Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Ferdinandy György

Hidegháború

1. Apám arcvonásai

A buszok az Irányi utcából kanyarodnak a könyvtár elé. Egyik a másik után: a száztizenkettes, a nyolcas. Aki nem akar lemaradni, beáll a várakozók közé, lesi az utca torkolatát. A száztizenkettesen zöld sáv jelzi, hogy ez már az új széria. A járdaszigettel egy szinten nyílnak az ajtók, a motort pedig még csak hallani se lehet. A legtöbben azonban a nyolcasra várnak. Erre még ma is két magas lépcsőn kell felkapaszkodni. Értsd: annak, aki felfér. Mert a nyolcas mindig tele van.
Vegyük még hozzá a tizenötöst, ami ugyancsak itt áll meg, a könyvtár előtt.
Az Irányi utca torkolatában havazik. Puha, fehér takaró fedi az úttestet, a járdát. Az öregembert a Cukor utca sarkán. Mintha parkolna, pedig dehogy! A tolókocsija belecsúszott a hóba, mozdítani se lehet. Halkan átkozódik, fújja a párát. Egy fiú kilép a várakozók közül, nekifeszül, felemeli az egyik kereket. De azután vállat von, visszaáll a helyére. Senki se szól: a belvárosban nem beszédesek az emberek.
A túloldalon a kávéházak még nyitva tartanak. A csicsás Bonnie and Clyde, a Centrál. Szemben a buszmegállóval, pontosan úgy, mint negyven éve, a szegény Ibolya. Oda beengednék, ha eljutna odáig az öreg. Onnan telefonálni lehetne. Persze ha volna kinek.

Igazolványkép, fekete-fehér. Apa mereven ül a tolókocsiban, az orrán a vékony, aranykeretes szemüveg. Még csak a halántéka őszül, alig negyven éves. Szép, komoly ember. Csak a szája sarkában bujkál valami kis keserűség, és a nézése, alulról fölfelé, úgy, mint a könyvtár előtt, a hóban, az a másik öreg.
A képet akkor adta, amikor megmondtam neki, hogy elmegyek. Vidd magaddal, mondta, és a térdemre tette. Nekem ez már csak olyan, mint vak embernek a szemüveg.
Akkor láttam utoljára őt. Milyen volt? Nem tudom felidézni. Nem látom csak az igazolványképemet.
Kint az utcán aznap este is havazott. De aznap tankok álltak az Irányi utca torkolatában, és fegyveresek hajkurászták a hozzám hasonló fiatalembereket. Teherautón jutottam ki a határra, egy barna aktatáskával a hónom alatt.
Pontosan emlékszem, hogy mit vittem magammal. Kamaszkorom első borotválkozó készletét, egy pakli Munkást. Másfél liter mustot, egy csattosüvegben, de ezt már útközben megittam. A farzsebemben pedig ott lapult a személyim meg a noteszem. És hát apa tagsági könyve, természetesen. Volt egy órám is, a születésnapomra vette volt anyám. De ezt a másik ereklyét a csempésznek adtam, aki átvezetett a határon.
Ennyi volt az egész, pontos a leltár. Jégeralsót és melegharisnyát csak odaát, Ausztriában adott a Vöröskereszt.
Félszázan háltunk tucatnyi apró, fűtetlen szobában. Hasonszőrűek, mondanám, de hiszen éppen ez az: társaim nem hasonlítottak senkire. Nem voltak közöttünk példának okáért se diákok, se munkásemberek. Kezdve azzal, hogy mindenféle elosztóhelyekről származott a ruhájuk, és hát a gúnyájukkal együtt a tartásukat is elveszítették. Hogy úgy mondjam, a jellegüket. Azok, akiket az egyszerűség kedvéért felkelőknek neveztek odaát, úgy grasszáltak itt, Ausztriában, mint az útonállók. Kamáslis, könyökvédős útonállók. A fejük búbján zergetollas tiroli kalap.
Napközben kiürült a tábor. Az étteremben reggeli után nem maradt csak egy-egy jobb család, akik telefonra vártak, vagy böngészték a térképet. Egymás között csak németül beszéltek, magyarul vissza se köszöntek senkinek.
Délután lassan megjöttek a többiek. Mesélgették a kalandjaikat, számolgatták a pénzüket.
Ahhoz képest, hogy ez lett volna az áhított szabadság, nem volt valami felemelő itt Ausztriában az élet. A bőréből nem tud kibújni az ember. Hiába jut át drótakadályokon, aknazáron, vele jön, mint az árnyéka, a bizalmatlanság és a gyűlölet.
Karácsony este a vacsorához szeretetcsomagot osztogatott a Vöröskereszt. Az asszonyok elénekelték a Mennyből az angyalt, majd - ki tudja, miért - a Kossuth nóta következett.
De itt, ebben a környezetben, még a közös éneklés se melegítette össze az embereket. A táborparancsnok, egy nagydarab, pléhfogú ember, bejelentette, hogy az ünnepség után megmotozzák a menekülteket. - Tudomásunkra jutott - mondta -, hogy árulók szivárogtak be közénk. Mi most átkutatjuk a szobákat. Leleplezzük az ügynököket.
Pontosan úgy, mint odaát. A pléhfogú elégedetten nevetett.

Ma sem tudom, hogyan jutottam fel a szobámba. Leemeltem az apró vaskályha fedelét, és bedobta a tűzbe apa tagsági könyvét. A kis piros füzet elbarnult, hajladozott a melegben. Mielőtt lángra kapott volna, kinyílt, és akkor, egy pillanatra, újra láttam apámat. Ül a tolókocsiban, szép, komoly ember. Az orrán a vékony, aranykeretes szemüveg.
Hát igen, elárultam őt. Akármilyen furcsa is, akármilyen hihetetlen, én ott találkoztam a zsarnoksággal, Ausztriában. Ott éreztem először a szégyent. Azt, hogy megaláztak. A rettegést és a gyűlöletet.
Azt szokták mondani, hogy aki kiment, az megúszta, amin a többi idehaza negyven év alatt átesett. Az, hogy úgy mondjam, tiszta maradt. Én, még ha lehetett volna se kértem volna ebből a tisztaságból. De ráadásul nem is lehetett.
Havazik az Irányi utca torkolatában. Puha, fehér takaró fedi az úttestet, a járdát. Házakat, tankokat, embereket. Szemben, a Cukor utca sarkán, fényárban, a Centrál. Félévszázadba került, mire megint kávéház lett a szétvert, kifosztott régi épület. De ott van újra. A dolgok mindig megtalálják a helyüket.
Reggelre itt lesznek a hóekék, újraindul a száztizenkettes, a nyolcas. Ontják a népet a hegyijáratok és a lakótelepek.
Most már csak azt az öregember kellene kiásni a hóból. Hazatolni. Nem keresgélni tovább apánk arcvonásait a talán sosemvolt igazolványképeken.
2. Veteránok

Húsz év alatt háromszor is kicserélődnek a sejtek. Azt hittem, hogy abból, ami ideűzött, erre az apró trópusi szigetre, húsz év után semmi se marad.
A világháború menekültjei, akik itt fogadtak, kipusztultak azóta, egyik a másik után. Senki se tudta már, hogy miért vagyok itt. Tulajdonképpen én se nagyon tudtam, ha jól belegondolok. Kezdtem elfelejteni a réges régi, elfojtott diáklázadást, amibe - mint akkor mondtuk - beleremegett a napkelet és a vadnyugat.
Eleinte mindenféle oka van rá az embernek, hogy elfedtesse magát. Vagy az otthon maradottakat félti, vagy a bőrét. Én is hozzászoktam a hallgatáshoz: hallgattam és lapultam hosszú éveken át itt a trópusokon. Azután, ahogy múltak az évek, kezdett értelmetlenné válni ez a némaság. Abba az életkorba jutottam, amikor elkezd mesélni az ember. Az emlékeimről már különben is lekoptak a fölösleges részletek. Ami megmaradt, az pedig egyre inkább a történelemkönyvek, vagy még inkább, a történelmi regények fennkölt eseményeire hasonlított.

Az apró tanodában, ahol analfabetizáltam, mint mondták volt a régiek, nem szoktak hozzá a bennszülöttek, hogy ilyen életszagú dolgokkal traktálja őket az ember. Őseik, a rómaiak viselt dolgai helyett.
A nagyvilágról csak annyit tudtak, hogy vannak a négerek, az őslakosság, és vannak a fehérek: a hadsereg. Az előbbiek a telepen, az utóbbiak támaszpontokon élnek, és hol elfoglalnak, hol pedig kiürítenek egy-egy szigetet.
A két közösség ugyan széles ívben elkerüli egymást, dehát ez a világ sora: arról, hogy másképp is lehetne, nem hallott a szigetvilágban senki sem. Az pedig viccnek is rossz lett volna, hogy békés halászok, hálóval és szigonnyal, elűzzék a vizeikről a hadsereget.
Akkor történt - mintha csak a sors be akart volna segíteni nekem - hogy víziaknára futott egy halászhajó. A diákok nem panaszkodtak, de az előadásaimnak egyik napról a másikra népes hallgatósága lett.
- Maga is ott volt? - kérdezgették tőlem lépten-nyomon. Igazán? Személyesen?
Akkor jöttem rá, hogy nekem mégcsak úgy-ahogy, de a tankönyveknek, amit a katonák osztogattak, nem hitt a szigeten senki sem. Mellesleg, én se nagyon. Én is csak a saját emlékeimet meséltem, és még azokat se túl szívesen.
Elmondtam ugyan, hogy a kettes autóbusz végállomásán Matejka bácsi, az indító, kokárdákat osztogatott, és hogy amerre csak elvonultak a diákok, az utca mindkét oldalán sírtak az emberek. De azt már nem említettem, hogy én bizony haza mentem, amikor visszarendelték a garázsba a buszokat. Nem vártam meg, hogy szétverje a felvonulókat a karhatalom.
Az Astoria előtt is ott lábatlankodtam, amikor felmásztak a tankokra a diákok. De azt már csak én tudtam, hogy csak azért keveredtem oda, mert ott volt a kiegészítő parancsnokság, és nekem minden hónapban le kellett pecsételtetnem a tartózkodási engedélyemet.
Mennyit értettek mindebből? Nem tudom. De arra jól emlékszem, el kellett magyaráznom, hogy mi fán terem és mire szolgál a kokárda meg a karhatalom.
A legjobban a halál érdekelte őket. Itt a szigeten a halál az egyetlen esemény, ami egy kicsit felrázza az embereket. Aminek - hogy úgy mondjam - jó sajtója van. Azt, hogy a Vadász utca torkolatában meglincseltek egy ávóst, többször is újra kellett kezdenem.
A parlamenti sortűzzel pedig nem tudtak betelni. Hogy a karhatalom nem szemtől-szembe, hanem a háztetőkről nyitott a felvonulókra tüzet.
- Magára is? - kérdezte egy lányosarcú szerecsen.
Újra meg újra el kellett magyaráznom, hogy a vérnek milyen sűrű, édeskés illata van. És hogy milyen borzalmas egy ilyen sortűz után a csend.
Arra, hogy hogyan menekültem meg, már senki se figyelt. Hogy leszakadt a cipőm, miközben egymást tiporva rohant az árkádok alá a tömeg. Bicegve értem haza, és a tenyeremből is hiányzott egy darab. De ezek már csak amolyan elhanyagolható részletek.
- Na és mit szólt hozzá a mamája? - érdeklődtek udvariasan a gyerekek.
Nem szólt ő semmit se, szegényke. Vizet hozott, kiáztatta a sebet.
Mindez még csak hagyján. De azt, hogy mit jelentett azokban az időkben egy ávós, nem értette igazából senki sem. Igaz, hogy én sem segítettem valami sokat. Hát azok, ott fönt, a háztetőn! Akik lekaszálták a tömeget!
Igen ám, de ami házunkban is lakott egy ávós. Egy alezredes. Ez pedig lejött hozzánk, a pincébe, ahol éltünk, és arra kért, hogy rejtsük el őt. Mi pedig elrejtettük, minek letagadni! Hát szóval akkor, ezek szerint, az ávósokat hol meglincselte, hol pedig elrejtette az ember.
- És maga? - mutatott rám a lányosarcú. Maga is lőtt? Maga is mészárolta az embereket?
Az ilyen kérdésekre nem szoktam felelni. Nem egyenesen.
- Nekem is volt puskám - mondtam. A diákok felállítottak egy egyetemi századot. Emlékszem, három hadifoglyot kellett Óbudára kísérnünk. Hideg szél fújt, slattyogtunk keresztül a Margit-hídon. Azután, az aluljárónál, elkezdett rohanni az a három katona.
- Lelőtte őket?
Ezen nevetni kellett:
- Jaj, kisfiam! - feleltem. Jaj, Istenem, dehogy!
A puskánk, ahogy mondtuk, dióverő volt. Két méteres. Lőttek is vele állítólag, még az első világháborúban. De nekünk nem adott hozzá töltényt az egyetem.
- Hogy mit csináltunk? Hát kiabáltunk. Hogy ne szaladjatok, velünk biztonságban vagytok, ti szerencsétlenek!
Ebből sem érthettek valami sokat ezek a trópusi gyerekek.

Hát hős nem lett belőlem az ilyen epizódok után. De valami mégiscsak megmaradt a fiaim fejében. Még a felkelés elején tartottam, amikor odajött hozzám egy gyerek.
- Mister! - mondta. Én ezt a sztorit (így mondta: sztori) ismerem!
Márminthogy a parlamentet. Azt, hogy lentről, a térről, és fentről, a tetőről, gépfegyverrel lőtték egymást a tankok és az emberek.
- Van egy barátom - folytatta - aki ott volt. Elmesélte nekem.
- Egy barátod?! - kérdeztem meglepetten.
Így hát élt egy ismeretlen honfitársam a szigeten.
- Te, fiam! - mondtam - nem hoznád el nekem azt az embert?
Felderült az arca, egycsapásra fontosnak érezte magát.
- Már én is gondoltam rá - magyarázta. Fényképész, laboratóriumban dolgozik. Ha legközelebb arra járok, átadom neki az üzenetet.
Legközelebb! Múltak a hetek, de a találkozó sehogyan sem akart létrejönni. Hol a fiú nem járt arra, hol nem volt bent a munkahelyén az emberem.
Furcsa alak lehetett ez a laboratóriumi. Amit mesélt, ahogy a bennszülött fiú szavaiból kivettem, igaz lehetett. De az az igazság valahogy mégis gyanúsnak tűnt nekem. A Nemzeti Bank előtt tüntető tömeg például a foglyul ejtett diákok szabadon bocsátását követelte. Azután felrobbantotta a páncélszekrényeket.
- Kiebrudaltuk őket - mondta a laboráns. - Megtisztítottuk a terepet.
Sok minden történt azokban a napokban az utcán. De az, hogy megtisztogattuk a terepet, egy egyetemi hallgató szájából valahogyan nem volt hiteles.
Azután egyszercsak elfogyott a türelmem. Két óra között, a szünetben, elkaptam a gyereket.
- Mi van a barátoddal? Elveszett?
Lesunyta a fejét:
- Nekem esett! - vallotta be szipogva. Kiabált velem. Azt mondta, többé látni sem akar. Hogy elárultam őt. Meg minden egyebet.
- Mégis! Mit?
- Hogy tönkretettem az életét. És hogy most kereshet magának egy másik munkahelyet.
- Figyelj! - fogtam meg a karját. Szedd össze magad! Hogy is volt az a vérengzés ott a parlament előtt?
Nem értette a kérdést.
- Kire lőtt ez a te embered?
- Hát a csőcselékre! - felelte. - Természetesen!
Csak így. Ő fentről, a tetőről, mi pedig lent, az utca mélyéből viszonoztuk a tüzet. Hogyan magyarázzam meg ennek a kölyöknek, hogy a kettő nem ugyanaz? Mert hogy mi ott lent a szabadságért. Ezért a szabadságért?! Még a gondolat is röhejes.
- Rá se ránts! - veregettem meg a vállát. Egy forradalom, érted, zavaros dolog. Akik túlélik, sérült, beteg lelkű emberek.

És én még azt hittem, hogy a szennyből, a salakból húsz év után semmi se marad! Hogy ami túlél minket, az a történelemkönyvek eseményeire fog hasonlítani.
Hát nem. Az, hogy itt vagyok, csak valami szerencsétlen szerencse. Mert mint az árnyékom, ide is utánam jött a félelem és a gyűlölet.
Igaz, hogy én még így is szívesen látnám azt az embert. Még mindig közelebb állna hozzám, a maga rossz lelkiismeretével, mint egy talpig becsületes idevalósi paraszt. Végül is kilépett a játszmából ő is, akárcsak én. Lehet, hogy nem volt több, mint egy megtévesztett kiskatona. Egy a sokból, aki nem tud magának megbocsátani. Egyetlen igazi társam itt a szigeten.
Nem kerestem tovább, elmúltak az évek. Odaát azóta már amnesztiát hirdettek neki és nekem. Egy idő óta pedig megjelentek a tengerparton a keleti turisták. A mieink, mondanám, de ezek valahogyan mégsem azok. Tény, hogy őket sem keresem lent a szállodasoron.
Ezen kívül nem változik semmi itt a trópusokon. A bennszülöttek a telepen, a fehérek a támaszponton élnek, és időről-időre megszállnak egy szigetet.

3. Elbeszélgetünk

Minden a sógornőm elharapott félmondatával kezdődött. Szegény bátyád is... mondta. Amikor nem kapott útlevelet...
- Mi történt vele? - kérdeztem.
Ez még a változások évében történt, az emberek nem voltak hozzászokva a hangos beszédhez. Ahhoz, hogy ezentúl be lehet fejezni minden elkezdett mondatot.
- Mi történt vele? - kérdeztem ingerülten.
- Kiborult - vonogatta a vállát. Nem mesélte neked?
Bátyám hónapokig betegeskedett. Figyelik őt - állította. Az utcában állt egy Volga. Követik - mondta - minden lépését.
Engem ez a rémtörténet őszintén szólva idegesített. Mi van egy könyvtároson megfigyelnivaló? Micsoda nyuszi emberek! Bezzeg, ha bejárták volna a világot! Franco Spanyolországát, Haiti börtöneit. Nem lennének ilyen kényesek.
De Gyulát, a bátyámat, szerettem.
- Az hogy volt? - kérdeztem tőle egy este, amikor végre kettesben maradtunk, harminc év után.
- Micsoda? - hunyorgott.
- Hát, amikor meghívtalak. Ma sem értem, hogy miért nem kaptál útlevelet.
- Kaptam volna - felelte, és ő is elharapta a mondatot.
- Csakhogy?
- Csakhogy nem lehetett.
- Te elmentél - mondta. Minden szót úgy kellett kihúzni belőle. - Szerencséd volt. Ezt te nem értheted.
- Hát ha nem mondod el...
Elmondta: beidézték. Hogy miért akar kiutazni. Hogy kihez és minek.
- Attól még jöhettél volna bátran.
Megrázta a fejét, és azt felelte: nem.
- Itt az útlevele! - mondták, de nem adták a kezébe. Soronkívül! - tették hozzá jelentőségteljesen.
- Mi tudjuk - mondták - hogy maga rendes ember. Megbízható. Olyan, akire számítani lehet.
- A maga gyenge pontja az öccse. Miért is ment ki?
Lapozgatták a vaskos kéziratköteget.
- Kalandvágyból - felelte bátyám.
Ezt írták be annakidején. Változtatni rajta nem volt tanácsos, és talán már nem is lehetett.
- Itt mindent megkapott - sóhajtott fel a hivatalnok. Ki érti ezeket?
- No mindegy - mondták. Megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Csakhogy a maga öccse, érti? Rossz társaságba keveredett.
- Meg akartak menteni téged - mondta bátyám. Egy ilyen okos ember. És ilyen jóhiszemű. Ilyen védtelen! De talán még nem késő. Szóval, hogy nyissam ki a szemem, és írjak le mindent részletesen.
- Miért is ne! - vonogattam a vállam.
- Hát nem érted?! - kiáltotta a bátyám. Azt akarták, hogy készítsek rólad jelentéseket!
- Megírtuk volna együtt.
- Együtt? - kérdezte bambán.
- Besegítettem volna neked.
Nem értettük egymást, láttam az arcán.
- Na és? - kérdeztem, amikor már túl hosszúra nyúlt közöttünk a csend. Mi történt?
- Mi történt volna! Nem vállaltam. Mondtam valami kifogást, és visszaadtam az útlevelemet.
- Mire ők?
- Azt mondták: jól van, Gyuszikám. Mert ezek, tudod, szerették becézgetni az embereket. Lehet, hogy éppen ettől voltak olyan félelmetesek.
Számomra nem volt ebben a negédességben semmi félelmetes.
- És?
- És semmi. Egy ideig még megfigyeltek. Követték minden lépésemet. Tudom, hogy ezt most nem hiszed el. Még a saját feleségem se hitte el nekem.

Visszamentem az Újvilágba. Felvettem a régi szokásaimat: kifizettem a számlákat, rendbetettem a levelezésemet.
Minden az ófrancia bankkal kezdődött. Mert Párizsban még a régi időkből megmaradt a számlám. Pénz ugyan nem volt rajta, de ott volt. Arra az esetre, ha egyszer mégiscsak visszamegyek. Nos, most a fiók igazgatója visszaküldte a bátyámnak szóló levelemet. Felhívtam Gyulát: ő pedig a banknak írott soraimat kapta meg.
Hát igen. A két boríték tartalmát összecserélték. Felbontják a leveleimet.
- A telefont is lehallgatják? - kérdezte a feleségem.
Nem volt lehetetlen, a készülékben hallatszott valami kattanás, de ezt azért nem mertem volna ilyen határozottan állítani. Terézt azonban nyugtalanította ez a kattanás. Egy helyi újság ugyanis nemrég felszólította, hogy írja meg a szocializmusban szerzett benyomásait. A Claridadhoz - ez volt a lap neve - még nem jutott el a hír, hogy a régi világ kimúlt már odaát, napkeleten.
Az események pedig peregtek tovább. Néhány nappal az idézett beszélgetés után felhívott egy szövetségi - föderális - nyomozóiroda.
- A felesége otthon van? - kérdezték kereken.
- Nincsen - feleltem. Bent van a munkahelyén.
Azt hittem, hogy tőle akarnak valamit. De nem:
- Felmehetek magához? - kérdezték.
Rá kellett jönnöm: azt akarták, hogy egyedül legyek.
- Úgy értesültünk - mondta látogatóm, egy rokonszenves fiatalember -, felvette az országgal a kapcsolatot. Értsd: az óhazával. Ez itt nem ország: ez itt csak egy sziget.
Hogyan magyarázzam meg neki, hogy harminc év alatt egy pillanatra se szakadt meg ez a kapcsolat. Ma is, csakúgy, mint húszéves koromban, magyarul írom a könyveimet.
Megállapodtunk egy időpontban. Az ifjú titán fel fogja tenni nekem - mint mondta - az ilyenkor szokásos keresztkérdéseket.
- Mint a repülőtéren - mondta nevetve. Hogy kapott-e valakitől csomagot. Hogy nem szólította-e meg valami idegen.
Ebben maradtunk. A dologról - amint ezt értésemre adták - nem kell értesítenem a feleségemet.

Nem kértek se kávét, se frissítőt.
- Mi a helyzet odaát? - kérdezték kedvesen.
Mi lenne! Tudnák, ha elolvasták volna a könyveimet. Megpróbáltam elmagyarázni nekik. Végül is, ha lehet így mondani, jót akartak nekem.
- Mi tudjuk, hogy ön a mi emberünk - bólintott látogatóm. Ezért is vagyok itt. De van egy gyenge pontja, uram: a felesége. Kuba itt van a közelben. Mi lesz, ha megkörnyékezik őt a kubaiak?
Groteszk ötlet volt, de a férfiak, ugye, féltékenyek.
- Megkörnyékezik?!
- Itt van például ez a lap. A Világosság. Értsd: a Claridad.
- Mi van vele?
- Semmi, semmi. - Ő is elharapta a mondatot.
- Nem fogjuk megírni az útinaplót - legyintettem. Ha ez megnyugtatja magukat.
Feleségem még soha nem írt meg semmit. Csak eltette, és egy nagy kockás füzetben tárolta az ötleteket. Hallottam a hangom: ingerülten remegett. Nem fogja megírni! Ki kényszerített rá? Nem kellett volna kiadnom a feleségemet.
- No mindegy - mondta partnerem. Csak tudnia kell, tanár úr, hogy kubai ügynökkel van tele a sziget.
Így mondta: tanár úr. A felségtöbbest ugyan ők is használták, de legalább nem becézgették az embereket. Most jön az, hogy mennyire szeretik a feleségemet.
- Okos asszony! - bólogatott emberem. Annyira jóhiszemű, hogy már-már teljesen védtelen.
Szóval, hogy tartsam nyitva a szemem. A Világosság helyett egy nyomozóirodának írjam a jelentéseket.
- Ez itt a névjegyem - állt fel látogatóm. Hívjon, ha van valami. Ha felkeresi őt valami idegen.
A telefonunk még kattogott egy darabig az ügynök látogatása után. De a borítékokra vigyáztak: nem keverték össze többé a leveleimet. Igaz, hogy ezt még a saját feleségem se hitte el nekem.