Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Dávidházi Péter

A szerelem idejének formája

Gondolatok Raffay Béla Ölelkezők-szobráról

Raffay Béla Ölelkezők című kis bronzszobrát régóta nézem, egyre hálásabban azért, amit kaptam tőle. Alig magasabb, mint szerzőjének jólesően tenyérbe fogható, úgynevezett marokszobrai, amelyek belsejéből egy-egy kuporgó alak még éppen csak feszegeti gömb alakú burkát. Ebben már kibontakoztak a főbb testrészek, ha a kisebbek, mint a kéz- és lábfej még láthatatlanul benne maradnak is a nagyobb formákban; tagoltabb és bonyolultabb lett a kidomborodások és homorulatok rendszere, az egész már nem kívánkozik az ember tenyerébe, inkább helyenkénti végigsimításra, mint körbefogásra hívogat. Nem egyetlen testre összpontosít, mint szerzőjének szinte minden más szobra, főtémája nem a nő érzéki szépsége, mint azoknak oly sokszor, bár az egyik test jellegzetes arányú idomain fölismerhetjük a másutt számos változatban kidolgozott és ünnepelt, gyönyörűségesen életteli nőalkatot. Amit a szobrász jóvoltából ezúttal látunk: az emberpár összeillésének gyöngéd formatanulmánya; megilletődött tűnődés azon, hogy milyen kedves összefoglaló alakzattá egyesül az ölelkező pár. Amit egy régi szerző szemléletes metaforával kéthátú állatnak nevezett, az itt (mint Henry Moore szerint a hátak általában) hálás szobrászi téma, sőt plasztikus ellentétezésre ad alkalmat: a férfi lapos, szögletes háta és érdektelenként elnagyolt tompora az egyik oldalon megkapó ellentéte a nő hajlatos és gömbölyded, mozgalmas felületeinek a másikon. Ehhez járul az egymás nyakát átölelő karok ellentétes majdnem-szimmetriája, lejjebb meg ugyanez combokban elbeszélve, ahol a férfi lábai, törökülésben, szinte élő posztamensként tartják mindkettőjüket, hasonló formát adva, mint a derekára kulcsolódó női combok és lábak átellenesen körbefutó vonulata. Akárhová nézünk, a kölcsönös testrészek vonalainak egymás által meg-megszakított folytatódásai ötlenek szemünkbe, keresztül-kasul fonódó végtagok szép ritmusú és harmonikus tömegeloszlású együttese, mint egy sok szeretettel, játékossággal és leleménnyel kitervelt hús-vér ördöglakat. Még a két test különbségei is mintha eleve ehhez lennének kitalálva: észrevesszük, hogy a nő alacsonyabb volta jól jön, mert ő ülvén feljebb (és kényelmesebben), a két fej épp ezáltal lehet egymagasságban, s az ölelő karok mondhatni kettős keretében így forrhatnak össze a legfelső szinten, megkoronázva az egész építményt. S a sok látható megfelelésről persze eszünkbe jut az, amelyet nem látunk a bronz mélyébe rejtetten: a legintimebb testrészeké. Nem tudni, csak e szobor teremtőjének kedves humorát jelzi, vagy egyenesen a Teremtő előrelátását akarja dicsérni e mifelénk nem éppen vallási, sőt (látszólag) profán jelenet résztvevőinek egyszerre szép és célirányos szövevénye...
Mivel egyéb munkáiban Raffay csöppet sem titkolja, hogy elementárisan vonzódik az érzékiség vaskosabb megnyilvánulásaihoz, és némelyik szobrának nőa-lakja (például a négykézláb szinte felkínálkozó Vízköpő lányé) a legtöbb férfi nézőben alighanem ellenállhatatlan vágyat és fantáziadús képzettársításokat ébreszt, elgondolkodtató, hogy éppen itt, az évezredek óta obszcenitásra csábító szeretkezési téma kezelésében milyen finom tud maradni, ugyanakkor mennyire távol áll (mint egyébként minden alkotásában) a szentimentális finomkodástól vagy az álszent prüdériától. Valami egyszerre formai és érzelmi nemesség járja át ezt a szerelmespárt, sima, melegfényű felületekkel és lekerekített szögletekkel határolt meztelenségüket éppúgy, mint összeborulásuk, egymásra hagyatkozásuk feltétlen, bizalomteljes mozdulatát. Eszünkbe jut erről a szerző Ars poetica címmel közölt egykori nyilatkozata, miszerint a szépség jelenléte azért rendkívül fontos az ő számára, mert "az élet nemességének része". A két test jelbeszéde aligha lehetne bensőségesebb: nemcsak a lehető legnagyobb felületen érintkeznek, hanem mindenütt olyan szorosan és a külvilágot kizáróan, hogy egymásba olvadt arcélüknek oldalról csak közös vonalát láthatjuk, mintha már ők sem tudnák megkülönböztetni, melyik arc melyiküké, amint Weöres Sándor szerelmes versének, a Grádicsok énekének ide illő sora érzékelteti a szóelemek felbontásával és összekeverésével: "arcodom, arcomod". Nem csoda, hogy a szeretkezésfajták ősi tárházából választott testhelyzet maga is azonnal jelképivé válik: egymással szemben ülnek, egyenes derékkal, szabadon, egyik sincs alárendelve a másiknak, azaz egyenlők, ami mozdulataik szimmetriájával együtt kölcsönösséget sugall: nem valaki tesz magáévá valakit, ebben a szereposztásban nincs alany és tárgy, illetve mindketten játsszák mindkettőt, mégpedig valami elidőző, jelenben feloldódó, áhítatos odaadással. Máskor lehetnek űzötten-csapzottan ziháló, akár orgiasztikus szeretkezéseik, de a mély csöndben, ami ezúttal körülveszi őket, egészen másféle szerelmi magánszertartás eksztázisában egyesülnek. Most nem a fokozódó gyönyör csúcspontja felé törnek, ami majd egy pillanatra elhozza nekik a szomjazott kielégülést, hanem máris, minden pillanatban, egyformán és fokozhatatlanul boldogok. A beteljesülést nem kell hajszolniuk, mert eleve az övék, akármennyire vannak a végső kielégüléstől, még innen vagy már túl, mindegy. Lehet, hogy már utána vannak, de az örömük nem ért véget, minthogy talán nem is lehet elveszteni, ami egyszer igazán megvolt. Horatiustól idézgetik napjainkban a költői szentenciát, miszerint halandó sosem lehet egészen boldog. Ezeknek itt minden jel szerint megadatott.
Az Ölelkezők e választása nemcsak a szerelemre érvényes, hanem magára a szobrászatra, s vele az időbeli emberi élet minden dolgára. Egész ittlétünkhöz alighanem kétféleképpen lehet viszonyulni: már előre csakis a végeredményt sóvárogva, illetve a folyamat minden stádiumában maradéktalanul feloldódva; a majdani teljesítményre, illetve magára a tevékenységre figyelve; a jövő (jelent feledő) igézetében, illetve a jelen (jövőben bízó) elfogadásában. Talán kell az utóbbihoz valami a gyerekek önfeledtségéből, amire valaha mindannyian képesek voltunk. Maga Raffay Vallomás című önéletrajzi írásában elmeséli, hogy hároméves korában mennyire szerette gyúrogatni az apjától kapott plasztilint, "akkor még a csinálás öröméért", és hozzáteszi, hogy "a sikerélmény később kapcsolódott ehhez az örömhöz", s még később ébredt föl benne a vágy, hogy a világban mindinkább fölfedezett szépséget megörökítse a jövendő számára. Azt hiszem, az Ölelkezőkegyik titka éppen az, hogy szerzője nem felejtette el a csinálás öröméért végzett tevékenység hajdani mámorát. Lehetnek később olyan korszakok és helyzetek az életben, amikor ez a gyermekkori tudás tarthatja meg az embert. Amikor Németh László (1965-ben) öregen-betegen azon töprengett, hogyan tudná megmenteni terveiből, ami maradék idejével és erejével menthető, egyszer csak felismerte, hogy mindig az aznapi feladatra kell figyelnie. Rájött, hogy addig mindig célokat kergetett, minden idegszálával elérésükre törve, teljesíteni akart, azaz a kezéből ki-kisikló befejezést, a holnapot kergette; most viszont észrevette a minden reggel újra megkapott lehetőséget, az idő emberléptékű alapegységét, a magasság felé mindig nyitott napot. Valami egyszemélyes szerzetesi regulát készített magának belőle, példázatszerű, egyúttal ideillő szobrászhasonlattal. "Ha egy kőfaragó követ farag, annak a kőszobor a célja - a szerzetesé a faragás. De a faragás sem mint egyfajta munka, hanem mint egyfajta áhítat. Műremek - annak minden ízét átjárva; egy festékrög, egy kődudor sincs benne, ami épp annyira ne volna eszme, mint anyag. Így kell a szerzetes napjának minden ízét, minden tevékenységét valamiféle pietásnak átjárni. [...] Egy ilyen nap nem is más talán, mint az állóvá, szilárddá vált élet kristályhéja. Mind egyforma, a lapja, törése, ragyogása." Neki megkönnyebbülést hozott ez a felismerés; mint naplójában följegyezte, ettől kezdve nem nyomasztotta többé a tudat, hogy héraklészi munkákkal adós, hanem derűvel töltötte el, hogy csak a napjait kell nyugodtan és odaadóan végigcsinálnia, aztán a napok egymásutánjában a munka úgyis halad, szinte észrevétlenül gyarapodik és kiteljesedik, és végül elkészül, ami elkészülhet. Amit itt az író fölismert, az mutatis mutandis szinte ugyanaz, mint amit Raffay Ölelkezőkje megtestesít; ebből a szempontból az igazi szerelmesek ugyanazt tudhatják, amit a gyerekek, szobrászok és kőfaragók, sőt még (ahogy Németh László is belátta) a szerzetesi létforma aszkétikus külsőségeire, világtól elvonulására vagy némasági fogadalmára sincs szükségük hozzá. Minden külsőségnél fontosabb ugyanis, hogy milyen lényegi választ tudunk adni, szerelmesként, alkotóként vagy bármilyen emberi szerepünkben, a mulandóság nagy kihívására, kapcsolataink, műveink és minden dolgaink előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkező abbamaradására. Egy újabb értelmezés szerint Rilke Archaikus Apolló-torzó című szonettjének rejtelmes zárómondata a megcsonkult görög szobor katartikus látványától megihletve nemcsak általában ösztönöz arra, hogy "Du musst dein Leben ändern" (Tóth Árpád fordításában: "Változtasd meg élted!"), hanem (Szász Ferenc meggyőző érvelése szerint) azt akarja összegezni, amiről a vers egésze beszél: ahogy a szobor fejének hiányában a szemek helyett már az egész test világít, ahogy a száj helyett az ágyék íve mosolyog, ugyanúgy változtassuk életünket is olyanná, hogy minden részletben benne legyen az összes többi, így bárhol és bármikor abbamarad, az elkészült rész helytáll az egészért. Raffay, aki számos torzót készített, amelyek hiánytalanul felidézik az egészet, itt mintha ezt sejtené és sejtetné meg ölelkezőinek jelenbe feledkező mozdulatával és minden porcikájával.
Végül egy jámbor óhaj, remélve, hogy meghallják, akiknek módjukban áll valóra váltani. Amióta Henry Moore végrendeletében meghagyta, hogy szobrait lehetőleg a természetben állítsák föl, legtöbbjük világszerte csakugyan a szabad ég alatt látható; közülük azt, amelyen egy stilizált király és királynő ül egymás mellett,Skóciában egy dombtetőn láttam, s mintha azért került volna oda, hogy őfelségeik onnan kedvükre szemlélhessék lent messzire nyúló birodalmukat. Hasonló összhangot keresve szobor és táj jelentése között, Raffay e különösen jól sikerült szobrának, ha a művész hajlandó volna nagyban is megmintázni és bronzba öntetni, egy parkban, egy nagy fa lombsátra alatt, vagy egy erdei tisztáson kereshetnénk megfelelő helyet. Hadd lássák az arra járók, és örüljenek az életnek.