stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PARTI NAGY LAJOS: A megnyitás maga

 

Mikor ezt a beszédet írni kezdtem, a hajdani jelmondat, igen velősnek tetsző mondás járt a fejemben, ami könyvtárak, iskolák, kultúrházak főfalait díszítette krepp-papírból, szögvasból, dióbélből, kóláskupakból, mikor miből, plusz a drapéria, hogy „a könyv az élet tükre”. Minél többet gondoltam rá, annál jobban elbizonytalanodtam. Mármint azon, hogy tényleg így szólt-e. Hogy mért nem a léleké az a tükör legalább, annak dacára, hogy a lélek tükre a szem is?

Kicsit most is bizonytalan vagyok, de alighanem az élet volt megcélozva a bölcsesség e szép hegyével, az élet, ami Rejtő Jenő örökérvényű hasonlatával olyan, mint a nyári ruha mellénye, rövid és céltalan.

Igyekszem rövid lenni, hisz a cél, ha van praktikus célja egy könyvheti megnyitóbeszédnek, a megnyitás maga.

Görcsölnöm fölösleges, gondoltam magamban a rövidséget ígérvén, hisz minden és mindennek az ellenkezője elmondatott már könyvheti megnyitó gyanánt, újdonságot ha akarnék se tudnék mondani. A világ e táján figyelemreméltó hagyomány, hogy főleg szépírók nyitják meg a könyvheteket, mintha a könyveket is zömmel szépírók írnák, holott nem, zömmel semmiképpen sem, viszont e termékeny félreértés növeli az irodalom, azon belül az élő irodalom presztízsét, amire úgy nem szorul rá, hogy nagyon is rászorul.  Rá a piacra, a közvetítésre, a reklámra, aminek milyenségét kárhoztathatja, de tényét és elengedhetetlenségét aligha.

Itt tehető fel a kérdés, hogy az Ünnepi könyvhét minek is az ünnepe. A könyv nevezetű kultikus és elpusztíthatatlan papírtárgyé, s mindazoké, akik ezt tartalmától némileg függetlenül előállítják, és eladásra bocsátják, avagy a bennfoglalt tartalmak és beszédmódok egy eléggé kitüntetett csoportjának az ünnepe, mely csoportot az egyszerűség kedvéért nevezzek itt most irodalomnak. Netán az olvasó, az olvasás ünnepe, mint valamiféle közös nevezőé.

Hajlok utóbbira, már csak azért is, hogy szóba hozzam az internetet, hisz immár nincs könyvünnep a világháló nélkül, a háló elfoglalta a helyét és nem foglalta el a könyvet, senki nem győzött le senkit, nincs vesztes és nincs győztes, illetve van győztes, az olvasó ember. A könyvpiac s a könyv sorsáért aggódók némi rettegés és hezitálás után rájöttek hogy a számítógép, illetve a monitor nem konkurens, Neumann nem előzi le Guttenberget, ahogy Guttenberg se Neumannt, jól megvannak galaxisostúl, pontosabban nincsenek meg egymás nélkül.

Könyvet olvas az ember, a hálót használja. Én őszintén hiszek benne, hogy a könyv könyvségét a világháló segít megőrizni. Hogy a sok vacak tárgy, könyvimitáció jobb helyet talál magának a háló terében (hogy Pascalt parafrazeáljam, e végtelen tér sosem szűnő zajában), s a nagybetűs könyv mint szép, kívül-belül megalkotott tárgy nem olcsó, de megbecsült része lesz ama luxusnak, amit emberi kultúrának nevezhetni.

Az egyáltalán nem baj, hogy a sok egynyári vacakért nem vág ki fákat az emberiség.

Egy könyvhét sok egyéb, például a megnyitóbeszéd mellett arra jó, hogy örömében kétségbeessen az ember, kétségbeessen e tarka bőség és bő tarkaság láttán; hogyan tudhatná áttekinteni, lehet-e annyi könyvet, amennyit szeretne, akár csak átforgatni is?

Nem lehet, de azt, amit gyanítok, tudniillik hogy nem is érdemes, azt már csak az átlapozás után mondhatnám tiszta lelkiismerettel, melyre ugye nem lesz időm és újra elölről — nincs mit tenni, bízni kell benne, hogy ami igazán fontos könyv, mű, gondolat, az előbb-utóbb megtalálja az embert. Bár hogy konkrétan engem is megtalál-e, aziránt vannak mindannyiunknak ismerős kétségeim.

Hogy pont az ér-e el, ami. Vagy hogy pont az nem.

Ha lenne könyvkiadó, aki a könyvek mellé időt, idődévédét is tudna csomagolni, arányosat az adott könyv terjedelméhez, az eléggé pozitívan befolyásolná az emberiség olvasó hányadának kulturális szokásait, egyszeribe menne könyvek által a világ elébb, nevezett emberiség vadul olvasni kezdene, egymás kezéből tépné ki az egyre vastagabb és vastagabb köteteket — eléggé el nem  ítélhető módon az elektronikus könyv nem számítana, csak a papír-alapú —, e munkákat persze meg is kellene írni, csakhogy az íráshoz ama kiadó már nem csomagolna időt, tehát az írók roppant sokat  olvasnának, amitől még többet írnának, mindezt az örökkévalóságig menően, tán a végén, ami persze nem a vége lenne, unalmas is lenne e paradicsomi állapot. A könyv segítene élni, hosszabban, bár tán nem többet, mint amennyit a halandóknak segít, ha segít.

Egyébként azt hiszem, segít.

Ami meg az élet tükrét illeti, nem állom meg, főleg itt Debrecenben, hogy ne egy Medgyessy Ferenc-anekdotával fejezzem be. Történt, állítólag, hogy mikor egy igazi lószakértő, hogy ne mondjam csikós, megnézte a mester megszobort paripáit, egyáltalán nem volt megelégedve. Összecsippentette a szemét, méricskélt az ujjával, lépett közelebb, lépett távolabb, és egyre csak csóválta a fejét, végül keserves sóhajjal kifakadt, mondván, hát, művész úr, ez nem passzol, mert ha ez itt enynyi, akkor az ott nem lehet annyi, mert ilyen lú, kérem a világon nincs, mire Medgyessy azt felelte: nem lú ez, bátyám, hanem szobor. Azért ezt a mondatot el tudnám képzelni minden művészeti iskola, minden művészettel foglakozó tankönyv mottójaként.

A könyvhét debreceni megnyitójának szerkesztett szövege.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret