Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


H. Nagy Péter

TÖREDÉKEK A KORTÁRS MAGYAR LÍRA PARADIGMÁIRÓL

Irányzati struktúrák, lehetséges kánonok, főbb alkotók és kiadványok
- alakulástörténeti vázlat, lírai betétek nélkül -

Előzetes kérdések

Ha a kortárs magyar nyelvű költészetről szeretnénk "átfogó" képet kapni, óhatatlanul beleütközünk egy-két olyan dilemmába, melyek megkerülése bár könnyebbé tenné eme heterogén formáció körülhatárolását, mégis ellentmondhat az élő irodalom alakulástörténetének. Vázlatos dolgozatunkat  tehát néhány kérdés felvetésével, újrafogalmazásával tanácsos kezdenünk.
Kétségtelen, hogy a kortársként aposztrofált líra nem jelentheti az adott horizontban kiadott verseskötetek összességének tapasztalatát, mint ahogyan az éppen élő szerzők tevékenységének arcképszerű lajstromát sem. Egyrészt azért nem, mert a jelen költészetének kérdésirányait nagy mértékben befolyásolja az a költészeti tradíció, mely maga is eleve sokrétű s így számolnunk kell azzal a fejleménnyel, hogy jónéhány olyan kötet jelenik meg manapság, melynek időbeli szituáltsága a múlt képleteit szólaltatja meg automatikusan. Másrészt azért sem, mert e kiadványok fogadtatása is sok esetben inkább a régiséghez való feltétlen ragaszkodás alakzatait éleszti újra, vagyis az elmúlt identikussága felől olvassa a jelent.
Ebből következik, hogy a kortárs líra bemutatásakor nem tekinthetünk el a közelmúlt olvasási szokásrendszereitől, hiszen több kötet olyan befogadói térben találja magát, mely nem képes egyidejűként értelmezni önmagát a megjelenő versek tapasztalatával. Ez sok esetben értékkülönbségeket, olvasási stratégiák ellentéteit, kánonképző érdekeltségek aszimmetriáit stb. hozza felszínre, melyek történeti értelemben akár szintén összeegyeztethetetlenek.
Viszonyítási pontként (de nem feltétlenül értékpreferenciaként) adódhat természetesen az európai költészet kérdésirányainak, tagolhatóságának horizontja. E megkerülhetetlen szempont érvényesítése azonban a magyar lírát több fázisában megkésettségében fogja elénk tárni. Mert míg sem a klasszikus modernség, sem az avantgarde nem esik egybe Magyarországon annak európai térhódításával, de a másodmodern líra szinkronba kerül külföldi tapasztalatával, addig ez utóbbi fejlemény korántsem mondható el az új szenzibilitás vagy a posztmodernség költészete kapcsán. Hiszen eme formációk eleve legitimálják a különbözés produktív lehetőségeit.
Ha tehát a kortárs magyar költészetről kívánunk (valamilyen "részleges", de reflektált elméleti előfeltevések felől elgondolható) korrekt képet nyújtani, akkor nem tekinthetünk el annak történeti differenciálhatóságától, poétikai kérdéseitől, kanonizációs feltételeitől és olvashatóságának egyidejűtlenségeitől. (Számos dilemmával szembesíthet pl. a különböző folyóiratok, intézmények által diktált kánonok legitimitása. Az osztódási folyamat azonban éppen arra világít rá sok esetben, hogy ugyanúgy lehetnek interkanonikus szövegek, mint pusztán egy-egy kanonizáló szándék felől belátható poétikák. Nyilvánvalóan bármely irodalmi folyóirat által bejáratott lírai formációnál érdekesebbnek bizonyulhat azok összjátéka, de- és rekanonizáló hatása.) Éppen ezért jelen dolgozat abból indulna ki, hogy a jelentős kortárs alkotások egyben meg is határozzák a líraolvasást, képesek (újra)szituálni a versszerűség alakzatait és nem utolsó sorban dominánsnak tekinthető kérdésekkel szembesítik a magyar költészet önértését, annak hagyományaihoz való viszonyát.


A kortárs magyar líra horizontjai két "antológia" szemszögéből

Az ezredvég magyar nyelvű költészetét meghatározó kérdésirányok értelmezhetősége a modernségben kialakult olvasói elvárások aktualizációit, illetve részleges felülírását is magában foglalja. A jelen irodalmához való viszony tehát nagyon is kötődik az utómodern líra elvárásrendjéhez, míg kilátásba helyez olyan olvasói stratégiákat is, melyek már inkább a korszakküszöb utáni tapasztalat legitimálhatóságát működtetik elvárásként.
Mielőtt azonban eme lehetséges (a kontinuitást és a diszkontinuitást egyaránt szem előtt tartó) történet összetevőit vázolnánk, érdemes két olyan kezdeményezésre utalnunk, melyek jól szemléltetik a mai magyar költészet "összefoglalhatóságának" kérdésirányait, koncepcióit, dilemmáit, határait.
1997-ben napvilágot látott egy olyan kötet, amely a Mindenfélékből Pantheont címet kapta, Kortárs költészeti antológiaként határozta meg önmagát, a mai magyar líra "tükörképeként", "arcképcsarnokaként" jelentette be funkcióját (mintegy 150 szerző alkotásait közölte...). Az előszóíró Somlyó György az antológiák történetének felvázolása után a következőképpen fogalmazott: "Ez az antológia (...) bőkezűbb és nagylelkűbb minden eddigi magyar antológiánál. (...) Vajthó (...) 1930-as antológiájának  tartalomjegyzékében is 132 nevet találhatunk. Ez az antológia ennél is több nevet tartalmaz. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehetne még jó néhányat hozzátenni. Vagy nem lehetne elvenni belőle ugyanannyit, amennyit hozzátenni lehetne."  E versgyűjtemény valóban nem tesz különbséget alkotók, művek, ezek besorolhatósága, irányzati hovatartozása, értékpreferenciája, egyidejűsége, tapasztalata stb. alapján. Ily módon valóban a kortárs magyar költészet egyfajta antológiájának tekinthető, amely abból indul ki, hogy mindenféle jelenben íródott szöveg egyenrangú és befogadása során is erre apellál. Eme homogenizáló gesztus azonban éppen azáltal teszi kérdésessé önmagát, hogy nem számol az egyidejűtlenségekből fakadó kölünbözőségek jelzéseivel.
1995-ben jelent meg Magyarországon a Már nem sajog című, József Attila legszebb öregkori verseit tartalmazó kötet, amely egy másfajta koncepcióból indult ki. A vállalkozás onnan nyeri el legfőbb sajátosságát, hogy a kötetben szereplő 13 költő beleír egy név által meghatározott lírai kánonba. Ez a pozíció ugyanakkor nemcsak a hagyomány folytonosságát, hanem a diszkontinuitás képleteit is jelzi (a Már nem sajog József Attila Nagyon fáj kötetcímének inverziója). A szerzői én-kettőzésre épülő költemények legsikerültebb darabjai (pl. Kántor Péter Ki beszél? című alkotása) egyszerre szólaltatják meg a "valódi" József Attila-hangot, illetve egy József Attila-szerepet felöltő versalanyét. A kötet talán legfontosabb hozadéka, hogy az utómodernség egyik legjelentősebb alkotójának polifón újraolvasása mellett legitimálja a lehetséges irodalom/irodalmak képzetét is (pl. Bodor Béla, Nádasdy Ádám, Ferencz Győző versei). Feltűnő ugyanakkor, hogy a kiadvány jónéhány darabja nem tud megszabadulni azoktól az automatizmusoktól, melyek eddig is jellemezték a lírakánonok József Attilához való viszonyát. Vagyis a Már nem sajog meglehetősen felemás képet nyújt: egyes szövegek nem képesek belépni a vállalkozás alapötlete által nyitott játéktérbe. Egyrészt innen származhat az az olvasói elvárás, hogy néhány jelentős magyar költő hiánya is meghatározza eme kötet horizontját, hiszen szerepeltetésük (pl. Kovács András Ferencé) tovább tágíthatta volna a líraolvasás differenciáltságáról és az újraírásról alkotható elképzeléseket.
E két vállalkozás tapasztalata jól szemlélteti tehát a magyar költészet történeti horizontjait, miközben egyik sem reprezentálja azt. A Mindenfélékből Pantheont teljességigénye és hierarchizálhatatlanságra való törekvése eltünteti a kánonok szerveződését, egyáltalán magát a történetiséget; míg a Már nem sajog bár egyértelműen jelzi hagyományhoz való viszonyát, mégsem jelöli ki annak legproduktívabb kortárs paramétereit. Vagyis a jelenkori magyar költészet e dilemmákra figyelő értelmezése - természetesen ezek tapasztalatát sem nélkülözve - kénytelen egyéb kérdésirányok mentén is szerveződni. A továbbiakban tehát annak függvényében hajtanánk végre a szelekció kísérletét, hogy az általunk vázolt "líratörténet" egyben annak olvasási feltételeit és önreflexióját is magába foglalja. Vagyis olyan szerzőket és versesköteteket emelnénk ki elsősorban, melyeknek történeti indexéből és kanonikus helyzetéből kiolvashatók a líraiság jelenbeli értelmezhetőségének preferenciái.


Kánonlétesítő alkotók: a kortárs magyar líra kondicionáltsága

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a kortárs költészet számos poétikai kérdésirányát meghatározza a 70-es évek azon kezdeményezése, mely elsősorban a vallomásos líra, a homogén beszédszituáció, az újnépiesség, a nyelvi jólformáltság, a zárt struktúrák stb. ellenében határozta meg önmagát. Az ekkortól létesülő líra-kánonok talán legfontosabb fejleménye, hogy - a korszakküszöbbel való szembesülésből következően - jelzi a hagyományozott formák közlésképességének határait.  Kétségtelen, hogy ez a folyamat már sokat köszönhet pl. a neoavantgarde, a konkrét költészet, vagy a perszonizmus és az új szenzibilitás poétikájának.  Ugyanakkor szintén ekkortól válik élő kérdéssé, hogy az új líratípusok mennyiben képviselik (illetve képviselik-e egyáltalán) a posztmodernség diszkurzusformáit.
Természetesen eme időszak annyiban tekinthető a kortárs líra előtörténetét alakító formációnak, amennyiben az innen származó poétikai képletek nemcsak az automatizálódás, hanem a folyamatos átíródás alakzatai mentén nyitnak horizontokat a jelen kérdésirányaira. Elsőként tehát négy olyan alkotóra térnénk ki röviden, akiknek indulása meghatározta a fent jelzett paradigmaváltást, azonban az utóbbi években megjelent köteteik felől olvasva eddigi életművüket, számos olyan kérdéssel szembesülhetünk, mely be is határolja a kánonok és az olvasói szokásrendek mozgását. Ugyanakkor arra is példaként szolgálhat eme alakulástörténeti vázlat, hogy számolhatunk-e valamilyen lírai "köznyelv" létrejöttével és megerősödésével, mely a 90-es években érezteti hatását.
A 70-es évek átmeneti formáinak artikulálódásában jelentős szerepet vitt Orbán Ottó költészete. Elsősorban azért, mert több paradigmából részesedve a modern lírai formák megszólaltatható komponenseit éppúgy átörökítette, mint ahogyan elő is készítette azok ironikus távlatba helyezését. A 90-es évekre mindenekelőtt azért lehetett e lírai formáció az egyik legjelentősebb, mert olyan fordulatot hajtott végre a költői szerepfelfogás terén, mely a hagyomány autoritását és alakítását egyaránt feltételezte.  A 90-es évek közepén Orbán Ottó két olyan kötetet publikált, melyekből kiolvasható lírájának elmozdulási iránya.  Az 1994-es nagy sikerű A költészet hatalma elsősorban a szövegek közötti párbeszédben számolta fel a lírai én integritását. Ugyanakkor a következő évben megjelent Kocsmában méláz a vén kalóz versei inkább a költőalakok párbeszédévé egyszerűsítik eme képleteket, ami jelen esetben (a lírai én szerepelvűségére visszautalva) együtt jár a "létösszegzés" helyreállításával. A kötet beszélője az irodalmiságot is az "életre" vonatkoztatja s a személyiség visszanyerése ily módon a "posztmodern" kérdések leleplezésére irányul. Éppen ezért a jelennek való ellenszegülésként olvasható retorikai megoldások mintegy visszahelyezik Orbán Ottó költészetét annak korábbi fázisába.
A 70-es évek líranyelvi fordulatát előkészítő alkotók között különleges helyet kapott Tandori Dezső költészete. Egyrészt azért, mert a Töredék Hamletnek utáni kötetei már jelezték a paradigmaváltás egy lehetséges irányát, mely a jelentésvesztés poétikáját szólaltatta meg a dolgok felcserélhetőségének horizontjában. Másrészt azért, mert a fragmentarizáltság, az alulretorizáltság és a szövegszerűség olyan nyelvi karaktereit szabadította fel, melyek ösztönző hatása nélkül nemigen képzelhető el a kortárs magyar líra egyfajta "köznyelvének" kialakulása.  A problémát éppen ez utóbbi alapozza meg, hiszen Tandori 90-es évekbeli kötetei maguk is inkább az automatizmusok poétikáját léptetik életbe, elsősorban a privátszféra kitüntetettségére helyezve a hangsúlyt. (Az egyszemélyes univerzum részlegessége és ugyanakkor konstruktív potenciálja, az én "valóságán" alapuló hierarchizálhatatlanság tapasztalata a 70-es évek közepétől meghatározója Tandori lírájának.) Ez egyben azt is jelenti, hogy néhány jól bevált formula, áttetsző retorikai eljárás mentén szerveződnek utóbbi időben napvilágot látott alkotásai.
Petri György e fent jelzett paradigmaváltást előkészítő azon kevés költő közé tartozik, akinek többször is megjelentek összegyűjtött versei. Ez lehetőséget kínál arra, hogy az életmű alakulástörténetét és poétikai horizontváltásait egyaránt figyelemmel kísérhesse az olvasó.  Petri költészete a 70-es évek után elsősorban azért válhatott poétikai értelemben érdekessé, mert a versbeszéd identitását, azonosulásra apelláló jellegét tette kétségessé. Nemcsak az alkalmi líra terén (pl. szerelmi költészet), hanem a kifejezetten kollektív szituáltságot feltételező darabjaiban is (pl. ideológiakritika).  A nyelvi eszköztelenségre, a kifejezés töredékességére vagy az álcinizmusra épülő retorika nála is mindenekelőtt az ironikus olvasás fölényét helyezi egyre inkább kilátásba. Emellett Petri 1993-as Sár című kötete e lírai formáció önértelmező gesztusait, a lírai alany problematizálhatóságát, az intertextusok egymást értelmező játékát és nem utolsó sorban a költészet tetszés szerinti alakíthatóságának nyelvi korlátait is belefűzi hagyományhoz való viszonyába.  Az 1996-ban megjelent Versek című gyűjteményes kiadás pedig már visszamenőlegesen is új horizontokat nyit e költői pálya megszakításaira és folytonosságaira, kiemelve annak nyitott logikáját.
A 70-es évek kanonizációs folyamataiban is kulcsszerepet játszó Oravecz Imre költészete számít a 90-es évek távlatából az egyik legjelentősebb teljesítménynek. Míg korai kötetei egy nagy költészettörténeti periódus lezárulásáról adnak hírt, addig elő is készítik a modernség utáni versolvasási stratégiák kibontakozását.  Ugyanakkor a több kiadást is megélt 1972. szeptember a modernség utáni líra egyik legegyedibb reprezentánsa, amely egyben a folyamatosan rekanonizálódó Szabó Lőrinc-költészet egy fejezetére (A huszonhatodik év) nyit horizontot. Oravecz Imre lírájának jelenléte a 90-es évek kánonjaiban igazolható egybegyűjtött verseinek (A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása) kiadása felől is. A klasszikussá avatás gesztusaként is értelmezhető gyűjtemény egyben arra is utalhat, hogy a posztmodernnek nevezhető irodalmi korszak önértését elősegítő újrakiadások  eme formáció előtörténetét. Az egybegyűjtött versek szerkezete kisebb módosításokkal az Oravecz-életmű belső rendjét követi, a kötet talán legfontosabb hozadéka azonban az úgynevezett Szajla versek szerepeltetése. Ez egyben arra is utal, hogy a kötet sokkal inkább tekinthető egyfajta "helyzetfelmérésnek", mely magában foglalja a klasszikussá merevedés, a megszólíthatatlanság elutasítását, hiszen az éppen íródó Szajla-kötetnek készíti elő a terepet.  Az 1998-ban napvilágot látott Halászóember ily módon - egy újabb verstípust létrehozva - az Oravecz-líra folytonos újraértelmezésének teremti meg a lehetőségét, elsősorban a költészeti memória problematikája mentén.
A kortárs magyar líra imént tárgyalt klassszikusainak előkészítő kánonlétesítő, a líraolvasást új horizontokba helyező tevékenysége arra is példával szolgál, hogy a decentráltság és a nyelvi megelőzöttség tapasztalata miként számolja fel az automatizmusok egyeduralmát. Ebből a szempontból válik megkerülhetetlen kérdéssé, hogy a Tandori-Petri-Oravecz háromszög kontextusában milyen aszimmetriák jellemzik a kortárs költészet 80-as 90-es években kibontakozó diszkurzusrendjeit. Természetesen - mint az talán látható volt - az idézett szerzők jelenléte a továbbiakban is hatással van eme folyamatokra. (pl. Oravecz Imre lírája ezek alapján egyszerre tekinthető horizontnyitó-módosító vállalkozásnak és a posztmodern jelzővel illethető szövegek - több lírai képlet felől is megszólítható - alternatívájának.) Vagyis ezek után (és mellett) olyan alkotókra kell röviden utalnunk, akiknek tevékenysége tovább differenciálhatja a kortárs líra irányzati sokféleségét, még abban az esetben is, ha köteteik nem feltétlenül illeszthetők be az imént nyitott horizontokba.


Kérdésirányok a 70-es évektől a 90-es évekig

A kortárs magyar lírát meghatározó főbb paradigmák közül az alábbiakban azokra térnénk ki, melyeknek jelenléte a 90-es években is érezteti hatását: kondicionálja a versszerűség alakzatait, a líraiság ismérveit, a szövegek nyelvi-poétikai karakterét, a lírai én megalkotásának, mozgásának mibenlétét stb. Eme kérdésirányok feltérképezése elsősorban olyan kánonok kényszerítő ereje mentén valósulhat meg, melyeknek egyidejűsége bár adottnak tekinthető, mégis inkább egyidejűtlenségük konstruálja az irodalom történetét.
Már említettük, hogy a 70-es évek költészetében jelentős szerepet játszottak a közvetlen vallomásosság poétikájának megújítását célzó kísérletek. Természetesen több példát lehetne hozni arra, hogy a vallomásosság miként él továbbra is az olvasói elvárásokban, illetve hogy jóllehet meginog centrális pozíciója, mégis nyomokban érzékelhető reflektálatlan hatása jónéhány kortárs alkotónál. Ennél azonban fontosabbnak bizonyulhatnak azok a kezdeményezések, melyek átörökítik ugyan a vallomásosság némely komponensét, mégis kimozdítják annak egyedüli versképző potencialitását. A 90-es évekből visszatekintve ezek közül minden bizonnyal azok az eljárások őrizték meg beszédképességüket, melyek az avantgarde tradíció felől tették kérdésessé a vallomásos líra zárt formáit.  Nagy Gáspár költészete pl. azért képes szembesíteni ezzel a dilemmával, mert egyes avantgarde, illetve neoavantgarde jelképzési stratégiák horizontjában mutatja fel a vallomásos karakter identitásvesztését. Kétségtelen ugyanakkor, hogy eme eljárás legalább annyira támaszkodik is a vallomásos líra emlékezetére, mint amennyire újratermeli annak kérdésességét. Vagy utalhatunk itt Zalán Tibor költészetére, akinek az utóbbi években megjelent kötetei már egyéb poétikai alakzatok felől is értelmezhetők, mindenekelőtt a textualitás (vagy a vizualitás) alapján zökkentve ki a vallomásosságra berendezkedett olvasás menetét.
Az iménti példákból az is kitűnik, hogy a kortárs líra egy lehetséges paradigmája rendkívül sok szállal kötődik az avantgarde irányzatok egyes periódusaihoz. Így az sem meglepő hogy több értelmezőközösség eme formációk folyamatos újralétesítése mentén határozza meg önmagát. Szűcs Géza költészete elsősorban a montázsszerű eljárásokra visszautalva hoz létre egy többféle hangnemből és a nézőpontok váltakoztatásából építkező líratípust. Tolnai Ottó 90-es években megjelenő verseskötetei pedig az alakváltások, az identifikáció modelljeinek műveleteivel érkeznek el a lefokozottság nyelvéig, a regionális beszédalakzatokkal élő alulstilizáltságig. Ugyanakkor szövegein erősen átütnek a naplószerű személyesség, a vallomásos közvetlenség ismert mintái.  Ezzel a formációval rokonítható Határ Győző lírája is, mely lényegében az avantgarde egy lehetséges poétikájának kidolgozásáig jut el. Eme poétika mindenekelőtt az én sokszorozódását tematizálja, miközben ellensúlyozza is azt egy rekonstruálható értéktávlatból. A neoavantgarde kezdeményezések közül ki kell emelnünk Domonkos István költészetét, mely a 70-es évek első felében már olyan komponenseket is magában foglal, melyek "előreutalnak" eme hagyomány "utolsó horizontjára". Kormányeltörésben című poémája a szubjektum identitásváltásait, cserélhetőségét, nyelvnek való kitettségét és szimultaneitását összeköti az alulretorizáltság poétikájával, a nyelvi egységek széthangzásával, miközben feleleveníti a Kassák-líra egyik centrális darabjának (A ló meghal a madarak kirepülnek) emlékezetét s így intertextusként is értelmezhetővé válik. Jelképzésében tehát megelőlegezi egy korszakküszöb utáni tapasztalat lehetséges paradigmáját.
Szintén az avantgarde hagyományának örököseként léptek fel a párizsi Magyar Műhely köré csoportosuló alkotók, akiknek kezdeti próbálkozásai mindenképpen az egyik leglátványosabb líratörténeti fordulatot ígérték. Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor vizuális és fonikus kísérletei a műalkotások ontológiai státuszát tették kérdésessé, elutasítva a versszerűség minden hagyományos formáját.  Kétségtelen azonban, hogy az ilyen típusú extremizmus igen nehezen talált utakat a befogadókhoz, akiknek olvasási előfeltevéseibe inkább a hermetizmus tapasztalata épült be, mintsem a neoavantgarde ihletettségű konkrét költészet. A folyóirat tevékenységének folyamatos önértelmezései éppen ezért szükségképpen vezettek az automatizmus képleteihez. A 90-es években már az is egyre inkább világossá vált, hogy az öntematizációk számos félreértést és ellentmondást rejtenek magukban. (Nagy Pál pl. több írásában annak adott hangot, hogy a "felvilágosult avantgarde" túllépett a posztmodern tendenciákon .) A folyóirat szerkesztői stábjának cseréje pedig mintha a kezdeti, európai színvonalú poétikai megoldások "elé" vinné vissza e nyitott logikára épülő hagyományt.  Nem meglepő tehát, hogy néhány kortárs vizuális látásmód - pl. Géczi János képverskultúrája - sok esetben produktívabbnak bizonyul, mint a folyóirat jelenkori tevékenysége által létesített "alternatív" kánon.
Az imént csak felületesen érintett hermetizmus kondicionálta lírai alakzatok is nagy mértékben hatnak a kortárs lírában.  Az úgynevezett Újholdas hagyomány (elsősorban Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János életműve nyomán) nyilvánvalóan számos poétikai kérdéssel szembesítette a 70-es években megújuló magyar költészet lehetséges irányait. E későmodern formáció újraértelmezésének egyik változatát képviseli Marsall László lírája, amely elsősorban az én megalkothatóságának és helyettesíthetőségének problematikáján keresztül viszonylagosítja e tapasztalat identifikációját. Szintén a későmodern horizontok továbbírása mentén bontakozik ki Rakovszky Zsuzsa költészete, mely a depoetizált líranyelv változatait éppúgy, mint a szerepnélküli beszéd alkalmazhatóságát elveti. Emellett Várady Szabolcs lírája képviseli a legjobban annak tapasztalatát, hogy a későmodern poétikák megszólaltathatósága és újraértelmezése a folytonosság alakzatain keresztül is lehetséges, éppen az új érzékenység privátszférát hangsúlyozó eljárásainak horizontjából. De a kontinuitás fenntartása mentén bontakozik ki többek között Lászlóffy Aladár, Tőzsér Árpád és Rába György lírája is, melyek szintén a modernség egy-egy "utóhangját" szólaltatják meg az ezredvégen.
A fentiek szerint nem meglepő tehát, hogy a modernség utolsó fázisának nagy alakzatai éppúgy befolyásolják a kortárs magyar líra önértését, mint a korszakküszöbbel szembesíthető életművek poétikai konzekvenciái. E kettősség ugyanakkor számos olyan dilemmát vet fel, melyek a kanonizáció során lépnek működésbe. Csak egyetlen példát idézve: míg a nemrégen elhúnyt Baka István recepciója arról tanúskodik, hogy az életmű kanonizációja viszonylag könnyedén végbement ; addig az egyes értelmezőközösségek tanácstalanul szemlélik Kemenes Géfin László rendkívül érdekes poétikájának alakulástörténetét.  Pedig nagy valószínűséggel állítható, hogy míg Baka versei (kevés kivételtől eltekintve) inkább a modernség zárt horizontján belül értelmezhetők, addig Kemenes Géfin szövegei kirajzolhatnak egy a decentráltság illúzióját keltő, több irányból is megközelíthető nyelvhasználatot. Vagyis a továbbiakban érdemes figyelembe vennünk azokat a paramétereket is, melyek a dekanonizáció és a disszemináció különféle stratégiái által felnyitott térben nyerhetnek történeti értelmet. Mint ahogyan az sem lesz megkerülhető, hogy milyen kérdésekkel szembesítik a kortárs költészet még beláthatatlan tartományait az interkanonikus pozícióba került alkotások.


A kánonalakítás lehetőségei az ezredvégen


Fentebb már szó volt róla, hogy egyes lírai kezdeményezések történeti pozíciójának elhelyezésekor számot kell vetnünk a korszakküszöb jelzéseiből származtatható élő kérdések kihívásaival. A 90-es évek líraértelmezéseiben megszaporodnak azok a kontextuális tényezők, melyek alapján egy-egy alkotó munkásságát vagy bizonyos periódusait a posztmodern jelzővel látja el az irodalmokritika. Kérdéses ugyanakkor, hogy kialakult-e, kialakulhatott-e egyáltalán valamilyen közmegegyezés az irodalmi posztmodernség magyarországi válfajának megközelítését illetően.  A továbbiakban olyan szerzőkről ejtenék néhány szót, akiknek alkotásai kijelölték az erről való gondolkodást. Előre kell bocsátanom, hogy az itt következő ismertetés maga is csak részleges lehet, hiszen nézőpontja nem lehet mentes azoktól az előfeltevésektől, melyek az irodalmi viták során, illetve az értelmezési érdekeltségek kánonalakítási stratégiái nyomán artikulálódtak, módosultak, defigurálódtak.
A 90-es évek egyik legfontosabb poétikai hozadéka Garaczi László szövegeinek értelmezhetősége körül bontakozott ki és formálódik ma is.  Garaczi viszonylagosító nyelvhasználata, a szubjektum disszemináltságára épülő retorikai eljárásai már jelzik egy lehetséges posztmodern kánon alakulását. Elsősorban azért, mert Garaczi alkotásai igenlő pozíciókat képesek adni olyan, az esztétikai jelentésképzés instabil előfeltevéseit leleplező eljárásoknak, mint pl. a különböző repertoárokból és diszkurzusformákból való részesedés, a burleszk travesztia és paródia összjátéka, melyek egymás szatirikus-ironikus hatásfunkcióit erősítik. Nem meglepő tehát, hogy e szövegek nyitott, a textus és pretextus interferenciájára épülő jelképzésében egyenrangú funkciója van pl. a reklámszövegnek, a slágerszövegnek és a legkülönfélébb kánonokból származó irodalmi idézeteknek. Ez is közrejátszhat abban, hogy a Garaczi köteteiben helyet kapó alkotások többféle műfaji kódból is részesedhetnek, miközben azok egyike sem bizonyul érvényesebbnek a másiknál. A kollázstechnikával összeillesztett és egymásra montírozott kontextusok emellett arra is utalhatnak, hogy episztemológiai értelemben is nehéz meghatározni: mi minősülhet irodalomnak, vannak-e egyáltalán rögzíthető ismérvei az irodalmiságnak. Ebből következik, hogy minden nyelvi teljesítmény ki van szolgáltatva egyfajta kreatív rekontextualizálódás nehezen belátható következményeinek.  A decentráltság ilyen jellegű tapasztalata felől értelmezhető pl. Garaczi 1986-os verseskötete: A terület visszafoglalása a madaraktól  (ahogyan a kisprózákat tartalmazó1992-es Nincs alvás!) S bár az utóbbi években Garaczi inkább a prózai diszkurzusformák felé nyit horizontokat, hatása a lírában is megkerülhetetlen.
A 90-es évek kánonalakulásában jelentős szerepet tulajdonított a kritika Parti Nagy Lajos költészetének. E líra nyelvi-poétikai tapasztalatának módosulásai jól nyomon követhetők a szerző 1995-ben megjelent Esti kréta című gyűjteményes kötete alapján. Rendkívül feltűnő, hogy míg Parti Nagy első kötetei nem szolgáltatják ki a jelentésadást szubjektumon túli szövegszervező elveknek, addig a Szódalovaglás már a nyelvből és rájátszásokból való építkezés lehetőségeit összeköti a szövegtörmelékekből és önidézetekből álló távoli részletek kompilációjával, a lábjegyzetelés diszkurzusformájával. E kötettől kezdődően fontos szerepet kapnak Parti Nagy költészetében a poentírozó formaimitációk és a "figura etimologica" alakzatára épülő szóelemkombinációk szabad játékai. Emellett egyes Parti Nagy szövegekben a lírai beszédszituáció kialakítása több esetben József Attila-idézeteken keresztül történik és a továbbírás különböző játéklehetőségeit aknázza ki (stílusparódia, szövegkiegészítés stb). Parti Nagy Lajos költészetének újrarendeződése, átértelmezése alapján láthatóvá válik, hogy nyelvjátékai miként kerülnek közel a 90-es évek modernség utáni tapasztalatához.
A kortárs líra poétikai kérdésirányainak egy lehetséges változatát képviseli Kukorelly Endre költészete. Ennek az alulretorizált, profán nyelvből építkező formációnak mindenekelőtt abban nyilvánul meg az érdekessége, hogy megkísérli kijátszani az olyan olvasásmódot, mely a kohézióképzés formalizálhatóságához vezetne. A radikális eldönthetetlenségekkel, a nyelvi folyamatok kontrolállhatatlanságával való szembesülés Kukorelly lírájában abból ered, hogy a versek beszélője mint saját szövegének olvasója olyan redukálhatatlan feszültségekre bukkan, melyek alapján rákérdezhet nyelvben való bennfoglaltságának paramétereire és előfeltevéseire. (Erre elsősorban az Egy gyógynövény-kert című 1993-as verseskötet lehet példa. ) Kukorelly költészetének emellett jelentős törekvése, hogy az esztétikai folyamatban összhangba hozza a perszonizmus és a szövegszerű kapcsolódások közti kölcsönhatásokat. Vagyis azzal szembesíti a líraolvasást, hogy a még befolyásolható és a mindig is önállósuló retorikai alakzatokat egy szintre helyezve aktiválja azok összjátékát. Az ilyen típusú önreferencialitás és az idegenséggel mint nyelvvel való szembesülés alakíthatja ki a szerző 1998-ban megjelent H. Ö. L. D. E. R. L. I. N. című kötetének megközelítési lehetőségeit.
A kortárs magyar nyelvű líra talán legsokoldalúbb teljesítménye fűződik Kovács András Ferenc nevéhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy e költői életmű a 90-es évek második felére "interkanonikus" pozícióba került, ami jelzi megközelíthetőségének sokrétűségét is. Ez persze távolról sem arra utal, hogy a különböző előfeltevéseket valló értelmezőközösségek azonos módon (és súllyal) járultak volna hozzá a kanonizációhoz.  Mindenesetre az 1993-ban és 1994-ben megjelent három Kovács András Ferenc-kötetet (Költözködés, Lelkem kockán pörgetem, Üdvözlet a vesztesnek) ritkán tapasztalható egyetértéssel helyezte a kritika a 90-es évek lírakánonjának lehetséges centrumába. (Meg kell itt jegyeznünk, hogy az azóta kiadott három kötetet korántsem kíséri ekkora figyelem.) A kanonizáló interpretációk legfontosabb kérdésirányait az jellemezte, hogy az intertextuális technikák, a költészeti mnemotechnika, a páratlanul sokrétű formakészlet, a legkülönbözőbb magyar- és világirodalmi történeti formációkkal fenntartott dialógus, ugyanakkor a versben beszélő hang eredetének felszámolása, a különféle maszkok cserélhetősége stb. miként jelölik önnön hermeneutikai meghatározottságukat.  Emellett arra is kitért néhány értelmezés, hogy a lehetséges irodalom képzete, egyáltalán a tradíció alakíthatósága és a vers a versről képletek alkalmazása miként alakít ki egy olyan önreferens horizontot, melyben a versnyelv átveszi az "anyanyelv" szerpét.  Ugyanakkor természetesen annak mérlegelése is bekerült ezen olvasatokba, hogy milyen posztmodern-értelmezésekkel rokonítható Kovács lírája. A példák alapján látható, hogy e szövegek ugyancsak provokálják a versolvasás közismert stratégiáit, hiszen e palimpszesztek lírai énjei különböző alakmásokat öltenek, eltérő nyelveken szólalnak meg, sőt eloldják a versbeszédet önnön eredetüktől, azaz pusztán hangokként közvetítődnek az intertextusok hálózatában. Ugyanakkor megfigyelhető e költészetben, hogy a fiktív költőalakok, illetve a kánonokon "kívüli" irodalmi lehetőségek kiépítése (ebből a szempontból fontos előzménye Weöres Sándor lírája) felszámolja a nemzeti klasszikus irány és kultusz instanciáit is. Mindezekből következik, hogy Kovács András Ferenc eddigi életműve a kulturális memória korszakküszöb utáni tapasztalatát vonja be a magyar líraolvasás horizontjába. A "szerző" 1998-ban megjelent Adventi fagyban angyalok című kötete is számos olyan kérdéssel szembesítheti olvasóit, melyek alapján nem dönthető el: merre tart e líraiság. Hiszen újabb kapcsolódási formákra, lehetséges ciklusokra utalva szálazza szét önmaga eredetét és önmagát mint eredetet.
Az imént tárgyalt alkotók (és recepciójuk) által nyitott játéktérben évek óta formálódik egy olyan (a fiatalabb tehetségek által alakuló) líratípus, melynek jelenléte már érezteti hatását a kánonok mozgásában. E fital líra jelentékenyen járul hozzá a kortárs magyar költészet további differenciálódásához, szempontokat kínálva a líraiság újraértelmezéséhez. Mindenekelőtt Borbély Szilárd és Térey János költészete jelelölheti ki azt a horizontot, melyben e beszédmódok potencialitása megnyilvánul.


Berekesztő kérdések

Minden hatástörténeti érdekeltségű konstrukció szükségképpeni velejárója, hogy nem érvel sem a jelentések lezárhatósága, birtokolhatósága sem pedig az irodalmi folyamatok teleológiája mellett. Éppen ezért végezetül arra kell utalnunk, hogy nyilvánvalóan számos nyitott kérdés keletkezhet a kortárs magyar líra olvasása során. Nem pusztán az eldönthetetlen a jelen pozíciójából, hogy melyik "paradigma" lesz a további kánonképződés- és alakulás előfeltétele, hanem az is, hogy melyik jelenben is ható kérdésirány kerül majd olyan szerepkörbe, melynek újraértelmezései, esetleg ma még beláthatatlan komponensei visszahatnak önmaga előtörténetére. Többek között ezért nem szenteltünk nagyobb figyelmet azoknak a most/nemrégiben jelentkező (akár többkötetes) pályakezdő fiataloknak, akiknek életműve módósíthatja majd az imént vázolt "történetet". A magyarországi költészet nyitott logikájának mondott volna ellent, ha néhány szöveg alapján, netán generációs érdekeltségek szerint, vagy különböző szubkultúrák horizontjából besoroltuk volna ezeket a 70-es évek óta zajló folyamatokba (akár a törés alakzata mentén is). Hogy a jövőben miként írja újra eme alakulófélben lévő, nyilván a tradíció bizonyos képleteitől semmiképpen sem mentes líraiság a 90-es évek magyar költészetének kánonjait, az minden valószínűség szerint: egy másik történet...
 

Jegyzetek

1. Jelen tanulmány semmiképpen sem a "teljes" kortárs magyar költészet feltérképezésére tenne kísérletet, sokkal inkább egy "lehetséges történeti konstrukció" vázlatát nyújtaná, mint az a továbbakban látható lesz. Emellett nem feltétlenül az innovatív kijelentések és összefüggések megalkothatóságára nyitna távlatot, hanem inkább a már részben megfogalmazott kérdéseket szituálná újra.
2. Többek között ezért is le kell mondanunk az "egész-elvű" szisztémák kivitelezhetőségéről, s ezért érdemes inkább a "parcialitás" megkerülhetetlen tapasztalatával szembesülnünk, ami persze nem jelentheti az önkényesség "visszaállítását".
3. A Mai Magyar Múzsa című kiadványról van szó.
4. Somlyó György: Még egy antológia. in: Mindenfélékből Pantheont. Kortárs költészeti antológia. Válogatta: Deák László, Pomogáts Béla, Tarján Tamás, Tóth László. Orpheusz Kiadó. Bp. / Nap Kiadó. Dunaszerdahely, 1997. 8.
5. Ez természetesen koncepciójából, szerkesztési elveiből következik. Éppen ezért nem is kérhető rajta számon hasonló típusú logika - mondhatnánk. De miért ne lehetne megfogalmazni olyan kérdéseket, melyeket a kiadvány nem tesz fel önmagának? Jelezni szeretném ugyanakkor, hogy pl. az ábécé-sorrend betartása mintegy "elő is írja" az olvasói szelekciót. Vagyis elképzelhető olyan horizont, amely éppen az antológia szerveződési elveinek produktivitását látja ebben. Kérdés persze, hogy a szerkesztés megkerülheti-e a maga előfeltevéseinek történetiségét. Hiszen amikor lemond a szelekcióról, nagyon is jelentésessé teszi annak hovatartozását: mintegy kireflektálja az időből. Az antológia nem feltétlenül a dolgok lajstromát jelenti.
6. Az itt jelzett összefüggéseket vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: Már nem sajog. Tiszatáj 1996/4. 73-76.
7. Vö: Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991. című munkájának idevonatkozó részeivel. Argumentum Kiadó. Bp. 1993. 44-72., ill. 126-137.
8. Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imre című monográfiájának Kontextus(ok) című fejezetével. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1996. 10-47.
9. Kulcsár Szabó Ernő. i.m. 137-140.
10. Orbán Ottó költészetének eme "periódusához": Katona Gergely: Orbán Ottó költészete 1990 után. Irodalomtörténet 1995/4. 593-609.; Kulcsár-Szabó Zoltán: Egy költészet vakfoltjai (Orbán Ottó: Kocsmábanméláz a vén kalóz). Tiszatáj 1997/6. 83-89.; Bónus Tibor: "én ejtem a szót, de valaki más beszél" (?) (Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében). Jelenkor 1997/10. 990-998.
11. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 140-144.
12. Ennek lehetséges poétikai következményeihez: Molnár Gábor Tamás: A líraolvasó meg amit zárójelbe tett. Irodalmi Szemle 1996/6. 109-111.
13. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 176-181.
14. Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: Az Én elmozdulása (Petri György: Sár). Nappali ház 1994/4. 30-33.
15. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 172-176.
16. Oravecz költészetének alakulástörténetéhez: Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. a kötet adatai fentebb
17. Lásd ehhez: Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 179-181.
18. Érdemes itt utalnunk pl. a szerző Átszivárgások című kötetének tapasztalatára, amely elsősorban a szöveg tipográfiai játéklehetőségeit hangsúlyozza (s ennyiben talán a Mallarmé féle - alineáris elrendezésű - Kockadobás jelölhető meg előzményeként), pontosabban a tipográfiai jelek közbeiktatásával sokszorozza a versszerűség materialitásának funkcióit. Vagyis olyan szövegként értelmezhető, melynek poéticitását nemcsak a trópusok retorikája mentén, hanem a retorikát jelölő vizuális elemek "töréspontjai" mentén is felfejthetjük (pl. a stílustörést térbeli eltolódás is jelzi, a szavak olvashatóságát kiegészítik a rájuk utaló vizuális jelek [mondjuk a szalag szó hullámvonalként íródik], vagy egyszerűen egy szó helyén egy képi jelölő áll stb.). E képversek ugyanakkor úgy is olvashatók, hogy jelölősoraik (általában tipográfiai differenciák közbejöttével) egymásra is utalnak a különböző darabokban, így (a kontinuitás hangsúlyozásával és az olvasás folyamatosságának fenntartásával) "ciklussá", "könyvvé" stb. szervezhetők, de ebben az esetben a befogadó (éppen a vizuális effektusok miatt) mindenkor szembesül az általa ismétlődőként felismert jelek másságával, különbségeivel is.
19. Vö: Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1994. Tolnai költészetére vonatkozó részeivel. A monográfia beszélője többször is utal eme dilemmára.
20. Vö: az EX Symposion Domonkos különszámával. 1994. 10-12. Domonkos recepciója szerint a Kormányeltörésben nemcsak eme életmű, hanem a magyar 20. századi líra egyik csúcsteljesítménye is. Érdemes viszont utalni arra, hogy alapos szövegelemzés híján valóban nyitott a kérdés, mennyiben tekinthető e "poéma" "horizontváltónak". A magyar líratörténet nagy adóssága, hogy hozzáférhetővé tegye e dilemma konkrét poétikai és nyelvi komponenseit. Mindezidáig ugyanis a "vers" retorikája összetettebbnek látszik, mint a róla szóló diszkurzus. Mondhatni: bármilyen eddigi recepciós döntés könnyedén ironikus távlatba kerülhet a szöveg széttartó "kijelentései" alapján. (És ez még pusztán a tematika szintjén fogalmazódott meg!)
21. Kulcsár Szabó Ernő. i. m. 132.
22. pl. Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida. című kötete (Magyar Műhely. Párizs, Bécs, Bp., 1993.) hasonló retorikát működtet. Sőt, folyamatosan emellett érvel. Eme ideológia "kérdésességét" érdemes összevetni Farkas Zsolt kritikájával: (")Posztmodern(") háromszögelési pontok: FRA - USA - GER (Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida).  Jelenkor 1994/2. 181-187.
23. Ez persze korántsem biztos, hiszen inkább arról lehet szó: eme folyamatok "beláthatósága" (elméleti kidolgozottságuk híján) nehezen hozzáférhető. L. Simon László "intermediális" és "interkulturális" megoldásai pl. az utóbbi időben kedvező fogadtatásra találtak. Vö: Bodor Béla érdekes, feltáró írásával: Önmagát rejtő titok (L. Simon László: Egy paradigma lehetséges részlete; ISBN 963 7596 26 7). Alföld 1998/9. 103-105. Fontos kérdés azonban, hogy mennyiben tekinthető "innovatívnak" a folyóirat jelenkori tevékenysége, amikor pl. az avantgarde "közérzet" továbbcitálása egyre inkább veszít történeti jelentőségéből. L. Simon László tevékenysége ebből a szempontból egyaránt tekinthető "újrakezdeményezőnek" és valami nem feltétlenül kardinális, de még fontossá alakítható "tradíciófelvétel" ösztönzőjének.
24. Géczi János képverseinek lehetséges tapasztalata nemcsak azért tekinthető "előremutatónak", mert recepciója sokkal összetettebben szerveződik, hanem azért is, mert többféleképpen szembesít képiség/nyelviség dilemmáival, azok hermeneutikai kérdéseivel. Sz. Molnár Szilvia következtetései pl. minden valószínűség szerint hozzájárulnak majd eme dilemma "horizontálhatóságához". (megjelenés alatt: Az avantgarde hagyomány továbbélése Géczi János képverseiben. Tiszatáj) Ennek előfeltevéseihez: Sz. Molnár Szilvia: "a versem csupán ráadás" (Géczi János: Versek). Műhely 1997/4. 78-80., ill. uő. A képiség és a látvány szerveződésének feltételei a képversekben. Thélűme 1998. nyár. 112-118.
25. Vö: Kulcsár Szabó Ernő. i. m. előbbi részleteivel.
26. Vö: az erről tanúskodó kiadványok és rendezvények sűrűségével.
27. Kemenes Géfin munkásságáról mindeddig nemigen született olyan értelmezés, mely hozzáférhetővé tenné annak történeti és poétikai elhelyezhetőségét.
28. Ugyanis legalább annyi "ellendiszkurzus" alakul ki e kérdés taglalása közben, mint amennyi megalapozottnak tekinthető vélemény lát napvilágot. Ez nem feltétlenül a disszenzus lehetséges képleteit legitimálja, mint inkább az összeférhetetlenség alakzatait szólaltatja meg, hiszen ama "ellendiszkurzus" inkább az indulatoktól sem mentes hangok kavalkádjaként jellemezhető.
29. Vö: az ún. "kritika-vita" alakulásával és Garaczi recepciójának azutáni fejleményeivel. (Ezeket nem részletezem.)
30. Bónus Tibor: A Nincs alvás! és a prózakritika. Jelenkor 1996/1. 87-94.; Kulcsár-Szabó Zoltán: Heidegger az oviban (Garaczi László: Mintha élnél). Jelenkor 1996/2. 189-196.; Szirák Péter: Folytonosság és változás. Csokonai Kiadó. Debrecen, 1998. 112-116.
31. Rendkívül feltűnő jelenség, hogy Garaczi ezen kötetének szinte hiányzik a recepciója, míg prózáinak olvasási stratégiái megközelítési lehetőségek garmadával járulhatnak hozzá értelmezéséhez. Pl. a kötet egyik kiemelkedő darabja, A  fűtehén című "vers"szöveg már jócskán előlegezi a "hibridizáció" olyan komponenseit, melyek majd a prózákban nyerik el főbb karakterüket. Éppen ezért írtuk vissza Garaczi prózaköteteinek tapasztalatát verseinek poétikájába.
32. Oláh Szabolcs: "Valami továbblibbenti mindig". Négy példa a jelentéskonfiguráció (tervezhetetlen irányú) kimozdítására Kukorelly Endre költészetében. in: Az újraértett hagyomány. Az Alföld Stúdió antológiája. szerk: Keresztury Tibor, Mészáros Sándor, Szirák Péter. Debrecen, 1996. 202-221.
33. Vö: pl az Orbán János Dénest kiemelő értelmezőközösség stratégiáival. (Orbán maga kitűnő "ellenverset" is írt KAF egy szövegéhez: Ifjabb csikóbb poéta Jack Cole-hoz. Ezek "együttolvasásának" tapasztalata is megérne egy-két talán nem fölösleges mondatot.)
34. Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz. Jelenkor 1993/11. 893-902.; Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet "újraírása" Kovács András Ferenc verseiben. in: uő. Az új kritika dilemmái. Balassi Kiadó. Bp. 1994. 164-196.
35. Kulcsár-Szabó Zoltán: "Hangok, jelek". Nappali ház 1995/3. 85-91.
36. E két szerző recepciója arról tanúskodik, hogy már-már egyöntetűen a kortárs líra élvonalába sorolhatók alkotásaik. Utalni szeretnék azonban arra, hogy "horizontot" jelöltem meg a fiatal líra eme "klasszikusainak" említésekor. Vagyis úgy tűnik: szerepeltetésük mindenképpen indokolt, de számos más név is szóba kerülhetne, mely reprezentálhatná az adott korpuszt. E mondat elsősorban arra szeretett volna utalni, hogy e két költő eddigi munkássága igencsak jelentős visszhangra talált, de ez nem zárja ki ("e horizonton belül") egyéb alkotók "jelenlétét" sem. Sőt, megerősíti azt. Pl. a fentebb említett Orbán János Dénes kötetei ugyanúgy sokban hozzájárulnak eme "horizonthoz", mint mondjuk Kemény István kötetei vagy Mócsai Gergely "diszretorikus" versei. Vagyis elsősorban a  kánonok lehetséges határaira utalt e "rövidre zárt" kijelentésünk.