Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
M.Á.V.
a mély tenger, hol az ár hegedűl."
George
Gordon Byron
A falu
vasútállomását ezernyolcszázkilencvennégyben avatták fel. A magányos sínpáron
azóta is csupán egyetlen járat közlekedik a közeli városba (reggel), és egy vonat
érkezik onnan (este). A hajdani avató ünnepélyről a megyei levéltárban őrzött
dokumentumok elárulják, hogy jelen volt a választókörzet országgyűlési képviselője,
bizonyos gróf Lossonczy, hogy hordónyi bográcsokban főtt a birkapaprikás, kemencében
sült a liba, s hogy a falu asszonykórusa a klasszicista stílusban épült kis állomás
előtt magyar népdalokat, majd a Szózatot, végül a Himnuszt énekelte el. De arról
egyetlen irat sem beszél, mi történt Lossonczy gróf hosszú és cikornyás szónoklata
után, melynek során állítólag harminckétszer hangzott el a "cirkumstancia"
kifejezés.
Az első vonat ezen
a langyos májusi estén érkezett Nagyhályogra, azok a városházi notabilitások
jöttek e járattal, akik nem kívánták végigállni az unalmas ünnepséget, ám az
estével kezdődő dínom-dánomból semmiképpen sem akartak kimaradni. Az urak reggelig
húzatták a cigánnyal a vasútállomás vendéglőjében, azután felültek az első
Nagyhályogról induló szerelvényre, és soha többé nem tették tiszteletüket a
faluban.
Ekkor a falusi
asszonyok nekiálltak a vendéglő kitakarításának. És ahogy seperték a hamut, a
szivarvégeket, a leszopogatott birkacsontocskákat, a pezsgősdugókat, a véres végű
fogvájókat, az összegyűrt, pörköltszaftos papírszalvettákat a padlón, az egyik
szék alatt egy vulkánfíber bőröndre leltek. Címkártyát nem találtak rajta,
csupán az abbáziai Kék Habok Szálloda emblémáját. Az utazótáskán annyi
bicskával szúrt luk volt látható, mintha valaki halálos ellenségét ismerte volna
fel e bőröndben. Az asszonyok kíváncsiak voltak, na meg azt remélték, valami
értéket találnak benne, hát kinyitották.
A vulkánfíberben
egy csecsemő aludt békésen és kopaszon. Söprűnyi szempillái voltak, a pólyája
új, puha és hófehér. Drága bőrönd, tiszta pólya, finom, hosszú ujjak, ez a gyerek
valamelyik előkelő úrnak lesz a zabigyereke, vélekedett az egyik asszony (bizonyos
Pelle Lajosné), majd kiemelte az újszülöttet a táskából, ölébe vette, és
ringatni kezdte. Egy másik asszony (bizonyos özvegy Mézes Pálné) az újdonsült
állomás-igazgatóhoz futott, hogy értesítse a jövevényről. Az igazgató doktorért
(bizonyos Lakos Ferenc úrért) küldött, aki megvizsgálta a csecsemőt, majd megállapította,
hogy kislány, egészséges, és mindössze másfél hónapos lehet.
Meg kéne találni
az apját, javasolta a doktor, és el is magyarázta a tervét. Végig kell járni azokat
a városi urakat, akik tegnap itt mulattak, valamelyikre majdcsak hasonlít a gyerek.
Nem, intette le az
állomásigazgató (bizonyos Vintermüller Géza úr). Ropogós egyenruháján csillogtak
a gombok, akár a kígyószemek. Nem, ismételte meg. Akárki hagyta itt, meg akart
szabadulni tőle. De mi felneveljük.
Ki az a mi,
kérdezte a doktor, mert tudta, hogy az igazgatónak nincs se kutyája, se macskája,
agglegény az istenadta.
A MÁV, válaszolta
büszkén Vintermüller úr és vigyázzba vágta magát, mintha felettesének jelentene.
A Magyar Államvasutak majd felneveli őtet. Aztán kis gondolkodás után még annyit
tett hozzá, legyen a neve Magyar Ágnes Valéria.
Miért pont az,
meresztette a szemét dr. Lakos úr.
Mint MÁV, vágta
rá büszkén az igazgató, és kivette a doktor kezéből a porontyot.
Magyar Ágnes
Valériát becsületben és viszonylagos jómódban nevelte fel az állomásfőnök, igaz,
nem a saját, hanem az állam költségén. A vasúttársaság állta a lány
taníttatását, mindössze egyetlen feltételt szabott. Miután a lány megszerzi
érettségi bizonyítványát, köteles a MÁV-nál munkába állni, és élete végéig
szolgálni a részvénytársaságot.
Ezerkilencszáztizenkettő
nyarán Magyar Ágnes Valéria leérettségizett. Három idegen nyelven beszélt (német,
francia, angol). A lány nyelvi képzését azért tartotta Vintermüller úr
nélkülözhetetlenül fontosnak, mert szilárd meggyőződése volt, hogy Nagyhályog
(tekintettel bőséges termálvízkészletére) rövid időn belül híres fürdőhellyé
fejlődik, ahová özönlenek majd a külhoni gyógyvendégek.
Ez év végén a
vulkánfíber bőröndben talált M.Á.V. munkába állt, mint a MÁV nagyhályogi
vasútállomásának pénztárosnője. Az 1. számú pénztárfülke lett az övé, ami
nem csoda, hiszen csak egyetlen kassza működött a falu állomásán. Göndör, vörös
haját munka közben mindig copfba kötötte, csak biciklizéskor bontotta ki, hogy a
friss szellő lobogtathassa. Szeplős arcát kedves mosolya megszépítette, a modora
pedig első osztályú volt. És akkora keblekkel büszkélkedhetett, hogy arra az egész
faluban nem volt példa. Mondták is a népek: látszik ezen a lányon, hogy nem
idevalósi, ekkora tőgyek csak a városban teremnek. (Persze a falu szája rögtön tudta
azt is, hogy Ágnes Valéria anyja csakis valami "rosszéletű nő" lehetett, hiszen
kizárólag a városbéli kasszírnők és örömlányok bírnak ily' istentelenül
nagyra nőtt csecsekkel.)
Az öreg
Vintermüller Géza úr hálás volt a sorsnak, hogy bár feleséget soha nem vett maga
mellé, azért mégsem telt el az élete gyermek nélkül. Attól a naptól fogva, ahogy
Ágnes Valéria munkába állt, még peckesebben sétált a peronon ebéd után.
Mindannyiszor arra gondolt, hogy azt ugyan nem tudja, mi is az élet, de hogy nagyon
igazságos valami, az immár bizonyos. Ezen a tételén rendre meghatódott, és az
állomás előtti kiskerthez kanyarodott, leszakított egy virágot M.Á.V.-nak, hogy a
kicsi ablakon benyújthassa azt az ő egyetlen kislányának.
Mint ezt a
nagyhályogi vasútállomás ma már vakolatköpő falán elhelyezett márvány
emléktáblán is olvashatjuk, Vintermüller Géza úr ezerkilencszázhuszonötben halt
meg. Addig nevelt lánya az ő szolgálati lakásában lakott, egy takaros, emeletes
házban, közvetlen a vasútállomás épülete mellett. Az új állomásfőnököt
(bizonyos Rideg Frigyes urat) a MÁV Nyíregyházáról helyezte át. Frigyes úrnak hat
családja volt, felesége és anyósa, így azután Ágnes Valéria nem maradhatott a
házban. Mivel máshová nem tudott menni, írt egy kérvényt a városi igazgatósághoz,
hogy szeretné felettébb tágas kasszafülkéjének hátsó felét leválasztani, ahol
- az átalakítások után fekhelyet és egyéb bútorokat elhelyezve - ellakhatna. Az
igazgatóság engedélyezte ezt, persze csak addig, amíg jobb megoldást nem találnak.
Magyar Ágnes
Valéria tehát beköltözött az állomásra. Ekkor harmincegy éves volt, az arca az
évek múlásával szebb és kerekebb lett, göndör, vörös haja pedig éppoly lenyűgöző
volt, mint régen. Bár tengernyi férfi próbálkozott nála (közöttük módos falusiak
és gazdag városiak is), M.Á.V. még ekkor is hajadon volt. Neki ugyanis csak a hivatás
létezett, más semmi, a férfiak nem érdekelték. Úgy tartotta, a szerelem csak
elterelné figyelmét munkájáról, pedig neki be kell bizonyítania, hogy megérdemelte
azt a bizalmat, amelyet az Államvasutak belé helyezett. Teltek az évek, ő csak ült
kalickájában, és napra-nap adta a jegyeket. Amióta a füléjében lakott, alig
látták biciklizni a faluban, csak nagyon ritkán és rövid időre mozdult ki. Nem bírta
volna elviselni a szégyent, hogy valaki éppen akkor akar jegyet váltani, amikor ő
nincs a helyén. Már-már olyan volt ő a falu számára, mint egy köztéri szobor:
mindig ugyanazon a helyen volt, szinte már észre sem vették. S mivel pletykára okot
nem adott, nem is beszéltek róla, szinte elfelejtették.
Ezerkilencszázharmincnyolc
enyhe telén egy módos parasztember (bizonyos Kispál Makszi) kissé borközi
állapotban, állát tenyerében pihentetve azt mondta a resti kockás terítője felett,
hogy ő úgy látja, ez az Ágnes Valéria ezerkilencszázhuszonöt óta egy percet sem
öregedett. Hogy azóta is, egyfolytában harmincegy évesnek néz ki. Pedig lenni kéne
már annak negyvennégynek is, háborgott Makszi.
A kártyapartnerek
kis ideig nem is tudták, kiről beszél barátjuk. Azt hitték, agyára ment a savanyú
bor. Csak miután Kispál a kassza felé bökött a kezében lévő árva
stüszivadásszal, akkor esett le nekik, hogy Magyar kisasszonyról van szó. A férfiak
ekkor átdülöngéltek a vendéglőből a váróterembe, egészen a pénztárfülkéig,
és alaposan megnézték maguknak Ágnes Valériát.
Bolond ember vagy
te, Makszi, mondta pár perc után a felsőpárti malom bérlője (bizonyos Tódor
János), de ezegyszer igazad van, annyi szent. Ez a nőszemély egy perccel sem öregebb
harmincegy esztendőnél.
Kispál Makszi felfedezéséből nagy szenzáció lett.
Orvosprofesszorok jöttek Bécsből, hogy Ágnes Valériát megvizsgálják, hírlapírók
Pestről, hogy cikket készítsenek az idővel dacoló pénztárosnőről. Állítólag
még maga a száguldó riporter (bizonyos Egon Erwin Kisch úr) is megfordult ezidőtájt
a faluban, aki "Egy kasszásnő, aki soha nem lép krisztusi korba" címmel
örökítette meg benyomásait.
De mindez csak
néhány hónapig tartott, a felhajtás hamar alábbhagyott, és a nagyvilág -
csakúgy, mint Nagyhályog - lassanként hozzászokott a gondolathoz, hogy Magyar Ágnes
Valéria nem öregszik. Végül is, állapította meg egy belga cirkuszigazgató (bizonyos
Hercule Lefévre úr, aki egy ideig szintén érdeklődött M.Á.V. iránt), a
nem-öregedés még önmagában nem nagy szám, az igazi produkció az öröklét lenne.
Aztán jött a
háború. Az lett a szenzáció. Magyar Ágnes Valéria pedig csak ült a fülkéjében,
és adta a jegyeket. Végignézte, ahogy egyenruhában elmennek a férfiak, aztán
végignézte, ahogy megcsonkítva és megnyomorodva jönnek haza. Nagyhályogra mindössze
négy bomba hullott a második világégés alatt, az egyik éppen a vasútállomásra.
Tönkretette a sínpárt, a peront, és a váróterem tetőszerkezete is beomlott. A
restinek és a kasszának nem esett baja. Viszont Rideg Frigyes állomásfőnök úr bal
fülébe egy repesz vágódott, és kéthónapi szenvedés után meghalt. Így azután ő
már nem élhette meg a szebb jövőt.
Ágnes Valéria nem
sokat vett észre az új rendszerből. Másfajta plakátok voltak a váróterem falán, a
restiből idővel Utasellátó lett, de a lényeg nem változott. Az emberek jegyet
vettek, aztán utaztak. A város felé még mindig reggel indult a vonat, a városból
pedig este érkezett. Az urakat eztán elvtársnak kellett szólítani, de a retúrjegy az
retúr maradt, és ez valahogy megnyugtató érzéssel töltötte el a harmincegy éves
Ágnes Valériát. Az úttörők kedvesek voltak, és sokat vonatoztak. Lebegtette a
peroni szél a vörös nyakkendőket. Az embereket kicsit csendesebbnek és szomorúbbnak
látta M.Á.V., viszont határozottan vidámabbak lettek az ünnepségek.
Ötvenhatot
viszonylag békésen vészelte át a falu, mindössze annyi történt, hogy a
tanácselnököt (bizonyos Rácz Mihály elvtársat, korábban gátőr) és az állomásfőnököt
(bizonyos Hemző Ferenc elvtársat, korábban traktoros) ismeretlen ellenforradalmi elemek
véresre verték, valamint, hogy imperialista ügynökök uszítására a falu népe az
összes Mátyás nevű disznót leölte, tekintet nélkül arra, hogy elérték-e már
nevezett sertések a vágósúlyt.
Pukk, ennyi volt,
egy pezsgődugó kirepült az üvegből, és ezerkilencszázötvenkilencből rögvest
ezerkilencszázhatvan lett. Ezen a szilveszteren tűnt fel a faluban egy különös,
alacsony férfi, aki sötét lódent viselt, arcát fekete keretes szemüveg takarta. Azt
állította magáról, a megyétől érkezett, és hogy revizor, az állami gazdaságok működésének
szocialista rendjét ellenőrzi. De a téeszben alig-alig bukkant fel, annál többet
lebzselt a vasútállomás körül. Azt beszélték, Ágnes Valériának csapja a szelet.
Hogy áll a fülke előtt, és széles karmozdulatokkal magyaráz a harmincegy éves
pénztárosnőnek. Hogy esténként az Utasellátóban részegedik le, fizetni nem fizet,
de szólni nem mer neki senki. Hogy inkább a tanácselnök fizet helyette. Néhány nap
múlva eltűnt a titokzatos egyén, és soha többé nem látták. Váltott egy jegyet a
városba M.Á.V.-nál, és az esti vonattal elutazott.
Ezerkilencszázhatvanegy
február huszonnyolcadikán Ágnes Valéria jelentkezett az állomásfőnöknél. Az öreg
és kövér elvtárs még mindig sántított a veréstől, amit ötvenhat őszén kapott,
és az egyik szemét csak félig tudta kinyitni. A pénztárosnő mélyen belenézett a
másfél szembe, és azt mondta:
- Igazgató elvtárs, látni szeretném a tengert.
- Hogy mit? - csodálkozott az állomásfőnök.
- A tengert. Majd' ötven éve egyfolytában dolgozom, egy
hét szabadságra szeretnék menni. A bulgár tengerpartra akarok utazni.
- És az állomás? A jegyek? Azokat ki fogja kiadni?
- Arra gondoltam, egy hétig talán helyettesíthetne valaki...
Még fiatal vagyok, csupán harmincegy éves, szeretnék egy kicsit világot látni...
- Lehetetlen - hangzott el a végszó, majd Hemző visszaküldte
Ágnes Valériát a fülkéjébe.
Ettől a naptól
kezdve az államoson valahogy nem ment minden olyan gördülékenyen, mint azelőtt.
Magyar kisasszony ugyan dolgozott, jegyeket adott ki minden áldott nap, de legendás
kedvessége megkopott, a haját kibontva hordta, olykor munkaidőben kerékpározott a
piac felé, sőt éjszakánként átjárt az Utasellátóba, és kevertet ivott. Melleit
már nem rejtette illedelmesen, az egyenruháját mélyen kigombolva hordta, az utazók az
üvegen keresztül majd' a bimbókig láttak. Többször megismételte látogatását az
állomásfőnöknél, de a sánta elvtárs hajthatatlan volt, és mindannyiszor
figyelmeztette Ágnes Valériát, ne ugráljon, ne követelőzzön, ő a MÁV és a
szocializmus tulajdona, munkájával tartozik a MÁV-nak és a szocializmusnak, ne legyen
hát hálátlan.
Ezerkilencszázhatvankettő
március tizenötödikén azonban betelt a pohár. Délelőtt háromnegyed tízkor Ágnes
Valéria fellázadt. Bekapcsolta a hangosbemondó mikrofonját (a volume-gombot a
legnagyobb állásra csavarta), és néhányszor körmével megpöckölte, hogy hallja, működik-e.
Olyan pokoli zajt csapott, hogy berobbantak a pályaudvar ablakai. Aztán megszólalt.
Még a kígyó másik végén, a buszmegállónál is hallani lehetett a hangját.
Egy, kettő, három,
mikrofonpróba! Íme, most lediktálom a pályaudvarnak vallomásomat. Tisztelt Magyar
Államvasutak, én, Magyar Ágnes Valéria, a pénztárosnő, ezennel bejelentem, hogy nem
csinálom tovább. Elegem volt. Nem vagyok hajlandó életem végéig fogolyként élni,
még akkor se, tisztelt Államvasutak, ha tisztában vagyok azzal, mit tett értem a MÁV,
s mi lett volna velem, ha a vállalat nem karolt volna fel engem, a szegény, sorsára
hagyott árvát. De! Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy mindenért megdolgoztam. Én nem
vagyok hálátlan fajta. Kérem szépen, ezen az állomáson mindenki csak rohan. Siet,
hogy elérje a vonatát. Csak fut, mintha nem lenne mindegy már az az öt perc, az a fél
óra, az a pár nap, az a húsz év vagy akár az egész élet. Persze értem én... Csak
nekem mindegy... Itt ülök ötven éve ebben a cellában, és nekem aztán tényleg
tökmindegy, hogy hat perc vagy az élet... Ugyanaz. Ennyi év alatt a legtávolibb hely,
ahová eljutottam, az Monor volt. Az egyetlen lázadásom... Itt akartam hagyni az
egészet, a monotóniát, a mindig ugyanazt. Úgy gyűlöltem már ezt a helyet, hogy meg
tudtam volna késelni az összes utazót, minden jegyre várót. Forradalmat akartam,
tengert, szerelmet, kalandot. Meg árulást is, rossz lelkiismeretet. Akkor még,
Monornál, megijedtem. A csendtől, hogy a MÁV hallgat. De most nem fogok... Akkor
visszajöttem gyáván, behúztam a függönyt cellám ablakán, ami pedig nekem munkaidőben
tilos, bekapcsoltam a rádiót, megpróbáltam elaludni, hogy ha már amúgy, kívül
gyáva voltam a szökésre, legalább belül sikerüljön. De nem tudtam elaludni, soha
nem is tudtam aludni, ötven éve vagyok ébren, csak adom a jegyeket, és még senkinek
sem tűnt fel ötven éve, hogy én sohasem alszom. Persze a munkaügy aktáiban sem
szerepel a nevem, pedig három helyett végzem a munkát, csak akkor hagyom abba pár
percre, mikor a testem megzsarol. Rám ordít a testem: Sittes, meló lesz! Merthogy így
hív, Sittesnek, csakhogy tudjam, ő is tudja, hogy rab vagyok. Szóval ilyenkor szól,
hogy Sittes, akarlak tégedet. De tud kedves is lenni. Mikor simogatom, azt mondja,
Sitteske, ha a fényes rés felé közelít kezem, azt mondja, Siti, amikor megtalálom a
klitoriszt, és játszom rajta, azt sziszegi bódultan, Sitkóci, amikor pedig
körbefestem a mellbimbó udvarát, azt sikítja, Sitkőc. És ez jól esik nekem, ez a
kedves hang. Behúzom a függönyt, kiteszem a "zárva" táblát, és nem érdekel,
hogy az utazóközönség mérgesen kopogtat az ablakon, hogy dühöng, káromkodik, mert
én akkor nem vagyok se kasszásnő, se pénztárosnő elvtárs, se Sittes, hanem az
édes, drága Sitkőc vagyok, és ez tényleg jó. És tán én vagyok itt a
legszerencsésebb nő az egész faluban, mert vajon melyik asszonynak mond ilyet a férje
ötven év után, amilyet az én testem még mindig mond. Úgyhogy, Tisztelt
Államvasutak, tulajdonképpen főbe kellene engemet lövetni azért, hogy én ilyen
szörnyen hálátlan vagyok. Igen, engem főbe lehetne lőni, ezt elismerem. De a tengert
nem kellett volna elvenni tőlem! Ezt nem írom alá. Soha. Mert minden ember megérdemel
egy kis tengert. Elég nagy pofátlanságnak tartom, tisztelt MÁV, hogy ezen a bolygón,
amin élünk, aminek a háromnegyede sós víz, nekem itt kell megrohadnom egy cellában,
ahol még vízcsap sincsen. Jó, még ez is rendben lenne, vízcsap nem jár mindenkinek.
De nekem még könnyem sincsen, hogy belebőghetnék egy vizespohárba, aztán nézhessem
a sós vizet, a saját tengeremet. Pisim sincs. Semmim. A MÁV mindent elvett tőlem.
Úgyhogy nekem, tisztelt Államvasutak, az utazók könnyes szeme csupán a tenger. Ott
állnak az ablak túloldalán, kérik a jegyet, bedugják a lukon a pénzüket, én meg
csak nézek mélyen a szemükbe, hátha van ott némi szomorúság, pár csepp könny, s
ha igen, ha megpillantok akár egy félcseppnyi tengert a szemükben, akkor olyan lassan
adom ki a jegyet, hogy a sorban mindenki majd' megőrül. Elkérem az illető összes
igazolványát, csak hogy minél tovább lássam a tengert, és akkor aztán nagyon boldog
vagyok. Persze nem sokáig. Mert jön a testem, behúzatja velem a függönyt, mert ő nem
tűri a boldogságomat, azt ordítja, na mi van, kisasszony, tengerre néző kasszája
van, elvtársnő, dolgozni meg büdös. Nekem is van lelkem, védekezem ilyenkor
könnytelen szipogva, de a testem megint ordít, nincs, értsd meg már, neked nincs, a
lelked a Vasúté. És akkor én elszégyellem magamat, mert tudom, hogy az én dolgom
valóban nem az, hogy feltartsam az utazókat, éppen ellenkezőleg, hogy gyors
ügyintézésemmel megkönnyítsem távolodásukat. Akkor aztán szomorú leszek, hogy
már pénztárosnak se vagyok jó, sírni szeretnék, ám a könnyem is a MÁV-é. De mit
csináljak, tenger nélkül nem megy, hiába. Múltkor itt járt egy ember. Egy revizor.
És én megpillantottam szemében a bulgár riviérát. Majd elájultam, már az
önkéntes véradói igazolványát kértem, a párttagkönyvét, a
horgászigazolványát, a sor pedig csak állt, a férfi pedig szörnyű dühbe jött,
szikráztak szemei a vastag lencsék alatt, ettől a tenger egyre forróbb lett, a homok
izzott, a kánikula tombolt, a napozók
szénné égtek, a nyugágyak szövetei lángba borultak... Na, erre jött a testem,
ordított, hogy büdös kurva, dolgozni, te nem azért vagy itt, hogy nyaraljál.
Mondhatta volna úgy is, Sitkőc, ne nyaralj, mert te nem nyaralhatsz, mert te vagy itt a
legjobb, neked ez nem munka, hanem küldetés, te nem iszol, nem eszel, nem alszol, nem
pisilsz, nem kakilsz, nem sírsz, te a hivatásodnak élsz, ne add alább magadnál... Ez
a revizor elvitt volna engem a tengerhez. Talán éppen a bulgárhoz. Láttam a szemén,
hogy elvitt volna. De én nem mertem vele menni, a testem fenyegetőzései és az
átkozott kötelességtudásom miatt... De ennek a tengertelen világnak ezennel vége,
tisztelt Államvasutak. Ez egy vallomás, de egyúttal ultimátum is. A testem se
érdekel, senki. Hát nem igaz, hogy ezen a bolygón, ahol annyi sós víz van, hogy a
tengerekben és az óceánokban lévő sóval az összes szárazföldet, ezt az átkozott
állomást is be lehetne borítani százötven méter vastagon, és akkor nekem nem jár
egy hét tengerpart sem... Hát tisztelt MÁV, egy kis tengert én is megérdemlek ezen a
Sós Víz nevű bolygón, mert így kéne hívni valójában, nem Földnek...
Ágnes Valéria
pedig csak mondta-mondta a betört ablaküvegek között, mesélte, hogyan terrorizálja a
teste, hogyan vette el tőle a MÁV a lelkét, sorolta, milyen követelései vannak. Nem
akarta abbahagyni. Napokig diktálta vallomását a hangosbemondóba. Kijelentette, hogy
addig nem szünteti be a sztrájkot, amíg az állomásfőnökség nem engedi el a bulgár
tengerpartra.
De az elvtársak
hajthatatlanok voltak. A tanácselnök rugalmasabbnak látszott, benne még élt a régi
félelem, minden pici kis lázadásról az ötvenhatos verés jutott eszébe, de Hemző
állomásfőnök nem engedett, szilárdan kitartott korábbi elvei mellett. Még Hévízbe
belement volna, de a tengert nem engedélyezte, semmilyen körülmények között. Hiszen
tulajdonképpen - hangoztatta Hemző - Magyar Ágnes Valéria állami tulajdon, amit
pedig külföldre játszani (még akkor is, ha az a külföld egy baráti, szocialista
ország) nem lehet, sőt egyenesen bűncselekmény, mégpedig államellenes!
Ám Ágnes Valéria
ragaszkodott a tengerhez. Jött a tanácselnök, a kassza előtt rimánkodott a
pénztárosnőnek, hogy hagyja abba, amíg nagyobb baj nem lesz. Jött a téeszelnök,
fenyegetőzött az állomásfőnök, de mindhiába. A vonatforgalom Nagyhályog és a
város között megbénult. Az emberek pedig vattával a fülükben jártak az utcán,
dolgoztak a földeken, aludtak ágyaikban, mert nem bírták elviselni az éktelen zajt,
ami a vasútállomás hangszóróiból ömlött.
A helyzet
tarthatatlanná vált.
Márciusi verőfényben,
rohamkocsin jöttek meg a városból a tűzoltók. Kiszálltak a csillogó, piros
autóból. Nem kapkodtak, nyugodtan, szervezetten, pontosan végezték munkájukat. Az
óriáskígyónyi slag végét Ágnes Valéria ablakának lyukába illesztették, pontosan
oda, ahol az utazók a pénzt szokták beadni, és ahol a pénztárosnő elvtárs a jegyet
kiadja.
M.Á.V. hiába
ordított mikrofonjába olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, a tűzoltók
fülvédővel ellátva érkeztek a helyszínre. Senki nem segített Ágnes Valérián,
pedig az egész falu az állomásra sereglett. Hatvannyolc év után a pénztárosnő még
mindig idegennek számított Nagyhályogon, városi gyüttmentnek.
A tűzoltók
megnyitották a vízcsapot. Ahogy a fülkében a vízszint emelkedett, úgy nyüszített
Magyar kisasszony egyre kétségbeesettebben. Aztán már a fejét is ellepte a víz.
Több már nem is fért a kalickába, a kassza megtelt. A tűzoltók kihúzták a csövet,
majd nyugodtan, lassú léptekkel az autójukhoz vonultak, és szó nélkül elhajtottak.
A pénztárosnő
egy ideig harcolt a vízzel. Fuldoklott, kapálódzott, vergődött, a tanácselnök el is
fordította az arcát, a moziban sem bírta nézni az ilyen durva jeleneteket. De Hemző
Ferenc csakhamar megböködte ujjaival Rácz vállát.
Nézd csak, Miska,
mondta elképedve Hemző.
Mire Rácz visszafordult, addigra Magyar Ágnes Valéria arcáról eltűnt a rettegés. Vonásai már boldogságról árulkodtak, sőt gyönyörről. A pénztárosnő végtagjai eltűntek, viszont színes uszonyok lebegtek pompás haltestén.
Mintha
kicserélték volna, ámuldozott Rácz Mihály, majd hozzátette: csak az az istentelen
csecse meg a feje maradt a régi.
M.Á.V. csábító
vörös hajkoronája lágyan és dúsan omlott szét a vízben. A hangszórókból már
csak valami földöntúli búgás hallatszott, olyasféle hang, amilyet akkor hall az
ember, ha tengeri csigára tapasztja fülét. És a falu legnagyobb meglepetésére Ágnes
Valéria újra felvette a munkát. Szájába vette a bélyegzőt, jobb uszonyával a
mellére seperte a kartonjegyet, majd egy hirtelen bólintással helyére is került a
pecsét.
- Te, milyen állat lett ez? - kérdezte a tanácselnök
bután és kissé undorodva az állomásfőnök elvtársat az akció után két héttel,
miközben azt figyelték, a harmincegy éves pénztárosnő milyen boldogan lubickolva
szolgálja ki menetjegyekkel az osztálykirándulásra induló úttörőket.
- Milyen, milyen? Hát sellő - vágta rá büszkén a sánta
Hemző. - Lesz itt turizmus, Misikém, csak győzzük. Ez kell a lakosságnak! Nem
termálvíz! - mondta, majd biccentett a gondnoknak, hogy kezdheti.
A gondnok (bizonyos
Nap Laci bácsi) felállt a létrára, és felülről egy tömb konyhasót morzsolt a
fülkébe. Lemászott, kalapácsot vett elő, majd felszögelt egy táblát a pénztár
elejére, nem túl magasra, hogy a gyerekek is el tudják olvasni.
Az elvtársnőt
etetni szigorúan tilos, ez volt ezerkilencszázhatvankettő április negyedikén nagy,
vörös zománcfesték-betűkkel a táblára pingálva.
[1] Talán nem véletlen, hogy hályogi néphitben mai napig eleven a kígyó alakja. A "Kígyókirály" valószínűleg a keleti kultuszok maradványa: a mesékben mindenre kiterjedő varázserővel bír, csontot forraszt, kincsre vezet, egyetlen éjszaka alatt épít fel palotákat. A "kígyókő" a helyi babona szerint meggyógyítja a fájós torkot, a tehén dagadt tőgyét, a felfúvódott marha hasát; ha bugyellárisban tartják, soha nem fogy ki a pénz.