Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Cserna-Szabó András

M.Á.V.

 "egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl."
George Gordon Byron

 

 

Nagyhályog leginkább egy pitonra hasonlít. Hosszú, vékony, és ha nem vigyázol, halálra mar. A falu az országútnál kezdődik (ha Pest felől érkezel, balra kell fordulni), és úgy másfél kilométer után a vasútállomásnál ér véget. A főutcát még a nyolcvanas évek elején lebetonozták, az onnan nyíló utcácskák közül viszont egyet sem. Ezeken a göröngyös földutakon juthatsz a fóliákhoz, a gáthoz, a téeszhez vagy a kicsiny tölgyerdőbe, de a falut elhagyni csak a betonút-kígyó[1] elejéről (buszmegálló) és a végéről (vasút) lehetséges.

  A falu vasútállomását ezernyolcszázkilencvennégyben avatták fel. A magányos sínpáron azóta is csupán egyetlen járat közlekedik a közeli városba (reggel), és egy vonat érkezik onnan (este). A hajdani avató ünnepélyről a megyei levéltárban őrzött dokumentumok elárulják, hogy jelen volt a választókörzet országgyűlési képviselője, bizonyos gróf Lossonczy, hogy hordónyi bográcsokban főtt a birkapaprikás, kemencében sült a liba, s hogy a falu asszonykórusa a klasszicista stílusban épült kis állomás előtt magyar népdalokat, majd a Szózatot, végül a Himnuszt énekelte el. De arról egyetlen irat sem beszél, mi történt Lossonczy gróf hosszú és cikornyás szónoklata után, melynek során állítólag harminckétszer hangzott el a "cirkumstancia" kifejezés.

 

  Az első vonat ezen a langyos májusi estén érkezett Nagyhályogra, azok a városházi notabilitások jöttek e járattal, akik nem kívánták végigállni az unalmas ünnepséget, ám az estével kezdődő dínom-dánomból semmiképpen sem akartak kimaradni. Az urak reggelig húzatták a cigánnyal a vasútállomás vendéglőjében, azután felültek az első Nagyhályogról induló szerelvényre, és soha többé nem tették tiszteletüket a faluban.

  Ekkor a falusi asszonyok nekiálltak a vendéglő kitakarításának. És ahogy seperték a hamut, a szivarvégeket, a leszopogatott birkacsontocskákat, a pezsgősdugókat, a véres végű fogvájókat, az összegyűrt, pörköltszaftos papírszalvettákat a padlón, az egyik szék alatt egy vulkánfíber bőröndre leltek. Címkártyát nem találtak rajta, csupán az abbáziai Kék Habok Szálloda emblémáját. Az utazótáskán annyi bicskával szúrt luk volt látható, mintha valaki halálos ellenségét ismerte volna fel e bőröndben. Az asszonyok kíváncsiak voltak, na meg azt remélték, valami értéket találnak benne, hát kinyitották.

  A vulkánfíberben egy csecsemő aludt békésen és kopaszon. Söprűnyi szempillái voltak, a pólyája új, puha és hófehér. Drága bőrönd, tiszta pólya, finom, hosszú ujjak, ez a gyerek valamelyik előkelő úrnak lesz a zabigyereke, vélekedett az egyik asszony (bizonyos Pelle Lajosné), majd kiemelte az újszülöttet a táskából, ölébe vette, és ringatni kezdte. Egy másik asszony (bizonyos özvegy Mézes Pálné) az újdonsült állomás-igazgatóhoz futott, hogy értesítse a jövevényről. Az igazgató doktorért (bizonyos Lakos Ferenc úrért) küldött, aki megvizsgálta a csecsemőt, majd megállapította, hogy kislány, egészséges, és mindössze másfél hónapos lehet.

  Meg kéne találni az apját, javasolta a doktor, és el is magyarázta a tervét. Végig kell járni azokat a városi urakat, akik tegnap itt mulattak, valamelyikre majdcsak hasonlít a gyerek.

  Nem, intette le az állomásigazgató (bizonyos Vintermüller Géza úr). Ropogós egyenruháján csillogtak a gombok, akár a kígyószemek. Nem, ismételte meg. Akárki hagyta itt, meg akart szabadulni tőle. De mi felneveljük.

  Ki az a mi, kérdezte a doktor, mert tudta, hogy az igazgatónak nincs se kutyája, se macskája, agglegény az istenadta.

  A MÁV, válaszolta büszkén Vintermüller úr és vigyázzba vágta magát, mintha felettesének jelentene. A Magyar Államvasutak majd felneveli őtet. Aztán kis gondolkodás után még annyit tett hozzá, legyen a neve Magyar Ágnes Valéria.

  Miért pont az, meresztette a szemét dr. Lakos úr.

  Mint MÁV, vágta rá büszkén az igazgató, és kivette a doktor kezéből a porontyot.

 

  Magyar Ágnes Valériát becsületben és viszonylagos jómódban nevelte fel az állomásfőnök, igaz, nem a saját, hanem az állam költségén. A vasúttársaság állta a lány taníttatását, mindössze egyetlen feltételt szabott. Miután a lány megszerzi érettségi bizonyítványát, köteles a MÁV-nál munkába állni, és élete végéig szolgálni a részvénytársaságot.

  Ezerkilencszáztizenkettő nyarán Magyar Ágnes Valéria leérettségizett. Három idegen nyelven beszélt (német, francia, angol). A lány nyelvi képzését azért tartotta Vintermüller úr nélkülözhetetlenül fontosnak, mert szilárd meggyőződése volt, hogy Nagyhályog (tekintettel bőséges termálvízkészletére) rövid időn belül híres fürdőhellyé fejlődik, ahová özönlenek majd a külhoni gyógyvendégek.

  Ez év végén a vulkánfíber bőröndben talált M.Á.V. munkába állt, mint a MÁV nagyhályogi vasútállomásának pénztárosnője. Az 1. számú pénztárfülke lett az övé, ami nem csoda, hiszen csak egyetlen kassza működött a falu állomásán. Göndör, vörös haját munka közben mindig copfba kötötte, csak biciklizéskor bontotta ki, hogy a friss szellő lobogtathassa. Szeplős arcát kedves mosolya megszépítette, a modora pedig első osztályú volt. És akkora keblekkel büszkélkedhetett, hogy arra az egész faluban nem volt példa. Mondták is a népek: látszik ezen a lányon, hogy nem idevalósi, ekkora tőgyek csak a városban teremnek. (Persze a falu szája rögtön tudta azt is, hogy Ágnes Valéria anyja csakis valami "rosszéletű nő" lehetett, hiszen kizárólag a városbéli kasszírnők és örömlányok bírnak ily' istentelenül nagyra nőtt csecsekkel.)

  Az öreg Vintermüller Géza úr hálás volt a sorsnak, hogy bár feleséget soha nem vett maga mellé, azért mégsem telt el az élete gyermek nélkül. Attól a naptól fogva, ahogy Ágnes Valéria munkába állt, még peckesebben sétált a peronon ebéd után. Mindannyiszor arra gondolt, hogy azt ugyan nem tudja, mi is az élet, de hogy nagyon igazságos valami, az immár bizonyos. Ezen a tételén rendre meghatódott, és az állomás előtti kiskerthez kanyarodott, leszakított egy virágot M.Á.V.-nak, hogy a kicsi ablakon benyújthassa azt az ő egyetlen kislányának.

 

   Mint ezt a nagyhályogi vasútállomás ma már vakolatköpő falán elhelyezett márvány emléktáblán is olvashatjuk, Vintermüller Géza úr ezerkilencszázhuszonötben halt meg. Addig nevelt lánya az ő szolgálati lakásában lakott, egy takaros, emeletes házban, közvetlen a vasútállomás épülete mellett. Az új állomásfőnököt (bizonyos Rideg Frigyes urat) a MÁV Nyíregyházáról helyezte át. Frigyes úrnak hat családja volt, felesége és anyósa, így azután Ágnes Valéria nem maradhatott a házban. Mivel máshová nem tudott menni, írt egy kérvényt a városi igazgatósághoz, hogy szeretné felettébb tágas kasszafülkéjének hátsó felét leválasztani, ahol - az átalakítások után fekhelyet és egyéb bútorokat elhelyezve - ellakhatna. Az igazgatóság engedélyezte ezt, persze csak addig, amíg jobb megoldást nem találnak.

 

  Magyar Ágnes Valéria tehát beköltözött az állomásra. Ekkor harmincegy éves volt, az arca az évek múlásával szebb és kerekebb lett, göndör, vörös haja pedig éppoly lenyűgöző volt, mint régen. Bár tengernyi férfi próbálkozott nála (közöttük módos falusiak és gazdag városiak is), M.Á.V. még ekkor is hajadon volt. Neki ugyanis csak a hivatás létezett, más semmi, a férfiak nem érdekelték. Úgy tartotta, a szerelem csak elterelné figyelmét munkájáról, pedig neki be kell bizonyítania, hogy megérdemelte azt a bizalmat, amelyet az Államvasutak belé helyezett. Teltek az évek, ő csak ült kalickájában, és napra-nap adta a jegyeket. Amióta a füléjében lakott, alig látták biciklizni a faluban, csak nagyon ritkán és rövid időre mozdult ki. Nem bírta volna elviselni a szégyent, hogy valaki éppen akkor akar jegyet váltani, amikor ő nincs a helyén. Már-már olyan volt ő a falu számára, mint egy köztéri szobor: mindig ugyanazon a helyen volt, szinte már észre sem vették. S mivel pletykára okot nem adott, nem is beszéltek róla, szinte elfelejtették.

 

  Ezerkilencszázharmincnyolc enyhe telén egy módos parasztember (bizonyos Kispál Makszi) kissé borközi állapotban, állát tenyerében pihentetve azt mondta a resti kockás terítője felett, hogy ő úgy látja, ez az Ágnes Valéria ezerkilencszázhuszonöt óta egy percet sem öregedett. Hogy azóta is, egyfolytában harmincegy évesnek néz ki. Pedig lenni kéne már annak negyvennégynek is, háborgott Makszi.

  A kártyapartnerek kis ideig nem is tudták, kiről beszél barátjuk. Azt hitték, agyára ment a savanyú bor. Csak miután Kispál a kassza felé bökött a kezében lévő árva stüszivadásszal, akkor esett le nekik, hogy Magyar kisasszonyról van szó. A férfiak ekkor átdülöngéltek a vendéglőből a váróterembe, egészen a pénztárfülkéig, és alaposan megnézték maguknak Ágnes Valériát.

  Bolond ember vagy te, Makszi, mondta pár perc után a felsőpárti malom bérlője (bizonyos Tódor János), de ezegyszer igazad van, annyi szent. Ez a nőszemély egy perccel sem öregebb harmincegy esztendőnél.

Kispál Makszi felfedezéséből nagy szenzáció lett. Orvosprofesszorok jöttek Bécsből, hogy Ágnes Valériát megvizsgálják, hírlapírók Pestről, hogy cikket készítsenek az idővel dacoló pénztárosnőről. Állítólag még maga a száguldó riporter (bizonyos Egon Erwin Kisch úr) is megfordult ezidőtájt a faluban, aki "Egy kasszásnő, aki soha nem lép krisztusi korba" címmel örökítette meg benyomásait.

  De mindez csak néhány hónapig tartott, a felhajtás hamar alábbhagyott, és a nagyvilág - csakúgy, mint Nagyhályog - lassanként hozzászokott a gondolathoz, hogy Magyar Ágnes Valéria nem öregszik. Végül is, állapította meg egy belga cirkuszigazgató (bizonyos Hercule Lefévre úr, aki egy ideig szintén érdeklődött M.Á.V. iránt), a nem-öregedés még önmagában nem nagy szám, az igazi produkció az öröklét lenne.

 

  Aztán jött a háború. Az lett a szenzáció. Magyar Ágnes Valéria pedig csak ült a fülkéjében, és adta a jegyeket. Végignézte, ahogy egyenruhában elmennek a férfiak, aztán végignézte, ahogy megcsonkítva és megnyomorodva jönnek haza. Nagyhályogra mindössze négy bomba hullott a második világégés alatt, az egyik éppen a vasútállomásra. Tönkretette a sínpárt, a peront, és a váróterem tetőszerkezete is beomlott. A restinek és a kasszának nem esett baja. Viszont Rideg Frigyes állomásfőnök úr bal fülébe egy repesz vágódott, és kéthónapi szenvedés után meghalt. Így azután ő már nem élhette meg a szebb jövőt.

  Ágnes Valéria nem sokat vett észre az új rendszerből. Másfajta plakátok voltak a váróterem falán, a restiből idővel Utasellátó lett, de a lényeg nem változott. Az emberek jegyet vettek, aztán utaztak. A város felé még mindig reggel indult a vonat, a városból pedig este érkezett. Az urakat eztán elvtársnak kellett szólítani, de a retúrjegy az retúr maradt, és ez valahogy megnyugtató érzéssel töltötte el a harmincegy éves Ágnes Valériát. Az úttörők kedvesek voltak, és sokat vonatoztak. Lebegtette a peroni szél a vörös nyakkendőket. Az embereket kicsit csendesebbnek és szomorúbbnak látta M.Á.V., viszont határozottan vidámabbak lettek az ünnepségek.

  Ötvenhatot viszonylag békésen vészelte át a falu, mindössze annyi történt, hogy a tanácselnököt (bizonyos Rácz Mihály elvtársat, korábban gátőr) és az állomásfőnököt (bizonyos Hemző Ferenc elvtársat, korábban traktoros) ismeretlen ellenforradalmi elemek véresre verték, valamint, hogy imperialista ügynökök uszítására a falu népe az összes Mátyás nevű disznót leölte, tekintet nélkül arra, hogy elérték-e már nevezett sertések a vágósúlyt.

  Pukk, ennyi volt, egy pezsgődugó kirepült az üvegből, és ezerkilencszázötvenkilencből rögvest ezerkilencszázhatvan lett. Ezen a szilveszteren tűnt fel a faluban egy különös, alacsony férfi, aki sötét lódent viselt, arcát fekete keretes szemüveg takarta. Azt állította magáról, a megyétől érkezett, és hogy revizor, az állami gazdaságok működésének szocialista rendjét ellenőrzi. De a téeszben alig-alig bukkant fel, annál többet lebzselt a vasútállomás körül. Azt beszélték, Ágnes Valériának csapja a szelet. Hogy áll a fülke előtt, és széles karmozdulatokkal magyaráz a harmincegy éves pénztárosnőnek. Hogy esténként az Utasellátóban részegedik le, fizetni nem fizet, de szólni nem mer neki senki. Hogy inkább a tanácselnök fizet helyette. Néhány nap múlva eltűnt a titokzatos egyén, és soha többé nem látták. Váltott egy jegyet a városba M.Á.V.-nál, és az esti vonattal elutazott.

 

  Ezerkilencszázhatvanegy február huszonnyolcadikán Ágnes Valéria jelentkezett az állomásfőnöknél. Az öreg és kövér elvtárs még mindig sántított a veréstől, amit ötvenhat őszén kapott, és az egyik szemét csak félig tudta kinyitni. A pénztárosnő mélyen belenézett a másfél szembe, és azt mondta:

- Igazgató elvtárs, látni szeretném a tengert.

- Hogy mit? - csodálkozott az állomásfőnök.

- A tengert. Majd' ötven éve egyfolytában dolgozom, egy hét szabadságra szeretnék menni. A bulgár tengerpartra akarok utazni.

- És az állomás? A jegyek? Azokat ki fogja kiadni?

- Arra gondoltam, egy hétig talán helyettesíthetne valaki... Még fiatal vagyok, csupán harmincegy éves, szeretnék egy kicsit világot látni...

- Lehetetlen - hangzott el a végszó, majd Hemző visszaküldte Ágnes Valériát a fülkéjébe.

 

  Ettől a naptól kezdve az államoson valahogy nem ment minden olyan gördülékenyen, mint azelőtt. Magyar kisasszony ugyan dolgozott, jegyeket adott ki minden áldott nap, de legendás kedvessége megkopott, a haját kibontva hordta, olykor munkaidőben kerékpározott a piac felé, sőt éjszakánként átjárt az Utasellátóba, és kevertet ivott. Melleit már nem rejtette illedelmesen, az egyenruháját mélyen kigombolva hordta, az utazók az üvegen keresztül majd' a bimbókig láttak. Többször megismételte látogatását az állomásfőnöknél, de a sánta elvtárs hajthatatlan volt, és mindannyiszor figyelmeztette Ágnes Valériát, ne ugráljon, ne követelőzzön, ő a MÁV és a szocializmus tulajdona, munkájával tartozik a MÁV-nak és a szocializmusnak, ne legyen hát hálátlan.

  Ezerkilencszázhatvankettő március tizenötödikén azonban betelt a pohár. Délelőtt háromnegyed tízkor Ágnes Valéria fellázadt. Bekapcsolta a hangosbemondó mikrofonját (a volume-gombot a legnagyobb állásra csavarta), és néhányszor körmével megpöckölte, hogy hallja, működik-e. Olyan pokoli zajt csapott, hogy berobbantak a pályaudvar ablakai. Aztán megszólalt. Még a kígyó másik végén, a buszmegállónál is hallani lehetett a hangját.

 

  Egy, kettő, három, mikrofonpróba! Íme, most lediktálom a pályaudvarnak vallomásomat. Tisztelt Magyar Államvasutak, én, Magyar Ágnes Valéria, a pénztárosnő, ezennel bejelentem, hogy nem csinálom tovább. Elegem volt. Nem vagyok hajlandó életem végéig fogolyként élni, még akkor se, tisztelt Államvasutak, ha tisztában vagyok azzal, mit tett értem a MÁV, s mi lett volna velem, ha a vállalat nem karolt volna fel engem, a szegény, sorsára hagyott árvát. De! Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy mindenért megdolgoztam. Én nem vagyok hálátlan fajta. Kérem szépen, ezen az állomáson mindenki csak rohan. Siet, hogy elérje a vonatát. Csak fut, mintha nem lenne mindegy már az az öt perc, az a fél óra, az a pár nap, az a húsz év vagy akár az egész élet. Persze értem én... Csak nekem mindegy... Itt ülök ötven éve ebben a cellában, és nekem aztán tényleg tökmindegy, hogy hat perc vagy az élet... Ugyanaz. Ennyi év alatt a legtávolibb hely, ahová eljutottam, az Monor volt. Az egyetlen lázadásom... Itt akartam hagyni az egészet, a monotóniát, a mindig ugyanazt. Úgy gyűlöltem már ezt a helyet, hogy meg tudtam volna késelni az összes utazót, minden jegyre várót. Forradalmat akartam, tengert, szerelmet, kalandot. Meg árulást is, rossz lelkiismeretet. Akkor még, Monornál, megijedtem. A csendtől, hogy a MÁV hallgat. De most nem fogok... Akkor visszajöttem gyáván, behúztam a függönyt cellám ablakán, ami pedig nekem munkaidőben tilos, bekapcsoltam a rádiót, megpróbáltam elaludni, hogy ha már amúgy, kívül gyáva voltam a szökésre, legalább belül sikerüljön. De nem tudtam elaludni, soha nem is tudtam aludni, ötven éve vagyok ébren, csak adom a jegyeket, és még senkinek sem tűnt fel ötven éve, hogy én sohasem alszom. Persze a munkaügy aktáiban sem szerepel a nevem, pedig három helyett végzem a munkát, csak akkor hagyom abba pár percre, mikor a testem megzsarol. Rám ordít a testem: Sittes, meló lesz! Merthogy így hív, Sittesnek, csakhogy tudjam, ő is tudja, hogy rab vagyok. Szóval ilyenkor szól, hogy Sittes, akarlak tégedet. De tud kedves is lenni. Mikor simogatom, azt mondja, Sitteske, ha a fényes rés felé közelít kezem, azt mondja, Siti, amikor megtalálom a klitoriszt, és játszom rajta, azt sziszegi bódultan, Sitkóci, amikor pedig körbefestem a mellbimbó udvarát, azt sikítja, Sitkőc. És ez jól esik nekem, ez a kedves hang. Behúzom a függönyt, kiteszem a "zárva" táblát, és nem érdekel, hogy az utazóközönség mérgesen kopogtat az ablakon, hogy dühöng, káromkodik, mert én akkor nem vagyok se kasszásnő, se pénztárosnő elvtárs, se Sittes, hanem az édes, drága Sitkőc vagyok, és ez tényleg jó. És tán én vagyok itt a legszerencsésebb nő az egész faluban, mert vajon melyik asszonynak mond ilyet a férje ötven év után, amilyet az én testem még mindig mond. Úgyhogy, Tisztelt Államvasutak, tulajdonképpen főbe kellene engemet lövetni azért, hogy én ilyen szörnyen hálátlan vagyok. Igen, engem főbe lehetne lőni, ezt elismerem. De a tengert nem kellett volna elvenni tőlem! Ezt nem írom alá. Soha. Mert minden ember megérdemel egy kis tengert. Elég nagy pofátlanságnak tartom, tisztelt MÁV, hogy ezen a bolygón, amin élünk, aminek a háromnegyede sós víz, nekem itt kell megrohadnom egy cellában, ahol még vízcsap sincsen. Jó, még ez is rendben lenne, vízcsap nem jár mindenkinek. De nekem még könnyem sincsen, hogy belebőghetnék egy vizespohárba, aztán nézhessem a sós vizet, a saját tengeremet. Pisim sincs. Semmim. A MÁV mindent elvett tőlem. Úgyhogy nekem, tisztelt Államvasutak, az utazók könnyes szeme csupán a tenger. Ott állnak az ablak túloldalán, kérik a jegyet, bedugják a lukon a pénzüket, én meg csak nézek mélyen a szemükbe, hátha van ott némi szomorúság, pár csepp könny, s ha igen, ha megpillantok akár egy félcseppnyi tengert a szemükben, akkor olyan lassan adom ki a jegyet, hogy a sorban mindenki majd' megőrül. Elkérem az illető összes igazolványát, csak hogy minél tovább lássam a tengert, és akkor aztán nagyon boldog vagyok. Persze nem sokáig. Mert jön a testem, behúzatja velem a függönyt, mert ő nem tűri a boldogságomat, azt ordítja, na mi van, kisasszony, tengerre néző kasszája van, elvtársnő, dolgozni meg büdös. Nekem is van lelkem, védekezem ilyenkor könnytelen szipogva, de a testem megint ordít, nincs, értsd meg már, neked nincs, a lelked a Vasúté. És akkor én elszégyellem magamat, mert tudom, hogy az én dolgom valóban nem az, hogy feltartsam az utazókat, éppen ellenkezőleg, hogy gyors ügyintézésemmel megkönnyítsem távolodásukat. Akkor aztán szomorú leszek, hogy már pénztárosnak se vagyok jó, sírni szeretnék, ám a könnyem is a MÁV-é. De mit csináljak, tenger nélkül nem megy, hiába. Múltkor itt járt egy ember. Egy revizor. És én megpillantottam szemében a bulgár riviérát. Majd elájultam, már az önkéntes véradói igazolványát kértem, a párttagkönyvét, a horgászigazolványát, a sor pedig csak állt, a férfi pedig szörnyű dühbe jött, szikráztak szemei a vastag lencsék alatt, ettől a tenger egyre forróbb lett, a homok izzott, a  kánikula tombolt, a napozók szénné égtek, a nyugágyak szövetei lángba borultak... Na, erre jött a testem, ordított, hogy büdös kurva, dolgozni, te nem azért vagy itt, hogy nyaraljál. Mondhatta volna úgy is, Sitkőc, ne nyaralj, mert te nem nyaralhatsz, mert te vagy itt a legjobb, neked ez nem munka, hanem küldetés, te nem iszol, nem eszel, nem alszol, nem pisilsz, nem kakilsz, nem sírsz, te a hivatásodnak élsz, ne add alább magadnál... Ez a revizor elvitt volna engem a tengerhez. Talán éppen a bulgárhoz. Láttam a szemén, hogy elvitt volna. De én nem mertem vele menni, a testem fenyegetőzései és az átkozott kötelességtudásom miatt... De ennek a tengertelen világnak ezennel vége, tisztelt Államvasutak. Ez egy vallomás, de egyúttal ultimátum is. A testem se érdekel, senki. Hát nem igaz, hogy ezen a bolygón, ahol annyi sós víz van, hogy a tengerekben és az óceánokban lévő sóval az összes szárazföldet, ezt az átkozott állomást is be lehetne borítani százötven méter vastagon, és akkor nekem nem jár egy hét tengerpart sem... Hát tisztelt MÁV, egy kis tengert én is megérdemlek ezen a Sós Víz nevű bolygón, mert így kéne hívni valójában, nem Földnek...

 

  Ágnes Valéria pedig csak mondta-mondta a betört ablaküvegek között, mesélte, hogyan terrorizálja a teste, hogyan vette el tőle a MÁV a lelkét, sorolta, milyen követelései vannak. Nem akarta abbahagyni. Napokig diktálta vallomását a hangosbemondóba. Kijelentette, hogy addig nem szünteti be a sztrájkot, amíg az állomásfőnökség nem engedi el a bulgár tengerpartra.

  De az elvtársak hajthatatlanok voltak. A tanácselnök rugalmasabbnak látszott, benne még élt a régi félelem, minden pici kis lázadásról az ötvenhatos verés jutott eszébe, de Hemző állomásfőnök nem engedett, szilárdan kitartott korábbi elvei mellett. Még Hévízbe belement volna, de a tengert nem engedélyezte, semmilyen körülmények között. Hiszen tulajdonképpen - hangoztatta Hemző - Magyar Ágnes Valéria állami tulajdon, amit pedig külföldre játszani (még akkor is, ha az a külföld egy baráti, szocialista ország) nem lehet, sőt egyenesen bűncselekmény, mégpedig államellenes!

  Ám Ágnes Valéria ragaszkodott a tengerhez. Jött a tanácselnök, a kassza előtt rimánkodott a pénztárosnőnek, hogy hagyja abba, amíg nagyobb baj nem lesz. Jött a téeszelnök, fenyegetőzött az állomásfőnök, de mindhiába. A vonatforgalom Nagyhályog és a város között megbénult. Az emberek pedig vattával a fülükben jártak az utcán, dolgoztak a földeken, aludtak ágyaikban, mert nem bírták elviselni az éktelen zajt, ami a vasútállomás hangszóróiból ömlött.

  A helyzet tarthatatlanná vált.

 

  Márciusi verőfényben, rohamkocsin jöttek meg a városból a tűzoltók. Kiszálltak a csillogó, piros autóból. Nem kapkodtak, nyugodtan, szervezetten, pontosan végezték munkájukat. Az óriáskígyónyi slag végét Ágnes Valéria ablakának lyukába illesztették, pontosan oda, ahol az utazók a pénzt szokták beadni, és ahol a pénztárosnő elvtárs a jegyet kiadja.

  M.Á.V. hiába ordított mikrofonjába olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, a tűzoltók fülvédővel ellátva érkeztek a helyszínre. Senki nem segített Ágnes Valérián, pedig az egész falu az állomásra sereglett. Hatvannyolc év után a pénztárosnő még mindig idegennek számított Nagyhályogon, városi gyüttmentnek.

  A tűzoltók megnyitották a vízcsapot. Ahogy a fülkében a vízszint emelkedett, úgy nyüszített Magyar kisasszony egyre kétségbeesettebben. Aztán már a fejét is ellepte a víz. Több már nem is fért a kalickába, a kassza megtelt. A tűzoltók kihúzták a csövet, majd nyugodtan, lassú léptekkel az autójukhoz vonultak, és szó nélkül elhajtottak.

  A pénztárosnő egy ideig harcolt a vízzel. Fuldoklott, kapálódzott, vergődött, a tanácselnök el is fordította az arcát, a moziban sem bírta nézni az ilyen durva jeleneteket. De Hemző Ferenc csakhamar megböködte ujjaival Rácz vállát.

  Nézd csak, Miska, mondta elképedve Hemző.

  Mire Rácz visszafordult, addigra Magyar Ágnes Valéria arcáról eltűnt a rettegés. Vonásai már boldogságról árulkodtak, sőt gyönyörről. A pénztárosnő végtagjai eltűntek, viszont színes uszonyok lebegtek pompás haltestén.

  Mintha kicserélték volna, ámuldozott Rácz Mihály, majd hozzátette: csak az az istentelen csecse meg a feje maradt a régi.

  M.Á.V. csábító vörös hajkoronája lágyan és dúsan omlott szét a vízben. A hangszórókból már csak valami földöntúli búgás hallatszott, olyasféle hang, amilyet akkor hall az ember, ha tengeri csigára tapasztja fülét. És a falu legnagyobb meglepetésére Ágnes Valéria újra felvette a munkát. Szájába vette a bélyegzőt, jobb uszonyával a mellére seperte a kartonjegyet, majd egy hirtelen bólintással helyére is került a pecsét.

 

- Te, milyen állat lett ez? - kérdezte a tanácselnök bután és kissé undorodva az állomásfőnök elvtársat az akció után két héttel, miközben azt figyelték, a harmincegy éves pénztárosnő milyen boldogan lubickolva szolgálja ki menetjegyekkel az osztálykirándulásra induló úttörőket.

- Milyen, milyen? Hát sellő - vágta rá büszkén a sánta Hemző. - Lesz itt turizmus, Misikém, csak győzzük. Ez kell a lakosságnak! Nem termálvíz! - mondta, majd biccentett a gondnoknak, hogy kezdheti.

  A gondnok (bizonyos Nap Laci bácsi) felállt a létrára, és felülről egy tömb konyhasót morzsolt a fülkébe. Lemászott, kalapácsot vett elő, majd felszögelt egy táblát a pénztár elejére, nem túl magasra, hogy a gyerekek is el tudják olvasni.

  Az elvtársnőt etetni szigorúan tilos, ez volt ezerkilencszázhatvankettő április negyedikén nagy, vörös zománcfesték-betűkkel a táblára pingálva.



[1] Talán nem véletlen, hogy hályogi néphitben mai napig eleven a kígyó alakja. A "Kígyókirály" valószínűleg a keleti kultuszok maradványa: a mesékben mindenre kiterjedő varázserővel bír, csontot forraszt, kincsre vezet, egyetlen éjszaka alatt épít fel palotákat. A "kígyókő" a helyi babona szerint meggyógyítja a fájós torkot, a tehén dagadt tőgyét, a felfúvódott marha hasát; ha bugyellárisban tartják, soha nem fogy ki a pénz.