Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szilasi László

Arany hiba

Kommentárok Németh Gábor: (különös megkönnyebbülés)1 című szövegéhez
"Hiába kényszerülünk rá, hogy
profivá legyünk valamiben, a
végső dolgokban szerencsére
amatőrök maradunk. Hála a jó
istennek."2
"Igen, igen; ehhez még
hozzátartozik az, hogy nem
tudásból dolgozik az ember,
hanem nemtudásból dolgozik.
Egy más nemtudásból, mint a
tehetségének a korlátai. Mert a
csak tudásból való dolgozás, az a
rutinból való dolgozás. De hát ha
az ember valamit nem tud, akkor
nem tudja. Úgyhogy önmagában
a nem-tudás sem elég."3
"Mérséklet mindenben, a
mértékletességben is."4
I. A könnyen lehetséges és a lehetetlenül nehéz
Ha a "Németh Gábor" nevet (merthogy a szerző neve leginkább mégiscsak az:) metonymia causae efficientisnek tekintjük, azt mondhatjuk, hogy ez a szerkezet ezidőszerint elősorban négy vékonyka kötetet jelent. Az Angyal és bábu (1990) egy filozófiai szöveg körül- és körbeírására tett kísérlet, A Semmi könyvéből (1992) teljes egészükben meg nem írt regények bekezdéseiből áll, az eleven hal (1994) - mint a címe is mutatja - 11 ('eleven') kisprózát tartalmaz, a legújabb, A huron tó (1998) címet viselő kötet pedig 17 kispróza és (talán) tárca gyűjteménye. Ez a négy vékonyka kötet kétségtelenül a 90-es évek magyar prózájának kiemelkedően fontos teljesítménye, olyan corpus, amely számos tekintetben viszonyítási pontot jelent.5 És ez már csak azért is roppant érdekes, mert a harmadik kötet recenzensei (utólag szerintük jogosnak tetsző korábbi aggodalmak után) kénytelenek voltak némi megrendültséggel, de immár valóban teljes nyíltsággal konstatálni, hogy a szerző, ezen szövegeivel tényleg eljutott a szépirodalom legvégső határaira, ahonnan már végképp nem látható járható (irodalmiként értékelhető) út6. Ráadásul - e fontos corpus méreteit is figyelve - úgy tűnik, hogy a közeli kontextushoz tartozó Mészöly Miklós minden poétikai stratégiát csak egyszer, egy szöveg létrehozására felhasználó ars poeticája Németh Gábor szövegeiben (látszatra:) öngyilkos módon radikális irányba fejlődött tovább. Hiszen (némiképp leegyszerűsítve) immár nem arról van szó, hogy mindent csak egyszer szabad és érdemes megcsinálni, hanem arról, hogy amit biztosan meg lehet csinálni, azt nem érdemes. A "Ne légy reproduktív!" (egyértelműen avantgárd) elve tehát a "Ne légy produktív!" (aligha posztmodern) gyakorlatává alakult.7 "Az irodalom valami, amit alul kell múlni." "Ez többnyire sikerül." - olvashatjuk az :eleven hal című szövegben.8 Sorozatgyártásról tehát nincsen szó. De elhallgatásról sincs. E két véglet között azonban: miért nem érdemes megcsinálni azt, amit meg lehet csinálni, és miért kell azt, ami többnyire sikerül? Ha mindkettő könnyen lehetséges (ami itt tényleg ugyanazt jelenti: szinte lehetetlenül nehéz) miért jobb mégis inkább alulmúlni, mint beteljesíteni? Miért inkább a hiba, mint a tökéletesség? És ezekkel a(z immár kellően lebutított) kérdésekkel közeledve A huron tóhoz némi látens esszencializmus valóban azt mondathatja: sikerült neki. Alulmúlta. Hajléktalan-riportok. Emlék-tárcák. Naplórészletek. Egy esszé-féleség az alkoholról. Tényleg nem ezt szoktuk irodalomnak tudni. De miért is lenne, hogyan is lehetne jobb a hibás darab a szabványnál? De tényleg: miért? hogyan? Szerintem az utolsó kötetben van egy, éppen ezekre a kérdésekre válaszoló metaszöveg9.
II. A különös megkönnyebbülés
(különös megkönnyebbülés)
1.10
Nem találom sehol a meghívólevelet, csak arra emlékszem, hogy az a téma, hogy baj van. Vagy hogy van-e baj. Vagy baj van-e. Meg ott voltak a borítékban a mondatok, amiket mintha én mondtam volna valamikor. Tanszéki költészet, alapítványpróza. Vagy hogy is. / Olvastam mostanában <1994?> egy másik levelet is, úgy kezdődött, hogy Kedves Gábor. Ki hitte volna, mondhatnátok. És nem volna igazatok, mert nem nekem szólt a levél, nem nekem volt címezve, hanem Gulyás Gábornak, a Határ szerkesztőjének. Krasznahorkai László írta. Szólt nekem egyébként, nagyon is. /
Egyáltalán nem a történeti hűség kedvéért mondom: Németh Gábor (különös megkönnyebbülés) című szövege a POMPEJI című irodalmi, művészeti, bölcseleti lap szerkesztőinek felkérésére, a lap 1995. november 28-án, Szegeden megtartott, Futurum Extractum című felolvasóestjére készült. A boríték - a meghívólevél mellett - tartalmazott egy (akkor Mórok címet viselő, hangulatjelentő) mellékletet11, mely (pontatlanul idézett) szöveg (jelöletlen és pontatlan idézet formájában) valóban utal a Németh Gábortól vett "tanszéki költészet" és "alapítványi próza" kifejezésekre. A szerkesztőségi meghívólevél értelemszerűen "Kedves Gábor!" megszólítással indult, a melléklet szövegét Szilasi László írta. A (különös megkönnyebbülés) tehát a (kizárólag ezért releváns) kontextust felforgató elegáns, összetett és jelentőségteljes áthelyezésekkel indul: látszólag csupán udvariasan másik vitapartnert választ, ám eközben a keresztnevek azonosságát kihasználva azonnal végrehajtja megjelent és publikálatlan szöveg, szerkesztő és szerző, író és kritikus, kérdező és válaszoló, válasz és kérdés pozícióinak felcserélését, viszonylagosítását, egymásbaolvasztását.A szöveg címének kerek zárójelben történő elhelyezése (mint a kötetben általában) arra utal, hogy annak szövege az elbeszélés (később következő) szövegéből  (jelen esetben: az utolsó bekezdésből) kimetszett idézet. Ez a gesztus egyfelől eleve különösen figyelmes olvasást ír elő, hiszen bizonyára fontos mely részlet emeltetett címmé. Emellett azonban (mivelhogy a cím nem csupán fölérendeltje, de egyben mindig része is a szövegnek [Pilinszky Négysorosa pl. öt soros12]) az is lehetséges, hogy inkább a szövegtest idézi a címet, lévén annak kommentárja, amiképpen az sem kizárt, hogy a cím éppen a címet idézi a szövegből. Akárhogyis, a szokatlan, zárójeles cím (innen, utólag belátható:) a cím és a(z egyébként szintén szokatlanul, bekezdések helyett " / " jelekkel tagolt, prózába tördelt vers szedésére emlékeztető) szövegtest hagyományos viszonyainak felforgatásával eleve felkészít az egyéb oppozíciókban végbemenő elmozdulásokra és ezen elmozdulások logikájára is. De mire való a hegyes zárójel?13A szövegben, ha jól számoltam, összesen öt hegyes zárójelbe foglalt, egy második, kritikai hangvételű narrátortól származó szövegrész lelhető fel. Az (általam kialakított) első szövegrészben az. "<1994?>" az emlékezés, azonosíthatóság kérdéskörére utal (egy "hibával"!, hiszen az esemény "valójában" 1995-ben történt), a másodikban a  <tapintatos> egy morális, tehát stiláris problémára hívja fel a figyelmet, a negyedikben a  "<Nanana!>" alighanem az állandósult szószerkezetben rejtőző pátosz ellenében próbál hatni, a nyolcadikban a "<Jelentős fájdalmára, ez a dizájndázejn később Beck Andrásnak is az eszébe jutott. (Ez így elég aljas, nem?)> az eredetiség kérdését megpendítő betoldással él és annak azonnali kritikáját nyújtja, egyben tehát (a kerek zárójelben) bevezet egy harmadik narrátort, végül pedig, még ugyanebben a szakaszban, az <én! Én! ÉN!> szövegrésszel a teliszájú egyes szám első személyű vallomásra irányuló vágyat, egyben annak lehetetlenségét szcenírozza. A második és harmadik narrátor (mint olvasását író olvasó) beléptetése tehát (a kerek zárójeles címhez hasonlóan) olvasási mintákat kínál fel (ezúttal az emlékezés, a stílus, az eredetiség és a vallomás fogalmai mentén), emellett továbbviszi szerző és szerkesztő (: sajtó alá rendező) egymásbaforgatásának témáját, végül pedig (a sérülés, a repedés képzetét tipográfiailag is felidézve) konkrétan is bevezet a hiba átfogó problematikájába.
2.
Azt írja Krasznahorkai, hogy nem ír. / Nemír, mert írni hiteltelen, kiüresedett dolog, bármit kinyit, már az első mondaton látja, hogy az a többivel együtt milyen mélységesen érdektelen tehát felesleges. / Nem ír, nem válaszol, mert válaszolni egy ilyen irodalmi levélmeghívásra, amit kapott, egyet jelent a játékszabályok elfogadásával, azaz a beszállással. A beszállással ebbe az izébe, ami őt hihetetlen módon irritálja. / Annyira, hogy már két könyvet írt arról, hogy mennyire. / Ezek a könyvek persze az irodalom részei, aggályosan pontos, minuciózus vagy milyen mondatokból vannak megcsinálva, mint ez a levél is. Amiben azt írja meg, hogy miért nem írja meg azt a levelet, amit megír. / Na, elmész te a <tapintatos>, mondaná az ember, ha merné. /
A szöveg, a címzés ellenére is megszólítva érezvén magát általa, dialógusba lép a Krasznahorkai-levéllel14. Idézés helyett olvassa és írja azt. Első lépésként, az azonosíthatóságot és az idézhetőséget mindvégig problematizálva, folyamatosan csökkenő higgadtsággal összefoglalja a vitapartner álláspontját. Az összefoglalás összefoglalása ("azt írja meg, hogy miért nem írja meg azt a levelet, amit megír") némiképp már ingerülten, de mindenképpen jól előkészítetten mutat rá a vitapartner álláspontjának alapvető belső ellentmondására, arra, hogy a kimondás ténye ebben az esetben szöges ellentétben áll a mondandóval. (Ez szerintem dekonstrukció.) (És mint ilyen, újabb olvasási minta.) A szöveg szerintem hibának tekinti a vitapartner álláspontjában felfedezett belső ellentmondást. A következő (saját) mondatban (amiben nem csak azt mondja el, hogy mi az, amit nem mer elmondani, hanem azt is, hogy miért nem meri elmondani, amit elmond) mindenesetre azonnal megismétli. (A kimozdított oppozíciók áthelyeződése természetes esemény. Ebben a szövegkörnyezetben azonban mégiscsak meg kell kérdeznem:) Ez vajon hiba? És ha igen, vagy ha nem, akkor az hiba vagy erény?
Akárhogyis, innen nézve ez a rész és önmaga második mondatának első szava, a szótárilag nemlétező, de legalábbis hibás "nemír" szó egymás kölcsönösen lelkiismeretes kommentárjainak mutatkoznak. A terminusszerűen megnevezett "nemírás" e kontextus szerint olyasféle szöveg lehet, amelyben a kimondás ténye és a mondandó kioltják egymást. "Nemírni" eszerint annyi, mint kimondást és mondandót egymás által csillapodni hagyni.15 A "nemírás"-nak vannak módozatai. Ebben a Krasznahorkai-szövegben (ebben az értelmezésben) a kimondás ténye oltja ki a mondandót. A Németh-szövegben (az én értelmezésem szerint) mintha épp fordítva lenne: a mondandó által enyhíttetik a kimondás jelentősége. (Mint láttuk, egyes értelmezők szerint egészen a nem-irodalmiságig.) Ezek a szövegek valóban szembenállnak egymással. De a "nemírás"-ban, azt hiszem, közösek.
3.
Meri, bocsáss meg, Laci, csak úgy és éppen az irodalom kedvéért, az ember, aki én vagyok. A hatás kedvéért. Elképzelek valami félhomályos hosszú termet, aranyozás és kristálycsillár, mint egy régi Bálint napon, Szegeden, elképzelem,  hogy ott, ebben a szaloncukor teremben majd milyen jót fogtok ti ezen a mondaton röhögni. Így tervezgetek a hóesésben, Budapesten, tíz nappal előbb, vasárnap dél felé közeledve. / A családom Balatonlellén van, egyedül ülök itt, ittmaradtam Pesten az Írószövetség tökéletesen jelentéktelen közgyűlése miatt. Totyogjon, aki buksi medve láncon, mondhatná valaki,  totyogtam is, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett. Ezt a medvekutyát azért hagyom benne, mert tegnap Lakatos István azt mondta a Vigadóban, hogy "a budaörsi raktárbázis damoklész kardjaként lebeg a könyvalapítvány feje fölött". Most is röhögtetetek, remélem. Ha, akkor az bizonyítja, van az írott szónak értelme, mégis.  / Krasznahorkai megváltást remél az irodalomtól. / Nem azt, hogy legyen az írott szónak értelme mégis. / A legtöbbet akarja. /
A dialógus második lépéseként lassanként kibontakozik az ellentmondás szerkezete. A rész első szava azonnal kivezet az iménti hiba-vagy-nem-hiba-paradoxonból (és az olvasó, az ember, aki én vagyok, megbocsát, csak úgy, és éppen az irodalom kedvéért), kivezet, mégpedig egy meglehetősen világosnak tűnő irányba, a vitathatatlan hatás egy látszólag nagyon is egyértelmű alfajának, a röhögésnek az irányába - amivel azért a helyzet nem olyan egyszerű, hiszen azon a mondaton épp nincs mit röhögni, a raktárbázisos meg röhelyes tényleg, de azon meg nem most röhögök. Köztük meg ott a "hagyom benne" szerkezet, ami nem csak arra utal, hogy már az egyes számú narrátor is részben szerkesztő, sajtó alá rendező és redaktor, hanem arra is, hogy a vágyott szöveg nem hozzátétel, hanem elvétel (vagy el nem vétel) útján jön létre. Le kell kaparni a fölösleget. Vagy mondjuk úgy: a detractio fontosabb, mint az adiectio, mert az analízis elsődleges eszköze (az avantgárdtól és -ig16) a redukció. És ez a redukció, a végleges lecsupaszítás irányítja az ellentmondás működését is. Az egyik álláspont: az irodalomnak legyen megváltó ereje. A másik álláspont: az írott szónak legyen értelme (mégis). A radikális redukció eredménye világos és hierarchikus oppozíció - amit azonban azonnal megrogyaszt az egyértelmű tény, hogy mivel az irodalom: írott szó, a szembeállítani kívánt fogalmak egyike (ismerős helyzet:) a másiknak alesete (sokmindent leírnak, ebből ez-az irodalom). A megváltás-értelem szembeállítás sorsa hasonló, hiszen a megváltó erő csupán egy, ha talán a leggyakrabban (miként jelen esetben is) a legtöbbre tartott is, a lehetséges értelmek között. És az ügy ragályos: végülis irodalom sokféle van, ebből ezt-azt le is írnak, a megváltás útjai pedig számosak, melyek között egy az értelem. Mindenesetre az azért biztos, hogy az olyan fogalmak szembeállításán alapuló struktúra, melyek egymásnak kölcsönösen alárendeltek, ha talán nem is egyértelműen hibás, de semmiképpen sem tűnik maradéktalanul tökéletesnek. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a két álláspont tulajdonképpen nem is áll olyan nagyon távol egymástól, vagy hogy a vitát csak a szótárak különbözősége okozza. Hanem talán inkább valami olyasmit, hogy a köztük lévő viszony alighanem jóval összetettebb, semhogy egyszerű szembeállításokkal érdemben jellemezhetnénk őket.
4.
Úgy néz ki, mintha adta volna az a büdös kurva, ami a lába közt van, jobb füveknek-fáknak, régen, de mostanára megundorodott, rajta ne gázoljanak át mindenféle prolik, menjenek, amerre a szemük lát.  / Ne nézzé', tévézzé'! / Nem adja.  Adta valaha is, tényleg? Aki meg van váltva, abból dől valami fény, nem?, és bevilágítja az életet, az övét, a másét. Miért van sötét akkor, azóta, amióta. Mindig. / Akkor talán az a baj, hogy valaha elhitték, meg vagyunk váltva. / Hogy megteheti. Meg tudja tenni. / Nem tudja, nem tudta, nem fogja tudni. Üdvös út a teljes reménytelenségbe, amely azonos tisztánlátással.  Az is csak egy nő, a Klári. A Vojansz Klári. Dehát azzal csak flörtölni lehet. / Szűzkurva a tánciskolában. Haza lehet kísérni, enged mindent, de azt nem. Rohadt kurzív. Azt hiszed, hogy feleségül kell venni, és meg van oldva az élet.17 Anya, hitves, szerető, csak kapkodod a fejed. / Ahogy azt a Móricka elképzeli. / Állsz a templom előtt, tíz negyvenkettő, elég kínos, mindenki a pofádat nézi. Vőlegény, menyasszony nélkül, mit mondjak. / Krasznahorkai azt hiszi, hogy eljött.  Hogy nem lógott meg a Klári a kígyóbűvölővel. /
Az út, harmadik lépésként, a redukciót követően (ha tetszik a posztmodern18, ha nem - márpedig nem nagyon - az adiectio jegyében) felgazdagítással : az ellentmondás strukturális magvát képező, de egyelőre túl egyszerűnek bizonyult hierarchikus oppozíció értelmezésével, szétszálazásával és újraszövésével folytatódik. Narratíva lesz a tézisből. "Az irodalom egy kurva. Nála van a megváltás. Régen meg lehetett tőle kapni. Most már nem." - mondja az egyik narratíva. "Az irodalom egy kurva. Nincs nála a megváltás. Soha nem is volt." - mondja a másik. És már mondja is tovább. Az irodalom (amellett, hogy kurva) üdvös út a teljes reménytelenségbe. Amely azonos a tisztánlátással. Aki egy nő. (Az is a neve, hogy Vojansz Klári. Claire Voyance. Clairvoyance. Tisztánlátás.) Aki enged mindent, csak azt nem. Az azonosítások láncolata, a kurvától a szűzkurváig tartva (irodalom = kurva = út a teljes reménytelenségbe = tisztánlátás19= szűzkurva) a teljes elkülönböződést hívja elő. Az irodalom egy szűzkurva. De már mondja is tovább. Az irodalom nem feleség, nem anya, nem hitves, nem szerető, nem menyasszony. (Krasznahorkai azt hiszi, hogy eljött.) Nem nő. De meglógott a kígyóbűvölővel. A második, három részletben kifejlő narratíva tehát aprólékosan és egyszerre bontja le a megváltó irodalom és az irodalomtól remélhető megváltás képzetét. Eszerint nem nagyon mondható, hogy most tükrök által homályosan látunk, de akkor (: most, az irodalom által) majd (tisztán:) színről színre látunk. Feltárja, hogy soha nincs feltárulás. Leleplezi, hogy soha nem lepleződik le semmi. A Németh-szöveg leleplezi és feltárja a Krasznahorkai-szövegben rejlő apokaliptikus hangnemet. Mivel azonban 'apokalüptó' azt jelenti: 'feltárok'20, a feltárás ebben az esetben nem semmisíti meg, hanem éppen újratermeli azt, amit kiiktatni kíván. Újra csak: hát hogyne. És persze: ez vajon hiba? És ha igen, vagy ha nem, akkor az hiba vagy erény? A dekonstrukció ha (jól? vagy: ha rosszul?) csinálják, maga is dekonstruálódik. Nemdenem ez is egy olvasási minta.
5.
Azt írja, megy az utcán, a könyvtár, tehát a reménybeli első elfogadható vagyis elfogadható első mondat felé, és szembejönnek vele, arcok, és akkor azokon az arcokon ő "valami miatt" mindig meglát valamit. És arról a világról értesít, amelyik amabból megmaradt, amelyik nem tartalmaz mást, mint a nekünk kimért puszta valóságot isten és istenek, metafizika és transzcendencia nélkül, mely nem tűri többé a szívet melengető homályos ismeretlenek izgalmát, amiképpen az andalító s elandalodó képzelet egykor édes, mára tűrhetetlenül hazug tűzijátékát sem, mert arról az egészről tudósít az a néhány tekintet, rendőr, pária, taxis, mikor melyik, a könyvtár felé vezető kritikus szakaszon, arról, amelyik  teljes győzelmét most már hamarosan és őrjöngve ünnepelni fogja, mivel felépítője, a felvilágosult ember megértette, tényleg győzött, és győzelme azt jelenti: csak egyetlen világ van, az, amelyik hétfőtől vasárnapig tart megváltoztathatatlanul, az, amelyikben az élet az oktalan születéstől az oktalan halálig terjed, hogy csak az az ég van fölöttünk, ami csillagjaival odafönt már nincsen, és csak az az éhség bennünk, ami a gyomoré, az éhség a puszta földre és a halhatatlanságra." / Eddig az idézet, a szöveg pedig így és ekképp tovább, a tökéletes befejezésig, de én azt már nem fogom idézni. Határ, IV. évfolyam, 4. szám, 26-tól 31. oldalig. / Egyetlen kérdés foglalkoztat azóta is. <Nanana!> Miért válaszolt Krasznahorkai bármit is, ha tényleg azt gondolja, amit gondol? Nem igaz, mert van még egy kérdésem. / Mit csinál, ha nem ír? /
És csak ezután következik az első hosszabb idézet az ellenféltől. Puszta valóság. Isten és istenek nélkül, metafizika és transzcendencia nélkül, homályos ismeretlenek izgalma és a képzelet hazug tűűzijátéka nélkül. Az egész. Amelyik  teljes győzelmét most már hamarosan és őrjöngve ünnepelni fogja. Csak egyetlen világ van. - Hát, ez az idézett szövegrész éppen eléggé apokaliptikus, valóban. És ilyen előkészítés után nem is tehet mást, minthogy magától és azonnal önmaga maga ellen fordul. Lévén, hogy sem a metafizikát, sem a transzcendenciát, sem a homályos ismeretlenek izgalmát, sem a képzelet tűzijátékát nem nélkülözi. Ez hibája? Vagy inkább erénye? Lehet, hogy a Németh-szöveg is ezen gondolkodik, (belesétált végre ő is az általa sokadszorra felkínált hiba-vagy-nem-hiba-paradoxonba) midőn/hiszen nem tesz mást, csupán megismétli mondandó és kimondás egymást kioltó hatására épülő, korábban már kifejtett, kérdőmondat-formájú ellenérveit. Egyelőre nem derül ki, hogy mire jut. Egy viszont biztos: (a) szerinte tökéletes szövegrészt (mint pl. a Krasznahorkai-szöveg befejezését) még idézni sem hajlandó.
6.
Éhség van bennem, ami a gyomoré, ezért ebédet fogok csinálni magamnak.  Bruschetta. Vegyél kenyeret, de ne akármilyet, hanem amit jó pirítani, pirítsd meg, közben vágjál apró kockákra paradicsomot, a második felénél jöjj rá, hogy nem is úgy kell vágni, hogy gerezdre, és aztán azt keresztbe, hanem, hogy fölfordítod, mutassa fényes  és feszes hátát, és úgy kockára. Ha a kenyér megpirult, tedd lapostányérra, dörzsöld be fokhagymával, szórd rá a paradicsomkockákat, néhány csepp citromlé, amilyen bunkó vagyok, olimposz, aztán só, vegyesbors, oregano, szárítva, ez hülyeség különben, mert friss bazsalikom kéne rá, az viszont a hazában beszerezhetetlen, és az egész meglocsolva olívaolajjal, extra vergine. Hozzá vörösbor, persze nem szárazat vett a barom, mérí is, hanem oportót, villányi, Róth József palackozta, aki föltehetően nem azonos a PMSC egykori sztárjával, sajnos. Tök nem jó hozzá a félédes bor, dehát, mit csináljunk. A harmadik szeletnél rájövök, hogy van a hűtőben tolcsvai furmintban eltett fokhagyma, volt mellette a lében némi erőspaprika is, úgyhogy a hagyma picante, ahogyan a művelt olasz mondja, inkább azt szelek, úgynevezett leheletvékonyan (miért nem írják ezt két ellel magyarul?), a kenyérre, és a maradék viszonylag friss fokhagymát apróra vágva, a tetejére szórom. /
És ő mit csinál, ha nem ír? Megtudjuk, mert megírja. Az első hosszabb önálló részt. (A) bruschettát. Merthogy éhség van benne, ami a gyomoré. Ez, a vitapartnertől vett idézet durván litteralis, betű szerinti értelmezése, így - nem meglepetés: a narrátor egy bunkó, hülyeségeket csinál, és barom is - elég aljas, nem? Írja, hogy csinálja. Egy recept. Egy folyamat. Egy metafora. Mondja is később, de már most is látszik, hogy az. De minek a metaforája? Nem látszik, és később se mondja meg. Az inautentikusságé? Ami (Krúdy, Krúdy, Krúdy) mégiscsak autentikus, persze? Vagy az autentikusságé? Épp ez az a puszta valóság? Isten és istenek, metafizika és transzcendencia, ismeretlenek és képzelet nélkül? Ami (lásd mint fent) mégiscsak inautentikus, persze? Vagy: mindez csupán digressio? Pihentető, taktilis kitérő? Argumentum? Narratív érv egy tétel mellett? Vagy maga a mű?
7.
A lapostányért egyébként először úgy írtam, hogy lapostényár. Inautentikus lét, mondaná Heidegger, Krasznahorkai meg bólogatna. / Erről eszembe jut, hogy jártam én valaha a Parlamenti könyvtárba, mint büszkén a minap olvasom,  az új magyar demokráciának az volt a bölcsője a hetvenes években, érdekes, ki gondolta volna ezt akkor, kezdetlen zárójel bezárva, szóval, ott jöttem rá, hogy nem csak az az elidegenedés, a külsővé-idegenné válás, mikor az inautentikus létbe feledkezik az ember, hanem bele lehet eléggé szarul feledkezni az autentikusba is, akkor arról meg miért nem ír a Heidegger. Belsővé, idegenné válás? /
Nem kitérő volt. A lapostányér-lapostényár-elírás (egy hiba) kapcsán a dekonstrukció most hat el a filozófiai alapokig. A lapos tényárt ezek után valami olyasminek képzelném, mint a Krasznahorkai-megjövendölte szöveget: puszta valóság, Isten és istenek, metafizika és transzcendencia, ismeretlenek és képzelet nélkül. Az "inautentikus lét" kifejezés azonban - némiképp meglepő, de a továbbiakat megelőlegző módon - itt mégsem erre vonatkozik, hanem éppen a Krasznahorkai által (Heideggerre építve) kifejtett kritikának lesz (első látásra) tiszteletteljes összefoglalása, summája, kivonata, ikonja. A szöveg által adott értelmezés szerint Heidegger - s nyomában Krasznahorkai - az elidegenedést, más szóval a külsővé-idegenné válást, az inautentikus létbe való belefeledkezéssel tartja azonosnak.21 Belefeledkezés + inautentikus lét =  elidegenedés = külsővé-idegenné válás. Az ezzel szembeszegezett állítás az, hogy az autentikus létbe való belefeledkezés ugyanúgy elidegenedést eredményez, ha más fajtát is. Belefeledkezés + autentikus lét = elidegenedés = belsővé-idegenné válás.22 Ezek szerint a tárgy teljességgel mellékes, maga a belefeledkezés az, ami elidegenít. Azt hiszem, ennek épp az ellenkezőjét szokás gondolni. Ez a radikális kritika nem csupán az elidegenedés fogalmát hasítja kettőbe, de emellett arra is figyelmeztet, hogy a vágyott (el nem idegenedett, sem nem külső, sem nem belső, de ismerős-otthonos) állapothoz a belefeledkezéssel ellentétes (pl. poétikai) magatartás vezethet.
Ahogyan én látom, a teljes belefeledkezésnek itt, ebben a kontextusban a folyamatos önreflexió lehetne az (ideiglenes) ellentéte. A mai magyar irodalom e különösen gyakran emlegetett, s különösen gyakran kárhoztatott jegye ezek szerint nem csupán poétikai megfontolások eredménye, hanem meglehetősen mélyen belenyúlik a lételméletbe is. Feltűnő, hogy ezt a (látens, de - lásd pl. harmadik mottómat - könnyen dekonstruálható) oppozíciót a szöveg érintetlenül hagyja. Talán éppen azért, mert alighanem ez a munka ennek az (egyesek szerint veszélyesen túlteoretizált) életműnek az egyik fő tétje. Éppen nem az tehát, amit általában gondolni szokás, hogy az önreflexió kényszerét odahagyva, meghaladva, azon túllépve hogyan volna végre lehetséges belefeledkezni valamiféle, de lehetőleg minél nagyobb történet korrekt végigmondásába. Hanem sokkal inkább az, hogy hogyan volna lehetséges nem belefeledkezni az önreflexióba. A sokat emlegetett Boleró23 című anomália-szöveg számomra most egyáltalán nem az előbbi, hanem kizárólag ez utóbbi szempontból tűnik jövedelmezően újraolvashatónak.
8.
Ez a bruszketta persze metafora, nyilván. Tényleg kurva hideg van, a helyzet meg reménytelen, ám egyelőre nem jön semmiféle bibliai kélgyó, és nem rág el a nyaknál. Akkor meg? Szórakozunk? Pénzt keresek? ...tezer meg az útiköltség? Vagy mi van? Design a Dasein helyett? <Jelentős fájdalmára, ez a dizájndázejn később Beck Andrásnak is az eszébe jutott. (Ez így elég aljas, nem?)> Szerintem semminek a nevében ne várjunk semmit senkitől. Akár egy életen belül is, játszadozni a hasadt szalmaszállal, vagy ugrani az Etnába, hadd csináljon mindenki, amit akarhat. ňgyis meg fogja bánni. / Én <én! Én! ÉN!> speciel azért írok, mert közben jól érzem magam. Vagy jól érzem magam rosszul. Vagy sikeres szeretnék lenni. Vagy pénzt akarok, de sokat, és lehetőleg azonnal, bundeszmárkában. Vagy hogy jobban szaladozzanak a felhők az levegőégben. Vagy csak. Vagy fogalmam sincs.
A bruszketta tehát metafora. Mindezek után és előtt mégpedig nem az autentikus létezésé és szövegé, és nem is az inautentikusé, hanem a bele-nem-feledkezésé. Az önreflexióé. A későbbieket némiképp megelőlegezve és előkészítve: nem a recept leírása az igazán jelölő benne, hanem a recepttel szemben elkövetett, azonnal észrevett és hangsúlyosan regisztrált bunkóság, hülyeség és baromság. Egészen rövidre zárva: nem az előírás számít, hanem a hiba. De tovább. Mi a helyzet, ha nincs számonkérés? Ebben a gondolatvezetésben számomra az a vonzó, hogy a válasz keresése közben nem áll meg az ellenfél álláspontjára való módszeres rákérdezésnél, hanem saját pozícióit is felülvizsgálja és folyamatosan tűz alatt tartja, hogy kiépíthesse őket. Szórakozás? Pénz? Ipari forma(tervezés)? Nem talál olyan idegen eredetű kérdést, amelyre nyugodt szívvel igennel felelhetne. A saját kérdést csak mások kérdéseinek lebontása után látszik lehetségesnek feltennie. De egyelőre azokkal sem jár jobban. Szórakozás? Siker? Pénz? Világteremtés? Közérzetjavítás? Csak? Nem tudom? Még mindig nincsenek meg a saját válaszai. Mert egyelőre a kérdéseit sem találja.
9.
Szavak vannak. Ezek a szavaink. Kezdünk velük ezt-azt. Iszonyúan unalmas, tényleg mindent megírtak már, visszája és színe, egy simán, egy meg ordított. Abba lehet fejezni. / Dehát néha meg marad a könyvben valami érthetetlen arany hiba, repedés, ha nagyon közel mész, mintha belátnál azon valahová. / Eléggé néha és eléggé mintha. /
Csak szavak vannak. Mindent megírtak már. Minden szöveg. Megkésettség tudat. A posztmodern két legnagyobb közhelye. Ezek után azonban egy akkora dehát, ami miatt már érdemes közelebbről is megvizsgálni újra az egészet. A munka szavakkal folyik. Mindent megírtak már. A kifordítást is. Az újraírást is. A palimpszesztust is.24 Minden hangfekvés ki van próbálva már. A fordulat előtti (hibás) mondat nyíltan fel is veti, hogy abba lehetne hagyni, be lehetne fejezni. Dehát, mindennek ellenére, mégis, merthogy. A mondat elég sűrű ahhoz, hogy érdemes legyen szavanként végigmenni rajta.
Néha: a hiba pillanata hangsúlyozottan ritka, kivételes és kitüntetett.
Marad: a hiba azért létezik, mert elfelejtették vagy nem is lehet kivenni, bennehagyták, bennemaradt, a hiba a célul tűzött, de nem teljesen végigvitt redukció eredménye.
Könyvben: a hiba (ritkasága vagy jelentősége miatt) az egyes vagy rövid szövegeknél nagyobb szövegalakulatok jellemzője.
Érthetetlen: nem lehet megérteni, értelemmel felruházni - és/vagy azt nem lehet érteni, hogy egyáltalán miért van ott.
Arany hiba: a hibának ez a fajtája értéket hordoz.
Repedés: a hiba a felület folytonossági hiánya.: a hiba olvasófüggő, az olvasó teljesítményeként jön létre.
Mintha: a hiba hangsúlyozottan virtuális létező.
Belátnál azon valahova: a hibának ismeretelméleti szerepe van, a hiba valami túlinak a részleges feltárulását eredményezi.
A tisztánlátásnak a Krasznahorkai-szövegben kárhoztatott, apokaliptikus képzete itt tehát talán újra felderengni látszik: a  nyelvi repedésen át beláthatni valahová, valami azon túliba. Nem biztos, hogy ez ellentmondás, hogy ez hiba, és ha hiba vagy ellentmondás, akkor ki kell iktatni, javítani. Viszont biztos, hogy érdemes még közelebb menni hozzá. Hátha ezen is belátni valahová.
A hiba a Németh-szövegek régről ismerős problémája. Példáimat (négyet, mert úgy láttam, nincs több) most A Semmi könyvéből25 hozom. A felborult szedőtál a betűk összekeveredését eredményezi, ami néhány poénhoz vezet (18.). A hiányzó ékezet hiányával lesz a jelentés hordozója (19.). A két fekete csillag gondatlan betoldása értelmezhetetlenséget hív elő (25.). A rongy és a fa emberalakként történő értelmezése, s a kép egészébe ekként való becserélődése értelmezési alapanyaggá lép elő (44.). Első látásra is feltűnő, hogy ezek a hibák (miként a szóképek!) pontosan leírhatók a négy retorikai változáskategória (elvétel, hozzátétel, csere, betoldás: detractio, adiectio, transmutatio, inmutatio) felhasználásával. A hiba ebben az értelemben: szókép. A szókép pedig (az átlátszó szöveghez, és ennek eszményéhez képest) hiba. Talán éppen ezért van, hogy A huron tó végig hangsúlyozza pl. metafora-ellenességét. De: vannak arany hibák.
A hiba hasonlóképpen régi problémája a filozófiának is. Sutyák Tibor etárgyú dolgozatára26 Bagi Zsolt recenziója27 hívta fel a figyelmemet. A dolgozat a hibához való filozófiai viszony három módozatát jelöli meg. A purifikátor előbb megtalálni, majd kiiktatni igyekszik a hibát, hogy azután immár valóban tiszta filozófiát művelhessen. Az apologéta felmutatni igyekszik a hiba szabad játékát elfojtani igyekvő ideologikus purifikációt, és igazolni a hiba, mint transzcendentális lehetőségfeltétel  elsőbbségét a "tiszta" gondolkodással szemben. A harmadik, új viszony Derridáé és Foucault-é: ők a hibát nem transzcendentálisan, hanem saját történetiségében igyekeznek felmutatni. A Németh-szöveg hiba-felfogása egyértelműen apologéta-természetű. Az áthelyezés azonban nyilvánvaló. Belátni valami lényegibe? Igen, de talán mégsem magára a dologra, hanem egy másik nyelvre látni rá azon a lyukon.
A rizóma28 (radikálisan struktúra-ellenes) fogalmának aktivizálását ezen a ponton kézenfekvőnek vélem. A rizóma jellemzői közül most a 3. és a 4. elvet emelem ki.
A  sokféleség elvének29 jegyében a rizóma nincsen túlkódolva, vagyis: nincsenek kiegészítő dimenziói, ehelyett a sokféleségek konzisztens síkjáról beszélhetünk, a törésvonal (mutatis mutandis: repedés, hiba) pedig e sokféleségek találkozásának tere. A törésvonal azonos konzisztenciasíkra vonja az összes sokféleséget, hatására pedig az összekapcsolódó sokféleségek megváltoztatják természetüket. A könyvnek pl. ezért lenne megfelelő létmód, ha  mindig egyetlen lapra volna kiterítve.
A nem-jelentő szakadás elvének30 értelmében a rizómában nincsenek túlságosan jelentő törések, amelyek struktúrákat választanak el, vagy áthaladnak bizonyos struktúrákon. A rizóma szegmentációs vonalakból áll, saját szerkezete ezeken át szerveződik, vagy folyik el, a szegmentációs vonalak törése maga is része a rizómának, a megszakítás mindig újraszerveződést eredményez. Ebben rendszerben "[a] jó és a rossz is csak aktív és időleges, mindig megismétlendő szelekció eredménye lehet."31
A rizómában a törésvonalnak, a repedésnek, a törésnek, a hibának tehát nem transzcendáló, keresztülvágó és áthágó, hanem (talán: éppen ellenkezőleg) összekapcsoló és azonos síkra emelő szerepe van. A hiba e szerepében pedig éppen nem hiányossága, hanem lényegi mozzanata a rizomatikus szerveződéseknek. A repedés fogalmának ilyetén, rizomatikus értelmezése tehát kérdésünket végleg kiszabadítja a profi-amatőr, a hiba-erény és a szándékolt-véletlen (és a szerintem végképp mellékes, ráadásul elhibázott32 avantgarde-posztmodern) oppozíciókból. Egy szövegbeli eseményt nem az előírásokhoz vagy a feltételezett szándékhoz való viszony minősít hibának vagy erénynek. Innen nézve a szöveg minden korábbi (dekonstruált vagy csak megérintett) oppozíciója ezt a felismerést látszik előkészíteni. A (megvalósult vagy csak felvillantott) stratégia33 mindig az volt, hogy a szembeállítás két tagja (most, visszatekintve csak a fontosabbakat említem meg, szövegrészenként: 1.: a cím és a szöveg, 2. a mondás és a mondandó, 3. a megváltó irodalom és az értelemmel bíró írott szó, 4. az apokaliptikusság és annak feltárása, 5. a metafizika vége és annak megjövendölése, 6. a digressio és mű, 7. a belefeledkezés és az önreflexió, 8. az előírás és a hiba) valójában nem ellentéte, hanem alesete egymásnak. Az olvasó ekként könnyebben tudja elfogadni a pillanatnyi végkifejletet, hogy az arany hiba az profi mindenkori amatőrizmusának ajándéka, a tökéletesség része34, a szándék véletlen ajándéka, az amatőr néhakori profizmusa, a hibák legerényesebbike, a véletlen szándékolt mellékterméke.35 Csak a maximális tökéletességre való megfeszített és kitartó igyekezet véletlen és kivételes defektjei, hibái, hiányosságai, törései, repedései villanthatják fel a törekvés célját és eredményét. Minden hiba lehet tehát arany, (hibázni arany), de azért mégsem kizárólag szándék, értelmezés vagy interpretált intenció kérdése, hogy arany-e, vagy nem, hiszen azt szerencsére mindig meg lehet kérdezni, hogy az adott hiba által vajon összekapcsolódnak e a sokféleségek, s megváltozik-e általa a természetük. Erre a kérdésre pedig végre fel lehet építeni néhány (sokak által oly régóta hiányolt) normatív ítéletet.
10.
Másfél óráig kerestem a könyvespolcon egy példát, de nem találtam. Ide se merem írni, ki mindenkinél nem. / Amikor budai háza leégett, Márai az üszkös romokon fölhágva, egészen a virtuális dolgozószobába jutott, megnézendő, maradt-e mégis valami épen. Maradt. Egy könyv. Egyetlen a ki tudja hány ezerből. A POLGÁRI KUTYA TARTÁSA. Ez volt a címe. Ez aztán roppantul megtetszett neki. Különös megkönnyebbülést éreztem, írja, vagy valami hasonlót.
Az arany hiba egy kritikai elv. Olvasási stratégia és mérce-javaslat. Az irodalom általában nem felel meg neki. Noha maga állította fel. Az irodalom pusztulása (pl. elhallgatás, az irodalom terének elhagyása) talán ezért járna különös megkönnyebbüléssel. Apropó: utolsó mondat. "Különös megkönnyebbülést éreztem, írja, vagy valami hasonlót." Ez mit is jelent? Azt, hogy 1. "Különös megkönnyebbülést éreztem, vagy valami hasonlót, írja [Márai]"? Vagy inkább azt, hogy "Különös megkönnyebbülést éreztem, írja [Márai], vagy valami hasonlót [már nem emlékszem pontosan]"?Csak hogy újra elbizonytalanodjunk a végére._
Jegyzetek
1. In: Uő: A huron tó. Filum, 1998. 33-42.
2. Mondatok pénzért. Találkozás Németh Gáborral. Bihari László, Magyar Hírlap, 1998. szeptember 12. 12.
3. Esterházy Péter: "Ki nem történet-elvű itt?" Magyar Lettre Internationale, 1998. tél. 42-45.
4. John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. Bp. 1995. 55.
5. A pillanatnyi megítélésre van egy viszonylag friss példám. "De hát kik volnának, akik eminensen posztmodernek volnának? (...) mondjuk Nádas, Kertész, Tar, Bodor - ki nem történetelvu itt? Ki itt a posztmodern? A Kornis? Mondjon bárkit. Akkor jó, mondjuk Garaczit oda lehet nyomni éppenséggel, ha nagyon akarja az ember. De miért is? A Garaczi meg elszáll a frenetikus humorán. Még a Németh Gabit lehet mondani ugye, mert az ott egy ilyen szigorúbb... Jó, akkor ő, a Garaczit felesben, a Kukorelly valóban, a Kukorelly-féle próza az valóban az, de az se ebből, szerintem, nem ebből az elméleti megfontolásból, hanem mert a vers felől jön, a szerkesztése is azért zeneibb, minden mást figyelmen kívül hagy; és akkor mondjuk lehetne mondani egyedüliként, vagy igazi posztmodern íróként, Tandorit. Tandori az valóban az." Esterházy i. m.
6. A Németh-szövegek "irodalmiságának" két egyidejű, de radikálisan eltérő megítélését lásd: Utasi Csilla: Az eleven hal (Németh Gábor könyvéről) Jelenkor 1995. február 179-183., ill. Papp Ágnes Klára: Az aktív nem-olvasás (Németh Gábor: eleven hal) Uo. 184-188. (Az utóbbi dolgozat utolsó mondatát idézem: "Lehetséges-e ezt a későbbiekben valamiféle történetszerűséggel, egy mű keretei közt és főleg az irodalmon belül maradva folytatni?")
7. E poétika mefontolás explicit kritikai elvként (is) történő működéséhez lásd: Irodalmi kvartett (Závada Pál Jadviga párnája című könyvéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor) Beszélő 1997. augusztus-szeptember 172-179. A szövegből Németh Gábor szavait idézem: "Nekem az a sötét problémám van ezzel kapcsolatban, hogy hol van a kockázat? Ez az a kérdés, amit mostanában mindig fölteszek magamnak, amikor olvasok: megpróbált-e valaki megcsinálni valami nála is nehezebbet, valami olyat, amibe már ő maga sem képes belátni. Ez a könyv összegez szinte minden tudást, ami a magyar irodalomban fölhalmozódott arról, hogy hogyan lehet regényt írni, és ezt tökéletesen és briliánsan gyakorolja, le vannak ejtve ebben a tekintetben az én kis kötözködéseim, mert azt gondolom, hogy a hibák javíthatók, tehát [Kiemelés az eredetiben.] érdektelenek. De hol a kockázat?" (175.) "Az a szó, amit [Angyalosi] Gergely mondott, hogy poétikai kockázat, nekem nagyon fontosnak tűnik. A poétikai kockázat egyben életkockázat is talán: elmenni addig a határig, ahol már elveszítem az eszközeimet, elkezdek billegni, és amit csinálok, az lehet, hogy egy zuhanásnak a dokumentuma, és ilyen értelemben akár kudarc is, de mégis köze van a teljességemhez." (176-177.)
8. Németh Gábor: eleven hal. Bp. 1994. 70. A szövegről lásd Hárs Endre: "A szöveg: eleven hal" (Kísérlet egy reflexiós szövegtechnika leírására) című, a törésvonal fogalma köré szerveződő tanulmányát. In Hárs Endre - Szilasi László: Lassú olvasás. deKON-KÖNYVek 7. Sorozatszerk.: Odorics Ferenc. Szeged, Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1996. 37-59.
9. A szerző is értelmezte már. Interpretációját nem akarom nagyon kitüntetni, de azért idemásolom. "Krasznahorkai László egyik írásával kötözködöm az idézett szövegben. Ő nagyjából a válság szokásos pitéjét tálalja. Időről-időre mindannyian rágcsálni szoktuk egy kicsit. Túlzásnak éreztem az igényeit a művészettel kapcsolatban, mert kielégíthetetlenek, és bizonyos értelemben anakronisztikusak. Másfelől persze csak túlzott igényekkel lehet valamire menni. A művészet hosszú ideig meg sem kérdőjelezett szakralitása a huszadik században veszni látszik, és előtérbe kerülnek a tekhné, a forma, tehát a szakma szempontjai. A váteszi szerep nevetségessé vált. Krasznahorkai egyébként ebben az írásban az olvasmányélményeit szembesíti azokkal a tapasztalatokkal, amiket az utcán sétálva,  a járókelők arcába nézve szerzett, és amikhez képest, legalább is Krasznahorkai ezt érezteti,  az általa mostanában olvasott irodalom súlytalan, gyenge, semmitmondó játszadozás. Én azt tartom furcsának, hogy Krasznahorkai erről mint író beszél, hosszú, veretes és igenis irodalmi mondatokban. Nem hallgat el, hanem könyveket ír, szerencsére, teszem hozzá.  Szóval, maga sem veszi teljesen komolyan, amit gondol. Az idézett mondat pedig arra az időre vonatkozik, amikor az ember, általában nagyon fiatalon, az olvasás mámoráról az írás mámorára áll át, azaz a lágyról a kemény drogra, és azt képzeli, hogy így megoldható minden: a bajaink, a kapcsolataink. Hogy megválaszolható, mi az életünk célja, hol a helyünk. Metafizikus ambíció élteti, de lassan rá kell jönnie, hogy az írás minősége nem ezen, hanem kellemetlenül kicsi, kijózanítóan apró dolgokon múlik. Aztán arra is, hogy az irodalom működését, értékrendjét rengeteg irodalmon kívüli tényező befolyásolja.... Én azt tartom hitelesnek, ha az igyekszik a legjobbat kihozni magából, de közben azt is tudja, hogy ugyanolyan törékeny és esendő pofa, mint bárki más. Nem kéne ezt világfájdalommá stilizálni. Az írás szerintem a legszentebb pillanataiban is játék." (...) "Aki a nyelvvel dolgozik, érezheti, mennyire esendő anyag ez. Cinikusabb lesz a viszonya hozzá. A szavak munkaeszközeivé váltak, a szövegek dömpingszerű áradatával kell megbirkóznia, a nyelv óhatatlanul kissé leértékelődik számára. Ez is hozzájárulhat ahhoz a súlytalansághoz, amiről Krasznahorkai beszélt." Bihari i. m. uo.
10. A kötetkiadásból vett szöveget saját szempontjaim szerint tíz részre tagoltam, a részeket megszámoztam.
11. A melléklet némiképp javított, későbbi kiadását lásd: Dixi! Alföld 1995. 12. 26-28.
12. Odorics Ferenc élesszemű megfigyelése.
13. E kérdésemre a szerző is válaszolt már. Szíves szóbeli közlését nem akarom nagyon kitüntetni, de azért (saját szavaimmal) ideidézem: "Ezeken a helyeken valami baj van a szöveggel, jelzem, csak/ de/hogy nem tudom kijavítani."
14. Határ, Szerk.: Gulyás Gábor. IV. évf., 4. szám, (1995. november) 26-31., eredetileg elhangzott: a Hollandiai Mikes Kelemen Kör ülésén, 1994-ben.
15. Felettébb figyelemreméltó, hogy ez a jelenség egyszerre emlékeztet Erdély Miklós "jelentéskioltás"-fogalmára (Lásd: Erdély Miklós: Marly tézisek. In Uő: Művészeti írások. Bp. 1991. 125-128., valamint: Uő: A művészet mint üres jel és [A tézisek mellé...] In i.m. 122-124., 129-132.) és a Balassa Péterre is nagy hatást gyakorló Beck-mondatra: "Hogy a jelentés egy kissé csillapodjon". (Idézi: Balassa Péter in Kaland és komoly játék. Balassa Péterrel beszélget Szirák Péter.  Alföld 1998. 12. 54.)
16. Hegyi Lóránd: Kísérlet a posztmodern Zeitgeist körülírására. A '84-es kijárat. 1990. július. II. 3. 53-61.
17. Ez szerintem idézet. Lásd: "Szívem, mondja, csendes szívem, szeress belém és akkor meg van oldva az élet." (Kukorelly Endre: Az irodalom nagy potroha. 1. Rondítás és kiemelés [1982]. In Uő: A Memória-part. Bp. 1991. 25.)
18. Hegyi i.m. Uo.
19. Reménytelenség és tisztánlátás azonosítása a közelmúlt magyar irodalmában Térey Jánostól is ismerős lehet: "A tragikus hangoltság: a tisztánlátás maga." (...) "A tragikus hangoltság: búcsúzni minden / lehetséges tájtól. Hattyúdalt komponálni, aztán még egyet, még egy tucatot." (Térey János: Anyagismeret. In Uő: Tulajdonosi szemlélet. Bp. 1997. 66.)
20. Jacques Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In Jacques Derrida és Immanuel Kant: Minden dolgok vége. Bp. 1993. 35-38.
21. Értelmezésem szempontjából mellékes, hogy ezt a Heidegger-értelmezést helyesnek tartjuk-e avagy sem: a további, lényegi műveletek így is, úgy is az ekként értett Heidegger-szövegen folynak.
22. Azt hiszem, a szöveg ezen állítása mellett a szövegben egyedül a látszólag funkciótlanul megidézett 70-es évekbeli Parlamenti könyvtár esete érvel. Pontosabban nem is érvel, hanem megjeleníti a problémát.
23. In eleven hal 17-26.
24. A szerző egy friss beszélgetésben engedékenyebben foglalt állást a palimpszeszt dolgában: Farkas Zsolt - Garaczi László - Kukorelly Endre - Marno János - Németh Gábor: Szupertext. Magyar Lettre Internationale, 1998. nyár. 12-21., főleg: 21.
25. Bp. Holnap, 1992.
26. Sutyák Tibor: Hiba hiba hátán. In: Kitolási szakasz. Szerk.: Kukla Krisztián - Sutyák Tibor. Bp., 1997. Balassi Kiadó - József Attila Kör, JAK-füzetek, 90. 129-168.
27. Bagi Zsolt: Fiatal filozófia születése (Kitolási szakasz) Jelenkor, 1998. július-augusztus, 851-857. Főként: 854-856: A hiba.
28. Gilles Deleuze - Félix Guattari: Rizóma. EX Symposion, 15-16. szám, 1996., 1-17. Ford.: Gyimesi Timea.
29. I. m. 4-5.
30. I. m. 5-6.
31. I.m. 6.
32. Lásd: Heller Ágnes: 1968 - Prelúdium a posztmodernhez. Magyar Lettre Internationale. 1998 ősz. 1-4.
33. Ez a dekonstruktív sratégia nem új. Ősidők óta generál bölcs mondásokat. (Ismétcsak lásd: harmadik mottómat). Nem a jelölőre épít, hanem a jelölteket rendszerezni igyekvő logika vakfoltjaira. (Párhuzamként lásd pl. Jonathan Culler: Dekonstrukció. Bp. 1997. 331. skk.) E tekintetben olyan, mintha a dekonstrukció vaskorából származna. Onnan is származik. De az nem baj.
34. A tétel, miszerint a hiba nem ellentéte, hanem része a tökéletességnek, nem újdonság. (Pl. "Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hívunk." Zrínyi Miklós: Adriai tengernek Syrenaia. Bécs, 1651. Az olvasónak. E hely tágabb kontextusáról lásd: Szörényi László: A Szigeti Veszedelem és az európai epikus hagyomány. Litteratura 1977. 2. 27-39. = Uő: Hunok és jezsuiták. Bp. 1993. 15-24.) Talán némiképp újszerű viszont, hogy ebben a felfogásban a hiba elsősorban nem esztétikai értékei, hanem inkább ismeretelméleti szerepe miatt fontos.
35. Lásd még: Farkas Zsolt: A gnóma-gyártó szoftver (A Pompeji karácsonyi ajándéka). Pompeji 1993. 3-4. 231-241., és Uő: Néhány szó a Bölcselemgyárról. Pompeji 1994. 1-2. 238-242.