Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
"Között"
Orbán Ottó: Ostromgyűrűben
A kritikaírás, bármi bárhogyan történjék is, valamiféle dialógusra való
törekvést tételez föl. Elsősorban természetesen párbeszédet a szöveg és a
szöveg befogadója között; ebben az értelemben minden a szövegen múlik, s minden
a szövegnek "szól". Ennél azonban mégis bonyolultabb az interpretátori helyzet,
hiszen a kritika ugyanakkor igyekszik megszólítani egyrészt a tényleges vagy
potenciális olvasót is, azaz vele is egyfajta dialógus szituációt próbálna
kialakítani, másrészt a szövegek beszélőjén keresztül, vagy még inkább azok
mögött magát a szerzőt is párbeszéd helyzetbe hozza (ha hozza). Ez az
értelmezői horizont az előzőek alapján tehát erősen rétegezett, bár a különböző
rétegek természetszerűleg eltérő fontosságúak. Nyilvánvalóan a szöveg a
domináns, de ha a párbeszéd helyzet egyik eleme - történetesen maga a szerző -
hiányzik (meghalt, könyvét talán még kézbe vehette, de az mégis posztumusznak
tekinthető), akkor az már másfajta beszédlehetőségeket kínál föl. Orbán Ottó
esetében ez különösen így van. A kortárs magyar irodalomban aligha találhatunk
hozzá foghatóan hevesen és szinte folyamatosan a kritikával, az
irodalomelmélettel dialógusra kész, azzal vitázó alkotót. Orbán hol esszében,
hol publicisztikában, hol versben nagyon sokszor reagált a költészetét,
világképét érintő értelmezésekre, kritikákra, egyúttal speciális
önértelmezéseket ajánlva föl a befogadói közegnek. E magatartásnak talán
legszebb példája, hogy Angyalosi Gergely 1988-ban A
fényes cáfolat című kötetéről írt kritikájára versben - A sugárzó,
szilárd mag - válaszolt (lásd: A.G.: Dialógus {?} a kritikával. Hungarológiai
Közlemények, 1997. 1-2. sz. 77 - 86. o.), s ezt a kritikus is párbeszédként
értelmezte. De más példákat is említhetnék (Odorics Ferenc egy elemzésére
{lásd: Hugarológiai Közlemények idézett szám, 30 - 38. o.} publicisztikában
reflektált {Árnykép. In: Boreász sörénye, 2000.}),
s számtalan olyan verse-szövege van, melyben bár nem ennyire konkrétan
és személyre szabottan, de általában hadakozott a kritikusokkal, irodalmi
szakírókkal. Arra, hogy ez az erősen kritikus hangvételű dialógus készség
milyen okokra vezethető vissza, most nem térnék ki. Orbán Ottó halálával
azonban mindez eltűnt, párbeszédre csak a szövegekkel léphetünk, következésképp
írásunk (jelesül az enyém) műfaja csak részben lehet kritika. Annál is inkább,
mert szerintem a kritika mindig lezáratlan életművek egyes újabb dokumentumaira
vonatkozhat, feltételezve ezzel azt is, hogy az alkotói pálya esetleg egészen
más irányt vehet, mint azt éppen egy konkrét könyvvel kapcsolatban rögzítettük.
Azaz, röviden és egyszerűen, az alkotó haláláig az életmű és a szövegek mindig
jelen idejűek - változnak, átalakulnak, önmagukat értelmezik, más-más
aspektusukat villantják föl, tehát folytonos változásban léteznek. Az életmű az
író-költő halálával nem egyszerűen lezárul, hanem múlttá válik egyik percről a
másikra; létmódja múlt idejű, mert változást benne csak a külső értelmező
"okozhat", attól függően, mely szövegeket állítja interpretációja homlokterébe.
Orbán Ottó új és utolsó (amennyiben általa szerkesztett) verseskönyve számomra
éppen ezért nemcsak mint egy kötet érdekes (hogy jó-e vagy kevésbé, hogy
vannak-e benne nagy versek vagy sem, hogy milyen az önmagában vett kompozíciója
stb.), hanem sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan viszonyítható egész
költészetéhez. Értékelésként így csak annyit jegyzek meg (mondhatnám, indoklás
nélkül), hogy az Ostromgyűrűben nem rosszabb, mint Orbán verskönyveinek átlaga
(ez pedig elég magas színvonal), de legjobb köteteinek - A költészet hatalma.
Versek a mindenségről és a mesterségről, A keljföljancsi jegyese, hogy csak
kettőt nevezzek meg - szintjét nem éri el. De ez nem is lényeges immár.
Fontosabb, hogy a kötet gyakorlatilag újra ismétli-variálja Orbán teljes
költészetének motívumait, témáit, formáit - s mégsem összegző jellegű, holott
az előbbi állításból éppen ez következne. Az, hogy ez még sincs így, csak azzal
magyarázható, hogy ez a költészet hosszú ideje - majdnem a kezdetei óta -
valójában mindig azt az "arcát" mutatja, melyet az Ostromgyűrűben is
megtapasztalhatunk.
Még 1977-ben írta egy kritikusa (Bécsy Ágnes), hogy "Orbán Ottó teketória
nélkül vállalja a mellékmondatokat. Nincsenek főmondatai, másként: nincsenek
(alig vannak) önmagukban zárt versei. Kötetet ír." Az idézetből különösen ez
utóbbi megállapítás az érdekes, főleg, ha jelentését kiterjesztve értelmezzük.
Orbán kötetkompozíciói valóban sugallják, hogy mindig egészüket vizsgáljuk, s
ennyiben az egyes művek ennek az egésznek rendelődnek alá. Ám ha a köteteket
egymás utániságukban, folyamatukban, folytonosságukban vesszük közelebbről
szemügyre, akkor az is kiderül, hogy Orbán Ottó nem csak köteteket ír - azaz
önmagukban zárt "rendszereket" -, hanem, bármily furcsán fest is ez leírva,
költészetet, életművet. A zárt kötetkompozíciók így sajátosan kinyílnak, s
mintegy egymásba olvadnak, olyan folytonosságot teremtve, amely azt az érzetet
keltheti a befogadóban, hogy egy folyamatos monológ tanúja. Ez a költői eljárás
eredményezi azt, hogy Orbán költészete kivételesen egynemű, hogy
tematikus-motivikus alapjai lényegében évtizedeken át nem változnak,
állandóknak mondhatók, miközben természetesen finom változások, módosulások
mindig érzékelhetők benne. Tulajdonképpen egész költészete úgy is jellemezhető
lenne, hogy az az ismétlések variációja, az alapok újra és újra körülírása. Az
Ostromgyűrűben ezért sem lehet összegzés, hanem egy folyamat része, melyben a
korábban kialakított "világ" újraírása, esetleg átírása történik. De mi is ez
az alap?
A kötet már címével is utal rá, hogy a versek beszélője egyfelől
"támadásoknak" van kitéve, másfelől - értelemszerűen ebből következően -
védekezésre kényszerül; véd valamit. Kérdés, hogy mik is ezek a "támadások", s
hogy mit is véd a beszélő? A kötetkompozíció két nagy ciklusa, a Tudósítás a
kés alól (alcíme: Változatok a feltámadásra) és az Ostromgyűrűben (alcíme:
Változatok a túlélésre), valamint még néhány "önálló" vers adja meg a választ a
kérdésre. Ami a beszélőt körülfogja, az az öregedés és az elmúlás, a halál
"gyűrűje", tehát nyilvánvaló, hogy az élet védelme kerül a versek-kompozíciók
középpontjába mint a versbeszéd legáltalánosabb szintje. Az "élet" azonban
szimbolikusan is értelmezendő itt, amennyiben értékeket jelöl, méghozzá megint
csak nagyon általános síkon. Az azonban - különösen Orbán egész költészetének
ismeretében - így is kijelenthető, hogy még ezen elvont jelentésszinteken is feltűnik,
hogy konkrét és általános mennyire feltételezi egymást a versszövegekben. Aki
valamelyest is ismeri a költő életpályáját, az tudja, hogy Orbán harca az
életért, nagyon is mindennap ismétlődő hétköznapi - a versekben legtöbbször
iróniával, öniróniával profanizált - tény. Az öregedés, a betegség képei húsz
éve ismétlődnek költészetében, nem egy nagy "halálvers" született belőlük. Az
életrajz konkrétumai viszont az "elbeszélésekben" szinte mindig összefonódnak
azzal, hogy az élet és a halál által körbefogott térben az egyszerű tényeknél
valamivel többről is szó essék; arról, hogy létezik-e valamiféle biztos pont,
ahonnét széttekintve ez a "tér" megítélhető, belátható. A versek beszélője ezt
a harcot - azaz, a biztos pontért, a szilárd mértékért, vagy fordított
nézetből, a káosz, a teljes létbevetettség, a totális viszonylagosság ellen
való harcot - sokkal fontosabbnak, a "túlélés" szempontjából döntő
jelentőségűnek sugallja. A beszélő küzdelme tehát egy, a versbe beemelt,
valóságosnak láttatott világállapot ellen zajlik valójában, tehát ezen a
szinten is látható az az ambivalencia, mely szinte minden Orbán-versben
megfigyelhető; az Ostromgyűrűben így azt is jelenti, hogy a versek beszélője és
a világ között zajlik ez a harc. A kötet (de persze Orbán költészetének is)
nagyon leegyszerűsített, lecsupaszított értelmezése, magyarázata lenne ez, ahol
is a beszélő mint értékek kizárólagos hordozója és védelmezője lép fel a "rossz
világgal" szemben, de kétségtelen, hogy Orbán legjobb verseiben is mindig
kísért ennek az interpretációnak a lehetősége is (gyengébb műveiben pedig
egyértelműen). Pedig Orbán versei - most is, mint mindig - magukban hordozzák
azt a gesztust is, hogy beszélőjük a világ viszonylagosságát a
legmesszebbmenőkig mérlegelje. A halálközeliség, a betegséggel való húsz éven
át tartó küzdelem sajátos módon mindkét világmagyarázatot egyszerre erősíti föl
a kötetben is, költészetében is. Aligha találnánk pontosabb megjelölést erre a
költői állapotra, világképre, mint Orbán első kötetének címét, a Fekete
ünnepet. Az Ostromgyűrűben ugyanezt a kettősséget valósítja meg: a halál, a
pusztuló világ fekete képei sorjáznak a kötetben, melyekhez társul az a képzet
is, hogy mindez megítélhetetlen, viszonylagos. A törpe korszak című vers
zárlata ironikusan is tényként foglalja össze ezt az emberi helyzetet: "ingatag
világtól vártok szilárd elveket? Hülyék!" E "Világnagy éjszaká"-ban
((Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába
elmentve) ugyanakkor "rögeszmésen" (Orbán egyik igen gyakran használt szava)
föltűnik egy másik fajta magatartásmód is, mely az előzőnek éppen ellentéte. Az
ebből eredő költői beszédet leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy a versek
beszélője mindenek ellenére megpróbálja megtalálni és felmutatni azt a pontot, ahonnét
nézve a pusztulás mégsem teljességgel értelmetlen, s főleg nem a beszélő fölött
lévő kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan sorsszerűség. Az időben nem túl
messzire visszalépve, a klasszikus modern magyar költészet olyan
magatartásmintájával szembesülünk így, mely Ady lírájában körvonalazódott a
leglátványosabban. A "muszáj herkulesi" toposzról van szó; arról a
"csakazértis" költői szemléletről, melyben bár föltárul a reménytelenség
lehetősége is, hangsúlyosan jelenítődik meg a túlélés reményének metaforája. A
címadó vers befejezésében a beszélő éppen ezt fogalmazza meg: "A várvédő
hadtest a várhegy kazamatáiban szorongva, / a téboly kékes
gyújtóláng-lidércével rohamsisakjain / tervet készít, hogy holnap hajnalban
kitör az ostromgyűrűből, / s a nyílt terepen haladva eléri az új tavasz virág
borította fedezékét." A Gondolatok egy személyi számítógép ... -ben ennél is
konkrétabban - bár az igazság kedvéért jegyezzük meg, kérdés formájában -
rögzül a költői "feladat"; a Vörösmarty nagy versére utaló szöveg kérdéssel
válaszol a filozofikus kérdésre, hogy tudniillik "Mi dolgunk a világon?":
"Kimondani, amit elődeink, a balgák / és balekok már annyiszor kimondtak, / a
hagyományos, közép-európai >mégis< -t?" Orbán egész költészetében nagy,
transzcendentális szerepet tölt be ez a "mégis", nemcsak időskori verseiben, s
mindig nagy, belső költői küzdelmet takar. A "kimondáshoz" ugyanis a versek
beszélője soha nem elégszik meg a puszta transzcendencia meglétének
állításával, s az arra való hivatkozással. Mivel lírájának alapja a hétköznapok
valósága (számtalan vers lenne idézhető erre), s nem az isteni valóság, a végső
értékek akár morális parancsra történő tételezése is problematikusabb
(általában nem esztétikai értelemben, de olykor úgy is). A hétköznapi lét
káoszában való tájékozódás igénye hívja életre azt, hogy a beszélő valamilyen
viszonyítási pontot ragadhasson meg, miközben állandóan szembe kell néznie e
pont legalábbis kétséges rögzíthetőségével. A könyvben is, Orbán életművében is
ebből az ambivalens költői helyzetből egy hatalmas motívumkör alakul ki. Annak
érzékeltetésére, hogy ez mennyire alapvető, lényeg meghatározó az
Ostromgyűrűben kötetben is, kitérőt kell tennem.
Orbán Ottó költészete - most is láthattuk
már, elemzésekben többen is felhívták erre a figyelmet - ellentétek hálójában
képződik meg; az "igenek" és a "nemek" ambivalens kettőzésében születnek
versei. Motívumai közül e sajátságot az mutatja talán a legjobban, amely a
létezés és az emberi lét alapkérdéseit feszegeti, írja körül. Már a hatvanas évek
végén felbukkan Orbánnál az a lírai alany, mely egyfelől minden lehetséges
ontológiai kérdésben a kétkedés álláspontjára helyezkedik (ezzel párhuzamosan
vonja vissza vagy írja át korábbi "kijelentéseit", biztos állásfoglalásait),
ugyanakkor e kételyben nem megy el a végső határokig, amennyiben nem vonja le
teljesen az így kialakított költői attitűdből a következtetéseket. Mindebből a
paradoxonok sora áll elő, s köztük a legszembetűnőbb a "szilárdságról" és az
"ingatagságról" szól, melyekhez társul még kiegészítő motívumként a "mag", a
"mérték" valamint a változás és a változatlanság ontológiai vonatkozású,
világképi súlyú motívuma is.
A gondolatsor, vagy a motívum első komolyabb felbukkanását az Egy nap a
hétből (1967-68) című kisebb ciklus nyitó versében, a Végülis-ben
tapasztalhatjuk: "egyedül az ingatag értékek bizonyulnak állhatatosnak",
olvasható a műben. Ettől kezdve Orbán verseinek hol az előterében, hol a
hátterében mint viszonyítási pont mindig ott található ez az ellentétezés, az
oximoron jellegű "teleológia". Csak néhány további példa: "a vers az én
szememben / egy darab élet / s tárgya a határtalannal körülhatárolt / szilárd
bizonytalanság" (A költő körülírja mesterségét, 1982); "semmi sem szilárdabb
mint az örökségük / a nevesincs hazai bizonytalanság" (Visszapillantva a fényes
nyári tájra, 1982); "az ingatag szeszláng szilárd alapja" és "az
állhatatlanságában szilárd változatosság" (A bika szerelmei, 1983); "vasmagja a
gomolygásában is szilárd világfelfogás" (A törzsi művészet múzeuma Bhopalban,
1985); "minden inog, / csak a szél, csak az örvénylés, csak a változás szilárd"
(Merülő Orfeusz, 1988; külön érdekesség, hogy a verset a 75 éves Weöres
Sándornak dedikálja, a próteuszi költészet megtestesítőjének, s így önmagára és
a másikra vonatkoztatva is értelmezhető a "változékonyság" fogalma; ráadásul
mindehhez még a "buborék" motívumának felvillanása is társul); "csak szálldos,
ami szilárd lényegük lehetne, a sokféleség" (Urbánusok, népiesek; kinek a
csontjai ezek ?, 1989); "a se-fönn-se-lenn semmiben, / mely életedben is hazád
volt, / hol az igen-nem-nemigen / tengere lüktet, s nincs szilárd pont"
(Találkozás egy szellemmel, 1991; a sorok értelmezéséhez mélyen hozzátartozik,
hogy a "szellem" itt József Attila).
Orbán e korábbi korszakaiból vett példákra rímel az Ostromgyűrűben jó
néhány versrészlete is (részben már utaltam rájuk). Egyet még mindenképpen ki
kell emelnem, már csak a miatt is, mert olyan mű szövegkörnyezetében szerepel,
ami Orbán pályáján nem szokványos. Orbán Ottónak nincsenek úgynevezett "istenes
versei", itt és most mégis valami ehhez hasonlóval találkozunk az Ő című
versben. Rögtön hozzá tenném a Költő címűt is, hogy pontosan értsük: Isten
Orbán megfogalmazásában egy közelebbről nem meghatározható, fölöttes
transzcendenciaként működik (ezért a bizonytalan "ő" megjelölés), ráadásul ez
utóbbi alkotásban emberi, költői teremtmény, sőt az Élni című versben a beszélő
még tovább megy, amikor azt állítja, "Jó, hogy van, ami a Halál Országánál is
erősebb, / neve a vallás szerint Isten, az anyagelvűek szerint anyag." Nos, az
Ő - ben szinte szó szerint ismétlődik meg sok-sok korábbi Orbán-vers
"vágyakozása": "Hadd hihessem mindenek ellenére / Hogy létezik / Hogy van
mérték az általános viszonylagosságban is". Ez a "megengedő", de mégsem kijelentő
gesztus arra lehetőséget biztosít, hogy a beszélő "jó" és "rossz", "igen" és
"nem" közötti különbség tételre törekedhessen, ugyanakkor mindvégig függőben is
hagyja, hogy biztosan valóságos lehetőségek ezek. A valóban posztumusz, Az
éjnek rémjáró szaka című legutolsó könyve dalciklusának zárása (Dal a semmiről)
mindenesetre más horizontot rajzol föl: a mindössze hat szó ismétléséből álló
szövegkombináció összesen négy sora "sötét"-ségről, "kilátástalan"-ságról
tanúskodik.
Az idézetekből pontosan kitűnik, hogy Orbán lírai alanya milyen
komolyan veszi fontolóra a létezés bizonytalanságait, viszonylagosságait, azt ,
hogy mindebben nem fölé- és alárendeltségek mechanizmusai működnek, hanem
sokkal inkább a mellérendelések "együtt állásai". (Képalkotása is ugyanezt
tükrözi csak más aspektusból: a különnemű képelemek egy metaforába vonása bár
mindig is jellemző volt költészetére, a hetvenes évek elejétől-közepétől még
jobban megerősödik ez a fajta költői szerkesztésmód verseiben.) A viszonylagosság
költői körülírásának lehetőségeiben Orbán idézett "oximoronjaiban" elég
messzire elmegy, hiszen ha csupán az "szilárd", ami "ingatag", akkor ez a lírai
beszélő szempontjából a megszólalás módját, viszonyítási pontját is erősen
megkérdőjelezi, sőt tovább megyek, magának a költészetnek és formáinak a
lehetőségeit is mélyen átalakítja. Ehhez a kitérőn belül is egy külön exkurzust
kell tennünk.
Orbán több kritikusa is felvetette azt a problémát, hogy a költő egyes
köteteiben olyan formák és beszédmódok jelennek meg, melyek egyrészt idegenek
Orbán alapvető költői hangnemétől, tónusától, másrészt olyan formákat és
témavilágokat enged be könyveibe, melyek esztétikailag alig vagy egyáltalán nem
értékelhetők. Kétségtelen tény, hogy az Egyik oldaláról a másikra fordul; él
(1992) kötete óta versösszeállításaiban egyre többször fordulnak elő olyan
művek, melyek nem csak alkalmi - politikai, személyes - jellegűek, de
egyszerűen játékok: költői, nyelvi "hülyéskedések", bökversek, rímes-rímtelen
nyelvi kísérletezések. Első pillantásra valóban úgy tetszik, hogy e költemények
részben alkalmiságukkal, részben komoly-komolytalan nyelvi játékaikkal nem
illeszthetők be Orbán életművébe, vagy legalább is az életmű méltóságával
nehezen egyeztethetők össze. Sajátos módon a költő számára e probléma
értelmezése, "kezelhetősége" kritikusaihoz képest sokkal korábban jelentkezett.
Már 1986-os gyűjteményes kötete utószavában utalt rá, hogy a könyvben a
"komoly" versek és a játékos gyerekversek valamint a paródiák, szatírák egymástól
elválasztva szerepelnek: "Költői természetemből következik az Összegyűjtött
versek egy szembeötlő szerkezeti hibája; az, hogy két befejezése van, egy
komoly és egy bohózati. Ez a hiba amilyen szembeötlő, olyan orvosolhatatlan; a
kétféle anyag természetesen válik el egymástól, és semmilyen időrend kedvéért
sem hajlandó egymásba olvadni. Nem bízhatom másban, mint az olvasó
bölcsességében, mely remélhetőleg nem csak az eredményben mutatkozó törést, de
a bőrébe férni nem akaró költő magatartásában megnyilvánuló egységet is
nyugtázni fogja." Az alkotói viszony e művekhez láthatóan ambivalens még ekkor:
Orbán ugyan mindenképpen úgy érzi, "játékai" is életművéhez, személyes alkotói
szándékaihoz tartoznak, ám mégis formálisan elkülöníti őket egyéb műveitől. Alig
néhány évvel a kötet összeállítása után azonban úgy tűnik - bár fogalmilag ezt
nem fejti ki, a költői gyakorlat bizonyítja -, hogy már más álláspontra jut;
míg egy évtizeddel későbbi könyvében, a Kocsmában méláz a vén kalózban (1995) a
legteljesebb természetességgel szerepelteti együtt őket, s így tesz a Lakik a
házunkban egy költő (1999) című kötetében is, (az alkalmi jellegű alkotások
pedig szinte minden egyes kilencvenes évekbeli könyvében feltűnnek), s nincs ez
másképp az Ostromgyűrűben összeállításában sem: gondoljunk csak a játékos
limerik versekre. Orbán "játékai" persze nem tévesztendők össze azokkal a
Weöres Sándor által írt játékversekkel, melyeket Kenyeres Zoltán taglalt
mélyrehatóan. S nemcsak azért, mert közöttük paródiák, alkalmi nyelvi és
ritmikai játékok is szerepelnek, hanem azért sem, mert nagy valószínűséggel más
nyelv- és világfelfogás működik a hátterükben, röviden és egyszerűen, más a
személyességről alkotott ítéletük is. Ami számunkra most a legfontosabb az az,
hogy Orbán valójában költői gyakorlatában egy nagyon régi és egy újabb
formafelfogást érvényesít (a "gyakorlat"-ot azért hangsúlyozom, mert "elméleti"
tárgyú írásaiban, esszéiben, de még bizonyos verseinek közvetlenebb
megfogalmazásaiban a költő amúgy éppen ellenkező érveket, érvelést és
álláspontot szokott feltűntetni). Régebbi korok költőinél ugyanis alig teszünk
különbséget az alkalmi jellegű és a nem alkalmi jellegű művek között (például
Csokonai életművének, ha nem ezek is a legjobb darabjai, terjedelmes rétegét
képezik az alkalom szülte versek) A posztmodern nyelv- és irodalomszemlélet
pedig éppen a mellérendeltség és a viszonylagosság szempontjának
érvényesítésével szintén nem különbözteti el a különféle beszédmódokat és
formákat a szerint, hogy azok komolyak vagy komolytalanok, értéktartalmúaknak
vagy értéknélkülinek látszanak. E felfogás természetes módon keveri a
beszédeket, s Orbán költészetének "komoly" rétegében is jellemző ez. Így aztán
végül is semmi különös nincs abban, hogy a kilencvenes években születő, az öregedésből,
s főleg a betegségből eredeztethető halálversei mellett egyenrangúként tünteti
fel blaszfémikus, parodisztikus, "nyelvöltögető" műveit; s idetartoznak
"politikai" versei is, melyek tudatosan íródnak olykor még publicisztikai
nyelven is. A tragikus hangszereltségű és a bohózati alkotások természetszerűen
rendelődnek egymás mellé, s ebben igen fontosnak érzem (a posztmodern által is
sugallt) hagyományvállalást, s így a posztmodern korral való
folytonosságvállalást is.
Visszatérve a motívumelemzéshez: a "szilárd" és az "ingatag" viszonya -
az előbbiek tükrében is! - tehát nagy fokú relativitást kellene hogy
létrehozzon Orbán beszélőjének versvilágában. Láttuk, hogy ennek komoly
mérlegelése megtörténik, de ez mégsem lesz totális hatással a versekre és alanyukra.
Az állandó változékonyságban, állhatatlanságban mint egyetlen "biztos" pontban
a beszélő mindig, de legalább igen gyakran felvillant egy olyan lehetőséget is,
hogy mégis van valami, amihez viszonyíthatunk; egy "mag", egy központi
gondolat, valamiféle centrum, melyből kitekintve ténylegesen ráláthatunk
történetünkre, a történetre. A Canto-ban (1976) a beszélő "a rejtett magra
kíváncsi", az Úrfölmutatásban (1978) a "megfoghatatlanul is szilárd mérték"-ről
szól, arról hogy "egy átmeneti korban szilárd tanulságra vágytam" (Az
alkimista, 1984), Az őszi vadselejtezés előtt (1986) című versben a beszélő a
"szilárd mérték"-et pedig már egyenesen a háborúval köti össze, tehát már azt
is sugallja, honnét, milyen létszituáltságból tehetünk szert e mértékre. A
sugárzó, szilárd magban (1988) már e cím is azt tételezi, hogy van, lehet
valamiféle középpontja a "gomolygásnak", s a szöveg ezt csak megerősíti:
"Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól, / hogy vakon tapogatva
megkülönböztesse a gyilkost az áldozattól ? / Igenis, van mérték, van, ők, a
megalázottak és megszomorítottak - (...) Sötét és fény egymástól az, ami.
Darabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat." A
vers keletkezéstörténetéről és Orbán költészetében betöltött értelmezés lehetőségeiről
Angyalosi Gergely írt kiváló tanulmányában, melyben éppen a háborúval mint
történelmi tapasztalattal kapcsolatosan jegyezte meg: "Alapvető egzisztenciális
és történelmi élményének egyetlen tér- és időmozzanatban sűrítésével Orbán Ottó
az önmagával azonos én születésének pillanatát vetíti elénk ismételten és
sokféle szemszögből." De nem csak azt; hiszen a vers - s még jó néhány Orbán e
korszakából - a szétesésről, a megbomló személyiségről, összefoglalva, a
posztmodern "csábításáról" is szól. A "szilánkokra hulló" személyiség mégis az
"Egészre" mutat. Az a kérdés, hogy ez a költői, etikai gesztus mennyire
tartalommal telített, vagy csak épp gesztusértékű, de nem köthető konkrétabb
mozzanathoz Orbán verseiben.
Két dolgot kellene összevetnünk ahhoz, hogy az előbbi kérdésre csak
megközelítően választ tudjunk adni.
Az Orbán költészetében jelenlévő alapmotívumok nagyobbik része a
bizonytalanságról, a szétpattanás lehetőségéről (s még sorolhatnám) mutatnak
fel variációkat. A viszonylagosság univerzumával szemben lényegében a "mérték",
a "mag" és a "szilárdság" áll; ám ezek is a legtöbbször olyan szövegi (és
világképi) kontextusban szerepelnek, mely a motívumok sugallta értékeket mint
vágyképeket, akarásokat tételezi, nem mint valóságos, jelenlévő értékeket.
Ehhez rendelhető hozzá a "rés" motívum, mely éppen az előbbi összefüggésben azt
is jelzi, mennyire nehezen, ha egyáltalán hozzáférhetők ezen értékek. A másik
oldalon mindezzel ténylegesen szembenállónak látszik magának a beszélőnek a
személye, mely a motivikától független; ahogy Angyalosi fogalmazta, egy
önmagával alapvetően azonos személyiség, még ha ez ennyire nem egyszerű is.
Ugyanis az a kérdés, hogy miért vagy miért nem hiteles a személyiség
azonosságának, vagy ha tetszik, a mértéknek a jelenvalósága? Az Orbán versek
beszélőjének szentenciákat mondó beszéde, szövege valójában elválik a szövegek
más rétegeitől, melyek nem ilyen grammatikai-retorikai alakzatokban születnek
meg, s ezért igazából magukban állnak, nincs valóságos hátterük; legalább is
olyan nincs, ami nem csak a saját számára, de a másik, mondjuk a befogadó
számára is hitelessé tenné őket. A külső szemlélőnek ezért csak az az
értelmezési lehetősége marad, amire korábban utaltam: vágynak, a "csakazértis" erkölcs felhívásának
tarthatja e szentenciákat, melyek valódi tartalmát a velük szemben lévő,
szemben tudható világrend széteséséről mintázódó képek és szövegek adják meg.
Ha ezek a motívumok és szövegek nem lennének, akkor az Orbán-verseknek ez a
rétege teljesen üressé válna, alig különböztethetnénk meg a képviseleti líra
leghalványabb műveitől. Így azonban a két oldal egymás mellett állása nem egy
üres és heroikus erkölcsi helytállásról tudósít, hanem egy nehéz küzdelemről,
melyből a beszélő azt vonja le: lehetséges, van "szilárd mag". Ez azonban
alapvetően más beszédszituáltság; nem azonosítható a személyiség teljes
egységével, az igazság és a "mérce" birtoklásával megrajzolható szituációval.
Ezért nem tudom egészében elfogadni Angyalosi végkövetkeztetéseit:
"alapértékeihez nem hajlandó szubjektív záradékot fűzni, azokat egyetemesen
érvényesnek tekinti, mint ahogyan rendíthetetlenül hisz a metafizikai Egészben,
vagyis az egy és oszthatatlan végső igazságban." Valóban, az Orbán-versek élnek
ennek az igénynek a bejelentésével, ám ez - mint a pascali tragikus
metafizikusoknál - csak az igény szintjén hatja át a művet, a "kellés" etikai
parancsával, de nem feltétlen bizonyosságával. A szentenciaszerű
megállapításoknak az a jellege pedig, hogy nem egy alkotás- vagy konkrét
gondolatfolyamat eredményeként állnak elő, hanem mintegy "váratlanul" bukkannak
föl, ráadásul sokszor a versek hangsúlyosan megemelt és lekerekített
zárlatában, nos ez szintén arra enged következtetni, hogy e felépített
versvilág és beszélőszemélyiség jóval bizonytalanabb, mint elsőre gondolnánk.
Egyébként e probléma szerintem jóval inkább köthető poétikai vonatkozásokhoz,
mint konkrét szövegrészletekhez és beszédhelyzetekhez. Az említett verszárlatok
(melyekről Orbán önironikusan nyilatkozik egy helyütt) valóban tükröznek valamiféle
zártságot, zárt rendszerben ("egészben") való gondolkodást: Orbán szinte soha
nem hagyja nyitva a művet, zárlatai azt sugallják, hogy a beszélő mintegy
"pontot tesz" a mű végére (ez a vég még a leghétköznapibb beszédszerűségben is
hordoz valamennyi emelkedettséget), s ez egyúttal azt is sugalmazza a
befogadónak, hogy idáig el kellett jutnia a beszélőnek. Azaz, a versegész a
hangsúlyozott zárlattal mintha egy teleologikus folyamatot is tükrözne; s ez
már inkább mutat problematikus vonásokat. Pór Péter alighanem ezen kérdések
együttesére célzott akkor, amikor azt írta Orbán költészetéről, hogy verseit
soha nem teszi ki a sikertelenség, a tökéletlenség befogadói (s persze alkotói)
"élményének", ami összefügg azzal a költői törekvéssel is, hogy minden szavakba
foglalható és foglalandó, mert ez a költészet hatalma. Az Orbán-versek talán
egyetlen biztos pontja éppen e köré a gondolat köré szerveződik meg: a
költészetnek mint mesterségnek és mint az emberi létezés értékének kizárólagos
felmutatása. A gondolat Orbán pályáján a kezdettől végig vonul, s meglehetősen
zavarba ejtő is, mert első elemzésben igen közel áll ahhoz az
értelmezhetőséghez, melyet a Shelley-féle romantikus költészetfelfogásról
alkothatunk. S bár kétségtelenül vannak ehhez hasonló elemei Orbán
költészetszemléletének, egészében azonban mégis másról van szó. Különösen
akkor, ha e felfogást összevetjük Genette fejtegetéseivel a költői nyelvről.
Orbán Ottó a költészetet és annak képviselőit mint egy sajátságos
"birodalom" részeiként látja; a költészetet olyan "hatalomnak", mely minden
ellenkező előjel (kétség, bizonytalanság, viszonylagosság) ellenére a világ
elsajátításának, a valóság megragadhatóságának eszköze és egyben letéteményese
is. Csoda és eszköz. A költészet mint csoda viszont azt is erősíti, hogy csak
átfogó, ontológiai lényegiségekre irányulhat; mintegy olyan utolsó eszköz az
"emberiség" kezében, mellyel a dolgokra még rámutathat. Az Ostromgyűrűben egyik
verse, A csontmező például egészen részletesen írja körül e "funkciót": "A költészet
(...) végső soron varázslás, / mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót",
s korábban láttuk, istent is a költészet teremti. Könnyen átláthatóvá lesz,
hogy e költészetfelfogásban bizonyos romantikus elemek is jelen vannak, de
talán más is. A költészet egyes elemeinek, s különösen teremtő jellegének e
szakrális felfogása valóban sok tekintetben emlékeztet - legalább távolról -
Genette állításaira. Genette, értelmezésemben, egy egységes költői nyelvről ír,
amely mintegy az "ősnyelv" mintája. A költészet nyelve így végeredményben az
egyetlen "teljességnyelv", következésképpen a költészet valóban az utolsó
utópisztikusan, abszurdan is a teljességre törekedhető megszólalásmód. Egészen
pontosan Genette ezt így fogalmazza meg: a költői nyelv "eltérés az eltéréstől,
tagadása, elutasítása, felejtése, eltörlése az eltérésnek, annak az eltérésnek,
ami a nyelvet alkotja; illúzió, álom, szükséges és abszurd utópia egy eltérés
nélküli, hiátus nélküli - hibátlan nyelvről." Vagy, tehetnénk hozzá Orbán
verseinek szellemében, egy hibátlan világról, amire a költő legjobb művei
mindig vonatkoznak, ám soha nem mondják, hogy az létezik is.
Összességében az Ostromgyűrűben is annak mutatja Orbán Ottót, aminek
egész költészete: tragikus, a régi modernek értelmében vett nagy költőnek.
Versei igen különböző regiszterekben szólalnak meg, s ehhez hasonlóan a
legváltozatosabb regiszterekben szólaltathatók is meg, mint Kulcsár Szabó Ernő
írta róla, a legváltozatosabb befogadási módokat képes megszólítani, ezért is
léphetett legjelentősebb költőink sorába. Sajátos pozíciót foglal el így a
magyar kortárs líratörténetben: túllép a klasszikus modernség egyes
szövegszervező elvein, de nem lép át a teleologikusan felfogott posztmodern
líra világába. Költői szituáltsága ily módon alapvetően a közvetítés
fogalmával, a közöttes lét lírai tulajdonságaival írható le. Közvetít a
modernség (beleértve a Nyugat utolsó nemzedékeit is) felől a dekonstrukciós
folyamatok felé, s fordítva is: a posztmodern, új nyelvfelfogású lírától a
hagyományosabb, klasszikus modern költészet felé. E közben mindkettő
jellegzetességeit is képes szövegeiben megőrizni, tehát bizonyos költészeti és
világképi jellemzőket feladni, másokat viszont megtartani. Fenntartja a
hagyomány folytathatóságának elvét, s komoly küzdelmet vív e közvetítői pozíció
megtarthatóságáért. E minőségében az Orbán-költészet aztán jóval súlyosabb
értékeket hozott létre, mint sok más posztmodern világ- és magyar irodalmi
kortársa. (Magvető)
Dérczy Péter