rádiózás különösen alkalmas azoknak a szövegeknek az előállítására, amelyeknek utólag nincs, vagy épp igen sok szerzőjük van. Az alkalmi szövegeknek, tehát a híreknek nincs szerzőjük, írójuk néma és láthatatlan marad, míg azok, akik a hangjukat adják az elhangzó mondatokhoz, valamiként akaratlanul is azonosak lesznek azokkal, ha tetszik, ha nem, nyilvános és egyetlen életük része lesz mindaz, amit elmondtak, vagy épp elmondani kényszerültek. Bonyolult szerepek ezek, részben hasonlatosak a színházhoz, részben eltérnek annak szabályaitól. Általában nem keverjük össze a színészek egy szerep részeként elhangzó mondatait sajátjaikkal. De azért ki-ki elgondolkozhat azon, hogy például az ötvenes évek Magyarországán Sztálint játszani vajon kötelező volt-e, vagy mégis van némi okunk arra, hogy a szerep árnyéka rávetüljön egy-egy színész életművére,  személyére, vagy a rádióban dolgozó hírolvasókra, mindazokra, akiknek a hangja az ötvenes években, tehát a televízió előtti korban, a hangok egyeduralmának korában naponta hallatszott, s igen ismerős volt milliók számára. Ezek az emberek nyilván maguk is naponta átélték a szerepük bonyolultságát. Különös módon Örkény felkérése mintha megismételné azt a sokszereplős, éveken át napi rutinként ismétlődő drámai helyzetet: a szerző, író, szerkesztő, felolvasó együttesének kérdését. Azaz: a szöveget Örkény írta, de mégsem épp úgy a szerzője,  mint azoknak az írásainak, amelyek felett saját neve szerepel.

A szöveg a rádió új korszakának bejelentésére szolgált, s a rádiós közösség programját adta hírül. Elhangzásakor azoknak az embereknek az ígéretét jelentette, akik hallgatóik számára garanciát kívántak nyújtani. A kéz, a mondat Örkény műve volt, a hang és az elhangzó szöveg jelentése azonban már nem pusztán az övé.

„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsot hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk ujjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot….” – kezdődik a szöveg, egyes szám harmadik személyben, majd egy ponton, átvált többes szám első személybe. „Mi, akik itt állunk a mikrofonok előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon, új hangokat fognak hallani.”  A többes szám első személy tehát épp annak az állapotnak vet véget, amelyben a különböző szereplők újra és újra egymásra háríthatják a hazugság felelősségét. Örkény tehát igazi drámát teremt, rendkivülien érzékeny rádiójátékot, amelynek az a ritka sajátosság ad megkülönböztetett jelentőséget, hogy a benne elhangzó többes szám első személy az a dott pillanattól érvényes új korszakot jelenti be, azaz a történelem, a morális megtisztulás egyenes adásban élhető át.  Az ilyen pillanat, amikor a történelmi esemény, illetve annak mediális reprezentációja szétválaszthatatlan egymástól, olyan ritka, s mint tudjuk, oly rövid ideig tartott, amely nyilván felejthetetlen ünnepi pillanat  volt annak számára is, aki a szöveget felolvasta, de a forradalom történetében is. A felolvasott szöveg, amelynek Örkény István 1956-ban az írója volt, bevonult azoknak az adásoknak a történetébe, amelyek utóbb a forradalom hangzó mitológiáját jelentették: Nagy Imre beszéde, az Egmont nyitány mellé. A hazugság korszakának végetvető mondatok a személyes felelősségvállalásról és az igazságról 1956 végén az archívumba kerültek, illetve az oral history különféle formái között maradtak fenn.

A mondatok írója, Örkény nem került börtönbe, de hosszú éveken át kívül maradt az 1957-től Kádár-rendszer által foglalkozásszerűen íróként elismert értelmiségiek körén. A forradalom utáni szilencium kulturális története nem annyira a politika, s talán még nem is az erkölcs, mint amennyire az ízlés történetének lapjain írható meg. Mindazok, akik, mint Németh László, Illyés, vagy Örkény közvetlen jóbarátai, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Devecseri Gábor, nem kerültek börtönbe (Déry Tibor kivételével), személyes ízlésük szerint próbálták megtalálni az utat írói létük folytatására, s ugyanakkor a Kádár-rendszerrel szembeni megvetésük, börtönbe zárt barátaikkal való szolidaritásuk kinyilvánítására. Nyilván az egyes életutak belső logikája is hozzájárult ahhoz, hogy melyikük mikor hozta meg a döntést, s tett kisérletet arra, hogy ismét publikálhasson. S a Kádár- rendszer kultúrpolitikusai nem pusztán alkalmasak voltak ennek a finom áthangolásnak a megértésére, hanem maguk is épp úgy érdekeltek voltak benne, mint az írók. Örkény esetében nehéz eldönteni, hogy melyik elhatározás érlelődött meg hamarabb: az MSZMP kulturpolitikusai számára vált-e előbb fontossá, hogy a publikáló íróval is jelezzék a konszolidáció sikerességét, vagy épp a gyógyszergyárban idegenként élő és dolgozó alkotó gondolhatta úgy, hogy a munkaszolgálattal, majd hadifogsággal elvesztett évek  után már nincs több vesztegetnivaló ideje.

Akármint is történt: a hatvanas évek közepe táján Örkény előbb elfogadott, utóbb kivételesen sikeres író lett. A hetvenes évektől egyike az ország legnépszerűbb drámaszerzőinek, s egyperces novellái a kortárs magyar irodalomban odáig nem jártas olvasók tízezrei számára jelentettek maradandó élményt. A sikeres író volt tehát, aki 1974-ben interjút adott Brády Zoltánnak, amelyben emlitést tett 1956-os szerepéről, s a fenti beszédet immár nem pusztán írójaként, de szerzőként  is a magáénak tekintette, azaz utólag beemelte életművébe. Azonban, különös módon, elvétette az alanyt, s a beszéd egykor egyes szám harmadik személyben írott részét is többes szám első személyként rekonstruálta. „Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort ), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdődött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” (A fiatal, interjúkészitő Brády Zoltánnak szintén nem tűnt fel az elvétés, sőt megerősítette, hogy ő is ebben a formában ismeri.)

Ez a váltás igen igen figyelemre méltó, és az én értelmezésemben összefüggésben áll az író és szerzői szerep közötti finom különbségtétellel, azaz nem pusztán  Örkény emlékezés – mechanizmusa formálta át a mondatot, hanem az elvétés mögött is az a kérlelhetetlen realitásérzék és finom elegancia érzékelhető, ami életműve legjavának sajátja. A felkért és anonim szövegírónak, ott s akkor, 1956. október 30-án nem volt oka arra, hogy magát is hivalkodóan beemelje a textus egészébe. Hiszen annak a szövegnek csak a közösség helyett és nevében fogalmazó írója volt, de annak „szerzője” az azt felolvasó hang, a Szabad Rádió anonim, mégis személyes hangú munkatársa volt.  Abban tehát akkor jelenik meg a többes szám első személy, amikor a felolvasó ahhoz a pillanathoz ért, amelyet ünnepélyesnek, felejthetetlennek nevezhetünk, s talán történelminek is.

1974-ben azonban már a szerző beszél saját egykori mondatáról, s bátorságra, és ami fontosabb:  jóízlésre, erkölcsi érzékre és emelkedettségre vall, hogy  a mondat alanyai közé saját magát is besorolja. Ez a gesztus a múlttal való katarzishoz hasonló szembenézésre utal, egy személyes felelősségvállalásra is, amit a Brád- interjú többi részlete határozottan jelez. Nem azt mondta Örkény, hogy bementem a rádióba, s azt mondtam, hogy ők hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. Sokkal fontosabb volt számára a mondat 1974-ben annál, hogy azt pusztán média-archeológiai leletként említse meg. Ekkor már a szerző beszélt: s a váltás jelentésén – a bátorságon – túl is van miért elgondolkoznunk. Mert persze a szöveg akkor és ott azt is jelenthette, s valóban jelentette azt is, hogy Örkény magát is azok közé sorolja, akik a Rákosi-időkben nem egy írásukban távol jártak az igazságtól, így tehát hazudtak. Ahogyan hazudott Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Zelk Zoltán, Devecseri Gábor, Sarkadi Imre, Tardos Tibor, Vásárhelyi Miklós, Mérai Tibor, mindazok a közelebbi és távolabbi barátok, akiknek sorsához Örkény a magáét mérhette. ő maga – az én megitélésem szerint – például  kevesebbet hazudott, mint a fenti névsorban számos nagyszerű író tette, de igazán nem lett volna tőle illő, ha 1974-ben a Kádár-korszak legitim és sikeres írójaként nekiáll méricskélni azt, ami amúgy magyarázható, de menthetetlen.

Ez lenne tehát a többes szám első személy első jelentése: a magyar írók tevékenységét bizony joggal értette bele azok körébe, akik a Rádióban is hazudtak. Mert jól tudta, hogy nem csak a Rádióban hazudtak, s adandó alkalommal az írók hazudtak a rádióban is.

Ez a személyes felelősségvállalás a múltért azonban csak az 1974-es mondat  jelentésének egyik lehetséges szintje, s azt, hogy elhangzott benne még valami, nem más igazolja, mint a mondat utóélete, annak szállóigévé rögzülése. Az eredeti mondat eltűnt az új változat mögött, ettől a pillanattól kezdve az író helyett  már mindig a szerzőség beszélt. S ennek a „hazudtunk”-nak volt még egy, óhatatlan jelentése, amely túlmutatott az ötvenes éveken, túl a forradalmi rádióadások pillanatain. Akkortájt ebben az országban többes szám első személyben leginkább olyan mondatok hangzottak, hangozhattak el, amelyekben bármiféle vétek elismerésének nyoma sem volt. A MSZMP uralta e többes szám első személyt: a „mi íróink” és a „mi festőink” a „mi népünkből” származtak, nem párt és kormány voltak, hanem „pártunk és kormányunk”, vagy mint egy 80-as évekbeli fordulat fogalmazott: „kortunk és pármányunk”: Mi mind a párté voltunk, a párt pedig mi magunk, s utóbb aztán ember legyen a talpán, illetve Örkény-nagyságrendű író, aki képes volt átvágni magát mindennek az álközösségi tébolynak, retorikai mocsoknak a tengerén.  ( Esterházy munkásságának korai szakasza igen nagy mértékben ennek a zárt nyelvi univerzumnak a belülről történő kikezdése, radikálisan rafinált megbontása.)

És nagyon is különös volt, hogy egy nagy magyar író azt mondja, hazudtunk. A hatalom által védett beszédben a többes szám első személyben nem lehetett hazudni, de még tévedni sem: Ehhez képest Örkény mondata, elvétése, elvette a többes szám első személyt az MSZMP-től, a hazugság tényének beismerése árán. Én ezt a mondatot, mint egy mindenkori másik Magyarország igéretét és lehetőséget olvasom. (S most is hallom, hogy azt is jelentette: nem csak az MSZMP az ország, s mi nem vagyunk azonosak azzal, nem lennénk annak a részei.)

Utóbb, az elmúlt években ezt a mondatot különféle politikusok használták fel, bár rendszerint pontatlanul. Mindez arra vall, hogy a mondat ismertsége töretlen, s hatásában részben okkal reménykednek azok, akik tudják, hogy a közbeszéd retorikája  az 1956-os forradalom évfordulóján akaratlanul is rájátszik az egykori eseményekre. (A miniszterelnök például megjelent egy bécsi konferencián, ahol kulturális háttérként lejátszották az eredeti felvételt, majd  őszödi beszédében is használta, értelemszerűen a többes szám első személyű formulával.) De idézte azt már a mai ellenzék számos prominense támadásként a jelenlegi miniszterelnök ellen. Az idézés általában csak emlékeztetett az eredetire, vagy az 1974-es, többes szám első személyű változatra, de volt, aki a többes szám második személyű fordulatként használta, terepet adva a szövegromlás feletti ironikus megjegyzéseknek. Megint más politikusok a Tóték  postását, vagy épp őrnagyát használják metaforának.

Mindez mit sem árt Örkény István emlékezetének, mit sem árt annak a magyar nyelv iránti hűségnek, amely olyan erős volt, hogy a szerző adott ponton akár ártott is magának, vagy ellenkezőleg: a felelősség elvállalásával példát adott, csak nehogy pontatlanságon érjék. Örkény átfogalmazta egykori mondatát, örök példáját adván annak, hogy egy-egy kijelentés értelmezhetetlen a technológiai, mediális kontextusa nélkül. ő maga tudta a legjobban, hogy a nyelv, amelyet szolgált: fontosabb mindennél. S íróként és szerzőként egyaránt az anyanyelv szolgája volt. Kivételes lényeglátása és nyelvérzéke segítette abban, hogy egykori mondatának változata ma is életben legyen, s kinek-kinek oka legyen használni, kihasználni azt. Nekünk, olvasóknak pedig  újraolvasni az újraírt mondatok mögötti igazságot. A mondat két változata együtt: különösen becses lelete történelmünknek.

GYÖRGY PÉTER


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret