Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Thomka Beáta
A meglódult naptár 

Günter Grass: Az én évszázadom 


Günter Grass a sikerek, elismerések, a Nobel-díj mellett nagyszerű ötlettel zárta saját 20. századát, ami a századvég, ezredvég dilemma idején szerzői, szerkesztői, kiadói fogásnak is kiváló: a Mein Jahrhundert megjelenése után már tavaly nyáron húsz ország megszerezte a kiadás jogát. Mindebben annak az egyedülálló mai német önvizsgálati programnak is szerepe van, amit ilyen arányokban még nem vállalt fel egyetlen nemzet sem. A nagy kalendáriumi fordulók egyébként is az összefoglalások, összegezések, áttekintések, memoárok és statisztikák pillanatai. Mindez megfordítva is érvényes, a pillanatok ilyenkor rendezhetők sorba, s ha a Kalendergeschichte német prózatörténeti hagyományára gondolunk, az évszámok is, a napokhoz hasonlóan, olyan keretet képeznek, melyekbe a Zeitgeschichte beleilleszthető. A kerek számok egyéni kortörténet megszerkesztésére sarkallták Grasst, kinek Dekameronját kritikusai olvasókönyvnek, történelemkönyvnek, képeskönyvnek is nevezik. A göttingeni Steidl Verlag ugyanis két változatot jelentetett meg párhuzamosan, az olcsóbb csak a szöveget, az albumszerű pedig Grass akvarelljeit is tartalmazza. A festő és elbeszélő együttes fellépése az illusztrált kalendárium-örökséget, a gazdagon díszített évkönyvek, hóráskönyvek miniatúráit idézi. Az év(könyv) itt a saeculum krónikájává tágul, egyes lapjaira pedig egy eleven vagy pasztell színekben pompázó kép és egy irodalmi elbeszélés és publicisztika között ingázó történet, helyzetrajz, beszámoló, vignetta, följegyzés, levél kerül. A szerző a rövidtörténet és a short short story legkülönfélébb változataiból válogat: műfajilag Kürzestgeschichtenek nevezi miniatűrjeit, mint 1955-ben azokat az Akzente folyóiratbeli közléseit, melyekkel a lecsupaszító, tömörítő alternatív prózaalakzatok lehetséges modelljét kínálta fel. Itt ezek az Alltagsfiktion fogalomkörébe tartozó írott és beszélt történetek egy félig-meddig ellen-korkép mozaikdarabkái. Grass közvetetten idézi meg vagy következményeiben láttatja a nagy hatósugarú történéseket, az évszámokhoz magunk rendeljük hozzá a világméretűvé vált történelmi botrányokat, drámákat és tragédiákat, melyektől ily módon a kompilátorral együtt distanciáljuk magunkat.
Olvasói invenció kérdése azon változatos műfaji előképek társítása is az éppen olvasotthoz, amik a szerző opusából, a német próza, az európai középkor, újkor tradíciójából és a jelenkor történeti, tényszerű, empirikus vonatkozású rövid formáiból származnak. Az újabban az érdeklődés előterében álló történeti elbeszélésmódokat követve Grass szövegei a megélt élet, a valós tapasztalat, a mindennapi eset, az élettörténet-fragmentum alakzataival is rokoníthatók. Miként olvassuk, hogyan értelmezzük tehát a száz történetből és képből összeálló sort? Antológiaként? Dokumentumként? Van-e mód arra, hogy érzékeljük annak a személynek a viszonyulásmódját az elbeszélt eseményekhez, aki a címlap személyes névmását értelemmel telíti? Egyáltalán, egyetlen valaki az az én, aki a saját évszázadáról beszámolót ír, vagy szövegenként változik? A könyv kezdőmondatában benne van a válasz: "Ich, ausgetauscht gegen mich, bin Jahr für Jahr dabeigewesen." ("Én, önmagam helyett, évről évre jelen voltam.") Lehetséges-e még egyáltalán olyan fiktív pont, melyből belátható lenne az a sok törés, fordulat, dráma, amit e század produkált? Központi elbeszélőként azonosítható kategória alakjában nem, és e vállalkozásnak is egyik tanúsága, hogy az ilyen virtuális pontok elveszítették érvényességüket. Szinte minden egyes szövegben változik a megszólaló, noha minden évszámhoz személyes elbeszélői hang van hozzárendelve. Egy másik jelenkori német regény, Gerold Späth Commediája (1980) Grass-on is túltesz, amikor 200 különféle személyes hang mondja el benne a történetet. Az én évszázadom elbeszélői valamennyien megkísérelnek a kroki kereteiben bemutatkozni, vagy legalább önazonosító közléseket megfogalmazni magukról, aminek következtében kissé monotonná válik az önbemutatás kényszere, néhol pedig a jól megválasztott esemény hatását csökkenti a didaktikusság, a hangvétel, a beszélő alany mesterkéltsége, a tájnyelv keresettsége stb. Miért éppen ezek a személyek az önelbeszélők? Kiválogatásuk esetleges, önkényes, egyetlen megszólaló sem kivételes személyiség Grass-t kivéve, aki néhány alkalommal belépteti magát a történetbe. Illetve olvasható az 1911-es évszámnál Vilmos császár levele, történeti figura a kém, Guillaume (1974), Birgit Breuel (1994) is, a többi jelentős történeti alak pedig mások elbeszélése révén válik szereplővé. A nürnbergi pert például nem a vádlott, nem a vádló, hanem a Palesztinába menekült zsidó üveges története "érinti". Az elbeszélésmód tehát bizonyos értelemben dramatizálási eljárásra emlékeztet, az önálló szólamok rendeltetése pedig, hogy a jelentős történeti események margójára írott feljegyzés formájában visszájáról, vagy legalábbis a köznapi életszituációk perspektívájából mutasson rá a látványos folyamatokra: a különféle hangok ellenszólamokként működnek.
A német naptárt a két világháború és a falkorszak alatti, előtti, utáni időszak tagolja. A huszadik század kronológiája által felkínált tartóoszlopot Grass a német történelem folyamatainak kiszolgáltatott emberi léthelyzetekkel, konkrét helyzetrajzokkal építi körül. Az én évszázadomban a mikrotörténetírással rokonítható beállítottságra ismerünk. A szerző válogatóként lép fel, munkáját szakember segíti, személyes emlékei csupán keskeny sávot képeznek annak a nagy mennyiségű sajtódokumentációnak, történeti értékű írásos anyagnak a halmazában, melyet megmozgat. Noha Grass anyja, Helene emlékének szánja e rekapitulációt, nem vallomást ír, nem önmagát dokumentálja, inkább saját figurája is egyike a korrajzba illeszkedő vonalaknak. 1927-en, születésének évén kívül még néhány alkalommal (1953, 1959, 1965) szereplője is egy-egy helyzetnek, a hetvenes, nyolcvanas években is néhányszor felbukkan, mint például a falomláskor, összesen talán tizenháromszor. Egyike tehát a korszak tanúinak és tanúságtevőinek, aki nagy mértékben számít a jelenkori nemcsak német olvasó kiegészítő tevékenységére, akikben bizonyos dátumok (14, 39, 44) a történeti tudást, mások (68, 69, 89) a kortársi tapasztalatot fogják felidézni. Az 1923-as inflációt, a munkanélküliek millióit (1932), az új német márka bevezetését (1948), az 1936-os olimpiai játékokat, tíz évvel később a berlini romeltakarító asszonyokat, a Trümmerfrauenokat, az 53-as júniusi felkelést vagy a hatvanas évek háborús pereit stb. érintve a könyv emlékeztetőként is működik. Jellemzőnek vélem az 1967-es év eseményének, Martin Heidegger és Paul Celan találkozásának előadását is. A találkozást megszervező fiatal professzor nem vesz részt a század két meghatározó személyiségének schwarzwaldi beszélgetésén: "hogy ezen kívül miről eshetett szó vagy miről hallgattak ott a kalyibában, azt senki nem tudja; mindez a bizonytalanság tartományában lebeg, sejtésekkel is alig közelíthető meg, másfelől, ennek következtében, a seb továbbra is mintegy nyitott marad..." A hiány anekdotája ezzel a kitöltetlenséggel együtt jelentős, vagy akár a vitatható, elvitatott krónikus, histórikus módszer paradigmájaként is felfogható. A legtöbb kis történet nem egyéb, mint egy pontra, sebre, lyukra, foltra való rámutatás. Némelyik kitöltetlen marad, mások kiegészülnek azzal a hozzájárulással, amit az olvasó a kortársi tudás vagy tapasztalat közös korpuszából válogatva a saját naptárlapjára beilleszt. Arra, amihez Az én évszázadom egy-egy oldala képezheti a virtuális hátteret.
A könyv tehát a központi nézőpont elvetésével a megszólalás pozícióját minden esetben köznapi alakoknak engedte át: az idők tanúi a mindennapok emberei, az eseményeknek kiszolgáltatottak, a nagy történések elszenvedői. Mindezzel a szerző nemcsak műfajt, hanem elbeszélői pozíciót is választott. Noha felbukkannak a történelem nagy nevei is, nem rendelkeznek saját önálló szólammal. Ezt a 20. századot a köznapi helyzetek szövik, amiket a történeti események egymásra következése tesz folyamattá. Ezért vélhetjük úgy, Grass a maga módján egy historiográfiai értelemben felfogott mikrotörténelem modellt követ. Nem a hagyományos történetírás história-koncepciójának megfelelő eseménytörténetet ír, ami a nagy csaták, nagy horderejű események és kiemelkedő személyiségek köré rendezett, immár nem tartható történelemvíziót képviselné. A behatárolt látószögek elbeszélésére vállalkozó mikrotörténelem ezzel szemben a közelnézet látleleteit igyekszik begyűjteni. A közelképek ilyen időkiterjedésben és mennyiségben mégis valamiféle nagytotállá állnak össze, a mozaikszerű szerkesztés tehát rendhagyó kortörténeti panorámát eredményez. Az én évszázadom eredeti módon kezeli a tényszerűségek, a faction-típusú elbeszélésmód, a nem fikciós dokumentálás lehetőségeit. A mikrohistória a könyvben néhol jobban, néhol keresetten, mégis fikcióba ágyazottan működik. Az Alltagsgeschichte ilyen modellje nem egymással szemben működteti a tényszerű, a történeti és a személyes síkokat, hanem egymásba fordításukkal vibrálásban tartja őket. A mozgásba hozott mozaikdarabok hatása mérhetően erős, és ellensúlyozza a nagy összefüggések érzékeltetésének kényszerét, ami a történeti és a személyes, a fikciós és dokumentáris réteget illetően is hitelét vesztette. Az én évszázadomnak ez lehet az egyik közös és egyáltalán nem mellékes írói/olvasói tapasztalata.