Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


In memoriam Juhász Béla
1932-1999

Aligha van alkotó ember, akinek tevékenysége jobban összefonódott volna az Alföld folyóirat ötvenéves történetével, mint a Juhász Béláé. Alig indult el a lap, az ötvenes évek közepén már ott találjuk fiatal kritikusai sorában, a hatvanas évektől negyed századon át az irodalmi fórum egyik meghatározó szerkesztője, több mint tíz esztendeig főszerkesztője. S mikor a kilencvenes években - már betegen - nyugalomba vonult, több tapintatot, szeretetet és figyelmet nemigen kaptunk mástól, mint éppen tőle, akitől a dolgok kegyetlen logikája szerint már elfordulni látszott a disszonáns hangokkal telítődött, saját iramába feledkezett irodalmi élet.
Mert Juhász Béla nem egyszerűen csak szerkesztője volt hosszú ideig lapunknak, jeles kortársaihoz - a korai Tüskés Tiborhoz, Kabdebó Lóránthoz, Szederkényi Ervinhez vagy Ilia Mihályhoz - hasonlóan ő is életformává avatta a folyóiratszerkesztést. Munkáját a történetiség nagyobb távlataiba helyezte, új territóriumot hódított meg e sajátos szellemi kaland számára, mindvégig tudva és érzékelve, hogy századunk humán kultúrája igazában folyóiratkultúra, a felismerés minden nyomasztó terhével és felelősségével együtt. Így, miközben példaszerűen ötvözte egyetemi oktatói és szerkesztői munkáját, alakítgatta népi ihletettségű életművét, szerényen és nagy tapintattal az egyik legnemesebbet cselekedte, mit látványosságoktól mentesen a szellem embere tehet: a mindennapokban folyamatosan átlépte alkati és ízlésbeli természetes korlátait.
Mivel Juhász Bélának - milyen légszomj a szétlódult világban leírni ma már - a szakmai korrektség volt a fölbecsülhetetlen műfaja. A régi irodalom felől indult pályafutása, tanáros kötelességtudása, finom arányérzéke és az élő irodalommal való termékeny kapcsolata jelentették napi munkájának biztos szellemi fedezetét, konfliktusai mögött kikezdhetetlen morális tartása, a szellemi régiókba emelkedett ember éthosza volt az eligazító erő. Noha mindvégig hűséges maradt korához, s annak érdes eszméjéhez, mely az ő tehetségét is alakító helyzetbe hozta, ha belső meggyőződése úgy kívánta, roppant tusákban túlhajózott az egyetlen ideológia szirénhangjain. Békés természete ellenére sokszor sorstársaival szemben vívta meg a provincializmus elleni időszerű harcokat, permanens generációs feszültségek közepette sem mondott le a fiatalok tömeges felröptetéséről, mély hittel megélt realista ízlésvilága és a racionális gondolatformákhoz kötött művészeteszménye sem akadályozhatták meg abban, hogy teret biztosítson valami másnak, ami már rajta túl van, olykor idegen és irracionális, s bevezet egy rezignáltan feltételezett új századot.
A fentiekből következik, hogy az Alföld folyóirat igazi nagykorúsodása, országos szellemi horizontja a hetvenes-nyolcvanas években Juhász Béla szerkesztői munkássága nélkül elképzelhetetlen. Elsők között volt, akik természetessé tették és a szűklátókörű viszályokat megkerülve a hazai irodalom látókörébe engedték a határon túli magyar irodalmat, a rebellisnek vélt Nyugatot, a gyanúsan kezelt kócos fiatalokat, a politikai igazságokat feszegető, nyers tollú szociográfusokat. Ezek fényében igen olcsó dolog ma már néhány rontott szöveg mámorától hátradőlve, a morálból kilazulva, a féltehetségre hulló szabadosság ernyője alatt az egykor kikerülhetetlen kompromisszumok dokumentumait lobogtatni, a féltés áramköréből egy szinte példátlanul hosszú életű szellemi fórum sorsát kikapcsolni. Juhász Béla  pontosan szerkesztett, alázattal viselt sorsa számunkra arra is példa, hogy a kor mindenkori dübörgése, a korszerűség kötelező eszméje, az igazi tehetség ritkán tapasztalható izzása sem pótolhatja önmagában azt a különös integráló képességet, mellyel olykor az építkező irodalmi élet közénk küldi fórumteremtő egyedeit.
De még gyászunk közepette is méltatlan lenne szelleméhez a szoborállítgatás. Mindnyájan tudjuk, akik ismertük, ő is éppoly esendő ember volt, mint mi, valamennyien. Talán még esendőbb és még sebezhetőbb. Legalább két évtizede, hogy a rilai kolostorban mellette álltam, mikor szinte léten túli áhítattal rázendített egy pravoszláv kórus. Mindig kiegyensúlyozott és fegyelmezett tekintete mögül ekkor váratlanul megeredtek a könnyek. A dolgos napokon ritkán láthathattunk ennyire bele magas hőfokú érzelmeinek mélyrétegeibe. Ma már jó tudni, hogy ez is ő volt - a legbelső titkait férfiúi szeméremmel takaró, belső szenvedéseit példaadó önuralommal fegyelmező egyéniség.
Kissé szégyenletes, sorsára oly jellemző, hogy mindez csak most, halála után jut igazán eszünkbe.
                                                                                                                    Aczél Géza