Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Keresztury Tibor
A megművelt végkifejlet
A Petri-életmű utolsó periódusa
"mint ínyenc a húsos cubákokat
- csontig lerágom végnapjaimat."
Petri György 2000 júliusában lezárult pályájának utolsó szakasza
nyilvánvalóan nem annak jogán tarthat számot megkülönböztetett figyelmünkre, hogy
e poézis rendkívül konzekvens, s jóideje egy irányba tartó útját radikálisan
módosítaná, s ezáltal sürgetően provokálná a Petri-olvasás azon nézőpontját,
mely az életmű kilencvenes évekbeli alakulástörténetét kissé nagyvonalú
általánosítással, mégis védhető szakmai premiszszák alapján a kései líra
jellegzetes paradigmáján belül látja értelmezhetőnek. Az 1996-os gyűjteményes
összkiadást1 követő fejlemények íly módon távolról sem szemléleti,
verstechnikai, vagy poétikai újdonságértékük okán jelentőségteljesek, hanem épp
azért, mert bármifajta törés nélkül, példátlan következetességgel mélyítik el,
írják tovább e költészet saját hagyományát, s ezáltal egyszerre képesek
érdemien megerősíteni a Petri-líra kitüntetett történeti szerepéről vallott
közmegegyezéses befogadói nézeteket, s hozzájárulni ahhoz a határozott olvasói
benyomáshoz, hogy ez a költészet önnön rendszerén belül hiánytalan, teljes és
befejezett.
Jelen dolgozat mindenekelőtt e benyomás megalapozásához keres az Amíg lehet című
kötetből (1999), s az azután publikált versanyagból kinyerhető érveket, ám ehhez
az életmű szerveződésének azon sajátosságából kell kiindulnia, mely a vizsgált
pályaszakasz karakterét is döntő módon határozza meg. Petri versművészetét
ugyanis a kezdetektől fogva olyan szigorú belső logika vezérli, mely a pálya
kibontakozását, tagolódását, a bekövetkeződő változásokat illetően
minimalizálja a véletlenszerű, megokolhatatlan történések esélyét és szerepét.
Ez a programosság doktrinerségétől mentes, mégis kivételes tudatosságra valló, a
költői szándékok, célirányok mindenkori megtervezettségére, átgondoltságára, a
lírikusi ambíció állandó reflexivitására, erős racionális kontrolljára utaló
építkezés jogosított fel arra, hogy a pályát 1998-ban megjelent monográfiámban2
végpontok hálózataként bátorkodjak látni, melyben a továbblépéshez mindenkor az
aktuális szemléleti, beszédmódbeli, nyelvi és poétikai kérdések kimerítő
végiggondolása teremt alapot. Ha pedig ez így van, ha tehát a pálya - mégoly
elnagyoltan - az ideologikus-ontologikus orientáltságú, erős intellektuális
töltetű, az átfogó, nagy világnézet, a típusalkotó reprezentativitás és a lírai
nagyforma konstruktivitásának illúziójával egyként leszámoló
analizáló-kommentáló glosszavers (Magyarázatok M. számára), az "anyaghiba"
poétikáját kidolgozó, a versben beszélő magánszemély pozícióját abszolutizáló
redukált, groteszk kisforma (Körülírt zuhanás), a hagyományos líraiság kereteit
szétfeszítő alulstilizált, antipoétikus közlésformák (Örökhétfő, Azt hiszik)
és a túllét szerephelyzetének, a kései líra jellegzetes retorikai alakzatainak (Azt
hiszik, Valami ismeretlen, Sár) végpontjai mentén valóban leírható, akkor semmi okot
nem találok arra, hogy Petri legutolsó éveinek költészetére hasonlóképp ne a
végigvitel, a végiggondolás, egy újabb problémakör lehető legteljesebb költői
kiknázási kísérleteként tudjak tekinteni. Olyan megfeszített vizsgálódás lírai
dokumentumaként, amit éppúgy az "el nem fordult tekintet" korai maximája hat át,
mint minden megelőző periódus koncentrált költői analízisét, csak épp ennek
minden mást felülíró, kizárólagos tárgya a halál.
Petri utolsó évekbeli korszakának ezirányú létszemléleti-tematikai
összpontosítása azonban korántsem pusztán az életsors drámai aktualitásaiból, a
halálos betegség tényéből fakadó evidens fejlemény. A személyes léttapasztalatok
anyagszerű jelenléte önmagában aligha lehet meglepő, hisz nehezen tudnánk az újabb
magyar líra jelentékeny alkotói közül olyan költőt felemlíteni, akinél az
életrajzi mozzanatok, vonatkozások hasonló súllyal és szereppel hatnák át, fednék
le a versekben feltáruló költői portré karakterjegyeit. Ez az önéletrajzi
ihletésű dokumentatív jelleg - melynek nyomán például Petri baráti, szerelmi
kapcsolatainak története a verseiből csaknem hiánytalanul felfejthető - ugyanakkor
a kezdetektől kiegészül avval a nyelvfilozófiai érintettségű, mélyen szakmai
természetű vonással, mely a költői szándékot messzire tereli attól, hogy a vers
pusztán egyfajta közvetlen alanyi feltárulkozás, direkt vallomás alkalma legyen.
Petrinél ugyanis a személyes életproblémák azonnal költői problémaként jelennek
meg: a beszéd tárgyának kérdése a megszólalás módjának, mikéntjének,
hogyanjának kérdésével lesz szétválaszthatatlanul azonos. Ez a lírai közlés
aktusára koncentráló állandó, erős kritikai mozzanat járul ahhoz hozzá, hogy
miközben még a minden ízében közösségérdekű politikai megnyilvánulása is
abszolút mértékben magánemberi marad - hisz a politikai szférát is
"privatizálja", a személyes életvilág intim közegébe vonja be -, lírája a
tradicionális költői szerepminták alapvető revízióját végzi el. Petri György
alkatából, költői attitűdjéből íly módon konzekvensen következik tehát, hogy
amikor a betegség, a közelgő elmúlás megkerülhetetlen, domináns élményével kell
szembesülnie, akkor ezt egyfelől a legszemélyesebb magánügyeként teszi, másrészt
pedig költői problémává transzformálja, s megvizsgálja, mit lehet kezdeni vele.
Amiként a legutolsó vele készült interjúban kifejtette, nem akart mást, mint
használható nyersanyaggá minősíteni a halált: "Amikor néhány éve súlyosan
megjelent ez az új téma az életemben, rögtön költőként kezdett el izgatni, hogy
mire lehet felhasználni a halált. Arra gondoltam, akkor most az lesz a lírai anyagom,
az aktuális témám, hogy beteg vagyok, s közelesen meghalok. Hogy tudom-e még élvezni
az életet, vagy éppenhogy elegem van belőle, mivel már rettentően unom. Megpróbálom
tehát programszerűen, költőként kiaknázni ezt a helyzetet - mindazt, amivel a
betegségem következményeképpen szembesülnöm kell."3
Mindebből az következik, hogy az Amíg lehet eljárásmódját, poétikai
jellegzetességeit megalapozó életműbeli előzmények közt legalább akkora súllyal
kell az "Egy vagyok már tereppel és szereppel" (Sár), a "Mikor nem írok verset:
nem vagyok. /.../ A versen kívül nincsen életem: / a vers vagyok." (Vagyok, mit
érdekelne)-típusú ars poeticus megnyilvánulások nyelvszemléleti, magatartásbeli
gyökereit számon tartanunk, mint az elmúlásversek azon nagy vonulatát, mely az Egy
öngyilkos naplójától, a Zátonytól, a Fiatal haldoklótól kezdve az In memoriam
Hajnóczy Péter-en, a Macabrette-en át a Tengerparti elég és az Ez van című kései
darabig, s a Sára-versek sorozatáig Petri lírai világát e költészet legjobb
színvonalán szövi át. Az elmúlás tudata, a folyamatos testi romlás, a közeledő
vég tapasztalata olyannyira szakmai kihívássá, megmunkálandó anyaggá, elvégzendő
költői feladattá lényegül, hogy az Amíg lehet olvasója bizonyos pontokon hajlamos
azt hinni, hogy Petri kifejezetten kedvét leli abban, hogy költészete aktivizáló
impulzusra lel, s ezáltal a betegség megalázó kiszolgáltatottságát a számára
legfontosabb, adekvát, értelemmel bíró cselekvésformába fordíthatja át. Amit akár
- mint azt bennünk Bányai János érzékeny meglátása is megerősíti - a József
Attila-hagyománnyal folytatott, évtizedeken át zajló párbeszéd nyugvópontjaként, a
"jó, hogy vannak jambusok" bizonyosságának végső reményként történő
átsajátításaként is felfoghatunk: "számára a halál közelsége nem mentség,
semmiképpen sem kitérő a vers kiművelésének, megmunkálásának (költői)
szigorúsága elől. A halál nem mentesíti a költőt a vers akarásának kényszerítő
hatalmától. Olymértékben nem, hogy az Amíg lehet verseiben nem annyira az életért,
mint inkább a versért való küzdelem dokumentumaival szembesülünk."4
A vers akarásának gesztusa, a halállal való szembenézés evidens, elodázhatatlan
feladatjellege egyszerre iktatja ki a művekből a romantikus halálélmény pátoszát, s
óvja meg a költőt attól, hogy jellegzetes beszédhelyzetét a búcsúzás retorikai
alakzataiban találja meg. A legtanulságosabb módon mindez épp avval a verssel
szemléltethető, melynek címe (Búcsúzás) és nyitánya ünnepélyesen komor
hangsúlyokkal akként idézi meg az elköszönő dikció drámai kontextusát, hogy annak
emelkedett hevületét a számotvető ténymegállapítás ironikus-önkritikus
józansága már a felütésben radikálisan visszaveszi: "Ég veletek, barátaim, vége
a dal- / nak. Engem most már vár a ravatal. / Lehettem volna jobb, szorgalmasabb, / de
sajnos ennyire futotta csak." Azt ezt követő négysoros szerkezeti egység költői
eszközöktől mentes, összegző prózaisága fenntartja a beszéd kettős természetét
- megőrzi a versfelütés tragikus intonációjának súlyos jelentéssel teli
emlékezetét, mégis egyfajta lemondó, belenyugvó, elfogadó, racionálisan közönyös
belátássá kopárítja azt: "Kár, hogy így van, jó volna élni még, / másrészt,
belátom, ennyi is elég, / nincs rá okom - nem elégedetlenkedem: / tartalmas és
szép volt az életem." S mintha ezután a folytatás fordulatszerű, telt líraisága
azért képezné meg a búcsú színpompás poétikai távlatát, hogy a zárlat nyers
hasonlatának, a jóízű zabálásban testet öltő helyzetmeghatározás élveteg
gyakorlatiasságának ismét legyen miből visszavennie: "S mint bársonyon smaragdok,
jáspisok, / drága hónapok ékköve ragyog / még káprázó, boldog szemem előtt, /
ajándék minden reggel, délelőtt, / kiélvezem a maradék időt, / mint ínyenc a
húsos cubákokat / - csontig lerágom végnapjaimat."
Ennél a versnél azért látszott célszerűnek egy alaposabb pillantás erejéig
elidőzni, mert struktúrája sűrítetten demonstrálja a Petri-féle - nevezzük így
- halállíra természetét és "működési mechanizmusát". Azt az attitűdöt és
eljárást, melynek legfőbb eredményét abban látom, hogy ez a költészet -
mondhatni: utolsó erejéből - akként képes a retrospektív, létösszegző líra
hagyományát megújítani, hogy annak tradicionális kelléktárát, ismert
magatartásjegyeit az életmű jellegzetes, lebontó, újraértő, felülvizsgáló
kontrollja alá helyezi, s a "csak egy személy" egyedi, esetleges
pozicionáltságával keresztezi. Petri utolsó pályaszakaszának beszélője
következetesen elhárítja a fogyó létezés tanulságait levonó bölcs, összegző
klasszikus lírai szerephelyzetét, mert a tragikus, kiélezett létszituáció mit sem
változtat nála azon, hogy - Radnóti Sándor nekrológbeli szavai szerint - "nem
akarta - nem tudta - általánosítani lírája egyszemélyét, még arra a minimumra
sem, hogy valamelyest osztozni akarjon a közös emberiben, és ebből vigaszt merítsen
vagy vigaszt adjon, de éppen ennyire nem akart kultuszt sem űzni egyedi
esetlegességéből."5 Az egyedien személyes pedig két, egymással mélyen
összefüggő szinten tud a halálos kórral viaskodó költőnek, ha nem is vigaszt, de
értelmes cselekvéssel kitölthető kereteket nyújtani: a maradék életélvezetek és a
versírás területén.
Petri György költészete már a hetvenes évektől kezdve nyomatékos jelzésekkel él
arra nézvést, hogy e líra művelője esetében az életöröm és az életélvezetek
fogalmának, tartalmának erős elkülönítése szükségeltetik. Miközben ugyanis a
versek beszélője enyhén szólva nem látja valami nagy kalandnak az életet - amit az
Amíg lehet visszamenőleg csak alátámaszt, fölerősít avval, hogy benne a lírai hős
dominánsan nem úgy jelenik meg, mint akinek különösebben nehezére esne, hogy meg
kell tőle válnia -, az életélvezetek különféle, a nőkhöz, de főként a
gasztronómiai örömforrásokhoz fűződő változatai fokozott jelentőséggel hatják
át a költeményeket. Nem véletlen hát, hogy az utolsó kötet - bár mindennek már
némi erős utóíze van - továbbra is a kulináris élvezetek élménykörei, toposzai
köré rendezik a maradék idő eltöltésének leginkább élvezettel bíró
módozatait.6 A Réz Pálhoz írt Az szakácsnak Marseillaise-e című opusz leplezetlen
kéjjel részletezett marsziliai hallé-receptje egyenesen a világ szépségének
metaforájává válik, máshol - mint azt a korábban idézett verszárlatban láttuk
-, a végnapok kiélvezése egy teljesen lerágott húsos cubák képében lesz
döbbenetesen érzékletes. A Bach kapcsán ennél is tovább megy az étkezések
menetében: a kezdősorok - ">Komm süsser Tod!<" / Vagyis: jöhet a
desszert!" - alapján a halál az életünk bús lakomája végén elfogyasztott
édességgel azonosul, azon nyomvonal meghosszabbításaként, melynek jelzéseire már a
kilencvenes évek közepéről is emlékezhetünk: "És a legvégén, talán jóllehet
tétován, / mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll / egy félig rántotta,
félig kocsonyaszerű halál" (Ez van). S idézzük itt egészében a könyv legjobb
darabjai közé semmiképp sem sorolható Portrészerű című darabot is - immár
kevésbé a gasztronómiai tárgykörű hasonlatok versszervező szerepe okán, hanem mert
zárlata kitünően érzékelteti azt a másik élvezeti forrást, melynek fontossága,
megtartó ereje a kulináris gyönyörök szerepén messze túlmutat: a versírás
örömét, a játék kéjes ízét, amit Petrinek mindvégig, a legnehezebb napok,
időszakok poklában is sikerült megőriznie: "Öregedő, fáradt férfi unatkozik a
penészlő reklámsivatagban. / Tényleg, milyen furcsa - élénkül föl -, ilyet
még nem látott: / penészes a homok! Illetve... vajon...? Inkább / takony-állagúnak
tűnik! Pimpós kovászosuborka- / lésivatag? Megolvadt kocsonya? És amik / felhőknek
látszanak? Azok mik? Szívós zsírdarabok? / Bőrkék netalán? Nem érti az egészet. /
De a zsigereiben gyanítja: ez még végzetes lehet. / (Persze, csak tréfál. Hideg ő
és magabiztos. / Mármint én. Ti. én vagyok ő.)"
E játékos verszárlat poétikai szerepét azért kell itt különösképp
hangsúlyoznunk, mert az Amíg lehet kevert regiszterű sokszínűségét,
kifejezésmódbeli változatosságát a drasztikusan durva nyelvi elemeken túl épp ezek
a vers menetét megakasztó, kibillentő megoldások teremtik meg. A költői önélvezet
azon megnyilvánulásai, melyek egyszerre képesek távol tartani a verseket attól, hogy
a totális reményvesztettség versbeli kimondása a depresszív, feloldhatatlan
kétségbeesés szólamában egyesítse, s zárja rövidre a művek hangnembeli
árnyalatait, s megóvni attól ezt a költészetet, hogy versírás - mint a létezés
egyetlen adekvát megnyilvánulási módja - akár pillanatokra is ideologikus-morális
megokoltságú legyen. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy Petri kínosan ügyel
arra, hogy az életről, mint olyanról, s a halálról - úgy általában - ne
állítson semmit, miközben a saját életé-vel, testre szabott halálával kőkeményen
szembenéz, hanem arról, hogy az olvasó megrendült áhítatát provokáló
beszédmódbeli-poétikai gesztusok egész sorával érvényteleníti a tragizáló,
együttérző befogadás kódjait. Az utolsó kötet megjelenése után publikált
tucatnyi vers egyikében siet is megfricskázni azt az olvasót, aki nem értette volna
még meg, mire megy ki az a játék, mely egyszersmind az életben maradás egyetlen
értelmével azonos: "Nos, ezt nem hagyom ki, / drága barátaim, hogy még egy kicsit /
nyomasszalak benneteket, igyekszem / minél több orvosi részlettel szolgálni, /
szerintem így fair a play: én / vidoran haldoklom, tűnettanilag tan- / ulmányozom
magam. Jó ez a senkinek / át nem adható tudás. Mindig is értékeltem / a célokon és
hasznokon kívül eső / dolgokat, az alpári vicceket. Szeretném, / ha életemet és
művemet úgy értékelnétek, / mint egy igazán jól kiötlött bohóctréfát."
(Éldeklek)7 Az Amíg lehet anyagának legerősebb vonulata azonban ennél lényegesen
rafináltabb módokon teremt distanciát, hogy az értékelés az idézett szerzői
kívánalomnál azért némiképpen árnyaltabb legyen. A kötet legjobb darabjaiban
ugyanis úgy használja ki a költő "a halálszerűség / ihletett pillanatát", s
végzi el a "Szakszerü sírásás" (Szókoszorú Solt Ottilia sírjára) műveletét,
hogy erős önfegyelemmel tartja meg a művet az önsajnálattól mentes, részvétlen,
ténymegállapító szembenézés és a fogyó örömöket, a maradék életértékeket
regisztráló, elköszönő visszanézés versről versre újra megtalált érzékeny
metszéspontjain. Mikéntha az a határpont, az az időből kimetszett átmeneti pillanat
mutatkozna ezekben a művekben meg a maga röpke, mégis súlyosan telt valójában, amit
az És persze dolgozom című vers folyamatában láttatott: "És persze dolgozom:
köddarabokat / dolgozok át jéggé. / A fordítás egy szabadabb neme ez: / az ősz
lágy, nyirkos impresszionizmusát / eltolom a tél rideg realizmusa felé." A Mosolyban
a "Meg fogok halni" könnyű szédületét "a nézés gyönyöre" tartja
egyensúlyban: az a fantasztikus látványbörze, ahogyan a szemlélődő a tökéletesen
értékközömbös vizuális metszetek poétikus szépségeit lajstromszerűen
számbaveszi. A végén a haldoklás folyamatát az élettel való játszássá minősíti
át, a "De kéretik nem meghatódni" szólamával keresztezvén a József Attilát
idéző intonációt, a Halálomba belebotlok négysoros strófái a rímkényszeres
szójátékok egész tárházával ellentételezik az állapotrajz komor
élménytartalmait. A Best before end a szemlélődés szórakozott kíváncsiságát
vetíti rá arra a tényleg megható helyzetre, ahogy a helyszínről lassan már
elillanó, távozó lírai hős egy alkoholmentes sörösdobozt babusgatva húzza az
időt, miközben a költemény teréből történő mentegetőző kiszólás még egyet
csavar a vershelyzeten: "Már engedelmet, / hogy így felrúgok minden / ökonómiát,
önfegyelmet. / Okom van rá. Búcsúzom." - hangzik a közbevetés. Azt pedig, hogy
az életmű legmagasabb színvonalú műveihez mérhető Már reggel van című
gyönyörű, többszólamú záródarab a jelentésképzés miféle összetett
eljárásait ismeri, s alkalmazza bravúrosan, azt Angyalosi Gergely Élet és
Irodalom-beli kritikájának érzékeny, értő verselemzése kimerítő alapossággal
mutatta be.8
Petri György nagyszabású, történeti szerepében, hatásában megkerülhetetlen, a mai
magyar lírai közbeszéd és versértés terén roppant erős befolyással bíró
költészetének utolsó periódusa nem azáltal alkotja meg tehát az életmű újabb,
minden elemében levezethető előzményeken nyugvó, mégis teljes értékű fejezetét,
hogy bármifajta radikális szemléleti-hangnembeli elmozdulás, látványos költői
megújulás eredményeivel szempontjainak felülvizsgálatára késztetné a befogadást.
Az alkotásmód ökonómiája, a lírai beszéd kettős természete - súlyos
élménytapasztalatokon nyugvó személyes hitele és racionális fölénye,
intellektuális ereje, a végső-kig megőrzött öniróniája - ugyanakkor
hangsúlyosan távol tartja ezt a költészetet attól, hogy zárószakasza akár a
jellegzetes "őszikés", kései verstípusok, akár pedig az emelt dikciójú,
számotvető modalitású létösszegző lírai hagyomány változatának legyen
tekinthető. Nem csupán azáltal, hogy "a lefelé stilizálás méltósága, a
végletes szkepszis termékenysége" (Reményi József Tamás)9 - s ennek megannyi
adekvát nyelvi, formai velejárója - még ekkor is megóvja ezt az önmagával szemben
roppant módon kíméletlen költőt attól, hogy sajnálkozva meghatódjon saját
közelgő halálán, hanem mert versfelfogása nem ad módot arra, hogy bármily ügyből,
élettényből kifolyólag a költői megszólalás formája az együttérző sóhajokra
apelláló panaszretorika, az üres ég felé pislogó litánia legyen. Utolsó
korszakában Petri éppúgy alkalmi költészetet művel, mint korábban bármikor -
költői nagysága, ereje éppen abban rejlik, hogy képes az elmúlást alkalommá
minősíteni, a megszólalás olyan ürügyévé tenni, ami - amíg lehet -
költőként remekül kiaknázható. Így lesz a történet különösebb vigasztaló
tanulságok nélkül, mégis föltétlen érvénnyel és felemelő méltósággal
végigmondható.
Jegyzetek
1. Petri György versei. Pécs, Jelenkor, 1996.
2. Keresztury Tibor: Petri György. Pozsony, Kalligram, 1998.
3. "Az utókornak nem üzenek semmit". Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom, 2000. március 17. 7.
4. Bányai János: "Amíg lehet". Petri György versei. Tiszatáj, 2000/7. 85.
5. Radnóti Sándor: Az embernél nincs félelmetesebb. Petri György halálára. Népszabadság, 2000. július 17. 9.
6. Hasonlóképp jár el a könyv megjelenését követően született - részben még a költő életében publikált, részben pedig az elenyésző számú hátrahagyott versek közül közreadott - versanyag nem egy darabja is. Vö.: Mari marasztal (Holmi, 2000/8. 899.; Aki nem érzi (Holmi, 2000/6. 638.); ill. a kortárs költők közül Várady Szabolcs mellett sokadszor megidézett Tandori Dezsőhöz intézett megszólítás (T. D.-höz, Holmi, 2000/6. 637.) befejező passzusával: "Főznék Neked, Dezső, egy jó pacallevest / - ilyet a világon senki még nem evett, / mivelhogy én talál tamki a recipét, / desszertként pedig majd adnék almás pitét / (ez linzertészta rummal, darált dióval, / mazsolával és még egynéhány más földi jóval). / Már ha egyetértesz abban, hogy a levés / még csak-csak tűrhető formája az evés."
7. Holmi, 2000/2. 120.
8. Angyalosi Gergely: A kocsma, télen. Petri György: Amíg lehet. Élet és Irodalom, 2000. március 24. 15.
9. Reményi József Tamás: Téli nap. Petri György: Amíg lehet. Népszabadság, 2000. január 8. (Könyvszemle-melléklet)