Tamás Attila: Cím

 (Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén)

Könyvét az olvasók számára röviden bemutató, annak céljait ismertető soraiban a szerző többek között arról szól, hogy aki az irodalomelmélet és a gyakorlati irodalomkritika műfajában egyaránt tevékenykedik, az aprópénzre is válthatja az elméleti síkon kimunkált sémákat, de azt is megteheti, hogy " a kritikát az elmélet próbakövének tartva a két terület termékeny, gazdagító egymásra hatását igyekszik elősegíteni, anélkül, hogy az egyik diskurzust alárendelné a másiknak". Alighanem nyugodtan rábólinthatunk: egészében véve eredményesen törekedett arra, hogy a Kritikus határmezsgyén az utóbbi csoportba nyerjen besorolást. Ami a legkevésbé sem jelent olyasmit, mintha pontosan kimunkálta volna részleteiben elmélet és gyakorlati alkalmazás kapcsolatrendszerét: hol egy-egy verses- vagy novelláskötetnek a vizsgálatából jutna másutt is alkalmazható elméleti általánosításokig, hol pedig az ellenkező irányban tenne lépéseket. Inkább arról beszélhetünk, hogy éppoly kevéssé idegen tőle, hogy az irodalom - vagy főbb típusai - mibenlétét firtató írásműveknek vállalkozzék az értékelésére, mint amennyire az, hogy valamilyen friss regénysiker - esetleg kudarc - esetében foglaljon állást; mindennek során pedig sehol nem kerül magával ellentmondásba. Eltérő tárgyú írásai mondhatni tisztes távolban állnak egymástól, ugyanakkor zavartalanul el tudjuk őket fogadni egyazon gondolkodásból eredőknek. Más-más természetű mozzanatok kiemelésével indítanak, többnyire mindvégig meg is őrzik kezdeti mozgalmasságukat, mégis jellegadónak mutatkozik bennük a figyelmes mérlegelésre valló kiegyensúlyozottság. Így Barthes esetében a szorosabb elköteleződések elutasítását és "az irodalom erkölcsi felelősségének" elismerését egyszerre érzi kiemelést érdemlőnek, hasonlóképpen méltatni tudja a strukturalista-szemiológiai elméletek kiépítését is, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy elutasítsa a műalkotások "értelmének megnevezésére vagy rögzítésére" irányuló törekvéseket, is elfogadja: "a szöveget szabályozó logika nem megértő", inkább "szimbolikus energia felszabadulás"-át teszi lehetővé. Az irodalom referencialitását korántsem sorolja - némely régibb felfogások szellemében - annak fő funkciói közé, de ennek újabban divatos teljes tagadását is elutasítja. (Különösen lélektani vonatkozásokban: "Van valóság, mert van szenvedés, van öröm, vannak emberi kapcsolatok".) Legnagyobbrészt egyetértő rokonszenvezéssel világítja meg Genette-nek a műalkotásra mint "intencionális esztétikai tárgy"-ra vonatkozó gondolatmenetét, mely "az esztétikai reláció analízisé"-ben látja annak fő feladatát - egy "sajátságos emberi viselkedésmódnak az elemzésé"-ben, ("amelyet esztétikai attitűdnek, viszonynak, állapotnak, észlelésmódnak neveznek") -, ennél érezhetően nagyobb távolságtartással vállalja figyelmet kívánó derridai gondolatok megismertetését. Käte Hamburger nézeteit minősíti a maga részéről "a legkövetkezetesebb, a legnehezebben vitatható" lírateóirának, nem rejti viszony véka alá, hogy az ő ide vonatkozó eszméinek némelyikét sem tartja még "a legkevésbé sem kielégítő"-nek. Elismeri Schäffer "dinamikus műfajmeghatározásá"-nak is a "gyümölcsöző" voltát, a műfajok kérdéseit azonban ettől még továbbra is kérdéseknek tudja tekinteni. Otthonosan mozog az erős filozófiai alapozású irodalomelméleti munkák területén, semmivel sem vonzódik azonban kevésbé az olyan írásokhoz, melyeknek szerzői mindenekelőtt "belülről", magának az alkotónak a nézőszögeiből ismerik az irodalmat: Így mutatkozik meg fogékonysága Nemes Nagy Ágnes esszéi iránt, melyek sem nem szépelegve, sem nem tudományoskodva "a költészet, az irodalom létének egyszerre intellektuális és érzéki élményéről" vallanak. Különböző teóriák berkeiben járatos, nem tagadja azonban a kritikaírásban az empátiának a szerepét sem. Munkássága mondhatni minden ízében távoli a Lukács Györgyétől, ettől azonban még rá is tud egyetértően hivatkozni, ha ezt az igazság érdekében valónak látja. Rokonszenvvel szemléli a posztmodernben megjelenő nyitottságot - azt, amely ugyanakkor "korántsem zárja ki bizonyos értékek vállalását - csupán univerzalitásukat kérdőjelezi meg", nem jutva el "a parttalanság, a ťminden egyformán érvényesŤ, magyarán a féktelen relativizmus" álláspontjáig.

Ahogy Orbán Ottóval folytatott kritikusi-írói párbeszédében is megnyilatkozik egyfajta kettősség: egyrészt "a világtörmelékben túró, hitvány guberálók" sorsával való részleges azonosulásban, ugyanakkor azonban a "romok alól sugárzó" magok észrevétetésében is - akár annak a lehetőségnek a föltételezésével, hogy talán "Darabokra széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat".

"Gyakorló kritikusként" egyetlen könyvről szól - minden bizonnyal méltán - a teljes elismerés hangján: Bodor Ádám rövidpróza-füzéréről, a Sinistra körzetről. Szuverén ítéletalkotó: Ottlik mások által is méltán bírált Budájának szigorú (talán már túlságosan is szigorú) minősítése mellett ("nagyon rossz regény") ő a klasszissal jobb főmű totemizálása ellen is határozottan szót emel. Nádas Péter Játéktérének egyes darabjai között is vállalja a szembeötlő értékkülönbségek szóvá tevését - hangtompítás nélkül. Vonzódás, megbecsülés és szakmai elvárások egyszerre érvényesülnek a Mándy-novellák világának ismertetésében, főként a szigorát engedi érvényre jutni Esterházynak egyik gyöngébb kötetét (a Hrabal könyvét) értékelő soraiban. Nem rejti véka alá, hogy Petri György elemzett verseihez (a Sár kötet darabjaihoz) mondhatni személyes szálak is fűzik - szeretettel (és némi iróniával) tud azonban tőle föltehetően távolabb álló szerzők (Rákos Sándor, Lázár Ervin) munkáinak sajátságaihoz is közelíteni. Závada Pál nagy sikerű regényét tárgyalva esztétikai értékek számbavételén túl a siker külsőbb tényezőire is kitekint.

Nem tartozik azok közé, akik a kritikaírást összetévesztik valamilyen szakmai önbemutatásnak a feladatával: ismertetést, ráhangolást és értékítélet-megfogalmazást egyesítő szövegek kialakítására törekszik - alkalmanként az írónak szóló figyelmeztetésre is vállalkozik. Nem érzi a filozófiai iskolázottsággal össze nem férőnek akár az olyan hasonlatot sem, mely szerint "Úgy is mondhatnám, visszhangzik az egész könyv (Mándy Iváné), mint egy huzatos lépcsőház", nem röstell olyan minősítést alkalmazni, hogy létezhet egy stílusban "negédes elérzékenyülés", "szellemi artistamutatvány" vagy felületes improvizáció is. S létezhetnek olyan jelenségek, melyek egyelőre - de esetleg még hosszabb időre - "rejtély"-ek maradnak.

Persze a kötet szerzője is más módon írja le egy elméleti munkásság komponenseit, mint ahogy egy verskötetet bemutat, s így előfordul, hogy őt sem egészen könnyű nyomon követni - némelyik fejtegetése akár túlságosan sterilnek is mutatkozhat, máskor viszont egy-egy szellemes megfogalmazás találó voltának hiányolhatja valaki a kapottnál részletezőbb igazolását. Az egyébként igen érdekes Ignotus és az első világháború című tanulmány itteni "helyén levését" is megkérdőjelezheti valaki. (Akár azt is, hogy ebbe a válogatásba nem lett volna-e elég az Ignotus kritikai arculatát - "impresszionizmusát" - kitűnően elemző tanulmányt bevenni.) Mindez azonban nem sokat változtat örömünkön: jó könyvet vehetünk kézbe Angyalosi Gergely kötetével. (Csokonai)