stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



RADICS VIKTÓRIA: A háború mint poétikai fordulat Bosznia-Hercegovinában

 

A háború Bosznia-Hercegovinában borzalmas erejű volt, mindent szétszaggatott. Nem maradt zuga a civil életnek, a testnek1 sem, melyet érintetlenül hagyott volna. Torkon ragad mindenkit a mai napig, még az emigránsokat is. Az irodalomban lehetetlen volt, és ma, tizenkét évvel a háború befejezése után sem lehetséges tudomást nem venni róla. A háború kegyetlenül átrobbant a történelmi dimenzióból az egzisztenciálisba, a testibe, a mentálisba, puszta dátumból sordöntő örvénylő ponttá, kulturális, erkölcsi és pszichológiai temporális határvonallá, limitté változott. Miként az életnek, a testnek és az elmének sem maradt szegmentuma, amit megkímélt volna. Az irodalomban is esztétikai és poétikai fordulatokhoz vezetett.2

Boszniában ma érdektelen az ún. autonóm vagy elefántcsonttoronyba vonuló, az ún. örök kérdésekkel foglalkozó, a modernitás korszakában is kultivált, absztrakciókba vagy a privát személyességbe menekülő, dehistorizált, esszencialista irodalom, amit Damir Arsenijevič a hamis univerzalizmus poézisének nevez. Hasonlóképp vallottak csődöt az immanens irodalomértelmezési módszerek is, amelyek rosszul vizsgáztak, ugyanis képtelenek voltak leleplezni a fasisztoid irodalmi jelenségeket, és rámutatni azokra a gonosz tartalmakra és perverz gondolkodásmódokra, amelyeket hordoznak. Márpedig ez a, röviden fasisztoidnak nevezhető irodalom morális igazolást adott a gyilkolásnak, a mészárlásnak, a depolitizált pozíciót választó, „immanens” kritika pedig a társadalmi kontextust mellőző szövegközpontúságával vagy épp a hallgatásával legitimálta az ilyen irodalmat. Enver Kazaz irodalomkritikus felelősnek találja az esztétikai utópistákat, azokat az írókat és kritikusokat, akik az irodalom autonómiájára esküdve nem bírálták radikálisan az irodalmi és kulturális etnonacionalizmust. A „close reading” módszerével jellemezhető értelmező közösség, írja, süket és vak maradt az irodalom ideológiai funkcionalizálásának következményeire, miként a magas modernizmus absztraháló poétikája a társadalmi valóságra.

Hasonló kritika éri az intertextuális, citatologikus posztmodern szövegirodalmat, annak defetizmusát és eszképizmusát is. Mivel ez a háború szavakkal, az értelmiség tevékeny részvételével kezdődött és ma, a posztháborús helyzetben szavakkal és az elit értelmiség tevékeny részvételével, politikai módszerekkel folytatódik, rendkívüli felelősség nehezedik az írókra, irodalmárokra, nyelvészekre, történészekre, az egyetemi emberekre. A szarajevói bölcsészkar például a nagyszerb fasizmus melegágya volt, ma pedig ugyanitt a bosnyákok kulturális identitásának expanzív átkódolása és a premodern fordulat az a veszély, mely a maradék boszniai kulturális szinkretizmus megsemmisítésével fenyeget.

Vajon bosnyák vagy bosznia-hercegovinai irodalomról beszéljünk-e? A „bosnyák irodalom” a boszniai muzulmánok irodalmának megnevezése, a „boszniai irodalom”-ba viszont az ottani szerb és horvát irodalom is beletartozik. A szerb, illetve a horvát nacionalisták hajlamosak egyenesen tagadni a bosznia-hercegovinai irodalom létét, és a saját irodalmukhoz csatolják a boszniai szerzőket. A muzulmánok, amennyiben bosnyák irodalomnak nevezik a bosznia-hercegovinait, kirekesztik belőle az ottani szerb és horvát írókat. Ellenben a boszniai identitást vállaló, illetve rugalmasabb identitáskategóriákban gondolkodó irodalmárok gyakran nem is tartják fontosnak a bosnyák/szerb/horvát etnikai identitás megjelölését, vagy gúny tárgyává teszik az ilyen követelőző és túlságosan is sokat jelentő identitáscímkéket.

A szerb, horvát és bosnyák etnonacionalista irodalmi áramlatok premodern értékekhez nyúlnak vissza. Egy „tiszta”, gyakran archaizáló nemzeti nyelven írt, klero-etnonacionalista logikájú nemzeti imaginárium kiépítésén fáradoznak, ami magával vonja a másféle és a másik kirekesztését vagy kisebbrendűnek (gyökértelennek, árulónak, hitehagyottnak) tekintését. Ezek az irodalmi körök, melyek gyakran politikai körökkel szövetkeznek, misztifikálják a kollektivitás civilizációját, retusálják a történelmi tényeket, a patriarchális-macho és a populáris-folklorisztikus szemléletet preferálják és a mitikus-történelmi emlékezetet ébresztgetik, kreálják és manipulálják. ők, Damir Arsenijevič szavával, a reetnizáció poétikáját képviselik, ami a fantazmagórikus nemzeteszmét és a nemzeti bárdok fantazmáit táplálja, álcázza a nacionalista ideológiák immanens gonoszságát, és tisztogatja a kulturális és történelmi emlékezetet. Az irodalom számukra a nemzeti szellem őrizője és az etnonacionális értékek forrása, relikviárium és mozgósító vagy harci eszköz, az író pedig poeta vates. Nem ritka a kultúrrasszizmus sem: az értékesebbnek, tősgyökeresebbnek, nemesebbnek tartott saját kultúrára való hivatkozás és a másik kultúrájának lenézése. A fiktív irodalmi világok, mint ez kiderült, igenis képesek a gyűlölet nyelvének ápolására, a másikról való negatív sztereotípiák terjesztésére, a másik szimbolikus likvidálására. Az effajta, a népszerű médiumokba is átszivárgó irodalom gyakran az etnikai egység hiánya, a hagyományok és a szokások elfeledése miatti aggodalmát fejezi ki, és az etnonacionális homogenitás eszméjének a szószólója. Fő témái az etnikum történelmi szenvedéstörténete és folytonos küzdelme a megmaradásért, a nép/nemzet történelmi missziója, kedvenc hősei pedig a nemzeti sérelmek megtorlói, a nemzeti egységért harcoló jelenkori és történelmi és/ vagy mitikus figurák, akik a Másikban veszedelmet látnak. A halál poétikája ez, állítja Enver Kazaz; az ilyen irodalmat megszállta az etnikai szubjektum múltbéli és jövendő halálának fantáziája.

 Az egyik oldalról az iszlamofóbia támad a mitizált szerb és horvát „eposzi hőseivel” (akiknek utódai a gyakran hősként ünnepelt mai háborús bűnösök), a másik oldalról a krisztofóbia hódít, melyre a bosnyák, orientális tradíció glorifikálása és a vallásosság inflációja jellemző. Így az irodalom a kollektív identitástudat doppingszerévé vált, mára pedig kommerciális vállalkozássá, mely az etnonacionalista elitek politikai-gazdasági hegemóniáját védelmezi. Gyakori az ilyen irodalomban a vallási kód, a természeti, vallási és történelmi mítoszok bevetése (és ezzel a felvilágosodás megtagadása), a hagyományos értékek feltétel nélküli elfogadása és a nemzeti újjászületési hullámokhoz kapcsolódó, politikai célzatú felelevenítése. A tradíció szakralizálása a modern és posztmodern értékektől való elfordítás, az antimodernizmus jegyében történik, és a nemzeti kultúrák autizmusához, valamint mentális és kulturális regresszióhoz vezet.

A háború szavakkal kezdődött. Széles néptömegekhez intézett szavakkal, melyek a történelmi bűn- és hőstettek emlékezetét elevenítették fel, hamis emlékekkel hamis történelmet költve és propagálva. Nemzeti mítosz-kliséket melegítettek fel, a gyűlölet vírusait hintve el velük, a megtorlás és a bosszú vágyát nemegyszer nyíltan szorgalmazva. A megfelelő eszmék, a háborúra képes ideológiai-politikai gépezet és az ennek légteret adó morális környezet előállítása hosszú évek értelmiségi, nem utolsó sorban írói és tudományos munkája volt. Meggyőző ideológiai keretet és a legegyszerűbb emberre is hatást gyakorló valláserkölcsi motivációt kellett adni a készülődő népirtó háborúnak.

A 92-95 közötti boszniai háborúnak, az erőszak kitörésének, a genocídiumnak és az urbanocídiumnak3 az előkészítése egy évtizeddel ezelőtt kezdődött szerb és horvát értelmiségi körökben, a magas értelmiséget és az akadémikusokat is beleértve. Nyelvészek, írók, költők, történészek, irodalomtörténészek, orientalisták egymást inspirálva és támogatva vették elő a népköltészetből, a történelemből és a XIX. századi nemzeti romantikából, s formálták át gyűlöletszítóvá a hősies, tisztességes-becsületes és örökké áldozattá váló szerb „égi nép”, illetve a nemes, a legműveltebb, a legnyugatosabb horvát „kultúrnemzet” mítoszkliséjét. A szerb nemzeti önviktimizáció és a horvát kulturális szuperioritás ideája ma is eleven és hatásos. Egyetemen tanító történészek és akadémikusok mitikus aurával ruházták fel a történelmi és háborús eseményeket, arra törekedtek, hogy rövidre zárják és megszüntessék a különbséget a mitikus és a történelmi idő, az egyéni és kollektív sors, a vallási és a polgári kötelezettség között. Voltak tudósok, akik akadémikus formát adtak a gyűlöletnek, és voltak írók, akik szemléletessé, meggyőzővé, lélektanilag befogadhatóvá tették a mito-ideologémákat, és – Enver Kazaz szavaival – a sírok beszédére válaszul kialakították a kísértetek beszédét. És voltak papok, pópák, imámok, akik vallási kérdésnek tüntették fel a háborúzást, ezzel racionalizálták, elfogadtatták a kollektív gyűlölelet és az erőszakot, a lelkiismeretet pedig vallási lepelbe bugyolálták, miközben a vallás parancsait átírták. A szerb és a horvát nacionalista értelmiség – a boszniai szerb és horvát is – meg a klérus azzal vádolható, hogy felgerjesztette, „kidolgozta” és terjesztette a veszélyeztettség, a félelem, a bosszú, a gyűlölet etnikai érzéseit, a megtorlás vágyát; felébresztette a szigorú, kérlelhetetlen vezér utáni vágyat, és idealizálta az erőszakot. Egyszóval fasisztoid ideológiát kreált.4

A bosnyák/muzulmán értelmiség a 90-es években kezdett tömörülni. ők is vallásosan léptek fel, és ők is felemlegették a csetnikek második világháborús bűntetteit a muzulmánok fölött, Bosznia elleni keresztes háborúról beszéltek, és a bosnyákok politikai homogenizációjára törekedtek. A muzulmánok harcias teizmusa és a bosnyákok vallási nacionalizmusa azonban mindazonáltal reaktív volt, utánozta a szerbekét meg a horvátokét, s csak most, a háború után vált expanzív, másokat kiszorító jellegűvé, s végzi be a bosnyákok összetett identitásának vallásos és nacionalista leegyszerűsítését és átkódolását, nem utolsó sorban azzal, hogy hősi narratívát formál a háborúból.

1990-91-ben három reprezentatív etnonacionalista költészeti antológia jelent meg Szarajevóban, melyek világosan jelzik, hogy Bosznia-Hercegovina etnonacionalista felosztása már akkor befejeződött. A háborús irodalom aztán olyan mezővé vált, ahol az etnikumok rögzítették fantazmatikus és ideológiai koordinátáikat. A populáris médiumok az e típusú irodalom kiváló közvetítőjévé váltak. A kultúra és az irodalom etnizálásával, nacionalizálásával és klerikalizálásával szemben állnak azok a marginalizált írók és költők, irodalmárok, tudósok és történészek, akik elutasítják az etnonacionalizmus egész logikáját, s akik ma Boszniában nem ritkán a belső ellenségek, a belső disszidensek vagy épp az árulók nem publikus listáján szerepelnek. ők a boszniai integralizmus, a bosznia-hercegovinai kulturális szinkretizmus pártfogói. Ezek az írók a reetnizáció poétikájával szemben, mely az etnonacionális fantazmatikus narráció homogenitásának és stabilitásának a látszatát tartja fenn minden áron és mind a mai napig, a különbség poétikáját, a tanúságtétel és az új érzékenység poétikáját, a szenzuális realizmust és a kritikus mimetizmust képviselik (Damir Arsenijevič és Enver Kazaz fogalmai). A háború erőteljes kritikáját adják, de nem a humanista-univerzalista pacifizmus szempontjából. Nem hivatkoznak esszenciális emberi értékekre, nem ismernek metafizikai menedéket, sem utópiát. Posztmodern gyanakvással az apokaliptikus és posztapokaliptikus reménytelenséget regisztrálják. Leleplezik a domináns ideológiák teljes csődjét, és radikális kritikával viszonyulnak a politikai, esztétikai és ideológiai klisékhez. A másságot, a különbségeket, a vegyes formákat affirmálják. A peremre szorítottak, a sehova sem tartozók, a fiatalok, a homoszexuálisok, a feministák, a hontalanok, a disszidensek, a társadalmon kívüliek világaira és értékeire figyelnek, és nekik adnak hangot.5 A háborús – jobban mondva háborúellenes – és a posztháborús irodalomnak ez a szárnya szakított a tradicionalizmussal is meg az esztétizmussal is, valamint a modernista, részben posztmodern autonóm, hermetikus, a társadalmi kontextust mellőző irodalom preferálásával is. Sohasem képviseli a l’art pour l’art vagy a szövegcentrikus irodalom és irodalomkritika eszményét, és ellenáll mindenfajta esszencializmusnak. Az esszencialista humanizmus transzhisztorikus, depolitizált, absztrakt univerzalizmusával szemben társadalmi és politikai kontextusba helyezi az irodalmi szöveget. Az irodalom itt egyúttal etikai dokumentum, morális krónika és az egyediség meg az esetlegesség abszurd galériája, az írásaktus pedig kritizálás és ellenállás, valamint a törmelékekből való sajátos kreáció. Ez az írásmód tagadja a történelmi teleológia minden formáját, ironikusan dekonstruálja a nagy történelmi és háborús narratívákat meg az ideologikusan megalapozott történelmi és kulturális emlékezetet és annak stratégiáit. Elveti az etnikai identitássablont, a szubjektum és a nép identifikációját, a balkáni sztereotípiákat csakúgy, mint a Balkán-sztereotípiákat; kétségbe vonja a férficentrikus narratívát, és kritikusan viszonyul a média nyújtotta spektákulumokhoz6. Megbirkózik a szocialista és a nacionalista, politikailag és ideológiailag meghatározott, mítoszteremtő metanarrációkkal, átkódolja a hagyományos narratív modelleket és új, műnem szempontjából is határátlépő narratív formákat alkot.7 Olykor a háború politikai és ideológiai dimenziójának teljes hiányát ábrázolja csupasz emberi nézőpontból. Leleplezi a háborús heroizmus minden formáját, a macho kérkedéseket, a háborús piacot, és feltárja az ideológiák testeket elnyelő repedéseit. Máskor a jelenkori civilizáció alapvető morális és humán értékeinek összeomlását regisztrálja, utópikus horizont nélkül. A halállal az élet találékonyságát, a szellem játékait, a humort, a feketehumort, a groteszk harsányságát, a testiséget szegezi szembe. A civil, az esendő individuum, az áldozat, a nő, a hontalan, az emigráns szempontjából, a marginalitás pozíciójából újraírja a történelmi és a kulturális emlékezetet, dekonstruálja az ideológiai, politikai, vallási, esztétikai transzcendenciákat. Egyéni kis történeteket szegez szembe a monumentális, kollektivisztikus igényű, heroikus narrációval: a saját tapasztalatra szorítkozik.8 A szétesettség, a csorbaság és rokkantság, a kétségbeesés, a fizikai és lelki, morális és egzisztenciális sebzettség az, amit vállal, és itt felbukkan egy esztétikai minőség, amit új őszinteségnek nevezhetnénk, melynek a hamisítatlanság és a szabad, kritikus szellemiség a jellemzői.

Ez a fajta irodalom a háborút mint egzisztenciális drámát, megírhatatlan/befogadhatatlan tragédiasorozatot9, mint erkölcsi kollapszust, pszichés, humán és identitásdrámát10, mint „belső háborút” tárja elénk, s a háború morális pszichogramjait (Musabegovičnál „fotogramjait”) adja. Az egyéni és kollektív tapasztalatból, a szétrobbant háborús valóságból, a háború élményéből indul ki, nem pedig elméletből, eszmékből vagy más szövegekből. Olyan, a három (horvát, szerb, bosnyák) „hivataloshoz” képest alternatív történelmi emlékezetet alakít, mely direkt módon áll szemben, sőt farkasszemet néz az ideologikus narráció viktimizációs és diadalmas/ fenséges modelljeivel. A különbség, a repedés, a hasadás, a differenciálódás, a másság, az elhajlás az, amire figyel, s amit kiír. A társadalmi tilalmak, a marginalizáció, a kirekesztés és az erőszak működését vizsgálja. Nem törekszik tiszta formákra, tiszta identitásképletek kialakítására, destabilizálja a műfajokat; a hibrid, liriko-epikus vagy nyers narrációt, a töredékességet sőt a törmelékességet és a mozaik-szerkezeteket választja.

Szarajevó így szimbolikus toposszá válik, ahol a jelenkori civilizáció alapvető morális és humán értékei vallanak csődöt, a háború pedig olyan limit, mely mindent megváltoztatott. Semezdin Mehmedinovič több kiadást megírt, Sarajevo blues című remekműve, melyet műfaji hibriditás jellemez, eredetileg „a megszállt város fogalomtára” alcímet viselte, mivel a szerző versekkel, kisprózákkal, jegyzetekkel nyomon követte a szavak jelentésének, a fogalmak jelentőségének elváltozását a háború alatt, és regisztrálta a másmilyen, szürreálisan reális háborús valóság és élet manifesztációit. Mehmedinovič mellőzte vagy ironikusan felülírta a háborús irodalom szokványos toposzait és eposzait, kiforgatta a sztereotip háborús és az esztétikai kódokat is. Teljesen más aspektusból közelített a háborúhoz, mint a média vagy az etnonacionalisták. Erőteljes kritikát gyakorolt a médiumok felett, melyek spektákulumot, játékot csináltak a háborúból, voltaképpen reklámozták azt. A dokumentarista eljárások mellett az irónia, a feketehumor, a morbid groteszk és a morbid idill stíluseszközeivel, lírai, a reflektált érzelmességet sem kizáró szemlélettel, merőben új esztétikai és morális érzékenységgel nyitotta meg Szarajevó élő és élni akaró, megtapasztalt valóságát.

A multikulturális tolerancia „hivatalos” diszkurzusa (mely jól megfér az etnonacionalista diszkurzussal), amit a liberális konformisták képviselnek, fetisizálja a kulturális különbségeket, és tulajdonképpen depolitizált pozícióból beszél. A partikularitások és a különbségek toleráns, távolságtartó tisztelete azonban az etnonacionális kánon további konszolidációjához járul hozzá, és a mindent kiforgató és pervertáló háborús élmény feledését szorgalmazza; végső soron a piac és a külföldi donátorok projektumainak logikáját fogadja el.

Sokak félelme, hogy a háború előtti és még a háború alatt is élő „boszniai/szarajevói szellem” soha többé nem lesz eleven, sőt a háborús genocídium és urbanicídium után most az individuális és kollektív memoricídium, az emlékezet-tisztogatás ideje van. „A boszniai szellem a különbségek koegzisztenciájában tükröződik, a másik, a különböző iránti nyitottságban, a másságok közti energiaáramlásban és kommunikációban, nem pedig a bezárkózásban, a szintézisben vagy az egységben. A differenciálás nem dezintegrációt jelent, hanem az integráció minőségileg új formáját”, írja Senadin Musabegovič. Amit ezzel szemben ma Bosznia-Hercegovinában a politikai és a kulturális életben tapasztalni, az az etnikai és nemzeti tömbösödés, a harcias teizmus és az autochton boszniai – nem a virágzó bosnyák – kultúra kiveszése. „A fasizmus nem szenvedett vereséget”, írja Enver Kazaz irodalomtörténész, „ma is uralkodik Boszniában.” A nagy vonalakban vázolt, nem-nacionalista, alternatív irodalom éppenséggel az irodalom tapasztalatközeliségével, a testírással (azaz a zsigeri és a szenzuális tapasztalatból való kiindulással), a műfaji hibriditással, azaz a poétikai kánonoktól való eltekintéssel és a kritikai szemlélettel/önreflexióval áll ellen a mentális regressziónak és az ideológiai erőszakosságnak.

JEGYZETEK

Előadásomhoz elsősorban Enver Kazaz, Damir Arsenijevič, Edisa Gazetič és Nela Rulič tanulmányait használtam fel. A bosznia-hercegovinai „alternatív” irodalomból a Jelenkor folyóirat nyári számában olvashatnak válogatást.

1. Senadin Musabegovič szarajevói költő egy esszéjében belső háborúról ír: „Megkockáztatom, hogy a háborúról, tekintet nélkül arra, részese voltál-e vagy sem, csakis így lehetséges beszélni. Még akkor is, ha a csupasz tények nyelvén beszélünk róla, ha hideg, precíz, már-már dokumentarisztikus leírásokat nyújtunk, még akkor is a mi belső világtapasztalatunkról szól a háborús beszéd (...) Amikor én arról a háborúról írok és beszélek, mely valóságosan, méghozzá a legbrutálisabb módon történt meg Boszniában, akkor a bennem zajló belső háború perspektívájából igyekszem beszélni róla. Az az igazság, hogy a háború tette lehetővé számomra – s ebben állhatna e nagy téma ösztönző ereje – a világ elzárt perspektíváinak megnyílását; megnyíltak az emberi tapasztalat azon szegletei, melyekben az, amit belső háborúnak neveztem, eladdig hallgatásba és homályba merült, begubózott.”

2. Ferida Durakovič szarajevói költőnő így ír erről: „A háború előtti szövegeim, az én ún. nőirodalmam eléggé puha volt, bágyadt, szóval intellektuális, önszerető; csak a szövegen belül gázolt üvegszilánkokon, intertextuálisan, citatologikusan. A háború alatt, és különösen a háború után keményebbé változott, szűkszavúbbá – egyenesen fösvénnyé! –, és valóban elkezdett mezítláb üvegszilánkokon járni, a szövegben és a szövegen kívül: megtapasztalta azt, amiről hazug magabiztossággal azt hitte, hogy tudja. (...) Háború előtti élettapasztalataid és költészeti tartalmaid eltörött paračini kristályvázáját nem viheted vissza a boltba – ezt a boltot kifosztották a tieid, lebombázták az övéik, a tulajdonosnőt pedig, a nővéredet, megerőszakolták és halálba vagy emigrációba kergették...”

3. Az egészen konkrét, gránátokkal és bombákkal való városromboláson túl egy „városvilág” tönkretételéről is szó van, miként erről Igor Štiks ír Illés próféta széke című regényében: „Ezzel a háborúval, ezzel az ostrommal a Város csapdába esett, ahonnan mindenki el akar szökni, függetlenül a származásától. Mert nem a szerbek, a zsidók, a muzulmánok, a horvátok, a hajdani jugoszlávok, akikről mégsem kéne megfeledkezni, menekülnek, hanem a szarajliák, magukkal cipelve valamit a Városból. Mert azok fenn, akik bombáznak minket a hegyről, csak beteljesítik az átkot, melynek forrása számomra ismeretlen, ám úgy tűnik, hatásos, s már régóta rombolja az efféle városok szövetét, ha úgy tetszik, a modern kor betegségeként. (...) S úgy tűnik, az ostrom, a bűncselekmény és a mocskos háború a legjobb mód arra, hogy elpusztítsák a város szövetét, a lelkét, a szellemét vagy valami mást, ami itt tartotta és még mindig összefogja ezeket az embereket...” (Orcsik Roland fordítása)

4.  Marko Vešovič montenegrói származású szarajevói költő Állatkert című esszéjében név szerint, cím szerint elemzi az etnonacionalista („csetnik”) szerb irodalmat. Egyáltalán nem névtelen szerb költőkről, írókról, irodalomtörténészekről van szó. Vešovič így ír: „Nem csodálom, hogy a balkáni göbbelsek könnyedén előállították a feje tetejére állított világot, melyben az ideológiai hazugság emberségünk leglényegesebb bizonyítéka. Azt a könnyedséget csodálom, amellyel embermilliókat sikerült meggyőzniük arról, hogy az ember ideológia nélkül ugyanaz, mint a puska závár nélkül.”

5. Edisa Gazetič Az emlékezet konstruálása a bosznia-hercegovinai női prózában című feminista tanulmányában ezt írja: „A női (háborús) irodalom nem támogatja a kollektív/nacionalista/etnikai emlékezést a történelemre, azaz a (női háborús) történelem konstruálása kihagyja a hős-áldozat figurájának relációját, abban az értelemben ahogy az a férfi (háborús) prózában hangsúlyosan jelen van. A férfi háborús próza gyakran a szó szoros értelmében azt célozza, hogy az olvasók idézzék emlékezetükbe a történteket, a történetben pedig találjanak sajátos magyarázatot, indokot az ’ellenség’ gyűlöletéhez.”

6. A média nyújtotta különféle háborús spektákulumok számos irodalmi mű témái. Semezdin Mehmedinovič Bernard-Henry Lévy című kisprózáját idézem: „A tévékamerák előtt, miközben a riporterrel beszélget, Bernard-Henry Lévy kénytelen előírásosan leguggolni és fedezékbe vonulni, miközben körötte golyók fütyülnek. Az aszfalton ülve tovább beszél. Lévy Szarajevóban arról beszél, hogy mi történik Szarajevóban. A fölvétel be fogja járni a világot; ő mindent látott, ez nem csalás, nem ámítás, ő tudja, mi történik itt. Lévy Európát szólítja meg. Ha rajta állna, ez a város már holnap fölszabadulna. Az elsők közt mutatott rá hazájában a Gulag borzalmaira, még akkor, amikor a nemzet vak volt a koncentrációs táborok gonosz valóságára. A huszadik századi értelmiségnek kötelessége volt állást foglalni a táborokkal szemben; Lévy megírta az ily módon elkötelezett értelmiségi Dicséretét, egy szép és tanulságos könyvet. Nem minden elégedettség nélkül beszél a kamerába, miközben golyók pattognak körülötte. Van ebben valami a gondolkodó perverz élvezetéből, akinek a nézeteit abban a percben erősíti meg a valóság, amikor ő a világ tudtára adja azokat. Lévy elkötelezettsége így a televízió révén instrumentalizálódik, ő pedig a háború résztvevőjévé válik, miként ezt mindenki láthatja. A gondolkodó fenséges nárcizmusa, aki voltaképpen semmit sem képes az igazságra vak világ tudtára adni, csupán anynyit ér el, hogy a saját figurájával és a szavaival segíti a tömegmédiát abban, hogy a háborút háborús játékká változtassa.

Európa és a világ viszonyulása szenvedéseinkhez arra a néger nőre, az UNPROFOR katonájára emlékeztet, aki a szarajevói piacon, ügyet sem vetve az emberek pillantásaira – sárga cicanadrágot próbál.”

7. Semezdin Mehmedinovič, Senadin Musabegovič, Marko Vešovič, Ferida Durakovič háborús irodalmában a lírai, drámai, epikus formák és elemek, fikció és nem-fikció, szépirodalom, publicisztika és esszé, dokumentarisztikus és metaforikus eljárások a köteteken és a műveken belül is keverednek.

8. Semezdin Mehmedinovič Sarajevo blues című, vegyes műfajú kötetének vége felé található a következő két bekezdés: „Először is el szeretném mondani a következőket: én a háború kezdete óta, azaz már több mint egy éve csak a saját szarajevói tapasztalataimról írok. Arról, ami a városon kívül történik, nem merek gondolkodni; mindaz, ami kívül esik személyes tapasztalatvilágomon, csupán a találgatás terepe. Azok találgatnak, akik nem tisztelik önmagukat, a környező világot pedig megvetik.

Miközben azokról a dolgokról írtam, és csak azokról, amelyeket a saját szememmel láttam, nem tűrtem se cenzúrát, se öncenzúrát. Ilyesmi egyszerűen nem létezett. Ennyi szabadság elég annak, akinek ez a munkája.”

9. A Bég-dzsámi imámja című „prózaversében” írja Semezdin Mehmedinovič: „2) A ’Daira’ elé esett gránát megölte Spahič efendinek, a Bég-dzsámi imámjának három gyerekét és kisunokáját. Ennek előtte a felesége is meghalt; mintha oltalmába vette volna az Isten. Hogy az asszony ne nézze. Én így gondolkodom: nincsenek sem nagy, sem kis tragédiák. Tragédiák vannak. Némelyeket, talán, le lehet írni szavakkal. Van tragédia, melyhez minden szív kicsi. Az ilyen tragédia nem fér bele a szívbe.”

10. Igor Štiks fiatal (boszniai) horvát író Illés próféta széke című trükkös regényében „görögösen” tragikus formába próbálta beledolgozni a boszniai háború tapasztalatát és problematikáját. Lásd erről Posztödipusz című kritikámat a Magyar Narancs 2008. febr. 28-i számában.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret