Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
In memoriam Juhász Béla
1932-1999
Aligha van alkotó ember, akinek tevékenysége jobban összefonódott
volna az Alföld folyóirat ötvenéves történetével, mint a
Juhász Béláé. Alig indult el a lap, az ötvenes évek közepén
már ott találjuk fiatal kritikusai sorában, a hatvanas évektől
negyed századon át az irodalmi fórum egyik meghatározó
szerkesztője, több mint tíz esztendeig főszerkesztője. S
mikor a kilencvenes években - már betegen - nyugalomba vonult,
több tapintatot, szeretetet és figyelmet nemigen kaptunk mástól,
mint éppen tőle, akitől a dolgok kegyetlen logikája szerint már
elfordulni látszott a disszonáns hangokkal telítődött, saját
iramába feledkezett irodalmi élet.
Mert Juhász Béla nem egyszerűen csak szerkesztője volt hosszú
ideig lapunknak, jeles kortársaihoz - a korai Tüskés Tiborhoz,
Kabdebó Lóránthoz, Szederkényi Ervinhez vagy Ilia Mihályhoz
- hasonlóan ő is életformává avatta a folyóiratszerkesztést.
Munkáját a történetiség nagyobb távlataiba helyezte, új
territóriumot hódított meg e sajátos szellemi kaland számára,
mindvégig tudva és érzékelve, hogy századunk humán kultúrája
igazában folyóiratkultúra, a felismerés minden nyomasztó
terhével és felelősségével együtt. Így, miközben példaszerűen
ötvözte egyetemi oktatói és szerkesztői munkáját, alakítgatta
népi ihletettségű életművét, szerényen és nagy
tapintattal az egyik legnemesebbet cselekedte, mit látványosságoktól
mentesen a szellem embere tehet: a mindennapokban folyamatosan átlépte
alkati és ízlésbeli természetes korlátait.
Mivel Juhász Bélának - milyen légszomj a szétlódult világban
leírni ma már - a szakmai korrektség volt a fölbecsülhetetlen
műfaja. A régi irodalom felől indult pályafutása, tanáros kötelességtudása,
finom arányérzéke és az élő irodalommal való termékeny
kapcsolata jelentették napi munkájának biztos szellemi fedezetét,
konfliktusai mögött kikezdhetetlen morális tartása, a
szellemi régiókba emelkedett ember éthosza volt az eligazító
erő. Noha mindvégig hűséges maradt korához, s annak érdes
eszméjéhez, mely az ő tehetségét is alakító helyzetbe
hozta, ha belső meggyőződése úgy kívánta, roppant tusákban
túlhajózott az egyetlen ideológia szirénhangjain. Békés
természete ellenére sokszor sorstársaival szemben vívta meg a
provincializmus elleni időszerű harcokat, permanens generációs
feszültségek közepette sem mondott le a fiatalok tömeges felröptetéséről,
mély hittel megélt realista ízlésvilága és a racionális
gondolatformákhoz kötött művészeteszménye sem akadályozhatták
meg abban, hogy teret biztosítson valami másnak, ami már rajta
túl van, olykor idegen és irracionális, s bevezet egy rezignáltan
feltételezett új századot.
A fentiekből következik, hogy az Alföld folyóirat igazi
nagykorúsodása, országos szellemi horizontja a hetvenes-nyolcvanas
években Juhász Béla szerkesztői munkássága nélkül elképzelhetetlen.
Elsők között volt, akik természetessé tették és a szűklátókörű
viszályokat megkerülve a hazai irodalom látókörébe engedték
a határon túli magyar irodalmat, a rebellisnek vélt Nyugatot,
a gyanúsan kezelt kócos fiatalokat, a politikai igazságokat
feszegető, nyers tollú szociográfusokat. Ezek fényében igen
olcsó dolog ma már néhány rontott szöveg mámorától hátradőlve,
a morálból kilazulva, a féltehetségre hulló szabadosság
ernyője alatt az egykor kikerülhetetlen kompromisszumok
dokumentumait lobogtatni, a féltés áramköréből egy szinte példátlanul
hosszú életű szellemi fórum sorsát kikapcsolni. Juhász Béla
pontosan szerkesztett, alázattal viselt sorsa számunkra arra is
példa, hogy a kor mindenkori dübörgése, a korszerűség kötelező
eszméje, az igazi tehetség ritkán tapasztalható izzása sem pótolhatja
önmagában azt a különös integráló képességet, mellyel
olykor az építkező irodalmi élet közénk küldi fórumteremtő
egyedeit.
De még gyászunk közepette is méltatlan lenne szelleméhez a
szoborállítgatás. Mindnyájan tudjuk, akik ismertük, ő is éppoly
esendő ember volt, mint mi, valamennyien. Talán még esendőbb
és még sebezhetőbb. Legalább két évtizede, hogy a rilai
kolostorban mellette álltam, mikor szinte léten túli áhítattal
rázendített egy pravoszláv kórus. Mindig kiegyensúlyozott és
fegyelmezett tekintete mögül ekkor váratlanul megeredtek a könnyek.
A dolgos napokon ritkán láthathattunk ennyire bele magas hőfokú
érzelmeinek mélyrétegeibe. Ma már jó tudni, hogy ez is ő
volt - a legbelső titkait férfiúi szeméremmel takaró, belső
szenvedéseit példaadó önuralommal fegyelmező egyéniség.
Kissé szégyenletes, sorsára oly jellemző, hogy mindez csak
most, halála után jut igazán eszünkbe.
Aczél Géza