(ABBÓL AZ IRÁNYBÓL)
Hódolat Jon Grigorescunak
Láttam állatokat földből. Földből való
testeket, ahogy mossa őket az eső. Egy
sövény mögött álltak, egy irányba néztek
valamennyien. Akkor már napok óta
esett, a testük egészen formátlanná vált.
Szétfolyó földkupacok voltak már inkább,
csak a szemük nem változott, és a tekintetük
iránya. Csupasz szemgolyók a sövény
fekete gallyain, mind a dombtető felé
tekintett. Abból az irányból várták.
(QUARNERO I.)
Csak ha a sziget elhagyatott partjait nézte,
érzett nyugalmat. Talán mert tudta,
sosem jut el oda.
(QUARNERO II.)
Tengericsillagok a napon. Nem vitték el
őket, talán megfeledkeztek róluk, nem
tudom. Ott hevertek a sziklafal párkányán.
Az egyik olyan erősen kapaszkodott még
a kőbe, hogy alig tudtam lefeszegetni róla.
Megmerevedett karjának hajlásszöge őrzi
a kő görbületét. Kirajzolódik a kín geometriája.
(QUARNERO III.)
A város, a tenger. Drótketrecbe zárt kutya
hátán friss sebek. Harang. Halrajok imája
a nyílt vízen.
(QUARNERO IV.)
Hajnalban szállt be a bárkába, nem vett
búcsút senkitől. A többiek azóta minden nap
emlegetik azt a hajnalt, mégsem vette
észre senki, hogy eltűnt.
(ORPHEUSZ-APOKRIF)
Feleségemnek
Testeden csillagképekké álltak össze
az anyajegyek. Az égbolt a bőrödre
írja magát.
Gesztenyelevélre írt üzenet, hallgasd:
A fülemüle a süketeknek énekel,
a sikló a vakoknak mutatja az utat.
Ott is lehetnél, ahol vagy.
(PÁN)
Knut Hamsun-emlékhaiku
Nyári éjjelek, sima tenger, csendes erdők.
Az utak felől se hang, se léptek nesze.
A szívem mintha nehéz borral lenne teli.
(AZ UTOLSÓ GONDOLAT)
Zsebemben pipa, gyufa, kés, néhány
szem dió. Erősen fúj a szél, hollók
keringenek nagy magasságban.
A gondolkodás visszahúzódik
valahová, néhány szó csak, ami
felbukkan a tudat peremén, mint
az avarból épp csak kilátszó
gombakalapok. A nap a hátam
mögül, ferdén süt be a fák közé.
Árnyékom olyan hosszú, hogy
nem látom, hol ér véget. Nem
érek véget, erre gondolok, és
hosszú ideig ez az utolsó gondolat,
amire vissza tudok emlékezni.
Késő délután lehet.