Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vajda Mihály
Kísérlet a kísérletről
Vajon kinek jutna az eszébe Platón dialógusait, a középkori misztikusok írásait, Montaigne Esszéit, Kierkegaard munkáit nem tekinteni filozófiai írásoknak? Vagy akárcsak azt állítani, hogy Arisztotelész jelentősége felülmúlja Platónét, hogy Aquinói Szent Tamás munkássága fontosabb a filozófia számára, mint a középkori misztikusokéi, hogy Montaigne jelentősége eltörpül Descartes-é mellett, vagy hogy Kierkegaard Hegellel szemben valami jelentéktelen sarlatán? Többeknek. S olyanoknak is, akiknek tekintélyét botorság lenne kétségbevonni. Hadd idézzem fel röviden Lukács György sikertelen heidelbergi habilitációs kísérletének történetét. Lask meg Max Weber is, akik őt igen nagyra tartották, csak azzal a feltétellel támogatták volna habilitációs kérelmét, hogy felhagy esszéizmusával, s rendszeres, "a céh szabályainak megfelelő" tudományos munkát végez. Hadd idézzem Max Weber egy Lukácshoz írott levelének részletét: "Hogy őszinte legyek, egy valamit még el kell mondanom. Egy igen jó barátjának - nos, legyen: Lasknak - az volt az álláspontja: Ön született esszéista, nem fog megmaradni a rendszeres (céhes) munkánál; ezért nem szabadna habilitálnia. Mert az esszéista bizonyára hajszálnyival sem kevesebb mint a céhes rendszerező, - alkalmasint éppen az ellenkezője áll! De nem való az egyetemre [...] Az Ön hirtelen elkanyarodása Dosztojevszkijhez Lask nézetét látszott igazolni, gyűlöltem ezt a munkáját [A regény elméletéről van szó, melyet Lukács egy Dosztojevszkijről szóló nagyobb volumenű munka bevezetőjeként írt meg. - V.M.] és még most is gyűlölöm. Mert alapjában véve nekem is ugyanaz a véleményem. Ha az Ön számára valóban elviselhetetlen kín és gátlás megcsinálni egy rendszeres munkát és eközben minden mást félre tenni - igen, ezesetben nehéz szívvel azt tanácsolnám Önnek: hagyja a habilitációt. [...] Akkor Önnek más a hivatása." Az egyetemre való "rendszeres, céhes munkás" és az "esszéista" szembeállításából, úgy tűnik, nem következnék a filozófiai esszé lebecsülése Max Webernél - "az esszéista bizonyára hajszálnyival sem kevesebb mint a céhes rendszerező, - alkalmasint éppen az ellenkezője áll!" -, de honnan akkor A regény elméletével szembeni gyűlölet, az esszé szembeállítása "az esztétika pompás [lukácsi] épületével", melyet Weber az esztétika tudományos alapvetésének tekintett? Mi az a "más hivatás", melyet Weber - nyilvánvalóan a tudomány iránti elhivatottsággal szemben - Lukácsnak tulajdonít, melyet nagyra tart ugyan, de gyűlöl? Vajon Weber a filozófiatörténet fent felsorolt nagy esszéistáit is - most bevallom, a példák Lukácstól származnak - kitiltotta volna az egyetemről? Vagy a látszólag teljesen indokolatlannak tűnő gyűlölet nem is az esszéizmus mint olyan, hanem Lukács sajátos esszéizmusa ellen irányult volna? Az a sejtésem, hogy ez utóbbiról van szó.Nem egyszerűen arról, hogy képes-e Lukács egy problémának türelmes rendszerességgel utánajárni, a "professzori céh" szabályait követni. Szó van itt tartalmi kérdésekről is, a filozófia státuszáról is, arról, hogy vajon egyáltalában lehetséges-e a filozófiát tudományként művelni, így az adott esetben tényleg egyértelmű és megnyugtató választ adni arra a Weber szerint Lukács által zseniálisan megfogalmazott kérdésre: "Műalkotások vannak, miként lehetségesek?"; ami egyben azt is jelentené, hogy egy valamiképpen beteljesült kantianizmus lenne a filozófia végső szava. Vagy, éppen ellenkezőleg: tudomásul kell vennünk, hogy a megismerés és valamennyi más "tételezés" végső feltételeit illető kérdés nem megoldható, azaz hogy a tudomány, és az a racionalista világkép, amely a világ varázslattól mentessé tételén nyugszik, más világképekkel szemben semmiféle előjoggal nem bír.A "szerény céhes munkát" követelő Max Weber végső soron arról van meggyőződve, hogy a "végső kérdések" nem megoldhatók, míg Lukács a "gyakorlati rutinmunkát" azért utasítja vissza, mert "a filozófia végső kérdéseit" kívánja megoldani. A megváltás, a szilárd bizonyosság iránti lekűzdhetetlen vágytól űzött Lukács sohasem adta fel azt a lehetőséget, hogy ráleljünk racionális tudásunk szilárd alapjaira. Számára az esszé-forma valami ideiglenes, pontosabban átmeneti forma volt - a végső, szilárd igazsághoz vezető úton. Ezzel szemben Max Weber, aki a végső metafizikai kérdések "megoldhatóságát" illetően teljesen szkeptikus, meg akarta tiltani az irracionálissal folytatott veszélyes játékot legalább azon a területen, ahol a ház urának tarthatta magát. Az egyetem falai, egy olyan institúció falai között, melynek a racionálisan megismerhetőt kell szolgálnia, nem akarta és nem tudta megtűrni az esszéistát, aki számára a prófétát jelentette.Lukács első esszékötetének, A lélek és a formáknak egy levél az előszava. A szerző levele az esszék német fordítójához, Popper Leóhoz. "Levél a kísérletről". Van művészet-tudomány; és van "az emberi temperamentumoknak egy másfajta megnyilvánulása", mely megjelenési formának rendesen szintén a művészetről való írást választja. Csak rendesen, mondja, "mert sok írás van, ami ugyanezekből az érzésekből nőtt és mégsem érinti az irodalmat és művészetet; mely ugyanazokat a kérdéseket teszi fel az élethez, mint minden kritikának nevezett írás, csak éppen egyenesen az élethez fordul velük és nem kell neki irodalom és művészet mint közvetítő. És éppen a legnagyobb, a legtökéletesebb esszéisták írásai ilyenek: Platón dialógusai és a középkori misztikusok írásai, Montaigne Esszéi valamint Kierkegaard imaginárius naplói és novellái."Az esszé tehát egyfajta művészeti műfaja a filozófiának, amely a szorosabb értelemben vett művészettel valamifajta rokonságot mutat fel. "(...) vannak élmények, amiknek nincsenek kifejező gesztusaik, és amik kifejezés után vágyódnak mégis. És az eddig elmondottakból kiveszed bizonyára, hogy mik és milyenek ezek az élmények. Az intellektualitás, a fogalmiság ez, mint szentimentális élmény, mint közvetlen valóság, mint spontán lételv; a világnézet a maga meztelen tisztaságában, mint lelki szenzáció, mint motorikus ereje az életnek. A közvetlenül feltett kérdések: mi az élet? mi az ember? mi a sors? De csak mint kérdések, mert a felelet itt sem felelet igazán, nem ‘megoldásokat' hozó mint a tudományban vagy mint - magasabb szinten - a filozófiában, hanem szimbólum, sors, tragédia, csakúgy, mint bármely költészetben."Az esszé egyfajta művészet, aholis a lelkek és sorsok helyett az intellektualitás, a fogalmiság mint szentimentális élmény, mint közvetlen valóság, mint spontán lételv lesz formává emelve. Minden abba az irányba mutat, hogy itt annak ellenére, amit Lukács a filozófia tisztább magasságairól mond, nem valamifajta "filozófiai műfaj" személyes megválasztásáról van szó, nem az esszéista vagy éppen a filozófus tehetségéről. Láthatóan a világhoz való viszonyulás módjáról van szó. Az esszé távolságtartó, majdnem frivol látásmódja azonban nagyon problematikus Lukács szemében. Ami problematikus, az a szempont, a fogalom prioritása nem a tényekkel, hanem az érzéssel szemben. Egyfajta frivol intellektualizmus az, amit itt az eszszéista az esszéista szemére vet. "(...) ha egyszer egy gondolkodási mód problematikussá vált - és ez a gondolkodásmód, s annak ábrázolása nem is vált problematikussá, hiszen mindig is az volt - akkor az üdvösség minden fajta probléma esetében csakis a kérdésesség legvégső kiélezettségéből, egyfajta radikális az-úton-végigmenésből származhat." Nincsen más út csakis az esszéistáé - hiszen a tudomány szóba sem jöhet, a tényektől nem vezet út a lényegiségekig, megoldásokról pedig a tudományban szó se essék - mindaddig, amíg el nem jő a filozófus, akinek saruját megoldani sem érdemes az esszéista. "Az esszéista [...] a Keresztelő, aki kivonul a pusztába, hogy ott hírt adjon arról, akinek el kell jőnie, arról, akinek ő nem érdemes saruját sem megoldani [...] Az előfutár tiszta típusa, s na-gyon kérdésesnek tűnik, hogy az ilyen önmagában, tehát az általa megjövendőltek sorsától függetlenül, egyáltalában igényt tarthat-e értékre és érvényességre." Lehetetlen nem látni, hogy a megoldás itt megváltás, hogy itt műfajok és műnemek csak azért játszanak szerepet, mert ők a viszonyulás formái, "hozzárendelt, zugerechnetes" formái. Lehetetlen nem látni, hogy a kizökkent időről van itt szó, s az esszéista csupán a kizökkent idő hírnöke, s a filozófus, és csakis a filozófus az, aki megváltó lehet, aki arra született, hogy a kizökkent időt helyretolja. "Az esszé nyugodtan és büszkén állíthatja szembe a maga töredékességét a tudományos egzaktság kis beteljesültségeivel és az impresszionista frissességgel, de legtisztább megvalósulása, legerőteljesebb célbaérkezése is erőtlenné lesz, ha megjött a nagy esztétika." Vagy a nagy esztétika vagy a lényegtelenbe való belehullás apokalipszise. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy Lukács egész életművében csak egyetlen rövid pillanat volt, ahol az esztétika mint megváltó-pótlék nem állt a középpontban. A Történelem és osztálytudat történelmi pillanata, amikor is az evilági gyakorlati megváltás pusztító hitében élt. Hogy mit értett akkoriban Lukács esszén, az most már alapjában véve világosnak tűnik. Az esszé-forma a világhoz való sajátos viszonyból fakad. Mi határozza meg ezt a viszonyulást?Nos, 1912 őszéről van Lukácsnak egy levele, amely világos választ ad kérdésünkre. A levélben Lukács Margarete Susmannak A lélek és a formák-at illető kritikájára válaszol. Úgy véli, az esszé mindig szerzőjének arra való képtelenségéből ered, hogy megragadja az abszolútat. Amit elítél, az az, ha valaki erre nem is törekszik. "Amennyiben az ember a végső, mindent eldöntő kérdésre való választ elutasítja - mondja -, amivel minden kategóriánk elvesztette valóban konstitutív jelentését és minden amit a Felettünk és Rajtunk-Kívül levőről kijelentünk, bennünk marad, reflexív lesz, az ember elveszíti a fogalmak szigoráért való döntő felelősséget, amit csak az abszolút rendszerbe való hierarchikus besorolás nyújthat. Nincs olyan, amit ezekben az esszékben meg ne próbáltam volna, hogy elkerüljem ezt a veszélyt. Minden - látszólag - nagyon is szubjektív, ‘költői', töredékes mozzanat abból a törekvésből fakadt, hogy egyértelmű, éles és felelősségteljes lehessek - anélkül, hogy a kiteljesedett rendszer magátólértetődő felelősségével rendelkeztem volna, rendelkeztem volna már. És az esszéisztikus forma etikája a kétségbeesés, amely e formának ebből az ősi kettősségéből adódik." Ha valaki egyszer már úgy véli, hogy a cél, a fogalmak szigora, a "megoldás" mindenképpen elérhető, akkor felelőtlenség az esszé kétségbeesését nem meghaladni akarni. Csak ha mindezt figyelembe vesszük, csak akkor tudjuk magunknak megmagyarázni Lukács Dilthey-nekrológjának kegyetlen hidegségét: "Igy egész életén keresztül a pszichológiai ‘élmény'-fogalommal operált mint centrális fogalommal - egy zavaros és minden teherbíró és rendszerépítő képesség nélküli fogalommal. Igy lett a filozófus Diltheyből esszéista. És ha sírjánál megsiratjuk az utolsó finom és nagystílű német esszéistát - már életében megsirattuk egy filozófus elpusztulását, egy kitűnő emberét, akit a rossz kor, amelybe született, és amelytől nem bírta emancipálni magát, pusztított el." Az érdekes az egész történetben az, hogy a filozófiai esszé Lukács számára - látható - csakúgy elfogadhatatlan, ahogyan Weber számára. Csakhogy Weberrel szemben, aki az esszét végérvényesen és feltétel nélkül elutasítja, nem, mert nem lezárt, nem befejezett, hanem mert olyasvalamire törekszik, amire törekedni lehetetlen: a végső, mindent eldöntő kérdésre akar választ adni, valamire, amit illetően nincsen tudás, amire csak hitek vonatkozhatnak, addig Lukács az esszét, mint csupán előkészületet, meghaladni szeretné: a végső bizonyosságot nyújtó filozófia irányában. Weber gyűlölete talán nem is önmagában az esszé-formának, nem is Lukács esszéizmusának szólt, hanem annak, ami emögött rejlett: Lukács (...) mit is mondjak? (...) gyávaságának. (...) De halljuk Webert: "Korunknak, a világ racionalizálása, intellektualizálása, varázslat alól való feloldása korának az a sorsa, hogy éppen a végső és legmagasabb rendű értékek húzódtak vissza a nyilvánosságból, mégpedig vagy a misztikus élet világ mögötti birodalmába, vagy az egyének egymással való közvetlen kapcsolatainak testvériségébe." "Aki a kornak ezt a sorsát nem tudja férfiasan elviselni, annak ezt kell mondani: térjen vissza inkább hallgatva, a szokásos nyilvános renegát-reklám nélkül, egyszerűen és szerényen a régi egyházak szánóan kitárt karjai közé." Weber joggal rettegett attól, hogy Lukács valami rosszabbnak a karjaiba veti magát.E vita óta eltelt lassacskán teljes évszázad talán lehetővé tette, hogy másként tekintsünk a filozófiára és a filozófiai esszére. Ha tudás és hit végeredményben Weberre és Lukácsra egyaránt jellemző kantiánus dichotómiáját feladjuk, ha egyrészről tudomásul vesszük, hogy "Igen, a tanulás természetesen hiten alapul." (Wittgenstein, A bizonyosságról 170. §) S a "... nehéz [csak] az, hogy hitünk alaptalanságát belássuk." (166. §) Tudomásul vesszük tehát, hogy a legegzaktabb tudás alapja is a hit. Másrészről tudomásul vesszük azt is, hogy az ún. végső kérdéseket illető hiteink, ha meg nem is alapozhatók, de diszkutálhatók, és éppen ezt a diszkussziót lehet filozófiának tekinteni, akkor nemhogy el kellene utasítanunk a filozófiai esszé műfaját, hanem inkább tudomásul kell vennünk: az olyan filozófia, amely nem akar lemondani a maga hagyományos kérdésfeltevéseiről, nem nagyon tehet mást, minthogy kísérletezik. Korunk kontinentális filozófiájának meghatározó áramlatai, a fenomenológia, a hermeneutika, a dekonstrukció valamennyien a kísérletező, az esszéisztikus tudást képviselik. Nem azért, mert a kizökkent idő nem engedi a kiteljesedett rendszert létrehozni, hanem mert be kellett vagy legalábbis be kellene látnunk - s ez a belátás minket már remélhetőleg nem kétségbeesésbe taszít, hanem felszabadít -, hogy számunkra, véges lények számára nincsen is más lehetőség.Pongrácz Tibor írja: "Ahol én a hermeneutika és az esszé kapcsolatát látom - ott ez a szembeállítás [filozófia és líra szembeállításáról van szó - V.M.] mesterséges, mert az esszé kiemelkedik a műfaji határok közül, és ama univerzális (de nem univerzalisztikus) fenomenológiai hermeneutikával lesz azonos, amely a filozófia alaprétegét alkotja. Ilyen értelemben az esszé az a hermeneutikai terep, ahol végbemegy a dologgal való találkozás, és ez nem mond ellent a szakmai, vagy méginkább, a dolog megkövetelte szigornak."Esszé tehát, nem pedig experimentum: Az experimentum mint kísérlet a tudomány módszere, a módszer pedig, mint Scheler mondja, "meghatározott tényekre vonatkozó (...) eljárás", szemben a fenomenológiai beállítódással, ahol "először is új tényekről van szó, melyek bármifajta logikai rögzítést megelőzően vannak, másodszor pedig látási eljárásról." A dologgal való találkozás az esszében bizonyosan nem a tudomány módján megy végbe, sőt, mi több: míg maga a tevékenység, a szöveg létrehozása megmarad a diszkurzív logika keretei között (ami a művészi, a lírai szövegeknek nem szükségképpen sajátjuk), az ami bennük megmutatkozik, ha megmutatkozik, az túl van a mondhatón. "Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum." (Wittgenstein, Tractatus, 6.522) S megint csak Wittgenstein: "Nagyon is el tudom gondolni, mit ért Heidegger Léten és Szorongáson. Az emberben megvan a hajlandóság, hogy nekirontson a nyelv határainak. Gondoljunk például csodálkozásunkra, hogy egyáltalában létezik valami. Ez a csodálkozás nem fejezhető ki kérdés formájában, és nincs is rá felelet. [Mint tudjuk: "Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt." Tractatus, 6.5] Mindaz, amiről úgy érezzük, mintha mondanánk valamit, a priori csakis nonsens lehet. Ennek ellenére nekirontunk a nyelv határainak." Nos, ami a nyelv határainak való nekirontás quasi lehetetlenségét illeti, egyáltalában nem kell ellentmondanunk Wittgensteinnek. A fenomenológiai hermeneutika nem akarja kimondhatóvá tenni a kimondhatatlant, csak megkísérli hozzásegíteni, hogy megmutatkozzék. Nem filozófia többé a szó eredeti értelmében, nem akar ugyanis a fizikán túli tudománya lenni, nem törekszik többé rá, hogy szimbólumok segítségével megragadja azt, nem is nevezi meg többé.Wittgenstein és Heidegger óta nem tudjuk hinni, hogy a filozófiai kérdések megoldhatók. A filozófia bevégeztetett, most már nem tehetünk mást, mint megpróbálunk gondolkodni - anélkül, hogy bármiféle megoldásra jutnánk. Mert a megoldás annak a tudásformának a sajátja, amely a dolgok felletti uralom gyakorlati követelményéhez igazodván elrendezi a világot: a tudományé. Webernek azért kellett igazat adnom, mert Wittgensteint és Heideggert megelőzőn - gondoljunk csak Husserlre, aki a Logikai Vizsgálódások nagyszabású kezdete után mégis visszatér Kanthoz, s annak szellemében szigorú tudománnyá kívánja tenni a filozófiát - senki (kivéve, talán, a tudósaink által ugyancsak félreértett Kantot magát, meg Kierkegaard-t, a teológust, s valami Nietzsche nevezetű őrült költőt), senki nem volt képes elszakadni a metafizikától, azaz a tudományként felfogott filozófiától. Ha (vagy amíg) az esszé tehetetlenségünk mutatója, az ‘igazi filozófia pótszere' (a maga kétértelműségeiben igenis ma is sokszor az, s ugyancsak nem mindig könnyű a kétféle esszét megkülönböztetni egymástól), addig az esszéistának bizony semmi keresnivalója az egyetemen. Ha viszont a filozófia műfajává lett esszé a mutatópálca szerepét tölti be (Husserl), a diszkurzív logika határain belül maradó, diszkutálható szövegeiben csak rámutatván arra, amit kimondani nem lehet, akkor legalábbis nem abszurd beengedni a tudomány templomába. Nem árt, ha valaki ott járkál e templomban, s figyelmeztet: "Szolgáljátok isteneteket. Csak azt ne higgyétek, hogy ő az igaz isten. Hiszen ő is csak a ti teremtményetek."