Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


"Között"

Orbán Ottó: Ostromgyűrűben

 

A kritikaírás, bármi bárhogyan történjék is, valamiféle dialógusra való törekvést tételez föl. Elsősorban természetesen párbeszédet a szöveg és a szöveg befogadója között; ebben az értelemben minden a szövegen múlik, s minden a szövegnek "szól". Ennél azonban mégis bonyolultabb az interpretátori helyzet, hiszen a kritika ugyanakkor igyekszik megszólítani egyrészt a tényleges vagy potenciális olvasót is, azaz vele is egyfajta dialógus szituációt próbálna kialakítani, másrészt a szövegek beszélőjén keresztül, vagy még inkább azok mögött magát a szerzőt is párbeszéd helyzetbe hozza (ha hozza). Ez az értelmezői horizont az előzőek alapján tehát erősen rétegezett, bár a különböző rétegek természetszerűleg eltérő fontosságúak. Nyilvánvalóan a szöveg a domináns, de ha a párbeszéd helyzet egyik eleme - történetesen maga a szerző - hiányzik (meghalt, könyvét talán még kézbe vehette, de az mégis posztumusznak tekinthető), akkor az már másfajta beszédlehetőségeket kínál föl. Orbán Ottó esetében ez különösen így van. A kortárs magyar irodalomban aligha találhatunk hozzá foghatóan hevesen és szinte folyamatosan a kritikával, az irodalomelmélettel dialógusra kész, azzal vitázó alkotót. Orbán hol esszében, hol publicisztikában, hol versben nagyon sokszor reagált a költészetét, világképét érintő értelmezésekre, kritikákra, egyúttal speciális önértelmezéseket ajánlva föl a befogadói közegnek. E magatartásnak talán legszebb példája, hogy Angyalosi Gergely 1988-ban  A  fényes cáfolat című kötetéről írt kritikájára versben - A sugárzó, szilárd mag - válaszolt (lásd: A.G.: Dialógus {?} a kritikával. Hungarológiai Közlemények, 1997. 1-2. sz. 77 - 86. o.), s ezt a kritikus is párbeszédként értelmezte. De más példákat is említhetnék (Odorics Ferenc egy elemzésére {lásd: Hugarológiai Közlemények idézett szám, 30 - 38. o.} publicisztikában reflektált {Árnykép. In: Boreász sörénye, 2000.}),      

s számtalan olyan verse-szövege van, melyben bár nem ennyire konkrétan és személyre szabottan, de általában hadakozott a kritikusokkal, irodalmi szakírókkal. Arra, hogy ez az erősen kritikus hangvételű dialógus készség milyen okokra vezethető vissza, most nem térnék ki. Orbán Ottó halálával azonban mindez eltűnt, párbeszédre csak a szövegekkel léphetünk, következésképp írásunk (jelesül az enyém) műfaja csak részben lehet kritika. Annál is inkább, mert szerintem a kritika mindig lezáratlan életművek egyes újabb dokumentumaira vonatkozhat, feltételezve ezzel azt is, hogy az alkotói pálya esetleg egészen más irányt vehet, mint azt éppen egy konkrét könyvvel kapcsolatban rögzítettük. Azaz, röviden és egyszerűen, az alkotó haláláig az életmű és a szövegek mindig jelen idejűek - változnak, átalakulnak, önmagukat értelmezik, más-más aspektusukat villantják föl, tehát folytonos változásban léteznek. Az életmű az író-költő halálával nem egyszerűen lezárul, hanem múlttá válik egyik percről a másikra; létmódja múlt idejű, mert változást benne csak a külső értelmező "okozhat", attól függően, mely szövegeket állítja interpretációja homlokterébe. Orbán Ottó új és utolsó (amennyiben általa szerkesztett) verseskönyve számomra éppen ezért nemcsak mint egy kötet érdekes (hogy jó-e vagy kevésbé, hogy vannak-e benne nagy versek vagy sem, hogy milyen az önmagában vett kompozíciója stb.), hanem sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan viszonyítható egész költészetéhez. Értékelésként így csak annyit jegyzek meg (mondhatnám, indoklás nélkül), hogy az Ostromgyűrűben nem rosszabb, mint Orbán verskönyveinek átlaga (ez pedig elég magas színvonal), de legjobb köteteinek - A költészet hatalma. Versek a mindenségről és a mesterségről, A keljföljancsi jegyese, hogy csak kettőt nevezzek meg - szintjét nem éri el. De ez nem is lényeges immár. Fontosabb, hogy a kötet gyakorlatilag újra ismétli-variálja Orbán teljes költészetének motívumait, témáit, formáit - s mégsem összegző jellegű, holott az előbbi állításból éppen ez következne. Az, hogy ez még sincs így, csak azzal magyarázható, hogy ez a költészet hosszú ideje - majdnem a kezdetei óta - valójában mindig azt az "arcát" mutatja, melyet az Ostromgyűrűben is megtapasztalhatunk.

Még 1977-ben írta egy kritikusa (Bécsy Ágnes), hogy "Orbán Ottó teketória nélkül vállalja a mellékmondatokat. Nincsenek főmondatai, másként: nincsenek (alig vannak) önmagukban zárt versei. Kötetet ír." Az idézetből különösen ez utóbbi megállapítás az érdekes, főleg, ha jelentését kiterjesztve értelmezzük. Orbán kötetkompozíciói valóban sugallják, hogy mindig egészüket vizsgáljuk, s ennyiben az egyes művek ennek az egésznek rendelődnek alá. Ám ha a köteteket egymás utániságukban, folyamatukban, folytonosságukban vesszük közelebbről szemügyre, akkor az is kiderül, hogy Orbán Ottó nem csak köteteket ír - azaz önmagukban zárt "rendszereket" -, hanem, bármily furcsán fest is ez leírva, költészetet, életművet. A zárt kötetkompozíciók így sajátosan kinyílnak, s mintegy egymásba olvadnak, olyan folytonosságot teremtve, amely azt az érzetet keltheti a befogadóban, hogy egy folyamatos monológ tanúja. Ez a költői eljárás eredményezi azt, hogy Orbán költészete kivételesen egynemű, hogy tematikus-motivikus alapjai lényegében évtizedeken át nem változnak, állandóknak mondhatók, miközben természetesen finom változások, módosulások mindig érzékelhetők benne. Tulajdonképpen egész költészete úgy is jellemezhető lenne, hogy az az ismétlések variációja, az alapok újra és újra körülírása. Az Ostromgyűrűben ezért sem lehet összegzés, hanem egy folyamat része, melyben a korábban kialakított "világ" újraírása, esetleg átírása történik. De mi is ez az alap?

A kötet már címével is utal rá, hogy a versek beszélője egyfelől "támadásoknak" van kitéve, másfelől - értelemszerűen ebből következően - védekezésre kényszerül; véd valamit. Kérdés, hogy mik is ezek a "támadások", s hogy mit is véd a beszélő? A kötetkompozíció két nagy ciklusa, a Tudósítás a kés alól (alcíme: Változatok a feltámadásra) és az Ostromgyűrűben (alcíme: Változatok a túlélésre), valamint még néhány "önálló" vers adja meg a választ a kérdésre. Ami a beszélőt körülfogja, az az öregedés és az elmúlás, a halál "gyűrűje", tehát nyilvánvaló, hogy az élet védelme kerül a versek-kompozíciók középpontjába mint a versbeszéd legáltalánosabb szintje. Az "élet" azonban szimbolikusan is értelmezendő itt, amennyiben értékeket jelöl, méghozzá megint csak nagyon általános síkon. Az azonban - különösen Orbán egész költészetének ismeretében - így is kijelenthető, hogy még ezen elvont jelentésszinteken is feltűnik, hogy konkrét és általános mennyire feltételezi egymást a versszövegekben. Aki valamelyest is ismeri a költő életpályáját, az tudja, hogy Orbán harca az életért, nagyon is mindennap ismétlődő hétköznapi - a versekben legtöbbször iróniával, öniróniával profanizált - tény. Az öregedés, a betegség képei húsz éve ismétlődnek költészetében, nem egy nagy "halálvers" született belőlük. Az életrajz konkrétumai viszont az "elbeszélésekben" szinte mindig összefonódnak azzal, hogy az élet és a halál által körbefogott térben az egyszerű tényeknél valamivel többről is szó essék; arról, hogy létezik-e valamiféle biztos pont, ahonnét széttekintve ez a "tér" megítélhető, belátható. A versek beszélője ezt a harcot - azaz, a biztos pontért, a szilárd mértékért, vagy fordított nézetből, a káosz, a teljes létbevetettség, a totális viszonylagosság ellen való harcot - sokkal fontosabbnak, a "túlélés" szempontjából döntő jelentőségűnek sugallja. A beszélő küzdelme tehát egy, a versbe beemelt, valóságosnak láttatott világállapot ellen zajlik valójában, tehát ezen a szinten is látható az az ambivalencia, mely szinte minden Orbán-versben megfigyelhető; az Ostromgyűrűben így azt is jelenti, hogy a versek beszélője és a világ között zajlik ez a harc. A kötet (de persze Orbán költészetének is) nagyon leegyszerűsített, lecsupaszított értelmezése, magyarázata lenne ez, ahol is a beszélő mint értékek kizárólagos hordozója és védelmezője lép fel a "rossz világgal" szemben, de kétségtelen, hogy Orbán legjobb verseiben is mindig kísért ennek az interpretációnak a lehetősége is (gyengébb műveiben pedig egyértelműen). Pedig Orbán versei - most is, mint mindig - magukban hordozzák azt a gesztust is, hogy beszélőjük a világ viszonylagosságát a legmesszebbmenőkig mérlegelje. A halálközeliség, a betegséggel való húsz éven át tartó küzdelem sajátos módon mindkét világmagyarázatot egyszerre erősíti föl a kötetben is, költészetében is. Aligha találnánk pontosabb megjelölést erre a költői állapotra, világképre, mint Orbán első kötetének címét, a Fekete ünnepet. Az Ostromgyűrűben ugyanezt a kettősséget valósítja meg: a halál, a pusztuló világ fekete képei sorjáznak a kötetben, melyekhez társul az a képzet is, hogy mindez megítélhetetlen, viszonylagos. A törpe korszak című vers zárlata ironikusan is tényként foglalja össze ezt az emberi helyzetet: "ingatag világtól vártok szilárd elveket? Hülyék!" E "Világnagy éjszaká"-ban ((Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve) ugyanakkor "rögeszmésen" (Orbán egyik igen gyakran használt szava) föltűnik egy másik fajta magatartásmód is, mely az előzőnek éppen ellentéte. Az ebből eredő költői beszédet leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy a versek beszélője mindenek ellenére megpróbálja megtalálni és felmutatni azt a pontot, ahonnét nézve a pusztulás mégsem teljességgel értelmetlen, s főleg nem a beszélő fölött lévő kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan sorsszerűség. Az időben nem túl messzire visszalépve, a klasszikus modern magyar költészet olyan magatartásmintájával szembesülünk így, mely Ady lírájában körvonalazódott a leglátványosabban. A "muszáj herkulesi" toposzról van szó; arról a "csakazértis" költői szemléletről, melyben bár föltárul a reménytelenség lehetősége is, hangsúlyosan jelenítődik meg a túlélés reményének metaforája. A címadó vers befejezésében a beszélő éppen ezt fogalmazza meg: "A várvédő hadtest a várhegy kazamatáiban szorongva, / a téboly kékes gyújtóláng-lidércével rohamsisakjain / tervet készít, hogy holnap hajnalban kitör az ostromgyűrűből, / s a nyílt terepen haladva eléri az új tavasz virág borította fedezékét." A Gondolatok egy személyi számítógép ... -ben ennél is konkrétabban - bár az igazság kedvéért jegyezzük meg, kérdés formájában - rögzül a költői "feladat"; a Vörösmarty nagy versére utaló szöveg kérdéssel válaszol a filozofikus kérdésre, hogy tudniillik "Mi dolgunk a világon?": "Kimondani, amit elődeink, a balgák / és balekok már annyiszor kimondtak, / a hagyományos, közép-európai >mégis< -t?" Orbán egész költészetében nagy, transzcendentális szerepet tölt be ez a "mégis", nemcsak időskori verseiben, s mindig nagy, belső költői küzdelmet takar. A "kimondáshoz" ugyanis a versek beszélője soha nem elégszik meg a puszta transzcendencia meglétének állításával, s az arra való hivatkozással. Mivel lírájának alapja a hétköznapok valósága (számtalan vers lenne idézhető erre), s nem az isteni valóság, a végső értékek akár morális parancsra történő tételezése is problematikusabb (általában nem esztétikai értelemben, de olykor úgy is). A hétköznapi lét káoszában való tájékozódás igénye hívja életre azt, hogy a beszélő valamilyen viszonyítási pontot ragadhasson meg, miközben állandóan szembe kell néznie e pont legalábbis kétséges rögzíthetőségével. A könyvben is, Orbán életművében is ebből az ambivalens költői helyzetből egy hatalmas motívumkör alakul ki. Annak érzékeltetésére, hogy ez mennyire alapvető, lényeg meghatározó az Ostromgyűrűben kötetben is, kitérőt kell tennem.

Orbán Ottó költészete - most is láthattuk már, elemzésekben többen is felhívták erre a figyelmet - ellentétek hálójában képződik meg; az "igenek" és a "nemek" ambivalens kettőzésében születnek versei. Motívumai közül e sajátságot az mutatja talán a legjobban, amely a létezés és az emberi lét alapkérdéseit feszegeti, írja körül. Már a hatvanas évek végén felbukkan Orbánnál az a lírai alany, mely egyfelől minden lehetséges ontológiai kérdésben a kétkedés álláspontjára helyezkedik (ezzel párhuzamosan vonja vissza vagy írja át korábbi "kijelentéseit", biztos állásfoglalásait), ugyanakkor e kételyben nem megy el a végső határokig, amennyiben nem vonja le teljesen az így kialakított költői attitűdből a következtetéseket. Mindebből a paradoxonok sora áll elő, s köztük a legszembetűnőbb a "szilárdságról" és az "ingatagságról" szól, melyekhez társul még kiegészítő motívumként a "mag", a "mérték" valamint a változás és a változatlanság ontológiai vonatkozású, világképi súlyú motívuma is.

A gondolatsor, vagy a motívum első komolyabb felbukkanását az Egy nap a hétből (1967-68) című kisebb ciklus nyitó versében, a Végülis-ben tapasztalhatjuk: "egyedül az ingatag értékek bizonyulnak állhatatosnak", olvasható a műben. Ettől kezdve Orbán verseinek hol az előterében, hol a hátterében mint viszonyítási pont mindig ott található ez az ellentétezés, az oximoron jellegű "teleológia". Csak néhány további példa: "a vers az én szememben / egy darab élet / s tárgya a határtalannal körülhatárolt / szilárd bizonytalanság" (A költő körülírja mesterségét, 1982); "semmi sem szilárdabb mint az örökségük / a nevesincs hazai bizonytalanság" (Visszapillantva a fényes nyári tájra, 1982); "az ingatag szeszláng szilárd alapja" és "az állhatatlanságában szilárd változatosság" (A bika szerelmei, 1983); "vasmagja a gomolygásában is szilárd világfelfogás" (A törzsi művészet múzeuma Bhopalban, 1985); "minden inog, / csak a szél, csak az örvénylés, csak a változás szilárd" (Merülő Orfeusz, 1988; külön érdekesség, hogy a verset a 75 éves Weöres Sándornak dedikálja, a próteuszi költészet megtestesítőjének, s így önmagára és a másikra vonatkoztatva is értelmezhető a "változékonyság" fogalma; ráadásul mindehhez még a "buborék" motívumának felvillanása is társul); "csak szálldos, ami szilárd lényegük lehetne, a sokféleség" (Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek ?, 1989); "a se-fönn-se-lenn semmiben, / mely életedben is hazád volt, / hol az igen-nem-nemigen / tengere lüktet, s nincs szilárd pont" (Találkozás egy szellemmel, 1991; a sorok értelmezéséhez mélyen hozzátartozik, hogy a "szellem" itt József Attila).

Orbán e korábbi korszakaiból vett példákra rímel az Ostromgyűrűben jó néhány versrészlete is (részben már utaltam rájuk). Egyet még mindenképpen ki kell emelnem, már csak a miatt is, mert olyan mű szövegkörnyezetében szerepel, ami Orbán pályáján nem szokványos. Orbán Ottónak nincsenek úgynevezett "istenes versei", itt és most mégis valami ehhez hasonlóval találkozunk az Ő című versben. Rögtön hozzá tenném a Költő címűt is, hogy pontosan értsük: Isten Orbán megfogalmazásában egy közelebbről nem meghatározható, fölöttes transzcendenciaként működik (ezért a bizonytalan "ő" megjelölés), ráadásul ez utóbbi alkotásban emberi, költői teremtmény, sőt az Élni című versben a beszélő még tovább megy, amikor azt állítja, "Jó, hogy van, ami a Halál Országánál is erősebb, / neve a vallás szerint Isten, az anyagelvűek szerint anyag." Nos, az Ő - ben szinte szó szerint ismétlődik meg sok-sok korábbi Orbán-vers "vágyakozása": "Hadd hihessem mindenek ellenére / Hogy létezik / Hogy van mérték az általános viszonylagosságban is". Ez a "megengedő", de mégsem kijelentő gesztus arra lehetőséget biztosít, hogy a beszélő "jó" és "rossz", "igen" és "nem" közötti különbség tételre törekedhessen, ugyanakkor mindvégig függőben is hagyja, hogy biztosan valóságos lehetőségek ezek. A valóban posztumusz, Az éjnek rémjáró szaka című legutolsó könyve dalciklusának zárása (Dal a semmiről) mindenesetre más horizontot rajzol föl: a mindössze hat szó ismétléséből álló szövegkombináció összesen négy sora "sötét"-ségről, "kilátástalan"-ságról tanúskodik.

Az idézetekből pontosan kitűnik, hogy Orbán lírai alanya milyen komolyan veszi fontolóra a létezés bizonytalanságait, viszonylagosságait, azt , hogy mindebben nem fölé- és alárendeltségek mechanizmusai működnek, hanem sokkal inkább a mellérendelések "együtt állásai". (Képalkotása is ugyanezt tükrözi csak más aspektusból: a különnemű képelemek egy metaforába vonása bár mindig is jellemző volt költészetére, a hetvenes évek elejétől-közepétől még jobban megerősödik ez a fajta költői szerkesztésmód verseiben.) A viszonylagosság költői körülírásának lehetőségeiben Orbán idézett "oximoronjaiban" elég messzire elmegy, hiszen ha csupán az "szilárd", ami "ingatag", akkor ez a lírai beszélő szempontjából a megszólalás módját, viszonyítási pontját is erősen megkérdőjelezi, sőt tovább megyek, magának a költészetnek és formáinak a lehetőségeit is mélyen átalakítja. Ehhez a kitérőn belül is egy külön exkurzust kell tennünk.

Orbán több kritikusa is felvetette azt a problémát, hogy a költő egyes köteteiben olyan formák és beszédmódok jelennek meg, melyek egyrészt idegenek Orbán alapvető költői hangnemétől, tónusától, másrészt olyan formákat és témavilágokat enged be könyveibe, melyek esztétikailag alig vagy egyáltalán nem értékelhetők. Kétségtelen tény, hogy az Egyik oldaláról a másikra fordul; él (1992) kötete óta versösszeállításaiban egyre többször fordulnak elő olyan művek, melyek nem csak alkalmi - politikai, személyes - jellegűek, de egyszerűen játékok: költői, nyelvi "hülyéskedések", bökversek, rímes-rímtelen nyelvi kísérletezések. Első pillantásra valóban úgy tetszik, hogy e költemények részben alkalmiságukkal, részben komoly-komolytalan nyelvi játékaikkal nem illeszthetők be Orbán életművébe, vagy legalább is az életmű méltóságával nehezen egyeztethetők össze. Sajátos módon a költő számára e probléma értelmezése, "kezelhetősége" kritikusaihoz képest sokkal korábban jelentkezett. Már 1986-os gyűjteményes kötete utószavában utalt rá, hogy a könyvben a "komoly" versek és a játékos gyerekversek valamint a paródiák, szatírák egymástól elválasztva szerepelnek: "Költői természetemből következik az Összegyűjtött versek egy szembeötlő szerkezeti hibája; az, hogy két befejezése van, egy komoly és egy bohózati. Ez a hiba amilyen szembeötlő, olyan orvosolhatatlan; a kétféle anyag természetesen válik el egymástól, és semmilyen időrend kedvéért sem hajlandó egymásba olvadni. Nem bízhatom másban, mint az olvasó bölcsességében, mely remélhetőleg nem csak az eredményben mutatkozó törést, de a bőrébe férni nem akaró költő magatartásában megnyilvánuló egységet is nyugtázni fogja." Az alkotói viszony e művekhez láthatóan ambivalens még ekkor: Orbán ugyan mindenképpen úgy érzi, "játékai" is életművéhez, személyes alkotói szándékaihoz tartoznak, ám mégis formálisan elkülöníti őket egyéb műveitől. Alig néhány évvel a kötet összeállítása után azonban úgy tűnik - bár fogalmilag ezt nem fejti ki, a költői gyakorlat bizonyítja -, hogy már más álláspontra jut; míg egy évtizeddel későbbi könyvében, a Kocsmában méláz a vén kalózban (1995) a legteljesebb természetességgel szerepelteti együtt őket, s így tesz a Lakik a házunkban egy költő (1999) című kötetében is, (az alkalmi jellegű alkotások pedig szinte minden egyes kilencvenes évekbeli könyvében feltűnnek), s nincs ez másképp az Ostromgyűrűben összeállításában sem: gondoljunk csak a játékos limerik versekre. Orbán "játékai" persze nem tévesztendők össze azokkal a Weöres Sándor által írt játékversekkel, melyeket Kenyeres Zoltán taglalt mélyrehatóan. S nemcsak azért, mert közöttük paródiák, alkalmi nyelvi és ritmikai játékok is szerepelnek, hanem azért sem, mert nagy valószínűséggel más nyelv- és világfelfogás működik a hátterükben, röviden és egyszerűen, más a személyességről alkotott ítéletük is. Ami számunkra most a legfontosabb az az, hogy Orbán valójában költői gyakorlatában egy nagyon régi és egy újabb formafelfogást érvényesít (a "gyakorlat"-ot azért hangsúlyozom, mert "elméleti" tárgyú írásaiban, esszéiben, de még bizonyos verseinek közvetlenebb megfogalmazásaiban a költő amúgy éppen ellenkező érveket, érvelést és álláspontot szokott feltűntetni). Régebbi korok költőinél ugyanis alig teszünk különbséget az alkalmi jellegű és a nem alkalmi jellegű művek között (például Csokonai életművének, ha nem ezek is a legjobb darabjai, terjedelmes rétegét képezik az alkalom szülte versek) A posztmodern nyelv- és irodalomszemlélet pedig éppen a mellérendeltség és a viszonylagosság szempontjának érvényesítésével szintén nem különbözteti el a különféle beszédmódokat és formákat a szerint, hogy azok komolyak vagy komolytalanok, értéktartalmúaknak vagy értéknélkülinek látszanak. E felfogás természetes módon keveri a beszédeket, s Orbán költészetének "komoly" rétegében is jellemző ez. Így aztán végül is semmi különös nincs abban, hogy a kilencvenes években születő, az öregedésből, s főleg a betegségből eredeztethető halálversei mellett egyenrangúként tünteti fel blaszfémikus, parodisztikus, "nyelvöltögető" műveit; s idetartoznak "politikai" versei is, melyek tudatosan íródnak olykor még publicisztikai nyelven is. A tragikus hangszereltségű és a bohózati alkotások természetszerűen rendelődnek egymás mellé, s ebben igen fontosnak érzem (a posztmodern által is sugallt) hagyományvállalást, s így a posztmodern korral való folytonosságvállalást is.

Visszatérve a motívumelemzéshez: a "szilárd" és az "ingatag" viszonya - az előbbiek tükrében is! - tehát nagy fokú relativitást kellene hogy létrehozzon Orbán beszélőjének versvilágában. Láttuk, hogy ennek komoly mérlegelése megtörténik, de ez mégsem lesz totális hatással a versekre és alanyukra. Az állandó változékonyságban, állhatatlanságban mint egyetlen "biztos" pontban a beszélő mindig, de legalább igen gyakran felvillant egy olyan lehetőséget is, hogy mégis van valami, amihez viszonyíthatunk; egy "mag", egy központi gondolat, valamiféle centrum, melyből kitekintve ténylegesen ráláthatunk történetünkre, a történetre. A Canto-ban (1976) a beszélő "a rejtett magra kíváncsi", az Úrfölmutatásban (1978) a "megfoghatatlanul is szilárd mérték"-ről szól, arról hogy "egy átmeneti korban szilárd tanulságra vágytam" (Az alkimista, 1984), Az őszi vadselejtezés előtt (1986) című versben a beszélő a "szilárd mérték"-et pedig már egyenesen a háborúval köti össze, tehát már azt is sugallja, honnét, milyen létszituáltságból tehetünk szert e mértékre. A sugárzó, szilárd magban (1988) már e cím is azt tételezi, hogy van, lehet valamiféle középpontja a "gomolygásnak", s a szöveg ezt csak megerősíti: "Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól, / hogy vakon tapogatva megkülönböztesse a gyilkost az áldozattól ? / Igenis, van mérték, van, ők, a megalázottak és megszomorítottak - (...) Sötét és fény egymástól az, ami. Darabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat." A vers keletkezéstörténetéről és Orbán költészetében betöltött értelmezés lehetőségeiről Angyalosi Gergely írt kiváló tanulmányában, melyben éppen a háborúval mint történelmi tapasztalattal kapcsolatosan jegyezte meg: "Alapvető egzisztenciális és történelmi élményének egyetlen tér- és időmozzanatban sűrítésével Orbán Ottó az önmagával azonos én születésének pillanatát vetíti elénk ismételten és sokféle szemszögből." De nem csak azt; hiszen a vers - s még jó néhány Orbán e korszakából - a szétesésről, a megbomló személyiségről, összefoglalva, a posztmodern "csábításáról" is szól. A "szilánkokra hulló" személyiség mégis az "Egészre" mutat. Az a kérdés, hogy ez a költői, etikai gesztus mennyire tartalommal telített, vagy csak épp gesztusértékű, de nem köthető konkrétabb mozzanathoz Orbán verseiben.

Két dolgot kellene összevetnünk ahhoz, hogy az előbbi kérdésre csak megközelítően választ tudjunk adni.

Az Orbán költészetében jelenlévő alapmotívumok nagyobbik része a bizonytalanságról, a szétpattanás lehetőségéről (s még sorolhatnám) mutatnak fel variációkat. A viszonylagosság univerzumával szemben lényegében a "mérték", a "mag" és a "szilárdság" áll; ám ezek is a legtöbbször olyan szövegi (és világképi) kontextusban szerepelnek, mely a motívumok sugallta értékeket mint vágyképeket, akarásokat tételezi, nem mint valóságos, jelenlévő értékeket. Ehhez rendelhető hozzá a "rés" motívum, mely éppen az előbbi összefüggésben azt is jelzi, mennyire nehezen, ha egyáltalán hozzáférhetők ezen értékek. A másik oldalon mindezzel ténylegesen szembenállónak látszik magának a beszélőnek a személye, mely a motivikától független; ahogy Angyalosi fogalmazta, egy önmagával alapvetően azonos személyiség, még ha ez ennyire nem egyszerű is. Ugyanis az a kérdés, hogy miért vagy miért nem hiteles a személyiség azonosságának, vagy ha tetszik, a mértéknek a jelenvalósága? Az Orbán versek beszélőjének szentenciákat mondó beszéde, szövege valójában elválik a szövegek más rétegeitől, melyek nem ilyen grammatikai-retorikai alakzatokban születnek meg, s ezért igazából magukban állnak, nincs valóságos hátterük; legalább is olyan nincs, ami nem csak a saját számára, de a másik, mondjuk a befogadó számára is hitelessé tenné őket. A külső szemlélőnek ezért csak az az értelmezési lehetősége marad, amire korábban utaltam:  vágynak, a "csakazértis" erkölcs felhívásának tarthatja e szentenciákat, melyek valódi tartalmát a velük szemben lévő, szemben tudható világrend széteséséről mintázódó képek és szövegek adják meg. Ha ezek a motívumok és szövegek nem lennének, akkor az Orbán-verseknek ez a rétege teljesen üressé válna, alig különböztethetnénk meg a képviseleti líra leghalványabb műveitől. Így azonban a két oldal egymás mellett állása nem egy üres és heroikus erkölcsi helytállásról tudósít, hanem egy nehéz küzdelemről, melyből a beszélő azt vonja le: lehetséges, van "szilárd mag". Ez azonban alapvetően más beszédszituáltság; nem azonosítható a személyiség teljes egységével, az igazság és a "mérce" birtoklásával megrajzolható szituációval. Ezért nem tudom egészében elfogadni Angyalosi végkövetkeztetéseit: "alapértékeihez nem hajlandó szubjektív záradékot fűzni, azokat egyetemesen érvényesnek tekinti, mint ahogyan rendíthetetlenül hisz a metafizikai Egészben, vagyis az egy és oszthatatlan végső igazságban." Valóban, az Orbán-versek élnek ennek az igénynek a bejelentésével, ám ez - mint a pascali tragikus metafizikusoknál - csak az igény szintjén hatja át a művet, a "kellés" etikai parancsával, de nem feltétlen bizonyosságával. A szentenciaszerű megállapításoknak az a jellege pedig, hogy nem egy alkotás- vagy konkrét gondolatfolyamat eredményeként állnak elő, hanem mintegy "váratlanul" bukkannak föl, ráadásul sokszor a versek hangsúlyosan megemelt és lekerekített zárlatában, nos ez szintén arra enged következtetni, hogy e felépített versvilág és beszélőszemélyiség jóval bizonytalanabb, mint elsőre gondolnánk. Egyébként e probléma szerintem jóval inkább köthető poétikai vonatkozásokhoz, mint konkrét szövegrészletekhez és beszédhelyzetekhez. Az említett verszárlatok (melyekről Orbán önironikusan nyilatkozik egy helyütt) valóban tükröznek valamiféle zártságot, zárt rendszerben ("egészben") való gondolkodást: Orbán szinte soha nem hagyja nyitva a művet, zárlatai azt sugallják, hogy a beszélő mintegy "pontot tesz" a mű végére (ez a vég még a leghétköznapibb beszédszerűségben is hordoz valamennyi emelkedettséget), s ez egyúttal azt is sugalmazza a befogadónak, hogy idáig el kellett jutnia a beszélőnek. Azaz, a versegész a hangsúlyozott zárlattal mintha egy teleologikus folyamatot is tükrözne; s ez már inkább mutat problematikus vonásokat. Pór Péter alighanem ezen kérdések együttesére célzott akkor, amikor azt írta Orbán költészetéről, hogy verseit soha nem teszi ki a sikertelenség, a tökéletlenség befogadói (s persze alkotói) "élményének", ami összefügg azzal a költői törekvéssel is, hogy minden szavakba foglalható és foglalandó, mert ez a költészet hatalma. Az Orbán-versek talán egyetlen biztos pontja éppen e köré a gondolat köré szerveződik meg: a költészetnek mint mesterségnek és mint az emberi létezés értékének kizárólagos felmutatása. A gondolat Orbán pályáján a kezdettől végig vonul, s meglehetősen zavarba ejtő is, mert első elemzésben igen közel áll ahhoz az értelmezhetőséghez, melyet a Shelley-féle romantikus költészetfelfogásról alkothatunk. S bár kétségtelenül vannak ehhez hasonló elemei Orbán költészetszemléletének, egészében azonban mégis másról van szó. Különösen akkor, ha e felfogást összevetjük Genette fejtegetéseivel a költői nyelvről.

Orbán Ottó a költészetet és annak képviselőit mint egy sajátságos "birodalom" részeiként látja; a költészetet olyan "hatalomnak", mely minden ellenkező előjel (kétség, bizonytalanság, viszonylagosság) ellenére a világ elsajátításának, a valóság megragadhatóságának eszköze és egyben letéteményese is. Csoda és eszköz. A költészet mint csoda viszont azt is erősíti, hogy csak átfogó, ontológiai lényegiségekre irányulhat; mintegy olyan utolsó eszköz az "emberiség" kezében, mellyel a dolgokra még rámutathat. Az Ostromgyűrűben egyik verse, A csontmező például egészen részletesen írja körül e "funkciót": "A költészet (...) végső soron varázslás, / mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót", s korábban láttuk, istent is a költészet teremti. Könnyen átláthatóvá lesz, hogy e költészetfelfogásban bizonyos romantikus elemek is jelen vannak, de talán más is. A költészet egyes elemeinek, s különösen teremtő jellegének e szakrális felfogása valóban sok tekintetben emlékeztet - legalább távolról - Genette állításaira. Genette, értelmezésemben, egy egységes költői nyelvről ír, amely mintegy az "ősnyelv" mintája. A költészet nyelve így végeredményben az egyetlen "teljességnyelv", következésképpen a költészet valóban az utolsó utópisztikusan, abszurdan is a teljességre törekedhető megszólalásmód. Egészen pontosan Genette ezt így fogalmazza meg: a költői nyelv "eltérés az eltéréstől, tagadása, elutasítása, felejtése, eltörlése az eltérésnek, annak az eltérésnek, ami a nyelvet alkotja; illúzió, álom, szükséges és abszurd utópia egy eltérés nélküli, hiátus nélküli - hibátlan nyelvről." Vagy, tehetnénk hozzá Orbán verseinek szellemében, egy hibátlan világról, amire a költő legjobb művei mindig vonatkoznak, ám soha nem mondják, hogy az létezik is.

Összességében az Ostromgyűrűben is annak mutatja Orbán Ottót, aminek egész költészete: tragikus, a régi modernek értelmében vett nagy költőnek. Versei igen különböző regiszterekben szólalnak meg, s ehhez hasonlóan a legváltozatosabb regiszterekben szólaltathatók is meg, mint Kulcsár Szabó Ernő írta róla, a legváltozatosabb befogadási módokat képes megszólítani, ezért is léphetett legjelentősebb költőink sorába. Sajátos pozíciót foglal el így a magyar kortárs líratörténetben: túllép a klasszikus modernség egyes szövegszervező elvein, de nem lép át a teleologikusan felfogott posztmodern líra világába. Költői szituáltsága ily módon alapvetően a közvetítés fogalmával, a közöttes lét lírai tulajdonságaival írható le. Közvetít a modernség (beleértve a Nyugat utolsó nemzedékeit is) felől a dekonstrukciós folyamatok felé, s fordítva is: a posztmodern, új nyelvfelfogású lírától a hagyományosabb, klasszikus modern költészet felé. E közben mindkettő jellegzetességeit is képes szövegeiben megőrizni, tehát bizonyos költészeti és világképi jellemzőket feladni, másokat viszont megtartani. Fenntartja a hagyomány folytathatóságának elvét, s komoly küzdelmet vív e közvetítői pozíció megtarthatóságáért. E minőségében az Orbán-költészet aztán jóval súlyosabb értékeket hozott létre, mint sok más posztmodern világ- és magyar irodalmi kortársa. (Magvető)

Dérczy Péter