stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ESTERHÁZY PÉTER: A következő nap

Nem emlékszem a napra, hogy mikor, nem tudom, hol állt akkor a közép-európai égbolton vakon fénylő melyik égitest, vagy éppenséggel nem is tudhattam volna, mert feketébe hajló esőfelhők húztak Leopold Bloom családjának házától egészen a Duna lapályáig, mely még hűségesen őrizte a római legionáriusok magányos talpának… hát ha a nyomát nem is, de az emlékét, nem emlékszem, mikor írtam le először a pacal szót. Kezdetben nem a szó volt, hiába tudjuk így egy megbízhatónak nevezhető forrásból, hanem a pacal maga. Én is általában az ellenkezőjét szoktam kissé meghatottan állítani; mondhatni a pacal az a rés, ahol rálátni egy szavakon inneni (túli) világra.

         Kezdetben nem tulajdonítottam a pacalnak különleges jelentőséget, írni is csak („csak”) hiúságból kezdtem róla, és azt hittem – hübrisz! -, uralom e vanitást. Beszámoltam hát az ún. évadzáró vacsorákon nyújtott kimagasló teljesítményemről, amennyiben a bajnokság befejeztével (elfelejtettem említeni, futballról van szó) tartott ünnepi vacsorán lényegében végtelen mennyiséget tudtam volt pacalpörköltből benyomni, ami időlegesen visszaállította az évad közben (értsd: a meccseken, a játék által) tárgyszerűen és szakmailag (általam) megtépázott becsületemet. „Mégiscsak rendes pali ez”, mondták a fiúk tisztelettel, mert még erős paprikát is ettem hozzá (a pacalhoz). A másik kivagyiság, amikor a gasztronómiai tágasságomat akként szeretem jellemezni, hogy az mintegy a pacaltól a homárig terjed. (Valóban.)

         Lassacskán kikerült a szó az ellenőrzésem alól, nemcsak motívum lett (vagy ahogy a rosszindulat mondja: önismétlés), nemcsak egyre többet foglalkoztam vele - ha Bulgáriára gondoltam, tárkonyos pacallevesek képződtek meg előttem, Catanzarót kizárólag a morseddu képviselte (én a tiszta pacalos változatot ismerem csak, de szokás a csípős, paradicsomos szószba mindenféle más belsőségeket is tenni, legalábbis így mondják), Délkelet-Magyarországról szólva elsőre a leveses pacal ugrott be, garnírung nélkül, friss fehér kenyérrel „kanalazva”, és hogy van egy svájci pacalétterem, ahol kizárólag pacal van, ezer féle, és ha Ady után kajtatva Váradra keveredtem, az szükségszerűen egy ciorba de burta  társaságában kezdődött, egyedül Debrecen torkollott egy (hibátlan) bikatöke pörköltbe, ki tudja, miért –, hanem visszahatott arra a valóságra, amelyre, ahogy említettem, éppen a pacalrésen át lehetett rálátni: az életemre.

         Ebben az életben azután egyszer csak ott álltam egy Rubens-kép előtt, kékesfekete hajam olajosan csillogott, a nő, aki hosszan és elégedetlenül beszélt hozzám, miután öt kilót lefogyott, olyan magas lett, daliás, hogy eltakarta az egész Rubenset, pedig ha valaki tehetséges, ő igazán az volt. Ne szépítsük, könyörögtem. Illetve ő is könyörgött. Hát ezt itt most nincs módomban részletezni, de a végzetes hibát akkor követtem el, amikor – egy köztünk lévő régi tréfára hivatkozva – azt javasoltam, kössünk, kössünk, kössünk, édes… (itt egy név következett), pacalkompromisszumot. Az asszony olyan hidegen nézett rám, mintha tényleg az a senki volnék, akinek időnként tartom magam.

         Azóta hol Rubens-szel, hol a pacallal próbálkozom, hogy ezt a hideget elfelejtsem (kiküszöböljem). Vagy beülök a Grünmühlébe Kallreuter mesterhez. Nem szól hozzám, nem is köszön, bólint, itt vagy hát, szerencsétlen halandó, hozza a turbolyalevest, aztán a pacalt, bendőből, recésgyomorból, és az édességet. A csillagos ég fölöttem, a pacal bennem, de ezt majd még a levonatban kihúzom. Nem vagyok boldog, de el tudom kezdeni a következő napot.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret