Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Ha a kortárs magyar nyelvű költészetről szeretnénk "átfogó" képet kapni,
óhatatlanul beleütközünk egy-két olyan dilemmába, melyek megkerülése bár
könnyebbé tenné eme heterogén formáció körülhatárolását, mégis ellentmondhat
az élő irodalom alakulástörténetének. Vázlatos dolgozatunkat tehát
néhány kérdés felvetésével, újrafogalmazásával tanácsos kezdenünk.
Kétségtelen, hogy a kortársként aposztrofált líra nem jelentheti az
adott horizontban kiadott verseskötetek összességének tapasztalatát, mint
ahogyan az éppen élő szerzők tevékenységének arcképszerű lajstromát sem.
Egyrészt azért nem, mert a jelen költészetének kérdésirányait nagy mértékben
befolyásolja az a költészeti tradíció, mely maga is eleve sokrétű s így
számolnunk kell azzal a fejleménnyel, hogy jónéhány olyan kötet jelenik
meg manapság, melynek időbeli szituáltsága a múlt képleteit szólaltatja
meg automatikusan. Másrészt azért sem, mert e kiadványok fogadtatása is
sok esetben inkább a régiséghez való feltétlen ragaszkodás alakzatait éleszti
újra, vagyis az elmúlt identikussága felől olvassa a jelent.
Ebből következik, hogy a kortárs líra bemutatásakor nem tekinthetünk
el a közelmúlt olvasási szokásrendszereitől, hiszen több kötet olyan befogadói
térben találja magát, mely nem képes egyidejűként értelmezni önmagát a
megjelenő versek tapasztalatával. Ez sok esetben értékkülönbségeket, olvasási
stratégiák ellentéteit, kánonképző érdekeltségek aszimmetriáit stb. hozza
felszínre, melyek történeti értelemben akár szintén összeegyeztethetetlenek.
Viszonyítási pontként (de nem feltétlenül értékpreferenciaként) adódhat
természetesen az európai költészet kérdésirányainak, tagolhatóságának horizontja.
E megkerülhetetlen szempont érvényesítése azonban a magyar lírát több fázisában
megkésettségében fogja elénk tárni. Mert míg sem a klasszikus modernség,
sem az avantgarde nem esik egybe Magyarországon annak európai térhódításával,
de a másodmodern líra szinkronba kerül külföldi tapasztalatával, addig
ez utóbbi fejlemény korántsem mondható el az új szenzibilitás vagy a posztmodernség
költészete kapcsán. Hiszen eme formációk eleve legitimálják a különbözés
produktív lehetőségeit.
Ha tehát a kortárs magyar költészetről kívánunk (valamilyen "részleges",
de reflektált elméleti előfeltevések felől elgondolható) korrekt képet
nyújtani, akkor nem tekinthetünk el annak történeti differenciálhatóságától,
poétikai kérdéseitől, kanonizációs feltételeitől és olvashatóságának egyidejűtlenségeitől.
(Számos dilemmával szembesíthet pl. a különböző folyóiratok, intézmények
által diktált kánonok legitimitása. Az osztódási folyamat azonban éppen
arra világít rá sok esetben, hogy ugyanúgy lehetnek interkanonikus szövegek,
mint pusztán egy-egy kanonizáló szándék felől belátható poétikák. Nyilvánvalóan
bármely irodalmi folyóirat által bejáratott lírai formációnál érdekesebbnek
bizonyulhat azok összjátéka, de- és rekanonizáló hatása.) Éppen ezért jelen
dolgozat abból indulna ki, hogy a jelentős kortárs alkotások egyben meg
is határozzák a líraolvasást, képesek (újra)szituálni a versszerűség alakzatait
és nem utolsó sorban dominánsnak tekinthető kérdésekkel szembesítik a magyar
költészet önértését, annak hagyományaihoz való viszonyát.
Az ezredvég magyar nyelvű költészetét meghatározó kérdésirányok értelmezhetősége
a modernségben kialakult olvasói elvárások aktualizációit, illetve részleges
felülírását is magában foglalja. A jelen irodalmához való viszony tehát
nagyon is kötődik az utómodern líra elvárásrendjéhez, míg kilátásba helyez
olyan olvasói stratégiákat is, melyek már inkább a korszakküszöb utáni
tapasztalat legitimálhatóságát működtetik elvárásként.
Mielőtt azonban eme lehetséges (a kontinuitást és a diszkontinuitást
egyaránt szem előtt tartó) történet összetevőit vázolnánk, érdemes két
olyan kezdeményezésre utalnunk, melyek jól szemléltetik a mai magyar költészet "összefoglalhatóságának" kérdésirányait, koncepcióit, dilemmáit, határait.
1997-ben napvilágot látott egy olyan kötet, amely a Mindenfélékből
Pantheont címet kapta, Kortárs költészeti antológiaként határozta meg önmagát,
a mai magyar líra "tükörképeként", "arcképcsarnokaként" jelentette be funkcióját
(mintegy 150 szerző alkotásait közölte...). Az előszóíró Somlyó György
az antológiák történetének felvázolása után a következőképpen fogalmazott:
"Ez az antológia (...) bőkezűbb és nagylelkűbb minden eddigi magyar antológiánál.
(...) Vajthó (...) 1930-as antológiájának tartalomjegyzékében is
132 nevet találhatunk. Ez az antológia ennél is több nevet tartalmaz. Ami
nem jelenti azt, hogy nem lehetne még jó néhányat hozzátenni. Vagy nem
lehetne elvenni belőle ugyanannyit, amennyit hozzátenni lehetne." E versgyűjtemény valóban nem tesz különbséget alkotók, művek, ezek besorolhatósága,
irányzati hovatartozása, értékpreferenciája, egyidejűsége, tapasztalata
stb. alapján. Ily módon valóban a kortárs magyar költészet egyfajta antológiájának
tekinthető, amely abból indul ki, hogy mindenféle jelenben íródott szöveg
egyenrangú és befogadása során is erre apellál. Eme homogenizáló gesztus
azonban éppen azáltal teszi kérdésessé önmagát, hogy nem számol az egyidejűtlenségekből
fakadó kölünbözőségek jelzéseivel.
1995-ben jelent meg Magyarországon a Már nem sajog című, József Attila
legszebb öregkori verseit tartalmazó kötet, amely egy másfajta koncepcióból
indult ki. A vállalkozás onnan nyeri el legfőbb sajátosságát, hogy a kötetben
szereplő 13 költő beleír egy név által meghatározott lírai kánonba. Ez
a pozíció ugyanakkor nemcsak a hagyomány folytonosságát, hanem a diszkontinuitás
képleteit is jelzi (a Már nem sajog József Attila Nagyon fáj kötetcímének
inverziója). A szerzői én-kettőzésre épülő költemények legsikerültebb darabjai
(pl. Kántor Péter Ki beszél? című alkotása) egyszerre szólaltatják meg
a "valódi" József Attila-hangot, illetve egy József Attila-szerepet felöltő
versalanyét. A kötet talán legfontosabb hozadéka, hogy az utómodernség
egyik legjelentősebb alkotójának polifón újraolvasása mellett legitimálja
a lehetséges irodalom/irodalmak képzetét is (pl. Bodor Béla, Nádasdy Ádám,
Ferencz Győző versei). Feltűnő ugyanakkor, hogy a kiadvány jónéhány darabja
nem tud megszabadulni azoktól az automatizmusoktól, melyek eddig is jellemezték
a lírakánonok József Attilához való viszonyát. Vagyis a Már nem sajog meglehetősen
felemás képet nyújt: egyes szövegek nem képesek belépni a vállalkozás alapötlete
által nyitott játéktérbe. Egyrészt innen származhat az az olvasói elvárás,
hogy néhány jelentős magyar költő hiánya is meghatározza eme kötet horizontját,
hiszen szerepeltetésük (pl. Kovács András Ferencé) tovább tágíthatta volna
a líraolvasás differenciáltságáról és az újraírásról alkotható elképzeléseket.
E két vállalkozás tapasztalata jól szemlélteti tehát a magyar költészet
történeti horizontjait, miközben egyik sem reprezentálja azt. A Mindenfélékből
Pantheont teljességigénye és hierarchizálhatatlanságra való törekvése eltünteti
a kánonok szerveződését, egyáltalán magát a történetiséget; míg a Már nem
sajog bár egyértelműen jelzi hagyományhoz való viszonyát, mégsem jelöli
ki annak legproduktívabb kortárs paramétereit. Vagyis a jelenkori magyar
költészet e dilemmákra figyelő értelmezése - természetesen ezek tapasztalatát
sem nélkülözve - kénytelen egyéb kérdésirányok mentén is szerveződni. A
továbbiakban tehát annak függvényében hajtanánk végre a szelekció kísérletét,
hogy az általunk vázolt "líratörténet" egyben annak olvasási feltételeit
és önreflexióját is magába foglalja. Vagyis olyan szerzőket és versesköteteket
emelnénk ki elsősorban, melyeknek történeti indexéből és kanonikus helyzetéből
kiolvashatók a líraiság jelenbeli értelmezhetőségének preferenciái.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a kortárs költészet számos poétikai
kérdésirányát meghatározza a 70-es évek azon kezdeményezése, mely elsősorban
a vallomásos líra, a homogén beszédszituáció, az újnépiesség, a nyelvi
jólformáltság, a zárt struktúrák stb. ellenében határozta meg önmagát.
Az ekkortól létesülő líra-kánonok talán legfontosabb fejleménye, hogy -
a korszakküszöbbel való szembesülésből következően - jelzi a hagyományozott
formák közlésképességének határait. Kétségtelen, hogy ez a folyamat
már sokat köszönhet pl. a neoavantgarde, a konkrét költészet, vagy a perszonizmus
és az új szenzibilitás poétikájának. Ugyanakkor szintén ekkortól
válik élő kérdéssé, hogy az új líratípusok mennyiben képviselik (illetve
képviselik-e egyáltalán) a posztmodernség diszkurzusformáit.
Természetesen eme időszak annyiban tekinthető a kortárs líra előtörténetét
alakító formációnak, amennyiben az innen származó poétikai képletek nemcsak
az automatizálódás, hanem a folyamatos átíródás alakzatai mentén nyitnak
horizontokat a jelen kérdésirányaira. Elsőként tehát négy olyan alkotóra
térnénk ki röviden, akiknek indulása meghatározta a fent jelzett paradigmaváltást,
azonban az utóbbi években megjelent köteteik felől olvasva eddigi életművüket,
számos olyan kérdéssel szembesülhetünk, mely be is határolja a kánonok
és az olvasói szokásrendek mozgását. Ugyanakkor arra is példaként szolgálhat
eme alakulástörténeti vázlat, hogy számolhatunk-e valamilyen lírai "köznyelv" létrejöttével és megerősödésével, mely a 90-es években érezteti hatását.
A 70-es évek átmeneti formáinak artikulálódásában jelentős szerepet
vitt Orbán Ottó költészete. Elsősorban azért, mert több paradigmából részesedve
a modern lírai formák megszólaltatható komponenseit éppúgy átörökítette,
mint ahogyan elő is készítette azok ironikus távlatba helyezését. A 90-es
évekre mindenekelőtt azért lehetett e lírai formáció az egyik legjelentősebb,
mert olyan fordulatot hajtott végre a költői szerepfelfogás terén, mely
a hagyomány autoritását és alakítását egyaránt feltételezte. A 90-es
évek közepén Orbán Ottó két olyan kötetet publikált, melyekből kiolvasható
lírájának elmozdulási iránya. Az 1994-es nagy sikerű A költészet
hatalma elsősorban a szövegek közötti párbeszédben számolta fel a lírai
én integritását. Ugyanakkor a következő évben megjelent Kocsmában méláz
a vén kalóz versei inkább a költőalakok párbeszédévé egyszerűsítik eme
képleteket, ami jelen esetben (a lírai én szerepelvűségére visszautalva)
együtt jár a "létösszegzés" helyreállításával. A kötet beszélője az irodalmiságot
is az "életre" vonatkoztatja s a személyiség visszanyerése ily módon a
"posztmodern" kérdések leleplezésére irányul. Éppen ezért a jelennek való
ellenszegülésként olvasható retorikai megoldások mintegy visszahelyezik
Orbán Ottó költészetét annak korábbi fázisába.
A 70-es évek líranyelvi fordulatát előkészítő alkotók között különleges
helyet kapott Tandori Dezső költészete. Egyrészt azért, mert a Töredék
Hamletnek utáni kötetei már jelezték a paradigmaváltás egy lehetséges irányát,
mely a jelentésvesztés poétikáját szólaltatta meg a dolgok felcserélhetőségének
horizontjában. Másrészt azért, mert a fragmentarizáltság, az alulretorizáltság
és a szövegszerűség olyan nyelvi karaktereit szabadította fel, melyek ösztönző
hatása nélkül nemigen képzelhető el a kortárs magyar líra egyfajta "köznyelvének"
kialakulása. A problémát éppen ez utóbbi alapozza meg, hiszen Tandori
90-es évekbeli kötetei maguk is inkább az automatizmusok poétikáját léptetik
életbe, elsősorban a privátszféra kitüntetettségére helyezve a hangsúlyt.
(Az egyszemélyes univerzum részlegessége és ugyanakkor konstruktív potenciálja,
az én "valóságán" alapuló hierarchizálhatatlanság tapasztalata a 70-es
évek közepétől meghatározója Tandori lírájának.) Ez egyben azt is jelenti,
hogy néhány jól bevált formula, áttetsző retorikai eljárás mentén szerveződnek
utóbbi időben napvilágot látott alkotásai.
Petri György e fent jelzett paradigmaváltást előkészítő azon kevés
költő közé tartozik, akinek többször is megjelentek összegyűjtött versei.
Ez lehetőséget kínál arra, hogy az életmű alakulástörténetét és poétikai
horizontváltásait egyaránt figyelemmel kísérhesse az olvasó. Petri
költészete a 70-es évek után elsősorban azért válhatott poétikai értelemben
érdekessé, mert a versbeszéd identitását, azonosulásra apelláló jellegét
tette kétségessé. Nemcsak az alkalmi líra terén (pl. szerelmi költészet),
hanem a kifejezetten kollektív szituáltságot feltételező darabjaiban is
(pl. ideológiakritika). A nyelvi eszköztelenségre, a kifejezés töredékességére
vagy az álcinizmusra épülő retorika nála is mindenekelőtt az ironikus olvasás
fölényét helyezi egyre inkább kilátásba. Emellett Petri 1993-as Sár című
kötete e lírai formáció önértelmező gesztusait, a lírai alany problematizálhatóságát,
az intertextusok egymást értelmező játékát és nem utolsó sorban a költészet
tetszés szerinti alakíthatóságának nyelvi korlátait is belefűzi hagyományhoz
való viszonyába. Az 1996-ban megjelent Versek című gyűjteményes kiadás
pedig már visszamenőlegesen is új horizontokat nyit e költői pálya megszakításaira
és folytonosságaira, kiemelve annak nyitott logikáját.
A 70-es évek kanonizációs folyamataiban is kulcsszerepet játszó Oravecz
Imre költészete számít a 90-es évek távlatából az egyik legjelentősebb
teljesítménynek. Míg korai kötetei egy nagy költészettörténeti periódus
lezárulásáról adnak hírt, addig elő is készítik a modernség utáni versolvasási
stratégiák kibontakozását. Ugyanakkor a több kiadást is megélt 1972.
szeptember a modernség utáni líra egyik legegyedibb reprezentánsa, amely
egyben a folyamatosan rekanonizálódó Szabó Lőrinc-költészet egy fejezetére
(A huszonhatodik év) nyit horizontot. Oravecz Imre lírájának jelenléte
a 90-es évek kánonjaiban igazolható egybegyűjtött verseinek (A chicagói
magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása) kiadása felől is. A klasszikussá
avatás gesztusaként is értelmezhető gyűjtemény egyben arra is utalhat,
hogy a posztmodernnek nevezhető irodalmi korszak önértését elősegítő újrakiadások
eme formáció előtörténetét. Az egybegyűjtött versek szerkezete kisebb módosításokkal
az Oravecz-életmű belső rendjét követi, a kötet talán legfontosabb hozadéka
azonban az úgynevezett Szajla versek szerepeltetése. Ez egyben arra is
utal, hogy a kötet sokkal inkább tekinthető egyfajta "helyzetfelmérésnek",
mely magában foglalja a klasszikussá merevedés, a megszólíthatatlanság
elutasítását, hiszen az éppen íródó Szajla-kötetnek készíti elő a terepet. Az 1998-ban napvilágot látott Halászóember ily módon - egy újabb verstípust
létrehozva - az Oravecz-líra folytonos újraértelmezésének teremti meg a
lehetőségét, elsősorban a költészeti memória problematikája mentén.
A kortárs magyar líra imént tárgyalt klassszikusainak előkészítő kánonlétesítő,
a líraolvasást új horizontokba helyező tevékenysége arra is példával szolgál,
hogy a decentráltság és a nyelvi megelőzöttség tapasztalata miként számolja
fel az automatizmusok egyeduralmát. Ebből a szempontból válik megkerülhetetlen
kérdéssé, hogy a Tandori-Petri-Oravecz háromszög kontextusában milyen aszimmetriák
jellemzik a kortárs költészet 80-as 90-es években kibontakozó diszkurzusrendjeit.
Természetesen - mint az talán látható volt - az idézett szerzők jelenléte
a továbbiakban is hatással van eme folyamatokra. (pl. Oravecz Imre lírája
ezek alapján egyszerre tekinthető horizontnyitó-módosító vállalkozásnak
és a posztmodern jelzővel illethető szövegek - több lírai képlet felől
is megszólítható - alternatívájának.) Vagyis ezek után (és mellett) olyan
alkotókra kell röviden utalnunk, akiknek tevékenysége tovább differenciálhatja
a kortárs líra irányzati sokféleségét, még abban az esetben is, ha köteteik
nem feltétlenül illeszthetők be az imént nyitott horizontokba.
A kortárs magyar lírát meghatározó főbb paradigmák közül az alábbiakban
azokra térnénk ki, melyeknek jelenléte a 90-es években is érezteti hatását:
kondicionálja a versszerűség alakzatait, a líraiság ismérveit, a szövegek
nyelvi-poétikai karakterét, a lírai én megalkotásának, mozgásának mibenlétét
stb. Eme kérdésirányok feltérképezése elsősorban olyan kánonok kényszerítő
ereje mentén valósulhat meg, melyeknek egyidejűsége bár adottnak tekinthető,
mégis inkább egyidejűtlenségük konstruálja az irodalom történetét.
Már említettük, hogy a 70-es évek költészetében jelentős szerepet játszottak
a közvetlen vallomásosság poétikájának megújítását célzó kísérletek. Természetesen
több példát lehetne hozni arra, hogy a vallomásosság miként él továbbra
is az olvasói elvárásokban, illetve hogy jóllehet meginog centrális pozíciója,
mégis nyomokban érzékelhető reflektálatlan hatása jónéhány kortárs alkotónál.
Ennél azonban fontosabbnak bizonyulhatnak azok a kezdeményezések, melyek
átörökítik ugyan a vallomásosság némely komponensét, mégis kimozdítják
annak egyedüli versképző potencialitását. A 90-es évekből visszatekintve
ezek közül minden bizonnyal azok az eljárások őrizték meg beszédképességüket,
melyek az avantgarde tradíció felől tették kérdésessé a vallomásos líra
zárt formáit. Nagy Gáspár költészete pl. azért képes szembesíteni
ezzel a dilemmával, mert egyes avantgarde, illetve neoavantgarde jelképzési
stratégiák horizontjában mutatja fel a vallomásos karakter identitásvesztését.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy eme eljárás legalább annyira támaszkodik is
a vallomásos líra emlékezetére, mint amennyire újratermeli annak kérdésességét.
Vagy utalhatunk itt Zalán Tibor költészetére, akinek az utóbbi években
megjelent kötetei már egyéb poétikai alakzatok felől is értelmezhetők,
mindenekelőtt a textualitás (vagy a vizualitás) alapján zökkentve ki a
vallomásosságra berendezkedett olvasás menetét.
Az iménti példákból az is kitűnik, hogy a kortárs líra egy lehetséges
paradigmája rendkívül sok szállal kötődik az avantgarde irányzatok egyes
periódusaihoz. Így az sem meglepő hogy több értelmezőközösség eme formációk
folyamatos újralétesítése mentén határozza meg önmagát. Szűcs Géza költészete
elsősorban a montázsszerű eljárásokra visszautalva hoz létre egy többféle
hangnemből és a nézőpontok váltakoztatásából építkező líratípust. Tolnai
Ottó 90-es években megjelenő verseskötetei pedig az alakváltások, az identifikáció
modelljeinek műveleteivel érkeznek el a lefokozottság nyelvéig, a regionális
beszédalakzatokkal élő alulstilizáltságig. Ugyanakkor szövegein erősen
átütnek a naplószerű személyesség, a vallomásos közvetlenség ismert mintái.
Ezzel a formációval rokonítható Határ Győző lírája is, mely lényegében
az avantgarde egy lehetséges poétikájának kidolgozásáig jut el. Eme poétika
mindenekelőtt az én sokszorozódását tematizálja, miközben ellensúlyozza
is azt egy rekonstruálható értéktávlatból. A neoavantgarde kezdeményezések
közül ki kell emelnünk Domonkos István költészetét, mely a 70-es évek első
felében már olyan komponenseket is magában foglal, melyek "előreutalnak"
eme hagyomány "utolsó horizontjára". Kormányeltörésben című poémája a szubjektum
identitásváltásait, cserélhetőségét, nyelvnek való kitettségét és szimultaneitását
összeköti az alulretorizáltság poétikájával, a nyelvi egységek széthangzásával,
miközben feleleveníti a Kassák-líra egyik centrális darabjának (A ló meghal
a madarak kirepülnek) emlékezetét s így intertextusként is értelmezhetővé
válik. Jelképzésében tehát megelőlegezi egy korszakküszöb utáni tapasztalat
lehetséges paradigmáját.
Szintén az avantgarde hagyományának örököseként léptek fel a párizsi
Magyar Műhely köré csoportosuló alkotók, akiknek kezdeti próbálkozásai
mindenképpen az egyik leglátványosabb líratörténeti fordulatot ígérték.
Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor vizuális és fonikus kísérletei a
műalkotások ontológiai státuszát tették kérdésessé, elutasítva a versszerűség
minden hagyományos formáját. Kétségtelen azonban, hogy az ilyen típusú
extremizmus igen nehezen talált utakat a befogadókhoz, akiknek olvasási
előfeltevéseibe inkább a hermetizmus tapasztalata épült be, mintsem a neoavantgarde
ihletettségű konkrét költészet. A folyóirat tevékenységének folyamatos
önértelmezései éppen ezért szükségképpen vezettek az automatizmus képleteihez.
A 90-es években már az is egyre inkább világossá vált, hogy az öntematizációk
számos félreértést és ellentmondást rejtenek magukban. (Nagy Pál pl. több
írásában annak adott hangot, hogy a "felvilágosult avantgarde" túllépett
a posztmodern tendenciákon .) A folyóirat szerkesztői stábjának cseréje
pedig mintha a kezdeti, európai színvonalú poétikai megoldások "elé" vinné
vissza e nyitott logikára épülő hagyományt. Nem meglepő tehát, hogy
néhány kortárs vizuális látásmód - pl. Géczi János képverskultúrája - sok
esetben produktívabbnak bizonyul, mint a folyóirat jelenkori tevékenysége
által létesített "alternatív" kánon.
Az imént csak felületesen érintett hermetizmus kondicionálta lírai
alakzatok is nagy mértékben hatnak a kortárs lírában. Az úgynevezett
Újholdas hagyomány (elsősorban Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János életműve
nyomán) nyilvánvalóan számos poétikai kérdéssel szembesítette a 70-es években
megújuló magyar költészet lehetséges irányait. E későmodern formáció újraértelmezésének
egyik változatát képviseli Marsall László lírája, amely elsősorban az én
megalkothatóságának és helyettesíthetőségének problematikáján keresztül
viszonylagosítja e tapasztalat identifikációját. Szintén a későmodern horizontok
továbbírása mentén bontakozik ki Rakovszky Zsuzsa költészete, mely a depoetizált
líranyelv változatait éppúgy, mint a szerepnélküli beszéd alkalmazhatóságát
elveti. Emellett Várady Szabolcs lírája képviseli a legjobban annak tapasztalatát,
hogy a későmodern poétikák megszólaltathatósága és újraértelmezése a folytonosság
alakzatain keresztül is lehetséges, éppen az új érzékenység privátszférát
hangsúlyozó eljárásainak horizontjából. De a kontinuitás fenntartása mentén
bontakozik ki többek között Lászlóffy Aladár, Tőzsér Árpád és Rába György
lírája is, melyek szintén a modernség egy-egy "utóhangját" szólaltatják
meg az ezredvégen.
A fentiek szerint nem meglepő tehát, hogy a modernség utolsó fázisának
nagy alakzatai éppúgy befolyásolják a kortárs magyar líra önértését, mint
a korszakküszöbbel szembesíthető életművek poétikai konzekvenciái. E kettősség
ugyanakkor számos olyan dilemmát vet fel, melyek a kanonizáció során lépnek
működésbe. Csak egyetlen példát idézve: míg a nemrégen elhúnyt Baka István
recepciója arról tanúskodik, hogy az életmű kanonizációja viszonylag könnyedén
végbement ; addig az egyes értelmezőközösségek tanácstalanul szemlélik
Kemenes Géfin László rendkívül érdekes poétikájának alakulástörténetét. Pedig nagy valószínűséggel állítható, hogy míg Baka versei (kevés kivételtől
eltekintve) inkább a modernség zárt horizontján belül értelmezhetők, addig
Kemenes Géfin szövegei kirajzolhatnak egy a decentráltság illúzióját keltő,
több irányból is megközelíthető nyelvhasználatot. Vagyis a továbbiakban
érdemes figyelembe vennünk azokat a paramétereket is, melyek a dekanonizáció
és a disszemináció különféle stratégiái által felnyitott térben nyerhetnek
történeti értelmet. Mint ahogyan az sem lesz megkerülhető, hogy milyen
kérdésekkel szembesítik a kortárs költészet még beláthatatlan tartományait
az interkanonikus pozícióba került alkotások.
Fentebb már szó volt róla, hogy egyes lírai kezdeményezések történeti
pozíciójának elhelyezésekor számot kell vetnünk a korszakküszöb jelzéseiből
származtatható élő kérdések kihívásaival. A 90-es évek líraértelmezéseiben
megszaporodnak azok a kontextuális tényezők, melyek alapján egy-egy alkotó
munkásságát vagy bizonyos periódusait a posztmodern jelzővel látja el az
irodalmokritika. Kérdéses ugyanakkor, hogy kialakult-e, kialakulhatott-e
egyáltalán valamilyen közmegegyezés az irodalmi posztmodernség magyarországi
válfajának megközelítését illetően. A továbbiakban olyan szerzőkről
ejtenék néhány szót, akiknek alkotásai kijelölték az erről való gondolkodást.
Előre kell bocsátanom, hogy az itt következő ismertetés maga is csak részleges
lehet, hiszen nézőpontja nem lehet mentes azoktól az előfeltevésektől,
melyek az irodalmi viták során, illetve az értelmezési érdekeltségek kánonalakítási
stratégiái nyomán artikulálódtak, módosultak, defigurálódtak.
A 90-es évek egyik legfontosabb poétikai hozadéka Garaczi László szövegeinek
értelmezhetősége körül bontakozott ki és formálódik ma is. Garaczi
viszonylagosító nyelvhasználata, a szubjektum disszemináltságára épülő
retorikai eljárásai már jelzik egy lehetséges posztmodern kánon alakulását.
Elsősorban azért, mert Garaczi alkotásai igenlő pozíciókat képesek adni
olyan, az esztétikai jelentésképzés instabil előfeltevéseit leleplező eljárásoknak,
mint pl. a különböző repertoárokból és diszkurzusformákból való részesedés,
a burleszk travesztia és paródia összjátéka, melyek egymás szatirikus-ironikus
hatásfunkcióit erősítik. Nem meglepő tehát, hogy e szövegek nyitott, a
textus és pretextus interferenciájára épülő jelképzésében egyenrangú funkciója
van pl. a reklámszövegnek, a slágerszövegnek és a legkülönfélébb kánonokból
származó irodalmi idézeteknek. Ez is közrejátszhat abban, hogy a Garaczi
köteteiben helyet kapó alkotások többféle műfaji kódból is részesedhetnek,
miközben azok egyike sem bizonyul érvényesebbnek a másiknál. A kollázstechnikával
összeillesztett és egymásra montírozott kontextusok emellett arra is utalhatnak,
hogy episztemológiai értelemben is nehéz meghatározni: mi minősülhet irodalomnak,
vannak-e egyáltalán rögzíthető ismérvei az irodalmiságnak. Ebből következik,
hogy minden nyelvi teljesítmény ki van szolgáltatva egyfajta kreatív rekontextualizálódás
nehezen belátható következményeinek. A decentráltság ilyen jellegű
tapasztalata felől értelmezhető pl. Garaczi 1986-os verseskötete: A terület
visszafoglalása a madaraktól (ahogyan a kisprózákat tartalmazó1992-es
Nincs alvás!) S bár az utóbbi években Garaczi inkább a prózai diszkurzusformák
felé nyit horizontokat, hatása a lírában is megkerülhetetlen.
A 90-es évek kánonalakulásában jelentős szerepet tulajdonított a kritika
Parti Nagy Lajos költészetének. E líra nyelvi-poétikai tapasztalatának
módosulásai jól nyomon követhetők a szerző 1995-ben megjelent Esti kréta
című gyűjteményes kötete alapján. Rendkívül feltűnő, hogy míg Parti Nagy
első kötetei nem szolgáltatják ki a jelentésadást szubjektumon túli szövegszervező
elveknek, addig a Szódalovaglás már a nyelvből és rájátszásokból való építkezés
lehetőségeit összeköti a szövegtörmelékekből és önidézetekből álló távoli
részletek kompilációjával, a lábjegyzetelés diszkurzusformájával. E kötettől
kezdődően fontos szerepet kapnak Parti Nagy költészetében a poentírozó
formaimitációk és a "figura etimologica" alakzatára épülő szóelemkombinációk
szabad játékai. Emellett egyes Parti Nagy szövegekben a lírai beszédszituáció
kialakítása több esetben József Attila-idézeteken keresztül történik és
a továbbírás különböző játéklehetőségeit aknázza ki (stílusparódia, szövegkiegészítés
stb). Parti Nagy Lajos költészetének újrarendeződése, átértelmezése alapján
láthatóvá válik, hogy nyelvjátékai miként kerülnek közel a 90-es évek modernség
utáni tapasztalatához.
A kortárs líra poétikai kérdésirányainak egy lehetséges változatát
képviseli Kukorelly Endre költészete. Ennek az alulretorizált, profán nyelvből
építkező formációnak mindenekelőtt abban nyilvánul meg az érdekessége,
hogy megkísérli kijátszani az olyan olvasásmódot, mely a kohézióképzés
formalizálhatóságához vezetne. A radikális eldönthetetlenségekkel, a nyelvi
folyamatok kontrolállhatatlanságával való szembesülés Kukorelly lírájában
abból ered, hogy a versek beszélője mint saját szövegének olvasója olyan
redukálhatatlan feszültségekre bukkan, melyek alapján rákérdezhet nyelvben
való bennfoglaltságának paramétereire és előfeltevéseire. (Erre elsősorban
az Egy gyógynövény-kert című 1993-as verseskötet lehet példa. ) Kukorelly
költészetének emellett jelentős törekvése, hogy az esztétikai folyamatban
összhangba hozza a perszonizmus és a szövegszerű kapcsolódások közti kölcsönhatásokat.
Vagyis azzal szembesíti a líraolvasást, hogy a még befolyásolható és a
mindig is önállósuló retorikai alakzatokat egy szintre helyezve aktiválja
azok összjátékát. Az ilyen típusú önreferencialitás és az idegenséggel
mint nyelvvel való szembesülés alakíthatja ki a szerző 1998-ban megjelent
H. Ö. L. D. E. R. L. I. N. című kötetének megközelítési lehetőségeit.
A kortárs magyar nyelvű líra talán legsokoldalúbb teljesítménye fűződik
Kovács András Ferenc nevéhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy e költői életmű
a 90-es évek második felére "interkanonikus" pozícióba került, ami jelzi
megközelíthetőségének sokrétűségét is. Ez persze távolról sem arra utal,
hogy a különböző előfeltevéseket valló értelmezőközösségek azonos módon
(és súllyal) járultak volna hozzá a kanonizációhoz. Mindenesetre
az 1993-ban és 1994-ben megjelent három Kovács András Ferenc-kötetet (Költözködés,
Lelkem kockán pörgetem, Üdvözlet a vesztesnek) ritkán tapasztalható egyetértéssel
helyezte a kritika a 90-es évek lírakánonjának lehetséges centrumába. (Meg
kell itt jegyeznünk, hogy az azóta kiadott három kötetet korántsem kíséri
ekkora figyelem.) A kanonizáló interpretációk legfontosabb kérdésirányait
az jellemezte, hogy az intertextuális technikák, a költészeti mnemotechnika,
a páratlanul sokrétű formakészlet, a legkülönbözőbb magyar- és világirodalmi
történeti formációkkal fenntartott dialógus, ugyanakkor a versben beszélő
hang eredetének felszámolása, a különféle maszkok cserélhetősége stb. miként
jelölik önnön hermeneutikai meghatározottságukat. Emellett arra is
kitért néhány értelmezés, hogy a lehetséges irodalom képzete, egyáltalán
a tradíció alakíthatósága és a vers a versről képletek alkalmazása miként
alakít ki egy olyan önreferens horizontot, melyben a versnyelv átveszi
az "anyanyelv" szerpét. Ugyanakkor természetesen annak mérlegelése
is bekerült ezen olvasatokba, hogy milyen posztmodern-értelmezésekkel rokonítható
Kovács lírája. A példák alapján látható, hogy e szövegek ugyancsak provokálják
a versolvasás közismert stratégiáit, hiszen e palimpszesztek lírai énjei
különböző alakmásokat öltenek, eltérő nyelveken szólalnak meg, sőt eloldják
a versbeszédet önnön eredetüktől, azaz pusztán hangokként közvetítődnek
az intertextusok hálózatában. Ugyanakkor megfigyelhető e költészetben,
hogy a fiktív költőalakok, illetve a kánonokon "kívüli" irodalmi lehetőségek
kiépítése (ebből a szempontból fontos előzménye Weöres Sándor lírája) felszámolja
a nemzeti klasszikus irány és kultusz instanciáit is. Mindezekből következik,
hogy Kovács András Ferenc eddigi életműve a kulturális memória korszakküszöb
utáni tapasztalatát vonja be a magyar líraolvasás horizontjába. A "szerző" 1998-ban megjelent Adventi fagyban angyalok című kötete is számos olyan
kérdéssel szembesítheti olvasóit, melyek alapján nem dönthető el: merre
tart e líraiság. Hiszen újabb kapcsolódási formákra, lehetséges ciklusokra
utalva szálazza szét önmaga eredetét és önmagát mint eredetet.
Az imént tárgyalt alkotók (és recepciójuk) által nyitott játéktérben
évek óta formálódik egy olyan (a fiatalabb tehetségek által alakuló) líratípus,
melynek jelenléte már érezteti hatását a kánonok mozgásában. E fital líra
jelentékenyen járul hozzá a kortárs magyar költészet további differenciálódásához,
szempontokat kínálva a líraiság újraértelmezéséhez. Mindenekelőtt Borbély
Szilárd és Térey János költészete jelelölheti ki azt a horizontot, melyben
e beszédmódok potencialitása megnyilvánul.
Minden hatástörténeti érdekeltségű konstrukció szükségképpeni velejárója,
hogy nem érvel sem a jelentések lezárhatósága, birtokolhatósága sem pedig
az irodalmi folyamatok teleológiája mellett. Éppen ezért végezetül arra
kell utalnunk, hogy nyilvánvalóan számos nyitott kérdés keletkezhet a kortárs
magyar líra olvasása során. Nem pusztán az eldönthetetlen a jelen pozíciójából,
hogy melyik "paradigma" lesz a további kánonképződés- és alakulás előfeltétele,
hanem az is, hogy melyik jelenben is ható kérdésirány kerül majd olyan
szerepkörbe, melynek újraértelmezései, esetleg ma még beláthatatlan komponensei
visszahatnak önmaga előtörténetére. Többek között ezért nem szenteltünk
nagyobb figyelmet azoknak a most/nemrégiben jelentkező (akár többkötetes)
pályakezdő fiataloknak, akiknek életműve módósíthatja majd az imént vázolt
"történetet". A magyarországi költészet nyitott logikájának mondott volna
ellent, ha néhány szöveg alapján, netán generációs érdekeltségek szerint,
vagy különböző szubkultúrák horizontjából besoroltuk volna ezeket a 70-es
évek óta zajló folyamatokba (akár a törés alakzata mentén is). Hogy a jövőben
miként írja újra eme alakulófélben lévő, nyilván a tradíció bizonyos képleteitől
semmiképpen sem mentes líraiság a 90-es évek magyar költészetének kánonjait,
az minden valószínűség szerint: egy másik történet...
1. Jelen tanulmány semmiképpen sem a "teljes" kortárs magyar költészet
feltérképezésére tenne kísérletet, sokkal inkább egy "lehetséges történeti
konstrukció" vázlatát nyújtaná, mint az a továbbakban látható lesz. Emellett
nem feltétlenül az innovatív kijelentések és összefüggések megalkothatóságára
nyitna távlatot, hanem inkább a már részben megfogalmazott kérdéseket szituálná
újra.
2. Többek között ezért is le kell mondanunk az "egész-elvű" szisztémák
kivitelezhetőségéről, s ezért érdemes inkább a "parcialitás" megkerülhetetlen
tapasztalatával szembesülnünk, ami persze nem jelentheti az önkényesség
"visszaállítását".
3. A Mai Magyar Múzsa című kiadványról van szó.
4. Somlyó György: Még egy antológia. in: Mindenfélékből Pantheont.
Kortárs költészeti antológia. Válogatta: Deák László, Pomogáts Béla, Tarján
Tamás, Tóth László. Orpheusz Kiadó. Bp. / Nap Kiadó. Dunaszerdahely, 1997.
8.
5. Ez természetesen koncepciójából, szerkesztési elveiből következik.
Éppen ezért nem is kérhető rajta számon hasonló típusú logika - mondhatnánk.
De miért ne lehetne megfogalmazni olyan kérdéseket, melyeket a kiadvány
nem tesz fel önmagának? Jelezni szeretném ugyanakkor, hogy pl. az ábécé-sorrend
betartása mintegy "elő is írja" az olvasói szelekciót. Vagyis elképzelhető
olyan horizont, amely éppen az antológia szerveződési elveinek produktivitását
látja ebben. Kérdés persze, hogy a szerkesztés megkerülheti-e a maga előfeltevéseinek
történetiségét. Hiszen amikor lemond a szelekcióról, nagyon is jelentésessé
teszi annak hovatartozását: mintegy kireflektálja az időből. Az antológia
nem feltétlenül a dolgok lajstromát jelenti.
6. Az itt jelzett összefüggéseket vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: Már nem
sajog. Tiszatáj 1996/4. 73-76.
7. Vö: Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991. című
munkájának idevonatkozó részeivel. Argumentum Kiadó. Bp. 1993. 44-72.,
ill. 126-137.
8. Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imre című monográfiájának Kontextus(ok)
című fejezetével. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1996. 10-47.
9. Kulcsár Szabó Ernő. i.m. 137-140.
10. Orbán Ottó költészetének eme "periódusához": Katona Gergely: Orbán
Ottó költészete 1990 után. Irodalomtörténet 1995/4. 593-609.; Kulcsár-Szabó
Zoltán: Egy költészet vakfoltjai (Orbán Ottó: Kocsmábanméláz a vén kalóz).
Tiszatáj 1997/6. 83-89.; Bónus Tibor: "én ejtem a szót, de valaki más beszél"
(?) (Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében). Jelenkor 1997/10. 990-998.
11. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 140-144.
12. Ennek lehetséges poétikai következményeihez: Molnár Gábor Tamás:
A líraolvasó meg amit zárójelbe tett. Irodalmi Szemle 1996/6. 109-111.
13. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 176-181.
14. Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: Az Én elmozdulása (Petri György: Sár).
Nappali ház 1994/4. 30-33.
15. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 172-176.
16. Oravecz költészetének alakulástörténetéhez: Kulcsár-Szabó Zoltán:
Oravecz Imre. a kötet adatai fentebb
17. Lásd ehhez: Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 179-181.
18. Érdemes itt utalnunk pl. a szerző Átszivárgások című kötetének
tapasztalatára, amely elsősorban a szöveg tipográfiai játéklehetőségeit
hangsúlyozza (s ennyiben talán a Mallarmé féle - alineáris elrendezésű
- Kockadobás jelölhető meg előzményeként), pontosabban a tipográfiai jelek
közbeiktatásával sokszorozza a versszerűség materialitásának funkcióit.
Vagyis olyan szövegként értelmezhető, melynek poéticitását nemcsak a trópusok
retorikája mentén, hanem a retorikát jelölő vizuális elemek "töréspontjai"
mentén is felfejthetjük (pl. a stílustörést térbeli eltolódás is jelzi,
a szavak olvashatóságát kiegészítik a rájuk utaló vizuális jelek [mondjuk
a szalag szó hullámvonalként íródik], vagy egyszerűen egy szó helyén egy
képi jelölő áll stb.). E képversek ugyanakkor úgy is olvashatók, hogy jelölősoraik
(általában tipográfiai differenciák közbejöttével) egymásra is utalnak
a különböző darabokban, így (a kontinuitás hangsúlyozásával és az olvasás
folyamatosságának fenntartásával) "ciklussá", "könyvvé" stb. szervezhetők,
de ebben az esetben a befogadó (éppen a vizuális effektusok miatt) mindenkor
szembesül az általa ismétlődőként felismert jelek másságával, különbségeivel
is.
19. Vö: Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1994.
Tolnai költészetére vonatkozó részeivel. A monográfia beszélője többször
is utal eme dilemmára.
20. Vö: az EX Symposion Domonkos különszámával. 1994. 10-12. Domonkos
recepciója szerint a Kormányeltörésben nemcsak eme életmű, hanem a magyar
20. századi líra egyik csúcsteljesítménye is. Érdemes viszont utalni arra,
hogy alapos szövegelemzés híján valóban nyitott a kérdés, mennyiben tekinthető
e "poéma" "horizontváltónak". A magyar líratörténet nagy adóssága, hogy
hozzáférhetővé tegye e dilemma konkrét poétikai és nyelvi komponenseit.
Mindezidáig ugyanis a "vers" retorikája összetettebbnek látszik, mint a
róla szóló diszkurzus. Mondhatni: bármilyen eddigi recepciós döntés könnyedén
ironikus távlatba kerülhet a szöveg széttartó "kijelentései" alapján. (És
ez még pusztán a tematika szintjén fogalmazódott meg!)
21. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 132.
22. pl. Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas,
Derrida. című kötete (Magyar Műhely. Párizs, Bécs, Bp., 1993.) hasonló
retorikát működtet. Sőt, folyamatosan emellett érvel. Eme ideológia "kérdésességét"
érdemes összevetni Farkas Zsolt kritikájával: (")Posztmodern(") háromszögelési
pontok: FRA - USA - GER (Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok:
Lyotard, Habermas, Derrida). Jelenkor 1994/2. 181-187.
23. Ez persze korántsem biztos, hiszen inkább arról lehet szó: eme
folyamatok "beláthatósága" (elméleti kidolgozottságuk híján) nehezen hozzáférhető.
L. Simon László "intermediális" és "interkulturális" megoldásai pl. az
utóbbi időben kedvező fogadtatásra találtak. Vö: Bodor Béla érdekes, feltáró
írásával: Önmagát rejtő titok (L. Simon László: Egy paradigma lehetséges
részlete; ISBN 963 7596 26 7). Alföld 1998/9. 103-105. Fontos kérdés azonban,
hogy mennyiben tekinthető "innovatívnak" a folyóirat jelenkori tevékenysége,
amikor pl. az avantgarde "közérzet" továbbcitálása egyre inkább veszít
történeti jelentőségéből. L. Simon László tevékenysége ebből a szempontból
egyaránt tekinthető "újrakezdeményezőnek" és valami nem feltétlenül kardinális,
de még fontossá alakítható "tradíciófelvétel" ösztönzőjének.
24. Géczi János képverseinek lehetséges tapasztalata nemcsak azért
tekinthető "előremutatónak", mert recepciója sokkal összetettebben szerveződik,
hanem azért is, mert többféleképpen szembesít képiség/nyelviség dilemmáival,
azok hermeneutikai kérdéseivel. Sz. Molnár Szilvia következtetései pl.
minden valószínűség szerint hozzájárulnak majd eme dilemma "horizontálhatóságához".
(megjelenés alatt: Az avantgarde hagyomány továbbélése Géczi János képverseiben.
Tiszatáj) Ennek előfeltevéseihez: Sz. Molnár Szilvia: "a versem csupán
ráadás" (Géczi János: Versek). Műhely 1997/4. 78-80., ill. uő. A képiség
és a látvány szerveződésének feltételei a képversekben. Thélűme 1998. nyár.
112-118.
25. Vö: Kulcsár Szabó Ernő. i. m. előbbi részleteivel.
26. Vö: az erről tanúskodó kiadványok és rendezvények sűrűségével.
27. Kemenes Géfin munkásságáról mindeddig nemigen született olyan értelmezés,
mely hozzáférhetővé tenné annak történeti és poétikai elhelyezhetőségét.
28. Ugyanis legalább annyi "ellendiszkurzus" alakul ki e kérdés taglalása
közben, mint amennyi megalapozottnak tekinthető vélemény lát napvilágot.
Ez nem feltétlenül a disszenzus lehetséges képleteit legitimálja, mint
inkább az összeférhetetlenség alakzatait szólaltatja meg, hiszen ama "ellendiszkurzus"
inkább az indulatoktól sem mentes hangok kavalkádjaként jellemezhető.
29. Vö: az ún. "kritika-vita" alakulásával és Garaczi recepciójának
azutáni fejleményeivel. (Ezeket nem részletezem.)
30. Bónus Tibor: A Nincs alvás! és a prózakritika. Jelenkor 1996/1.
87-94.; Kulcsár-Szabó Zoltán: Heidegger az oviban (Garaczi László: Mintha
élnél). Jelenkor 1996/2. 189-196.; Szirák Péter: Folytonosság és változás.
Csokonai Kiadó. Debrecen, 1998. 112-116.
31. Rendkívül feltűnő jelenség, hogy Garaczi ezen kötetének szinte
hiányzik a recepciója, míg prózáinak olvasási stratégiái megközelítési
lehetőségek garmadával járulhatnak hozzá értelmezéséhez. Pl. a kötet egyik
kiemelkedő darabja, A fűtehén című "vers"szöveg már jócskán előlegezi
a "hibridizáció" olyan komponenseit, melyek majd a prózákban nyerik el
főbb karakterüket. Éppen ezért írtuk vissza Garaczi prózaköteteinek tapasztalatát
verseinek poétikájába.
32. Oláh Szabolcs: "Valami továbblibbenti mindig". Négy példa a jelentéskonfiguráció
(tervezhetetlen irányú) kimozdítására Kukorelly Endre költészetében. in:
Az újraértett hagyomány. Az Alföld Stúdió antológiája. szerk: Keresztury
Tibor, Mészáros Sándor, Szirák Péter. Debrecen, 1996. 202-221.
33. Vö: pl az Orbán János Dénest kiemelő értelmezőközösség stratégiáival.
(Orbán maga kitűnő "ellenverset" is írt KAF egy szövegéhez: Ifjabb csikóbb
poéta Jack Cole-hoz. Ezek "együttolvasásának" tapasztalata is megérne egy-két
talán nem fölösleges mondatot.)
34. Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz.
Jelenkor 1993/11. 893-902.; Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai
mnemotechnika és a kulturális emlékezet "újraírása" Kovács András Ferenc
verseiben. in: uő. Az új kritika dilemmái. Balassi Kiadó. Bp. 1994. 164-196.
35. Kulcsár-Szabó Zoltán: "Hangok, jelek". Nappali ház 1995/3. 85-91.
36. E két szerző recepciója arról tanúskodik, hogy már-már egyöntetűen
a kortárs líra élvonalába sorolhatók alkotásaik. Utalni szeretnék azonban
arra, hogy "horizontot" jelöltem meg a fiatal líra eme "klasszikusainak"
említésekor. Vagyis úgy tűnik: szerepeltetésük mindenképpen indokolt, de
számos más név is szóba kerülhetne, mely reprezentálhatná az adott korpuszt.
E mondat elsősorban arra szeretett volna utalni, hogy e két költő eddigi
munkássága igencsak jelentős visszhangra talált, de ez nem zárja ki ("e
horizonton belül") egyéb alkotók "jelenlétét" sem. Sőt, megerősíti azt.
Pl. a fentebb említett Orbán János Dénes kötetei ugyanúgy sokban hozzájárulnak
eme "horizonthoz", mint mondjuk Kemény István kötetei vagy Mócsai Gergely
"diszretorikus" versei. Vagyis elsősorban a kánonok lehetséges határaira
utalt e "rövidre zárt" kijelentésünk.