Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Dávidházi Péter
A szerelem idejének formája
Gondolatok Raffay Béla Ölelkezők-szobráról
Raffay Béla Ölelkezők című kis bronzszobrát régóta nézem, egyre hálásabban
azért, amit kaptam tőle. Alig magasabb, mint szerzőjének jólesően tenyérbe
fogható, úgynevezett marokszobrai, amelyek belsejéből egy-egy kuporgó alak még
éppen csak feszegeti gömb alakú burkát. Ebben már kibontakoztak a főbb testrészek,
ha a kisebbek, mint a kéz- és lábfej még láthatatlanul benne maradnak is a nagyobb
formákban; tagoltabb és bonyolultabb lett a kidomborodások és homorulatok rendszere,
az egész már nem kívánkozik az ember tenyerébe, inkább helyenkénti
végigsimításra, mint körbefogásra hívogat. Nem egyetlen testre összpontosít, mint
szerzőjének szinte minden más szobra, főtémája nem a nő érzéki szépsége, mint
azoknak oly sokszor, bár az egyik test jellegzetes arányú idomain fölismerhetjük a
másutt számos változatban kidolgozott és ünnepelt, gyönyörűségesen életteli
nőalkatot. Amit a szobrász jóvoltából ezúttal látunk: az emberpár
összeillésének gyöngéd formatanulmánya; megilletődött tűnődés azon, hogy milyen
kedves összefoglaló alakzattá egyesül az ölelkező pár. Amit egy régi szerző
szemléletes metaforával kéthátú állatnak nevezett, az itt (mint Henry Moore szerint
a hátak általában) hálás szobrászi téma, sőt plasztikus ellentétezésre ad
alkalmat: a férfi lapos, szögletes háta és érdektelenként elnagyolt tompora az egyik
oldalon megkapó ellentéte a nő hajlatos és gömbölyded, mozgalmas felületeinek a
másikon. Ehhez járul az egymás nyakát átölelő karok ellentétes
majdnem-szimmetriája, lejjebb meg ugyanez combokban elbeszélve, ahol a férfi lábai,
törökülésben, szinte élő posztamensként tartják mindkettőjüket, hasonló formát
adva, mint a derekára kulcsolódó női combok és lábak átellenesen körbefutó
vonulata. Akárhová nézünk, a kölcsönös testrészek vonalainak egymás által
meg-megszakított folytatódásai ötlenek szemünkbe, keresztül-kasul fonódó végtagok
szép ritmusú és harmonikus tömegeloszlású együttese, mint egy sok szeretettel,
játékossággal és leleménnyel kitervelt hús-vér ördöglakat. Még a két test
különbségei is mintha eleve ehhez lennének kitalálva: észrevesszük, hogy a nő
alacsonyabb volta jól jön, mert ő ülvén feljebb (és kényelmesebben), a két fej
épp ezáltal lehet egymagasságban, s az ölelő karok mondhatni kettős keretében így
forrhatnak össze a legfelső szinten, megkoronázva az egész építményt. S a sok
látható megfelelésről persze eszünkbe jut az, amelyet nem látunk a bronz mélyébe
rejtetten: a legintimebb testrészeké. Nem tudni, csak e szobor teremtőjének kedves
humorát jelzi, vagy egyenesen a Teremtő előrelátását akarja dicsérni e mifelénk
nem éppen vallási, sőt (látszólag) profán jelenet résztvevőinek egyszerre szép
és célirányos szövevénye...
Mivel egyéb munkáiban Raffay csöppet sem titkolja, hogy elementárisan vonzódik az
érzékiség vaskosabb megnyilvánulásaihoz, és némelyik szobrának nőa-lakja
(például a négykézláb szinte felkínálkozó Vízköpő lányé) a legtöbb férfi
nézőben alighanem ellenállhatatlan vágyat és fantáziadús képzettársításokat
ébreszt, elgondolkodtató, hogy éppen itt, az évezredek óta obszcenitásra csábító
szeretkezési téma kezelésében milyen finom tud maradni, ugyanakkor mennyire távol
áll (mint egyébként minden alkotásában) a szentimentális finomkodástól vagy az
álszent prüdériától. Valami egyszerre formai és érzelmi nemesség járja át ezt a
szerelmespárt, sima, melegfényű felületekkel és lekerekített szögletekkel határolt
meztelenségüket éppúgy, mint összeborulásuk, egymásra hagyatkozásuk feltétlen,
bizalomteljes mozdulatát. Eszünkbe jut erről a szerző Ars poetica címmel közölt
egykori nyilatkozata, miszerint a szépség jelenléte azért rendkívül fontos az ő
számára, mert "az élet nemességének része". A két test jelbeszéde aligha
lehetne bensőségesebb: nemcsak a lehető legnagyobb felületen érintkeznek, hanem
mindenütt olyan szorosan és a külvilágot kizáróan, hogy egymásba olvadt
arcélüknek oldalról csak közös vonalát láthatjuk, mintha már ők sem tudnák
megkülönböztetni, melyik arc melyiküké, amint Weöres Sándor szerelmes versének, a
Grádicsok énekének ide illő sora érzékelteti a szóelemek felbontásával és
összekeverésével: "arcodom, arcomod". Nem csoda, hogy a szeretkezésfajták ősi
tárházából választott testhelyzet maga is azonnal jelképivé válik: egymással
szemben ülnek, egyenes derékkal, szabadon, egyik sincs alárendelve a másiknak, azaz
egyenlők, ami mozdulataik szimmetriájával együtt kölcsönösséget sugall: nem valaki
tesz magáévá valakit, ebben a szereposztásban nincs alany és tárgy, illetve
mindketten játsszák mindkettőt, mégpedig valami elidőző, jelenben feloldódó,
áhítatos odaadással. Máskor lehetnek űzötten-csapzottan ziháló, akár orgiasztikus
szeretkezéseik, de a mély csöndben, ami ezúttal körülveszi őket, egészen másféle
szerelmi magánszertartás eksztázisában egyesülnek. Most nem a fokozódó gyönyör
csúcspontja felé törnek, ami majd egy pillanatra elhozza nekik a szomjazott
kielégülést, hanem máris, minden pillanatban, egyformán és fokozhatatlanul boldogok.
A beteljesülést nem kell hajszolniuk, mert eleve az övék, akármennyire vannak a
végső kielégüléstől, még innen vagy már túl, mindegy. Lehet, hogy már utána
vannak, de az örömük nem ért véget, minthogy talán nem is lehet elveszteni, ami
egyszer igazán megvolt. Horatiustól idézgetik napjainkban a költői szentenciát,
miszerint halandó sosem lehet egészen boldog. Ezeknek itt minden jel szerint megadatott.
Az Ölelkezők e választása nemcsak a szerelemre érvényes, hanem magára a
szobrászatra, s vele az időbeli emberi élet minden dolgára. Egész ittlétünkhöz
alighanem kétféleképpen lehet viszonyulni: már előre csakis a végeredményt
sóvárogva, illetve a folyamat minden stádiumában maradéktalanul feloldódva; a
majdani teljesítményre, illetve magára a tevékenységre figyelve; a jövő (jelent
feledő) igézetében, illetve a jelen (jövőben bízó) elfogadásában. Talán kell az
utóbbihoz valami a gyerekek önfeledtségéből, amire valaha mindannyian képesek
voltunk. Maga Raffay Vallomás című önéletrajzi írásában elmeséli, hogy
hároméves korában mennyire szerette gyúrogatni az apjától kapott plasztilint,
"akkor még a csinálás öröméért", és hozzáteszi, hogy "a sikerélmény
később kapcsolódott ehhez az örömhöz", s még később ébredt föl benne a vágy,
hogy a világban mindinkább fölfedezett szépséget megörökítse a jövendő
számára. Azt hiszem, az Ölelkezőkegyik titka éppen az, hogy szerzője nem felejtette
el a csinálás öröméért végzett tevékenység hajdani mámorát. Lehetnek később
olyan korszakok és helyzetek az életben, amikor ez a gyermekkori tudás tarthatja meg az
embert. Amikor Németh László (1965-ben) öregen-betegen azon töprengett, hogyan tudná
megmenteni terveiből, ami maradék idejével és erejével menthető, egyszer csak
felismerte, hogy mindig az aznapi feladatra kell figyelnie. Rájött, hogy addig mindig
célokat kergetett, minden idegszálával elérésükre törve, teljesíteni akart, azaz a
kezéből ki-kisikló befejezést, a holnapot kergette; most viszont észrevette a minden
reggel újra megkapott lehetőséget, az idő emberléptékű alapegységét, a magasság
felé mindig nyitott napot. Valami egyszemélyes szerzetesi regulát készített magának
belőle, példázatszerű, egyúttal ideillő szobrászhasonlattal. "Ha egy kőfaragó
követ farag, annak a kőszobor a célja - a szerzetesé a faragás. De a faragás sem
mint egyfajta munka, hanem mint egyfajta áhítat. Műremek - annak minden ízét
átjárva; egy festékrög, egy kődudor sincs benne, ami épp annyira ne volna eszme,
mint anyag. Így kell a szerzetes napjának minden ízét, minden tevékenységét
valamiféle pietásnak átjárni. [...] Egy ilyen nap nem is más talán, mint az
állóvá, szilárddá vált élet kristályhéja. Mind egyforma, a lapja, törése,
ragyogása." Neki megkönnyebbülést hozott ez a felismerés; mint naplójában
följegyezte, ettől kezdve nem nyomasztotta többé a tudat, hogy héraklészi munkákkal
adós, hanem derűvel töltötte el, hogy csak a napjait kell nyugodtan és odaadóan
végigcsinálnia, aztán a napok egymásutánjában a munka úgyis halad, szinte
észrevétlenül gyarapodik és kiteljesedik, és végül elkészül, ami elkészülhet.
Amit itt az író fölismert, az mutatis mutandis szinte ugyanaz, mint amit Raffay
Ölelkezőkje megtestesít; ebből a szempontból az igazi szerelmesek ugyanazt
tudhatják, amit a gyerekek, szobrászok és kőfaragók, sőt még (ahogy Németh
László is belátta) a szerzetesi létforma aszkétikus külsőségeire, világtól
elvonulására vagy némasági fogadalmára sincs szükségük hozzá. Minden
külsőségnél fontosabb ugyanis, hogy milyen lényegi választ tudunk adni,
szerelmesként, alkotóként vagy bármilyen emberi szerepünkben, a mulandóság nagy
kihívására, kapcsolataink, műveink és minden dolgaink előbb-utóbb óhatatlanul
bekövetkező abbamaradására. Egy újabb értelmezés szerint Rilke Archaikus
Apolló-torzó című szonettjének rejtelmes zárómondata a megcsonkult görög szobor
katartikus látványától megihletve nemcsak általában ösztönöz arra, hogy "Du
musst dein Leben ändern" (Tóth Árpád fordításában: "Változtasd meg
élted!"), hanem (Szász Ferenc meggyőző érvelése szerint) azt akarja összegezni,
amiről a vers egésze beszél: ahogy a szobor fejének hiányában a szemek helyett már
az egész test világít, ahogy a száj helyett az ágyék íve mosolyog, ugyanúgy
változtassuk életünket is olyanná, hogy minden részletben benne legyen az összes
többi, így bárhol és bármikor abbamarad, az elkészült rész helytáll az
egészért. Raffay, aki számos torzót készített, amelyek hiánytalanul felidézik az
egészet, itt mintha ezt sejtené és sejtetné meg ölelkezőinek jelenbe feledkező
mozdulatával és minden porcikájával.
Végül egy jámbor óhaj, remélve, hogy meghallják, akiknek módjukban áll valóra
váltani. Amióta Henry Moore végrendeletében meghagyta, hogy szobrait lehetőleg a
természetben állítsák föl, legtöbbjük világszerte csakugyan a szabad ég alatt
látható; közülük azt, amelyen egy stilizált király és királynő ül egymás
mellett,Skóciában egy dombtetőn láttam, s mintha azért került volna oda, hogy
őfelségeik onnan kedvükre szemlélhessék lent messzire nyúló birodalmukat. Hasonló
összhangot keresve szobor és táj jelentése között, Raffay e különösen jól
sikerült szobrának, ha a művész hajlandó volna nagyban is megmintázni és bronzba
öntetni, egy parkban, egy nagy fa lombsátra alatt, vagy egy erdei tisztáson
kereshetnénk megfelelő helyet. Hadd lássák az arra járók, és örüljenek az
életnek.