Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Esterházy Péter

Harmonia caelestis

Fidélis, semmirekellő fiatalember volt édesapám, szerette az italt, a zenét meg a nőket. Mint negyedik fiúnak, szülei hatodik gyermekének nem sok pénze maradt, ez csöppet sem zavarta, ha megkapta, amit szeretett: italt, zenét, nőket. ha nem kapta meg, az sem nagyon zavarta. Egész életében nem csinált semmit. Hagyta, hagyott - mit is? Dénes nagyapám szigorúan nevelte, illetve neveltette gyermekeit; huszonöt évig volt Kolozsmegye táblabírája, és nagyapám ebből a huszonöt esztendőből, ebből a bizonyosságból és örökkévalóságból pillantott a világra. Meg szegény gyerekére. Szigorúsága a pénzügyekre korlátozódott - ahogy mondjuk a katolikusok lassacskán csak a hatodik parancsolatról tudnak beszélni az erkölcsről szólván, oda szűkültek. Ez volt körülvéve az általános apai elégedetlenséggel, evvel a szünetlen, lágy sértettséggel, hangilag: morgással. Édesapám azonban fütyült a pénzre, nem akart gazdag lenni, valóban nem akart semmit, csupán magát jól érezni. Ám ez kevesebb volt, mint akarat, mert ha akadály gördült a jó érzet útjába, például a pénz hiánya, akkor édesapám nem elsöpörte erővel az akadályt, vagy játszotta ki csellel, hanem vállat vont, megtorpant, vagy megtorpant, vállat vont, és visszafordult. Vagyis nagypapának azt kellett látnia, hogy édesapám az ő minden pénzügyi korlátozását, vulgo germózását könnyedén teljesíti vagy betartja, de nem úgy, hogy eleget tesz apja föltételeinek, hanem mind ezeknek, mind a pénznek fittyet hány; előbbinek fittyet hányva utóbbiról lemond. Méghozzá láthatóan fájdalom nélkül. Pedig a fájdalom, a fiak fájdalma megnyugtatja az apákat. Édesapám ebben is kivételnek számított: őt édesapám legidősebb fiának fájdalma nem nyugtatta meg, nem izgatta föl, abszolútli közönyösen hagyta. Egyetlenegy pillanat sem létezett édesapám fiának életében, amikor érdekelte volna édesapámat. Nem önzés ez, ő saját maga iránt is közömbösséget mutatott. (Édesapám fiát a kötelezőnek tetsző apai vicsorgások elmaradása hálával töltötte el, a közömbösség meg rosszul esett. A legreménytelenebb, ám meglehetősen gyakori ostobaságot választotta: barátkozni akart édesapámmal. Ne. Soha. Az ember ne barátkozzék az apjával. Kapitális félreértés. Nehéz: ne barát, de ne is az a merev, ingerült, hideg, didaktikus szenvtelenség: nehéz!) Az említett torpanások miatt édesapám nem volt egyenes ember, hazugságai nem megfontolt csalások, egyszerűen arra ment, amerre könnyebbnek tetszett. Mindez meglátszik már a járásán is, meg az arcán, a tekintetén; minden srég egy kicsit. A könnyelműség nem okvetlenül kedves; aránytalan, ezért kiegyensúlyozatlan, ezért megbízhatatlan; pusztán azért nem okoz nagyobb bajt, mer egyszersmind erőtlen is. Apám fiatalon ismerkedett össze anyámmal, aki egy Tótpataki Róza nevű delnő volt a kolozsvári színháznál. Anyám tökéletesen megfelelt apámnak, apám azonban nem tökéletesen felelt meg anyámnak, mert ő szeretett volna férjhez menni, különösen, hogy a viszony az idők múltán két gyermek formájában is testet öltött. Édesapám, mint gyönge karakter, szar jellem, az időt húzta, s mindig halasztást kért "jövő pünkösdig". A huza-vona azért, mert anyám, a Róza nagysám, a legkevésbé sem felelt meg a nagypapának, vagyis a családnak, vagyis a kolozsvári úri társaságnak, amihez hozzá veendő még az erdélyiek konzervatívabb volta (a zokonabb vevés). A hatalmas, itt édesapám neve következik, család terebélyes fájának az édesapám családja kicsiny ága, nem csenevész avagy aggottan száraz, mégcsak nem is jelentéktelen, inkább helyi jelentőségű. A helyi jelentőség nem lebecsülendő, főleg helyben, de kiismerhető, átlátható, bemérhető, kitapogatható. Evilági. A családi törzs vaskosabb ágainak hatalma, tekintélye azért megfellebbezhetetlen és meseszerű, mert nem látszik, honnét való; ez a lenyűgöző nagyság nem az égből származik - bár voltak ilyen irányú lelkesen gőgös családfakutatások -, nem is Bécsből, ahogy a rossz nyelvek tartják, éppenséggel nem valahonnét való, hanem pusztán van, nem kegynek köszönhető, nem elegendő katolikusnak és labancnak lenni (kipróbálható!), hanem mintha maga is a természet része volna, magyarázatra így nem szorul; van (volt). Az ilyen tekintély sokat megengedhet magának, nem kell óvatoskodnia, magát erősgetni, nem kell önmagával foglalkoznia, elegendő a dolgaival, az ügyeivel, ami persze jótékonyan visszahat a tekintélyre. Aki gazdag, az a leggazdagabb. Az ilyen tekintély nem rombolható, mert csak a világgal, a világával együtt rombolható, akkor meg már nincs mit tenni; erősködni vagy védekezni nemcsak nevetséges, de fölösleges is volna. Táblabíró Dénes nagyapám jól ült ama ágon, kényelmesen, biztosan, gőgben, nyugodtan, és viszolyogva nézegette legkisebb fia, édesapám bizonytalanságait, nyugtalanságát és gyöngeségét. Amikor híre ment, ilyennek híre megy, hogy az a színésznőcske, anyám, gyereket vár, bátyámat, állítólag apámtól, akkor elhatározta: fölkeresi. Ő. Személyesen. Egy nővel mindig lehet beszélni. A dolgok elintézhetők. Szép férfi volt, eine Sünde wert, ahogy a családbéli idősb hölgyek mondogatták, cinkosan, majdnem pirulva, mintha ők túl volnának már azon a Sünde-n. Több száz mellény birtokosának mondhatta magát. Akár a tekintély: mellény mellényt szül, karács- és ünnepnap megindult a mellényáradás, a mellényözön: és nagyapám mindnek örül: ha eltalálták az ízlését, jobban mondva a kedvét, azért, ha nem, akkor meg az a fölfedezése tette derűssé, hogy lám, mennyiféle ízlés van; ezeket is hordta, elképesztően ízléstelen lajblikat vett föl, városszerte föltűnést (és elfojtott mosolyt) keltve. Mindegyik darabról tudta, kitől kapta, mindegyiknek, ahogy kutyának, lónak, volt neve. A "rojtosszélűt" vagy "Jancsit" atyjától, IV. Jánostól kapta. (Egy alkalommal mint veszprém-megyei főispán bizonyos kocsi Horváth János alispán megválasztása ellen kellőn túl buzgólkodván, a tisztújítási kongregációt annyira fölbőszítette maga ellen, hogy azok, nevezetesen a szentgáli nemes urak agyonütéssel fenyegetve, a megyeházterem ajtaját betörték; és már-már tettlegességre került volna a dolog, midőn dédapám egy mellékajtón hirtelen kiosonva és hű vadásza által kísérve, kinek nevét nem őrzé a csalárd családi emlékezet, valamint a lármázó választóktól kísérve a visszavonulásra alkalmas helyiség felé rohant; az ajtó előtt azonban utolérték és mentéjének egyik ujját letépték; ekkor a vadász (vadásza) kivont kését eléjük tartotta s dédapámat az ajtón betolva véget suhintott az üldözésnek. Évekkel az eset után - a pozsonyi koronázási országgyűlésen helyettesítette dédapám a főlovász mestert - a császár különös kívánatára lefestette magát lóháton (erről xilografikus másolatok is vannak), s itt már a megtépett mentéből csinált mellényt viselte, a rojtosszéltű, alias Jancsit.) Egy fekete mellényt kapott Terézia nagynénjétől, amikor az erővel Révay Lajoshoz kényszerült, majd egy vöröset, amikor megözvegyült. ("Nincsen öröm bennem, Jánoska. Én tudok terhet cipelni... De hová? ... Ez a vidám vörösség, mostantól van... a világban... a családban...") Kapott Bora nénjétől fehéret, ezernyi egymásba ékelődő kis kereszttel (mintha halszálkás), minekutána egyetlen fiát annak dajkája, a szentdemeteri kastély egyik ablakából - mint mondja a hagyomány -, Gyulaffy Zsófia által felbérelvén, kiejté. A "kis kormos"-t Antónia nagynénjétől nyeré, kinek halálát egy általa szerencsétlenül kifújt gyertya okozta, melynek lángja főkötőjébe és ruháiba kapva testét helyenként úgy összeégette, hogy kínosan múlt ki; arcképe megvan Pozsonyban, István rokonunknál. Édesanyjától kapta a "mária-teréziát", nehéz, vörösbársony darab, melyet oly átható, édeskés izzadságfelhő övez, hogy nagyapám kizárólag tömegben hordta (választás, körmenet). (Tehát: a dédapám édesanyjának a szülei kezdetben protestánsok voltak, de aztán az apa a katolikusok hitére tért, s hogy leányát, aki akkor Teleki Sámuellel, a későbbi kancellárral járt jegyben, is oda téríthesse, Mária Terézia királynő megegyezésével Örményesről, az ellenálló - és még folyvást protestáns - anya karjaiból kiragadva katonai hatalommal Bécsbe hurcolászta, ahol az udvar színe előtt a lány ünnepélyesen katolikus hitre tért; mind a további kiképeztetésről, mely gróf Michna Mihályné palotahölgy felügyeletével történt, mind a férjhezmenetelről a királyné személyesen gondoskodott; e gondoskodás nyomán jutott a család birtokába egy ruhaneműt tartalmazó, császári jelvényekkel díszített láda, valamint az aranyos kocsi, vörösbársony borítású ülőpárnákkal; így.) A testvérek is lerótták mellényadójukat; Alajos-Fidelistől való a "szíjjas". (Ő, mint zászlótartó az Alvinczy ezredében, részt vett a cuneo-i vár ostromában, a rohamhoz önként ajánlkozott, ennek ellenére a vállát keresztül lőtték és az ellenség elfogta; mint fogoly a várban gyógyult föl, és annak feladása után kiszabadult; itt, mint családi körben gyakran említette, az éhség gyötrelmeit gyomruk köré szorított szíjjal enyhítették; így.) László, ki teljes életében távoltartotta magát a nőktől, szűzies életet élt és az atyja által alapított értékes érmegyűjteményt számos értékes példánnyal gyarapította, Metternich bizalmát bírván, a herceg megbízásából, a császári titkos levéltár oklevelei nyomán, egy érdekes munkát dolgozott ki, mely a Partium viszonyait taglalja roppant sajátságos szempontból (másolata az oszlopi könyvtárban); nos: a mellény a Metternich kommendálta szabó (Singer) munkája, fekete-sárga selyem holmi, melynek neve: "a metternich". Item: Nagyapám Károly unokaöccsétől való, ki gyógyíthatatlan hátgerincbaj okozta búskomorságban pisztollyal oltá ki életét, az egyik legszebb darab, színes, virágos, mintha San Franciscóból való volna, love not war. Ezen Károly György gyámfiától jött a "porosz", ő ugyanis részt vett a 12. számú Haller huszárezred hadnagyaként a poroszok elleni háborúban; midőn július 3-án ezredének első osztálya megtámadta a gyalogságot, lova kilövetett alóla; Bódi Joachim huszár-közvitéz felajánlott lovára felülve, emez pedig mellette gyalogolva, köszönhette szerencsés megmenekülését, noha már elveszettnek vélték; mellényén, illetőleg mellkasán a következő kitüntetések kaptak helyet: az orosz szent Anna-rend harmadik osztálya, a porosz koronarend harmadik osztálya, a szent Wladimir-rend negyedik osztálya, a Legion d'honneur kiskeresztje és a Takowa-rend tiszti keresztje. Visszatérve a testvérekre, s lezárva azok sorát, Mihálytól ered a "Liszt", ki a geológia és a zene szenvedélyes ápolója volt, és néhányadmagával segélyezé a hirdetett zenészt, gyermekkorában, bécsbeni tanulmányaira vonatkozóan. Volt azonban egy mellény, melynek származását a homály felhője vonta be, az "ezüst": akár egy súlyos mellvért, hősi csaták tanúja, tunya ezüstpikkelyes állatka, egy véletlenül túlélő, régi állat, postán jött, ismeretlen feladóval, nem is haza, hanem nagyapám hivatalába. Hatalmas karmazsinpiros szalag fogta át a puha, kis csomagot. Kellemetlen föltűnést okozott. Volt valami nem finom az egészben, tán a pirosban, még inkább az egész dolog érthetetlen szabálytalanságában. A küldeményhez nem mellékeltek semmit, levelet vagy effélét, hacsak nem tekintjük mellékelésnek a föltűnő, rúzsos ajaknyomot a mellény "szívénél". Melyet aztán el sem lehetett onnét távolítani. Haller Cecília nagyanyám határozott, erélyes asszony volt, de nem a nagypapával szemben; kerülték egymást. Az ezüstmellényt azonban nagyanyám azonnal ki akarta dobatni; furcsa. Furcsa az is, hogy nagypapa - noha a tárgyakhoz semmi nem fűzte, az öltözködéshez meg különösen semmit (ötven éven át megjegyzés nélkül vette föl azt, amit a leibdiner, a Józsi, majd a fia Józsi, reggelente odakészített) - most megakasztotta magát, és megtiltotta a kidobást, ragaszkodott a titokzatos ezüsthöz. Annyit ért el nagyanyám, hogy nem hordta, ami kétes siker, hiszen így a mellény egyetlenné lett, kitüntetetté, különössé, veszélyessé, "a mellény, melyet valaminő okból nem hordtanak". Most, Tótpataki Róza anyámhoz menet, nagyapám ezt óhajtotta fölvenni. Mindenki meglepetésére nagyanyám szótlanul rábólintott. Azt senki nem tudta a házban, hogy ő már járt anyámnál. Nagyanyámat kemény asszonynak tartották, érzelem nélkülinek. Pedig voltak érzelmei, csak nem mutatta őket, viszont azok szerint cselekedett. Az igaz, nagyapámat tisztelte, nem szerette, de a fiáért rajongott, szinte más nem is érdekelte a világból, kizárólag azt figyelte, mire van szüksége apámnak, pénzre, lázcsillapítóra, kikapcsolódásra, sícipőre, rántott húsra (disznóból). Szegénykém - édesapám tudniillik -, ha ezt tudta volna! Úgy kényeztette (el) a papámat, hogy az észre sem vette! Soha nem avatkozott be közvetlenül (apámba), de akkor, amikor ivásnak adta a fejét (édesapám; majd fokozatosan az egész testét, a nyakát, a kulcscsontját, a mellkasát, a hasát, az ágyékát, a combjait, a bizonytalan térgyeit és a megbízhatatlan bokáit), akkor úgy érezte, lépnie kell, és elment a delnőhöz. Nagyanyám nem úgy festett, mint egy méltóságos asszony; követhetetlen ízléstelenséggel öltözött (rendíthetetlen ízlésű ízléstelenséggel), az egymástól rettegő, ordítón drága ruhadarabok rajta találtak különös enyhet. A forradalom bukása után kizárólag feketét vett föl, ám ez sem javított a helyzeten, fekete pamutharisnya, nehéz flanell szoknya, ing, szürke vagy fehér, meg a fekete ballon, melybe szürkés, sőt egészen sárga csíkok fakultak, semmi nem látszott a családi csillámból, se kis ág, se nagy ág. Sokszoros arisztokrata fölmenőkkel nagyanyám nem volt arisztokrata; mindenestül plebejus volt - bár talán a tartása, a kitartása, gondolkodásának léptéke, "személytelen önzetlensége, önző személytelensége" mégiscsak az előbbiből gyökerezhetett. Jövetelét nem jelentette anyámnak, beállított. Kopogott, belépett, ránézett a szobalányra, az szótlan rémülettel oldalt, nem lépett, sodródott, anyám a fonott hintaszékben himbálózott a tágas belső szobában, az ablak előtt, és szerepet tanult. Természetesen rögvest látta, hogy belépett a szeretője anyja, meg sem rezzent, kicsit emeltebben deklamálta az öreg Klopstockot, Messias wurde geboren. Nagyanyám megállt a belső boltív alatt, és nézte az ide-oda ingó, dülöngélő és motyogó fiatalasszonyt. Anyám szép volt, olyan színésznősen, vagyis nem tudható, mi valódi, mi nem, ami szépséget mutatott, az mind hihetőnek tetszett. Nagyanyám nem bízott ebben a bújócskáló szépségben - ezért állt itt. Hosszan figyelte a nőt, nem érzett iránta semmit, féltékenységet sem, őt csak a fia érdekelte, csak az számított. A nő nem számított. Pedig kérni jött. Anyám továbbra is úgy tett, mintha boldogult Klopstockon múlna az üdvössége, mintha más nem is léteznék e poros németen kívül. Amiben lett volna valami, ha valóban szerepet tanult volna. Félreértette nagyanyámat. Aki egyszercsak mintha rohamra indulna, két hatalmas szökkenéssel, akár egy tigrisféle, anyámnál termett, az örök fekete balon, ahogy később a bolseviki zászlók a bolseviki filmeken, lobogott utána, aki ijedelmet mímelve fölriadt, ki az, mi az. Nagyanyám, miként egy kisgyermek, leguggolt melléje, megfogta a kezét, megsimogatta. Ó (vagy oh?), jelentette be anyám, úgy ránézésre a második (középső) felvonás közepéről, a teljes sötétségből, már nem emlékszünk, mért vagyunk a színpadon, ki lökött be a sötétből ide, e súlyos fénybe, s még nem tudjuk, mi végre, hogyan, milyen körülmények közt távozunk innét, ha egyáltalán. Maga okos nő! Anyám kirántja a kezét. Ezen a délutánon ez az egyetlen őszinte mozdulata. Ezt tessék hagyni! Nagyanyám újra megragadja a kezét - nem tudott alakoskodni, pedig a fiáért mindent megtett volna -, keményen, kelletlenül szól, úgy mondja, mint egy leckét. Félreértett, kisasszony. Majd eljő az uram, annak kell ezt mondania. Én csupán azt mondom, hogy maga tudja, a fiamnak szüksége van magára, én csupán azt mondom, arra kérem - nem esik nehezére ezt kimondania -, ne hagyja őt el. Hevesen simogatja a kezét (nagyanyám anyámét). Mindkettőjüknek tetszik a másik keze, bőre; finomabb, mint gondolták volna. Szépen kérlek, ne hagyd el a fiamat. Gyönge ember, de nem rossz ember, ne hagyd el. Anyámat, mintha fojtogatnák, nevetés rázta; hatalmas, izmos, kozmikus nevetés, mint mondjuk a köpenicki kapitányt A köpenicki kapitány végén. Unmöglich, morogta anyám is, unmöglich. Ám a színésznőnek hosszú távú tervei voltak. Nem visszategezni. Látta, nagyanyám eszes - maga is okos nő! -, vagyis körültekintően kell hazudnia. A méltóságos asszony ért engemet félre. Hiszen én éppen ráakaszkodnék a Gézára. Nem említette? El akarom vetetni magam. Vegyen el, gróf út, vagy menjen a csudába! De nem akar a csudába menni. Nagyanyám arca megkeményedett, ezért anyám így folytatta: A francba, grófnő kérem. Én nem házasságról beszélek, az majd eldől valahogy. Maga csak, kedvesem, ne hagyja el őt. Legyek a szeretője, az ágyasa, a macája?, háborodott föl anyám nagyanyám helyett. Erről nem nyilatkozom, kérem. Én még sosem voltam senkinek a szeretője, s ha jól kalkulálok, nem is leszek. (A rossznyelvek szerint a nagypapával eltöltött éjszakák száma megegyezik a gyermekeik számával.) A francba! Miről tetszik beszélni?! Itt a hasamban az unokája! Mozog! Akarná, hogy törvénytelenek legyenek a kis ártatlanok?! Nagyanyám vállat vont, nem érdekelték az unokák, és mert tudta, fia fütyül a törvényességre, a társadalmi előrejutásra, tudta, fia boldogságához nem kell Kolozsvár jóváhagyása, nem számít, mit gondolnak, ezért ő is fütyült mindezekre. Az anyai szeretet anarchistává tette őt, ez volt anyám balszerencséje. (Be is következett: édesapám gyermekei törvénytelen gyermekként jöttek a világra, és nem édesapám, hanem az ő Kálmán bátyja volt az, ki aztán élete resztjét az árvák életének rendbehozásának szentelte. Tudniillik édesapám közben meghalt. Károly bácsi egészen más fából volt faragva, mint apám. A nagyszebeni első megrohanás alkalmával - Bem-hadjárat, Mátyás-huszárok - egy ágyúgolyó jobb könyökét elhordta, karját a csatatéren amputálták, az elhamarkodott műtétet Marosvásárhelyt ismételni kellett; jobb kezével aztán príma tájképeket festett és ugyanezen kézzel történelmi és földrajzi tanulmányokat írt, miközben felesége, Bethlen Paulin - ki nagyon Bethlen volt, négy nagyszülejéből három Bethlen - az amatőrnél jobb költő. A papa a Kálmán bácsin keresztül került a mama bűvkörébe, mert akkor a Kálmán bácsi volt a színház intendánsa. Kálmán bácsi nem kedvelte a mamát, mert nem kedvelte a problémákat, és a mama probléma volt, az még nagyobb probléma, ha a gyerekeknek a törvénytelenség bélyegét kell hordaniuk, mert ez akkoriban minden dokumentumba bekerült és például nem lehetett katonatiszt etc., ezért nem kedvelte a papát sem, aki csak nevetgélt a házasulási biztatásokra és Kálmán bácsit is a pünkösd-szöveggel etette; a grófi cím árvákra való kiterjesztését nem sikerült elérnie, de Ferenc József elébb legitimálta őket, per gratia Principis, majd nemessé tevé őket, allerhöchste Gnadenakt, kisiklódi, itt édesapám neve következik, névvel, mert Kisiklódot rájuk íratta a bácsi; az egész magyar történelemben ez az egyetlen nemesség-adomány, amellyel nem járt címer, tudniillik a Hofmarschallamt a családi címert akarta adni nekik, az úgynevezett "bar sinisterrel", egy balról jobbra rézsútosan futó fekete vágás, ami a birodalmi heraldikában a törvénytelen leszármazás jele, amit Kálmán bácsi nem fogadott el.) Mondja, mért olyan elégedetlen maga? Nagyanyám menni készülődött, látta anyámon, hogy nem fogja elhagyni apámat, ennyi neki elég volt. Azt is látta, hogy anyám tönkre fog ebbe menni, de ez nem érdekelte. Ne legyen elégedetlen, simította meg a fiatal nő kezét. Lássa, a Géza sosem elégedetlen. Anyám dühében majdnem fölkiáltott, de azután visszatottyant a hintaszékbe, kényelmesen hátradőlt, lehunyta a szemét, és kajánul ezt súgta: Mama drága, végszavazzon nekem, mama drága. Nagyapám szemében nem anyám színésznősége volt a szálka, az már csak következmény, hanem a családja, hogy nincs, hogy hol van. Édesanyám egyedül állt a világban, így hogyan lehetne tudni bármit is róla, az embernek van családja és kész. Pontosan nem tudta, mit akar anyámtól. Az ezüst mellényhez, a sose hordotthoz, az ezüstfejű botot választotta, nem öregít, de jelzi a kort, a tisztelendőt. (A bot Dániel ősapánké volt, ki kuruc altábornagyként Rákóczit szolgálta gyarlón; jámbor, hallgatag és legendásan lassú fölfogású férfiú volt, kit Bercsényi eleinte pártolt, később kíméletlen élcelései között öntegető-nek nevezett, mivel a fáradságos hadjáratok alatt, beteg is lévén, szeretett pálinkázni. A betegség (?) néha annyira leverte, hogy seregét kocsiról vezényelte, többnyire egyébként pocsékul. A pöstyéni és stubnyai hévizekről kelt leveleiben roncsolt testű, egészségtelen embernek írja magát, köszvényes bántalmakban szenvedett, ("ízeim cipóra dagadottak"), meg még sántított is - innét a bot!) Anyám kitartott az egyszer már bevált Klopstocknál, most egy grófnőt adott elő az első felvonásból. Nagypapa vevő volt rá. Teáztak, süteményt eszegettek, picit csepülték apámat, nagypapa remekül szórakozott. Búcsúkor kézcsókra hajolt. Akkor tehát számíthatok magára, kedves Róza? Anyám megijedt, hátha félreismerte az öreget, és az sokkal ravaszabb, mint mutatja. Hát hogyne, kedves gróf, válaszolta, és rövid, erős mozdulattal feljebb tolta a kézfejét, mintegy feltolta a nagypapa ínyét az orrába, a legteljesebb mértékben. Édesapámat nem lehetett kényszeríteni. Anyám se járt jól, nagypapa se. Hogy nagymama jól járt-e, ahhoz azt kéne tudni, boldog volt-e édesapám. Jókedvű volt, jó példa az ún. jókedvű édesapámra. De anyámat soha nem vette el. Vagyis majdnem soha. Már a halálos ágyán feküdt, amikor Kálmán bácsi "papot és Tótpataki Rózát hozatott". A pap elébb összeadta a szüleimet majd a papámnak föladta az utolsó kenetet, de azt a mamám már nem várta meg.

A regény a Magvető Könyvkiadónál az áprilisi Könyvfesztiválra jelenik meg.