stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TANDORI DEZSŐ: Sporttömeg, élből

Paulinyi Jenő igazgató-tanár úrnak

(Petőfi Gimnázium, anno)

 

Tömegével van ma a sport is. A szovjet-korszakban, mit is a legjobban a legjobb társaságban (a magaméban) tudok utálni, és rutin-kórus-szidását nem tartom tartalmasan szerethetőnek, ott voltak abban a korszakban a szűkagyú ellentétpárok, ott voltak a kopott, mit-sem-kifejező izék, például témánkhoz: tömegsport, élsport. A mostani világkorszakban élsport is tömegével van, mert a „van” szót és fogalmat, szinte a minden időben változó tartalmú, de hiteles „ezek…!”-kel versengve, felváltotta (ismétlem: a „lenni v. nem lenni” párost) a látszani v. nem látszani, frédi-médi-lédi, a … ! van, s a tévéken tömérdek a sport. Csekély írásomat nem szociológiai jelenségeknek fogom szentelni, a szociologikumhoz én túl arisztokratikus (evidencialista) voltam mindig, ahogy valamennyi olyan méréshez, ahol szándék hozza ki a végeredményt. Mivel pedig igen sok könyvben megírtam már, zsenge háború-előtti-gyerek-koromtól fogva hogyan játszottam én magam is tömegével sportversenyeket (gombfoci-tornák akár magam is; atlétika és bicikli, kockadobással stb.), itt kurta, császármorzsás darabkákat tálalhatok csak. Kezdem.

1938-1945 között talán a „sport” szót sem hallottam. Holott apám ügyes tornász, egész jó félprofi evezős volt, tudott vitorlázni stb. Ezeket a dolgokat nem azonosítottam gyűjtőfogalommal.

Egy apróságra, Turfitt Anna nagyimra később visszatér a cikk. ő különben eléggé apró volt., iparos-parasztasszony féle, drága-drága és „szent”.

Kibombázottak lettünk 1945 tavaszára, majdnem teljesen kibombázottak, kifosztottak stb. Apám egész hivatalnok-főhivatalnok világa, ügyvédkedés aztán stb. teljesen fejreállt. Állásközvetítő, könyvelői státus, majd gazd. szakért. – súlyosan pártokonkívüli. Anyám a kerületi tanács babaruhavarró stb. részlegében tevékenykedett. Sport azonban volt. Kétféleképpen.

E kettősség egyike volt az, hogy magam nem álltam neki az aktív sportkezdemények egyikének sem. Fantáziátlan focista voltam, úszni és evezni annyiban tudtam csak, hogy valami (gyenge, de alapvető) kondim kialakult, jeleskedésem semmi ilyenben nem volt. De az említett gombfocis és kockadobásos játékok itt indultak, 1945 után, nemcsak magányban, de pajtársaimmal is; ellenben valami irdatlan időt fordítottam (pazaroltam el) ezekre a sportjátékokra. Három nyelvet megtanulhattam volna ily erővel. Legalább hét-nyolc ország bajnokságát gomboztam ki magam, egy őrület! De két-három-négy társammal is voltak bajnokságaink. Tizennégy-tizenöt évesen hagytam abba a kockadobásos atlétikát (magam rajzolta pályán), a motorversenyeket (mind idézőjelben), s gombfociból profi lettem. Ezt is sokszor megírtam, sok gombfocikönyvem is készült, s azokban az időkben („puha diktatúra”), mikor ugyanúgy nem volt kedvem világi dolgokhoz hozzászólni, ahogy… nem fejezem be mondatom, egyenlőségjel, persze, nincs azért… tehát akkoriban sok könyvemet töltöttem meg hajdani rajongás-tárgyam, az angol ligák játszásával, eredményeivel. Jól tettem-e, nem tudom. Szerencsére írtam mást is, sokat.

Már 1945-től, tehát hétéves koromtól magányosan nyaraltam. Szüleimnek saját nyaralásra úgy 1955-ig nem volt pénze, akkor is vállalati üdülőkben… és csak apám… aki dühös volt ezért az életre sajnálta anyámat, de … bonyolult. Apámmal hosszú mosolyszünetünk volt 1955-1963 között. Egyetemre is anyám küldött. De a végén – megroggyanva – apám nagyon klassz lett, és anyámmal sem volt (szegénykének a féltékeny hisztijei miatt) néhány éven át túl jó a kapcsolatom. (ő is a végére, halálos betegsége idejére tért vissza régi énjéhez. Rajongott értem.)

Sportolót nevelni belőlem sosem akartak. (Nem is volt ilyen tehetségem. Szerintem nem volt.) A sok játékot közönnyel vették.

Nem ismertek meg igazán. (Vajon? Ki tudja.) Ha visszagondolok, az arisztokratikus-evidencialista hajlamain már a gombfocival kapcsolatban élénken hatottak. Nálam idősebb barátomtól kértem „igazi focista-neveket” (Népsport vásárlásra nekünk sokáig nem futotta), ma ez szinte felfoghatatlan! Utánanézhettem volna ilyeneknek. Persze, tizenéves koromra ez már ezerrel megváltozott.

Rendszeralkotó lélek voltam mindig, ezért nem veszek részt semmi világi rendszer életében. Nem részletezem. Rendszereimet a sport fogalmaiból alkottam. Körmérkőzéses bajnokságok, ugrás, futás, jégkorong, kosárlabda. 1956-tól jött a kártya.

Pénzben kártyát sosem játszottam. A mai pókerőrületet nem értem, nem kedvelem. Mi francia kaszinót játszottunk, nagy (bár velem egyidős) gombfocibarátomtól, gyerekkorom két nagy iskolabarátjának egyikétől tanultam a játékot. (Szép Ernő, József Attila, sokak régi nagy spiláját; de mindegy.) Ellenben 1956. Jaj. Életem 10-15 (talán húsz?) őrületes szerencséjének sorában (ah, magyar nyelv… már az előbb is, iskolabarát … egyes szám, többes?), életben maradásaim egyikeként, tartozott 56 némely dolga is. A szerencse fogta be a pofámat… aztán apám tartott vissza. Itthon, magamban kártyáztam, napi 7-8 órát.

A négy szín-figuráció játszott egymás ellen, nem részletezem. őrült, minimalista fantáziát találtam ebben a játékban. Rá nem untam. Mondom, evidens volt, s mint

egy sziklalakó madár, „ki-váló” voltam vele.

Az egyetem és az utána következő elhelyezkedés (Illatos úti iparitanulóotthon) nehézségei elsöpörték a versenyszerű gombfocit. Hagyom is magamat. A gombfoci kicsit sznúker, kicsit foci stb. Ám ha a bridzs és a póker sport … Hagyom. A sakk bonyolultabb ügy, de …

A lósport. Sok országban hatalmas oldalakon tárgyalják a napilapok. Több mint sport a lóverseny. Nem a fogathajtásra, díjugratásra, militaryre gondolok. Hanem a galoppra, a gátversenyekre benne; az ügetőre. (A gátverseny is galopp, csak akadályokkal – hurdle, chase a pontos angol kifejezés szerint.) hanem Turfitt Anna nagymamámnak nemcsak nevében volt ott a turf (kb. zöld gyep), ellenben Víg Lóversenyt játszottunk, kockadobásos társasjáték, én felszórtam a táblát karácsonyfatűkkel, s akkor bevágott szemközt az első légigránát. Az ablak üvege – sokszor megírtam – akkor vágódott egyet úgyszintén. Mögénk. A padlóba, fél arasznyi mélyre. Nem belénk.

Hogyan kerültem kapcsolatba a lósporttal, ez meddig tartott, csaknem fél tucat könyvem taglalja. Hagyom.

A világ sportjáról, a sport élvezéséről, befogadhatóságáról akarok még beszélni itt.

Persze, hogy nézek focit. Még a kishíreket is olvasom a képújságban. (Főleg Németország …német tévét nézek.) De az angolokról is tudok ezt-azt. A latin foci kimarad, fura. A csapatsportokat illetően: a kosárlabda, a hoki nekem túl gyors látvány, a kézilabda csak végső menedék, a röplabdát hagyjuk. (Igazságtalan vagyok pedig.) A vívás túl gyors. A bokszhoz be kell dühödnöm. (Viccelek.) A vitorlázás nekem unalmas.

A sí nagy dolog. (A bicikli és az atlétika számomra hiteltelenné vált a sok dopping miatt. Mit tudom én…!) Síugrás…! Csak ha fél szezont végignéztél, rájössz, nem elég izgalmas a versenyszerűsége. Szép meg? Mit nézzek örökké pasikat? A sífutás biatlon nekem nem jött be. Az alpesi sí jó. De volt olyan tizenöt évem, mikor rá se nyitottam ilyenre a tévét. Öreg közvetítők már a tévében azok a svájciak, németek, akik emez idők nagy bajnokai voltak. Feleségem – sokakkal egyetemben – szereti „a sí szép havas tájait”. Jogos. De … nekem a verseny izgalma kell, azkellett  mindig.

Természetes, hogy – napilapokat nem olvasván – a magyar sportot csak nagy vonalakban ismerem. Máig tisztelem nagy-nagy úszónőinket-úszóinkat, a vízilabdásokat és pár edzőjüket. De a magyar fociról csak sablonokat tudok. Sejtem, mi a lényeg, csak nem érdekel. Tizenöt említett évemen át az NB/I (hol Izé-Mizé Liga, hol Borsodi, ha jól mondom) szintén fehér folt maradt. Felőlem a régi gombfociklubunk, a Bértex, Bőrfilc, RaksiPakonya, bármi játszhatott benne.

Mivel tévézni csak egészséges kínomban szoktam („mégis” él bennem sokféle érdeklődés!), a tájfilmekkel egyen-rangban falom a versenyeket, de jószerén a közepén le tudom kattintani bármelyiket.

Ellenben (feleségemmel játsszunk) 37 éve van franciakaszinós házibajnokságunk, három liga, 60 klub, játsszák egyebek közt medvék, madarak, fából és filcből, bronzból és etc., élők és holtak, és naponta másfél órát könyvelek így, drukkolok, „érzek” – bár néha már itt is fásulok, filcesedem, kövesülök magam is. Hát… na.

*

És ami kimaradt: a sport jellemnevelő hatása, egészséges és egészségtelen mivolta; jellemroskasztó hatása, meggazdagítólagos együtthatója; kimaradt a tenisz részletezése, az alpesi sí sebességi számaiban az ezredmásodpercek szerepe (jó, század …), az egésznek a mégis oly szép tiszta őrülete – és megannyi piszka. A sport is világmodell, akár a hírközlés, a reklám, a több elemből (ezek is) álló politika, a sportban ott a szellem annyiban, hogy – régi mondás – mindenhasonlat.  És hajrá Talmácsi és Szávay! Meg mind a többiek, honfitársak és honfitársnők. Lesz rá alkalom.

Nem annyira újdonságokat, itt, én, de összefoglalót. Akkor hát még ezt. Valljak színt! Mi a sport? Mindig össze kell függenie a testtel. Ma már a technikával is többnyire. (Technikai sportok? Nemcsak. Megengedett erősítő szerek, edzésmódszerek stb.) A sport is olyan része az életnek,

amelyik elszakad a közvetlen élettől magától!

A sport játék is, de nem minden játék sport. (Ezt mondani sem kell. Nem minden küzdelem sport.) A bridzs? A sakk? A póker? Vagy a házi bajnokságaim? Játékok. Egyik sem igazi sport.

A sport, mint mondani próbáltam, változat a világra. Látványossága nem „médiai”. Hiába közvetítették Fisher és Szpasszkij meccsét etc., más az, mint ha kimegy 50 000 ember egy síugrósánchoz, 100000 egy focimeccsre. Kell a természet, a hőmérséklet, a hamburger, a sor stb. Terjedelmi okokból elnagyolom. A lóverseny a fogadás pénzcentrikussága okán nem sport? Jaj, ne már. A zsokék ragyogóan edzett sportolók. (Sokszor ökölvívók is, fura.) Tehát a sport annyiban is világ-kép, hogy csupa önellentmondás!

*

Ottlik Géza klasszikus könyvében (Iskola…)  az élet ellenpontja a sport, az atletizálás. A könyvben nekem egykor nem a legizgalmasabb részek voltak ezek. Ma már másképp gondolkodom a kérdésről. Az élet hasonlata volt az iskolai rendszer, a kölykök egymás közti anarchikus despota-rendje, és az atlétika volt a jóravalóké. Fura, nevettem is rajta, hogy az erőszaktevők sportja lett ott a foci, de a főhősök egyike, Bébé-Ottlik titkon örül, hogy „Merényiék-Varjúék” bevették őt a válogatottba. Haha. Ottlik a hegymászókat említi az összetartozás szimbólumainak egyikeként. Összenövünk cselekvéseink révén. Hát a sportban? A hegymászáson, mivel koalák, lovak után s a madarak mellett elsődleges érdeklődéi terepem lett magam-világán a HEGYEK…! – eltűnődöm, azon is, hogy milyen komplex sport a mászás. Csodálatom tárgya. De Jékely is eszembe jut a hegyekről: míg a hegyek… ennyi meg ennyi centit lekopnak, addig mi ennyiszer meg ennyiszer meghalunk. (Csináltam könyvhétre egy Jékely-válogatást, elkalandoztak ennek dolgán a Jékely-köteteim, nem idézem őt pontosan.) A hegyek egy sport abszolút természeti eszközei, jobban, mint a flandriai körverseny, meg a Paris-Roubaix versenynek a flaszter, a rázós kockakő, mindenütt a por, a sár… vagy épp a hegy. A hegymászás alapelemeinek egyike a Föld képződménye. Mulatságos (sejtettem!), ami egyre gyarapodó számú hegy-könyvemből kiderül: nem okvetlenül a leghíresebb-elhíresültebb (utálom emez utóbbi szót, akár a „miről szól a történet”, a „megvezették” c. hasonló kifejezéseket, kik találják ki, kik erőltetik sokakra ezeket? na, mindegy), nem a legtöbbet mászott hegyek a legszebbek, legjelesebbek, még a Himalája-vidéken sem. De nekem Patagónia, a Tűzföld, Chile a kedvencem. Már Győrig se utazom, oda hogy is mennék! De nekem sport a természetcsodálat megújítása!

*

Érzelgés? Közhelyek?

S ó, mennyire elmegyek szívem sport-témája mellett, ami a szabad levegőt, magát a vizet, a szelet, a Duna kies és a városi életből annyira kieső partjait illeti, a látványokat tengeri úszkáláskor, túrázásokkor … s nem volt-e sportolás a gyaloglómaraton megannyiszor Párizsban, Londonban, Budapesten, Skóciában, Kölnben, gyermekkorom korai éveiben a nyugati határszél akkor elérhető vidékein, nem volt-e központja „hazafias életünknek” is a magyar kard, később a párbajtőr, az öttusa az olimpiákon, nem volt-e csodás élmény, hogy sportújságíró barátaim jóvoltából Czibor Zoltánnal kétszer is beszélhettem telefonon, ő Barcelonában élt akkor, tanácsokat kértem, kiket igazoljak az aktuális spanyol focisták közül a gombfocikönyvbe, angol csapatokba? Vajon a „Vámház Csarnok” bűvöletéhez, a hajdani berendezés szerintihez, nem tartozik-e a sport, a tokiói olimpia rádióközvetítéseinek hallgatása? Egyébként: Schalke 04 és Liverpool szurkoló vagyok, legkedvesebb magyar sportolóm épp nincs, de az említett hölgy párizsi eredményének nagyon örülök! Döntőbe jutott, ha minden összejön, győzhet.

Emlékezetesek az angliai, írországi, francia, német, osztrák lóversenypályák, a varsói USA-Lengyelország atlétikai viadal, melyről Ottlik Gézának számolhattam be még itthon, hatvanas évek… vagy ahogy magával Ottlikkal atlétikára jártunk Pesten és Budán, és neki ez segített valamit a régi világ, a hajdani sportélmények felidézéséhez, újraéléséhez. Ahogy Kafka mondja: gyorsan el…nekivágni a városnak… és ha magányunkat egy jóbaráttal is megoszthatjuk…ilyen jóbarát a sport is, és nem kell hozzá „nekivágni”, itthon lehet maradni – ah, a tévé előnyei – kutyánkkal, drága sérült madárkánkkal, kártyázgatva feleségemmel a ligáknak …

*

Egy fél könyvet lehetne itt. Mi minden van. Tényleg az összes sportoló doppingol? Vagy csak azok nem, akiknek a sportágában ennek nincs értelme? Miért kedvelem annyira a sérülések után lassan visszatérő, egyszerre diadalt arató sízőket, sízőnőket? (Németül ilyen hülyén, nemek szerint mondják. Tévéártalmam.) Nagyobbak voltak-e a régiek, vagy csak az újak többet teljesítenek? (Technikai eszközök.) Nincsenek stabil sportágak, ahol a nagyság változhatatlan? Mérhető-e a sport a művészethez? A művészet, tudjuk, nem verseny, mégis…Gyerekkorom óta bennem volt valami versenyszellem. Csapatsport-e minden? (Klub, edző, erőnléti mester, reklámfőnök stb.) Maradnak-e egy sportolónak is teljesületlen álmai, bár „rengeteg mindent megnyert”? Illik-e ide ez a mondásom: „Tudom, már ma, hogyan fogok meghalni. Úgy, hogy azt mondom, a Tibor  jelezte, két könyvemnél is, hogy csak magasztalni tudja kicsi a terjedelem bármi egyébhez, de nyilván majd a folyóiratok jönnek ezzel az elemzéssel … és ne jöttek, nekem, nálam sosem jönnek. Képes leszek ilyen versenycsalódottsággal szívemben-számon meghalni? Még holtomban is versenyzek, időbemérést, méterbemérést, jellegbemérést, igazságot várok? Annyi minden után, mondom, amit … na ja … elértem?!”


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret