Van némi előnye annak, ha egy recenzió - mint a jelen írás - ennyire megkésik: kicsit távolabbról jobban láthatók a befogadás jellegzetességei, s ebben az esetben a Frankfurti Könyvvásáron elért elég egyértelmű siker is orientálhatja az értékelést. Persze, a külföldi olvasó is tévedhet, vagy olyasmire figyelhet fel, ami a hazai befogadó közeg számára nagyon is magától értetődő vagy éppen irreleváns; értékítéletében sem kell föltétlenül megbíznunk; viszonyítási rendszere, háttérolvasmányai szükségképpen mások, nyelvéről (s a fordítás okozta galibákról) nem is szólva. Mindenesetre a frankfurti szereplés arra figyelmeztet, hogy Tar Sándor novelláinak hazai fogadtatása immár nemzetközi kontextusba is helyezhető, sőt óhatatlanul abba helyeződik. A Tart övező honi zavar, amelyet a következőkben próbálok majd jellemezni, ennek fényében gondolandó újra.
Anélkül, hogy a recepciótörténet részleteibe belemennénk, voltaképpen kiszámítható, hogy Tar Sándor befogadása körül milyen nézetek csaphatnak össze. Durván fogalmazva: az egyik Tarban a rendkívüli szociális érzékenységű írót, az úgynevezett népi irodalom legméltóbb folyatóját, az elhagyottak, a szegények, a nyomorultak világának nagyszerű ábrázolóját ünnepli; míg a másik megkísérel a szövegek mindezen vonatkozásaitól eltekinteni, s minden figyelmét arra fordítja, hogy a szövegformálás sajátosságait, Tar prózájának újdonságát vagy épp hagyományosságát tegye mérlegre, s felmérje, mennyiben jelent kortársaihoz képest ez a próza nóvumot, másságot, érdekességet. Míg tehát az egyik nézet érvényesnek tekinti tárgyára, Tar Sándor prózájára nézve a társadalmi hatás, az ábrázolás, a kikövetkeztethető világkép stb. terminusokat, addig a másik előnyben részesíti a narráció, a beszédmód, a metaforika s a korszerűség szempontjait.
Túlságosan is könnyű volna azt mondani, hogy az igazság e két nézett között (vagy egyesítésükben, vagy épp egy harmadik nézetben) van; talán még annál is könnyebb, mint a kettő közül valamelyik mellett érvelni. A probléma - többek között - az értelmezéstörténet defektusaiból eredeztethető, s nem is éppen a Taréból: a sajátos magyar viszonyok között az úgynevezett realista próza értelmezésének mindig is legtöbbször az volt a tétje, hogy mennyire "hiteles" a próza a "valóságábrázolás", a "társadalomkép" szempontjából, hogy miféle kapcsolat áll fenn az ábrázolt világ és az ábrázolás között, és így tovább. Móricz, de talán már Mikszáth vagy Jókai esetében is hasonlóak voltak a kérdések, s nem is csak a kortársak, hanem az újraértelmező utókor számára is. Nem alakult ki a realistának tekintett szövegek megformáltságának komoly felmérése (s talán csak most van reális esélye annak, hogy ezzel számot vessünk); az újraolvashatóság, az "érvényesség" fő érvei - természetesen ideológiai megfontolásokból - túlságosan is sokáig a "hű megjelenítés", az "érzékletes ábrázolás", a "megbízható korrajz" és társaik voltak. Az az értelmezési hagyomány tehát, amely Tar szövegeivel kapcsolatban kézenfekvőnek látszik, (más értelmezési hagyományok felől nézve) leszűkíti és félreviszi a lehetséges interpretációkat. A másik oldalról: az a fajta értelmezési stratégia, amely azt a szempontot részesíti előnyben, hogy a narráció miféle újdonságot tartogat olvasója számára, hogyan billenti ki a konvenciókat, hogyan épül fel szerkezetileg (a szófűzéstől a kötetkompozícióig), milyen szövegközi áthallásokat mozgósít - ez a megközelítés tehát gondosan ki szokta kerülni azt a prózát, amelynek vonulatába kétségkívül Tar is tartozik. S még ha mégis látókörébe kerülne, adós marad azon kérdések egy fontos részének megfogalmazásával, amelyek Tar Sándor prózájával kapcsolatosan kikerülhetetlenek, s amelyek éppen e próza "valóságvonatkozásait" illetik. Magyarán: mind a konzervatívabb (ábrázolás- és referencia-központú), mind az újabb (a szöveg megalkotottságával számot vető) értelmezési hagyomány szükségképpen elvétene valamit - éspedig elég sok mindent -, ha Tar prózájához közeledne.
Ha tetszik, ez már önmagában azt jelzi, hogy Tar Sándor jelentős és (ezért) felforgató, zavarbaejtő, izgalmas prózaíró. Nehéz vele mit kezdeni, holott olvasói tudják, hogy nagy teljesítményről van szó, amellyel valamit azért feltétlenül kezdeni kellene. De kár volna átengedni a hírhedetten ideologikus "realista" értelmezési hagyománynak csakúgy, mint a (persze ugyancsak ideologikus) "szövegelvű" hagyománynak: az előbbi túl gyorsan lenyelné, az utóbbi pedig túlságosan is fontos részeit hagyná megemésztetlenül. A jelen recenzió természetesen nem vállalkozhat arra, hogy egyesítse, áthidalja vagy feloldja a két, fent vázolt megközelítést; legföljebb arra tesz majd kétségbeesett kísérletet, hogy néhány olyan pontot jelezzen, ahol van mód a kettő összekapcsolására.
A Lassú teher bemutatását érdemes azokkal az írásokkal kezdeni, amelyeket a recenzens a legkevésbé sikerülteknek érzékel. Ilyen - sorrendben - A kísérlet, az Álom, A gyanú, a cím nélküli Descartes-hoz (Erzsébet pfalzi hercegnő nevében írott) levél, és a Csere című írások. Ezek közül a Descartes-levél mindenképpen kilóg a sorból: nem novella (eredetileg válasz volt a Beszélő egy játékos körkérdésére), mondatainak stílusa rendkívül kimódolt, a nehezen érthetőségig bonyolult, szóhasználata archaizáló; tárgya pedig - röviden: a boldogság - problémája bár számos Tar-írásnak, az efféle cizellált magasságokban puszta elmejátéknak tetszik. Talán nem elhamarkodott lépés, ha ettől a szövegtől a többi Tar-szövegre tekintve arra a következtetésre jutunk, hogy Tar nem tud akármilyen nyelven szólni: novelláinak egységes világa többek között éppen abból adódik, hogy a szövegek alaprétege (s legfontosabb összetevője) a "mindennapok nyelve" (vagy legalábbis olyasmi, amit közönségesen így érzékel az olvasó), s továbbá: hogy aligha jellemzi a más szövegekkel és más nyelvekkel való párbeszéd (vagy legalábbis nem abban a formában, ahogyan erre a Descartes-levél kísérletet tesz). Találkoznak és ütköznek a Tar-prózában nyelvi rétegek: csakhogy ezek közel vannak egymáshoz, sokkal jellemzőbbek a finom, nehezen észrevehető átmenetek a "hivatali" és az "üzemi", a "kocsmai" és a "paraszti", a "semleges elbeszélői" és az "utcai" nyelvhasználat ábrázolása között. A szövegeknek ebben a közegében idegenül hat - és nem is sikeres - a nagyon emelt, végtelenül kifinomult, régies próza imitációja.
A boldogságról való elmélkedés elvontsága párhuzamba állítható A kísérlet és a Csere című írásokkal: ezek abban erősíthetik meg az olvasót, hogy az absztrahált, könnyen allegorizálható, példázat-szerű írás - még ha olykor mintha Kafkát is kívánná felidézni - ugyancsak nehezen egyeztethető össze Tar többi írásaival. Ezek fényében látszik igazán a többi novella erénye: amazok ugyanis mentesek mindezektől a jegyektől, kifejezetten ellenállnak annak, hogy az olvasó egyszerűen levonhassa a tanulságot, hogy visszakeresse az általános igazságot, hogy az ábrázolt világot sikeresen azonosítsa az emberi létállapottal (vagy akár csak szűkebben: a huszadik századi, magyar viszonyokkal) általában. Ezekben az írásokban csak töredékként, elnagyoltan vannak jelen azok az elemek, amelyek a többiben kifejlett alakjukban és meghatározóan hatnak. A két írás cselekményének szerkezete némileg hasonló: a kiszolgáltatott, szubhumán létbe kényszerült, és alig jellemzett hőst valamely bürokratikusan, technológiailag, szervezetileg hibátlanul működő hatalom felhasználja; A kísérlet hőse talán megmenekül (ő tehát a kópé, a minden bajból kikecmergő kisember volna), a Csere főszereplője belenyugszik kilátástalan és állandóan ismétlődő sorsába. Csakhogy A kísérlet és a Csere főhősei mögé alig-alig rajzolódik ki az életút vagy a szituáció, Koma és Rada elmosódott, példa-szerű figurák maradnak; ellenpontjuk (az "operátor" illetve a "Titkárság" - már megnevezésük is jellemző) afféle elvont, nem evilági, közönyös és mindenható erők: nem emberiek. Mintha a szöveg túl sokat bízna a kidolgozatlanul marad alapképlet erejére: elhagyja mindazt, amit pedig nem csak sallang, cifrázás, körülírás volna, hanem - más Tar-szövegekben - a novella igazi erejét adná: a beszéltetést (annak sajátos módját, erre később térünk ki), az ábrázolás konkrétságát, azon világnak a rajzát, amelyben a történet lejátszódik.
Az Álom és A gyanú sikertelenségének minden bizonnyal hasonló az oka. Mindkét novella csattanós szerkezetű (az Álomban leszakad az a csillár, amelyet - felesége iránti bosszúból - a főszereplő befűrészelt, A gyanú kereskedő főhősét valóban kirabolják azok - vagy nem azok? - , akikre gyanakodott); ez még önmagában nem különítené el őket a többi Tar-novellától, hiszen azokban is gyakori a csattanó. Csakhogy ezekből hiányzik az az aprólékos, részletekbe vesző - s így valamelyest elterelő, az olvasói várakozásokat egyszerre több irányba mozgósító - előkészítés, amely nem pusztán duzzasztja, de sűrűbbé is teszi a szöveget. Így azonban alig marad egyéb, mint a szituáció és a poén kettőse; túlságosan csonka marad a szituáció mögöttese. Az Álom cselekménye és csattanója túlságosan is kimódoltnak tetszik: a bűnügy filmeket néző feleséggel szemben a férj bűnügyi filmekből ismerős eszközt vet be, s végül amikor minden megoldódik, akkor az előkészített gyilkosság is fölöslegessé válik - a csillár magától leszakad a nagyszobában, ahol éppen nincs senki. Kerek, ügyes történet, de talál túl kerek és túl ügyes, inkább jól megcsinált tárcanovella, mint Tar-szöveg. A gyanú történetének végén homályban marad, hogy végül is ki rabolja ki a gyanakvó idős kereskedőnőt; ez mintha azt sugallná, hogy Hajasné gyanúja mindenesetre jogos volt, még ha nem is volt tényszerűen megalapozott. Mulatságos paradoxon, ismét kafkai belátás (a gyanú bármikor igazolódhat, akármikor lecsaphatnak ránk), de abban a közegben, amelyről túlságosan is keveset tudunk, azon a főhősnőn keresztül, akit túlságosan is kevéssé ismerünk, nem sokkal több, mint e paradoxon illusztrációja. Elmarad az, ami a Tar-novellák esetében máskor lehetetlenné teszi, hogy "tanulságot", "mondandót" keresgéljen az olvasó, s így megkönnyítse magának a befogadást; mindaz, ami másutt a bonyolult, sok-sok történetből összeálló, számos külön történettel rendelkező szereplő révén kibontakozó szövedékben bujkál, itt túl feltűnővé és felfejthetővé (ezért felejthetővé) válik.
Méltánytalannak tetszhet ekkora teret szentelni a gyengébben sikerült Tar-írásoknak, különösen, hogy ezek csakis Tar kötetének igen magas színvonalához mérten nevezhetők csak gyengébbeknek. Arra azonban talán jó a fenti kitérő, hogy a kevésbé sikerültek fényénél világosabban lássuk a többi írás erényeit. Összegezve tehát: érdemes vizsgálni Tar nyelvhasználatának sajátosságait; azt, hogy hogyan beszél az elbeszélő, s hogyan beszélteti szereplőit; érdemes megnézni, hogyan kerüli ki a példázat-szerűség, az allegória buktatóit; hogy hogyan építi fel a történeteket (a csattanóig vagy az elvarratlan befejezésig).
Aki csak belelapoz a kötetbe, azonnal tapasztalja, hogy a gondolatjellel bevezetett vagy idézőjelek közé zárt párbeszéd teljesen hiányzik a novellákból. "Valódi", hagyományos párbeszéd - jelölés nélkül, csak bekezdésekbe szedéssel jelezve - mindössze a címadó, Lassú teher című elbeszélésben van: s hogy ott melyik megszólalás kihez tartozik, azt az olvasónak kell kitalálnia (nem nehéz munka). Ugyanakkor persze egyenes idézetek, megszólalások közvetlen átvételei az elbeszélő beszédbe máshol is bőven beiktatódnak: a Jövőre másként, a Mi késztet élni?, az Apánk még élt, a Meghalni nem című szövegekben például az elbeszélő mindvégig egyes szám első személyben szólal meg, szereplő és elbeszélő egybeesik. A párbeszéd-elbeszélés váltakozáshoz képest (amelyre - bizonyos megszorításokkal - a Lassú teher volna példa) ez az eset volna az egyik határérték. A másik - ez azonban nem fordul elő Tarnál - a "tiszta" elbeszélés volna, ahol az elbeszélő hangján kívül más hang nem szólal meg. A novellákban egy harmadik a jellemző megszólalás: az, hogy az elbeszélő hangját halljuk, s ebben hol beleiktatva, hol azon keresztül, hol jelölve, hol jelöletlenül, abba beleivódva hallatszik a szereplő(k) beszéde.
Ez a szabad függő beszéd (style indirecte libre) még a Lassú teherben is jelen van, ahol egyébként az elbeszélő-párbeszéd váltakozás az alapvető. Csak a fiú, anyja és az apja közötti párbeszédek emelődnek ki vizuálisan is, grammatikailag is (a "mondta", "köszönt" stb. jelölők hiányában) a szövegből, de az egész novellát átszövi hármójukon kívül mások beszéde is. Másutt hosszabb-rövidebb ideig bizonytalan, hogy éppen kinek a beszédét "halljuk": A leghidegebb éjszaka első mondatának eleje ("Jó dolga lehet annak, aki meghitt családi fészekben ünnepel...") lehet az elbeszélőé, a főszereplő környezetéé (a kocsma közönségéé), de lehet akár Jenő belső monológja. A Nem történik semmi első megszólalása, ezt szinte azonnal megtudjuk, Icuka szájából hangzik el ("Csak azt akarom magának mondani, hogy ez már mégiscsak sok, most meg a karácsonyfás lámpámat lopták el"), de egy pillanatig azt gondolhatjuk, ismét külső elbeszélő nélküli monológot olvasunk majd.
Ennek a szabad függő beszédnek számos változata fordul elő Tar novelláiban. Olykor teljes, a fikció világában elhangzott mondatok tolmácsolása, csak épp többé-kevésbé beleépítve az elbeszélői szövegbe. Megint másutt a belső beszéd felidézése. Van, ahol csak egy-egy fordulat, szó jelzi, hogy talán nem az elbeszélő (vagy az elbeszélő nem a maga nevében) szólal meg. A Lassú teher kisfiúja gyakran csak a mondatszerkesztésben vagy mondatfűzésben van jelen, például a gyerekes szóismétlés révén: "Állt az apja mellett, és úgy érezte, minden haja az égnek áll. Nem fájt, de érezte." Vagy másutt, az elkanyarodó, zsúfolt mondatban (azokhoz hasonlóban, mint amilyenek az Apánk még élt gyerek-kamasz elbeszélőjét jellemzik, teremtik meg): "Olyan rágógumit adott, amit le lehetett nyelni, kerek volt, mint a cukor, nem mondta meg az apjának, csak soká, mikor Kárász Tibi azt mondta neki, hogy majd össze fog ragadni a segge lyuka a szájával, és szét kell operálni, úgy hal meg". Másutt ennél kevesebb is elég. A következő mondatban nyilvánvalóan nemcsak az elbeszélői hangot halljuk, hanem Arankáét is, aki munkájával dicsekszik, készen kapott, közhelyes, elkoptatott kifejezésekkel: "Aranka a kereskedelemben dolgozott valamikor, mint raktárgazdálkodó, emberek dolgoztak a keze alatt, milliós árukészlet..." (Örömhír) Amikor ugyanebben a novellában a kocsmáros kidobja Ácsot, az elbeszélő, a kocsmáros és a vendéglátóipari vállalat szabályzata egyszerre szólal meg: "...a kocsmáros kocogott egy pohár oldalán, és azt mondta, amíg Ács nem távozik a helyiségből, felfüggeszti az italmérést." Tar híres, de rejtőzködő humora a nyelvek efféle összeszikráztatásában, egymásramásolásában is megnyilvánul. S ha már a humornál tartunk: a nézőpontok váltogatása - ami a közvetített beszéd jelenségével alaposan összefügg - ugyancsak a humor forrása lehet. Berta és környezete a Rinaldó című elbeszélésben kissé buggyantnak, "gyenge eszűnek" tartja Jánoskát; megbélyegzik a fiút, de őt jó ideig nem halljuk megszólalni. Csakhogy később éppen Jánoska mondja Bertának, hogy "te is dinka vagy" - és valóban, e megállapításban (megnevezésben, megbélyegzésben) összegződhet mindaz, amit viszont Berta eddigi beszédéből kikövetkeztethettünk.
Ha a "realista" értelmezési hagyományból kiindulva az olyan olvasói tapasztalatainkat akarnánk ezekből a novellákból visszakeresni, amelyek a "szolidaritás", a "részvét", a "megértés" terminusokkal írható körül, akkor bizonyára Tar szövegeinek grammatikai magatartását érdemes szemügyre vennünk. Azt, hogy - és ahogyan - nincs mindent (jobban) tudó elbeszélő, csak olyan, aki együtt beszél szereplőivel; azt, hogy Tar elbeszélője minduntalan átadja a szót, hogy nem ő keres motívumokat, hanem ezeket a szereplők maguk tárják fel vagy rejtik el, hogy szereplői nyelvét, amely az ő számukra a világ alakítója, formába öntője is, átveszi, és így velük lát és láttat. Hogy ítéletet nem hoz, nem nevet ki és nem emel föl senkit; de mégis hoz fontos döntéseket, hiszen van, akit csak megszólaltat, de van, akinek gondolkodásmódját, belső beszédét, önmaga számára is alig bevallott morfondítozásait is közvetíti. Van, akivel együtt tudja nézni a világot, s van, akivel nem. Ugyanakkor nem hagyományos lélekelemző: nem ad számot mindenről, az áthasonított beszéd mindig csak töredékes, nem szó szerinti (közvetett). És persze ilúzió volna azt gondolni - ezt az illúziót Tar el is oszlatja - , hogy az egyes szám első személyű monológok mindent kimondanak: azok éppúgy korlátozott érvényűek, töredékesek, elhallgatóak, el- és leleplezőek, mint ha elbeszélő iktatódna közbe.
A Tar-novellák építkezésének fontos eszköze az ismétlés. Nem csak az Apánk még élt vagy a Jövőre másként vagy a Meghalni nem egyes mondatainak vagy kifejezéseinek ismétlődésére gondolhatunk itt, hanem arra is, hogy jócskán a grammatikai szint fölött, a cselekmény rétegében is a repetíció a jellemző. (Sőt, voltaképpen a kötet egészében a szereplők ismétlődéséről is beszélhetnénk: a sorsok és a szereplőket környező világok, amelyeket Tar elénk állít, sok vonásukban hasonlóak egymáshoz.) A Róza mama főszereplője Robival csak azt ismétli, amit korábban apjával tett; a Szoba két ablakkal főbérlője kilenc éve várja vissza feleségét, és talán azóta játszódik le időközönként csaknem ugyanaz a jelenet új és új albérlőivel. Berta (a Rinaldó című elbeszélésben) zokszó nélkül elmegy rendszeresen a "bálba", amikor csak Borika elzavarja otthonról, úgy gondolja, ez az élet rendje. A korábban említett gyengébb novellákból éppen az hiányzik, hogy az ismétlődések révén felépüljön az az állandóság, az az alapvetően mozdulatlan, változhatatlan, s ennélfogva kietlen és reménytelen élet, amelyben - esetleg - váratlanul történik valami, s amelyhez képest az addigi történések csak színtelen háttérnek tetszenek. A Suhanó ájulatban Gyula "a pad szélén ült.... Mindig ott ült, lehet annak már vagy tíz éve. Esetleg húsz." Ki nem tudja ezt? Gyula? Az elbeszélő? Melyik az a "ma", amiről szó van? Egyik a sok közül, vagy az a bizonyos nap, amikor Gyula meghal? Az egy nap és az összes többi közötti határ elmosódik.Vannak ugyan támpontok, vannak történetek és történések: a májkrém és a gépzaj kilátástalan ismétlődésébe kerül bele például Máté, aki egyelőre jól mondja el a történeteket, de őt is meg fogják unni; a Nellikével alakuló románc egyszerre az ismétlődés és a kibontakozás története; Gyula házasságának históriája lezajlott, állapottá merevedett történet. Mindez tehát háttérré, állandósággá, azonossággá szürkül. Mindenki különbözik, de mindenki egyforma: "mindenkinek jókedve volt", "mindenki visel valamilyen jelet", "mindenkinek van valami hibája". Ehhez képest jelent igazán egyedit, igazán nem ismétlődőt és nem ismételhetőt az, ami valóban mindenkivel csak egyszer fordul elő: Gyula meghal. Kilépett tehát a mindig-ugyanazból, s talán ezért - "Boldog volt most. És az öröm túlélte őt."
Az ismétlődés, amely összezavarja a "ma" és a "tegnap" kategóriáit, a történést és az állandóságot, a tettet és a tehetetlenséget, olykor még az időben is elveszejt: a Meghalni nem elbeszélője tudatja, hogy családi házban lakik, s később kezd el beszélni arról, hogy hogyan lopkodta a lépcsőházból az újságokat. Bár történetének váza rekonstruálható, a folyamatos megalázottság, elkeseredettség, a munkátlanság és pénztelenség réme, a félelem a "szétesettségtől" vagy "begolyózástól" voltaképpen érdektelenné teszi, felcserélhetővé változtatja az események sorrendjét. A Mese még körmönfontabban játssza ki olvasóját: az anya, a Kisfiú és az elbeszélő szövege szétválaszthatatlanul gabalyodik össze.
Ha tehát - a "realista" hagyomány felől nézve - azt kutatjuk, mitől ilyen reménytelen, szomorú, nyomasztó Tar Sándor világa, akkor az ismétlődés-szerkezeteket kell alaposabban feltárnunk. A világkép és a társadalomrajz pesszimizmusa (amelyben csak olykor csillan meg valami kétséges remény, s ahol a kiút talán még rosszabb, mint az állapot, amelyből kivezet; lásd például a Nincs mit várni, a Kis fehér ház vagy a Rinaldó "megoldásait") abból is fakad, hogy a szövegek (a szóhasználattól a cselekményszerkezetig, minden szinten) az ismétlődés alakzatára épülnek, de úgy, hogy az ismétlődésben az egyedit is mutatják. Mindig van egy "ma", amikor éppen ez vagy az történik, s a dolgok mindig valakikkel történnek meg, akiknek történetük, szokásaik, nyelvük van; csak épp az egész válik egyetlen makacsul ismétlődő, kényszeres és kényszerítő ismétlődéssé.
Az ismétlődés Tarnál: reményteleség, hamis biztonság, gépiesség, embertelenség, unalom, fásultság, szomorúság. Alig oldhatja valami. Talán az, ha valami mégis történik, még ha az úgyis elmerül majd a megszokásban, vagy még ha rosszabb is minden eddiginél. Talán az, ha ketten (újra) egymásra találnak (mint Icuka és Erdei úr - Nem történik semmi; az albérlő és a főbérlő - Szoba két ablakkal; Imre és Irma - Álom). Talán ha valaki együtt beszél másokkal, átengedi magán és megmutatja a beszédüket. Szabadsághiányukat megértve, függetlenül. Szabadon, de tőlük függve. (Magvető, 1998)

KÁLMÁN C. GYÖRGY