Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balogh Piroska

Scriptura continua

Rába György: A vonakodó Cethal

Kanonikus olvasatra törekvő klasszikafilológusok kínszenvedése az olyan textus, mely koraközépkori scriptura continua típusú írásfajtákban hagyományozódott: e szövegek nemhogy a központozást, gyakran még szóhatárokat sem jelölnek, sajátos disszeminációval mintegy posztmodern létmódba emelve latin auktorokat. Hasonló recepciós élményről számolt be kritikáiban, tanulmányaiban Rába György költői szövegei kapcsán Csűrös Miklós, Schein Gábor, Lengyel Balázs, Alföldy Jenő, Balassa Péter és Rába György költészetének számos méltatója, habár pozitív attitűdökkel: e versszövegek sajátsága a központozás, s mindennemű diakritikus jelek elhagyása, ami számos, egymással egyenértékű olvasatot tesz lehetővé. Ám e kritikai reflexiókban az értelmezés mindenekelőtt "a költői szubjektum határjeleinek felállítására" (Márton László, Liget, 1995/12, 7) irányul, amint azt a legutóbb e témában megjelent tanulmány címe szemléletesen mutatja: Az én metaforái Rába György költészetében (Schein Gábor, Jelenkor, 1998/7-8). Ez a kérdésfeltevés azonban a versnyelv sajátos kontinuitását csupán a szemantikai iterativitás szempontjából vizsgálja, a nyelvi kifejezőeszközök kategóriába szorítva azt.

A vonakodó Cethal kötetének második részét, a Rába György legutóbbi öt kötetéből válogatott versciklusokat olvasva feltűnhet, hogy e válogatásban nem szerepel számos olyan szöveg, melyet kötetben való megjelenésekor a kritika kiemelten tárgyalt, így többek között az ún. álomversek vagy onirikus textusok (Karátson Endre terminusa, Jelenkor, 1994/6, 585-594); a Valóság vendége kötetből "sarkosan elkülönülő személyessége" miatt kiemelt versek, a Tiszta holmi, a Hazatérés és a Diáklárma (Vasadi Péter, Jelenkor, 1987/7-8, 598-604), a Kézrátétel néhány szövege, melyeket citálva Rába György mint "a karizmatikum embere" aposztrofáltatik, "akin Isten kipengette a dallamot" (Albert Zsuzsa, Confessio, 1993/3, 105). Azonkívül e hajdani kötetek itt ciklusokká szerveződő rész-szövegei mögé az új, összegző cím, A vonakodó Cethal és a kötetindító ciklus, az Új versek a korábbitól eltérő kontextuális horizontot állítanak, retrospektív újraolvasásra késztetve az olvasót, egyszersmind olyan interpretációra, melynek kérdésfeltevése eltér a Rába-költészet recepciójának (írott) hagyományától.

A jelentéstulajdonítás tradíciói szerint ebben a kontextusban kiemelt helyzetbe kerülhet két szöveg: a kötetindító Párbeszéd tegnapommal és a címadó vers, A vonakodó Cethal. A Párbeszéd tegnapommal szövegének sajátsága, hogy a címet követve dialógus-imitációként Párbeszéd tegnapommal szövegének sajátsága, hogy a címet követve dialógus-imitációként olvasott szövegben az egyes szólamok határai nem determinálhatók, nem azonosítható az egyes szövegrészek fiktív megszólalója és megszólítottja sem, sőt, lehetséges olyan olvasat is, melyben a Párbeszéd tegnapommal textusa egyetlen, invokatív szólam. A címbeli párbeszéd megnevezés azonban nem csupán pragmatikai-kommunikatív szituációt idéz, hanem műfaji utalásként is funkcionálhat: a dialógus ókori tradíciókra visszanyúló műfaja több szövegkorpuszt jelöl, így azokat a szövegeket is, melyekben egy szubjektum két alakmása (corpus - animus stb.) folytat (skizofrén) párbeszédet, mely párbeszéd egyenrangú felek vetélkedése, didaktikus fölény nélkül. A Rába-vers szövege (akárcsak a kötet negyedik verse, a Belső dialógus) kérdésfeltevéseiben is alludál e létösszegző certamenekre ("Ki vagy" s "mi volt a legszebb"), ám a fiktív beszélők - a lírai én és "tegnapja" - szólamhatárai a scriptura continua révén egybemosódnak: szóra bírni (tetten érni), megnevezni (konstruálni) a személyes múltat csupán az önmegszólítás paradoxonja révén lehet. A személyes lét temporalitása, annak identifik(á)ciója a tagol szövegváltozatok s a parataktikusan egymás mellé helyezett létmetaforák (színjáték - "a függöny, a fölgördülő", utazás - "nyílt tengeren föltűnve föld", talán Sziszifusz átka - "görgeteg ami elsöpört / s ajándékul maga a kezdet") együttes és egymást kizáró jelenlétében tematizálódik a nyelvi kontinuitás révén.

A vonakodó Cethal szövege monologikus (habár e fiktív monológnak van megszólítottja), s többszörös allúzió lévén, pretextusának elsősorban az ószövetségi Jónás könyve és Babits parafrázisa tekinthető. A Cethal monológjának fikciójából - ahogyan az imént elemzett versben a párbeszéd megjelölésből - e pretextusok révén bizonyos értelmezési prekoncepciókat vélhet kódolni az olvasó: a cethal mindkét korábbi szöveg hagyományos értelmezésében az alvilág illetve a halál toposzaival, Jónás pedig próféta, megváltó, ihletett költő alakmásaiként vált interpretálhatóvá. A Rába-szövegből (ahogyan a Kézrátétel válogatása során) kiiktatódik az ihletett költő/próféta problematikája, a(z eleddig néma) Cethal antropomorf lénnyé transzformálódik, aki megtagadja a pretextusok szerint Jónásnak kijáró három napot: "Jóllaktam az ezerévek alatt / ... három napon se három éjjelén / huszonnégy órán sem cipellek én / ... földönfutókkal ugyan mi a dolga / ki be sem jutott a Paradicsomba". Az örökkévalóságon kívülrekedt Cethal karakterét ebben a szövegben hangsúlyozottan (és kissé ironikusan) az időbeliség jegyei határozzák meg: ő maga is az idő tagadja meg a "begerjedt tanútól" - a világból kiragadottság, az önmagába zártság szubjektív idejét. A próféta így az állandó jelenben ("máris böjtöl ... zsong ... szózatodat csak percekre nyeled el)" létező világgal (város, piac, képzelt látvány vására, színjáték) azonosul, szubjektív létének temporalitása (Jónás személyes története: a három nap, mely alaktáj a pretextusokban érvényesülő szemantikai gazdagsággal identifikálná) megtagadtatik tőle - a Cethal ironikus gesztusa ebben a kontextusban a hiány tragikumának értékszférájába fordul át. A monológ szövegének létmódja kontinuitásában és lezáratlan voltában egyszerre ragadható meg a (szinte vadállati módon) részvétlen, kronologikus pontossággal és folytonossággal múló Idő (nagybendőjű Kronosz?) és a személytelen, történet nélküli jelenben élés létmódjaként.

Az Új versek valamennyi textusa e sajátos scriptura continua-formában jelenik meg, így e szövegek a recepció folyamatában válnak felmérendővé, tagolandóvá, megformálandóvá, miközben folytonosan az olvasó szeme előtt áll: a szöveg tagolása, formába öntése megnyugtató, kanonikus módon lehetetlen. Ezt az olvasói élményt ugyanakkor állandóan tematizálják is a textusok: e létösszegzés-kísérletekben a személyes lét temporalitása válik felmérendővé-felmérhetetlenné, tagolandóvá-tagolhatatlanná, megformálandóvá-formába önthetetlenné. Vagy az értelmező-alkotó (konstruáló?) szubjektum felől ragadja meg a szövegek metaforikája e problémát ("a lelkek regés birodalmát / cserkészni kiszámíthatatlan" Földmérő, "Száz életet ezeret / ... formátlan föld agyag / ... ha mintázod markolod / látsz benne alakokat" (Gyurmázó), vagy a létrehozandó-létrehozható formák felől. A személyes lét időbelisége interpretálható nemezisként (Megbántott égi jel, A repülő szőnyeg dekadenciája, Lovasom holtomiglan), historikumként (Történelem álruhában, Négykézláb Nagy Frigyes), képek egymásutánjaként a szövegszerűen megidézett vizualitás játékában (Lírai fényképalbumban lapozgatva, Önarckép mókus koromból), narratívaként (Fejlődésregény), utazásként (az alakoskodó tenger, Kirándulás, Óda a női akthoz), dokumentumként (RGY bizalmas káderlapja), változások sor(ozat)aiként (Évtizedek étlapja, Jó tündéreim, Rozsdás hangon hűtlenekről, Az obsitos), az animális-vegetatív lét nyomszerűségeként (Elvarázsolt lovak, Virágválasz, Lennél csak lábnyomom, Veszendő jelenések, Dudorászás). E paradox olvasói-létértelmezői élmény felől reflektál A líra logika szövege az alkotás, az ars poetica paradoxonára: idő, mely nem determinálható, folyamat, melynek narratívává alakítása lehetetlen - "Előkaptam messzehordó tusátlan kibiztosítatlan puskámat / elsütöttem alaktalan testetlen árnyéktalan célpontomra / ... most aztán hős vadásznak mesterlövésznek süvegelhettek". A személyes lét temporalitása a lírai szöveg keletkezésének időbeli létmódjával egyező: a szubjektív lét nem csupán a fenti és számtalan módon, hanem mint opus is megragadható: "Nem igyekszem keveset dolgozom / új napom már csak egy-egy / lehelet a vázlaton" - szólnak az Új verseket a Válogatott versektől elválasztó(?), azokhoz átvezető(?), kontinuitást teremtő szöveg, az Utózönge kezdősorai. Ebben a kontextusban olvasva a válogatás szövegeit, azok nem pragmatikus szerző-kiadói gesztus eredményeként interpretálhatók, hanem mint a különös opus-fikció, az alkotó-lét időbeliségének vázlata, forma-kísérlete.

A temporalitás e szövegekben ugyanúgy kettős síkon tematizálódik, ahogyan A vonakodó Cethal szövegéből is kódolható: a szubjektív, megélt idő és a kronologikus, múló idő fogalompárjában. A szövegek e duplicitás paradoxonára hol közvetlenül reflektálnak ("Az idő sohasem igazol / öl az idő / személye soha te / mindig csak ő / ... időm / nyomommal telten az enyém" Az enyém; "Letelt a két időnk / csomagolj kenyeres" Minkét időnk), hol sajátos alakpárokká konstruálódik a szövegekben e paradoxon. Leggyakoribb a (nyitott, végtelen, méterben számolható) tér és a (valaki által) megtett út kronotoposz-szerű alakpárja ("Pilléreid föld ködbe vesznek / a távoli szélső határok / délibábok fénye ezerhet / mindig az a föld ahol állok" Anti-Kolumbusz, lásd még Az öregedés vidékén, A hagyaték, Végig oroszlán, A valóság vendége, Mindkét időnk, A jelenlét ára), vagy fecsegés és szó kettőssége (Nyelvtan, Fohász sugallatért, Kikiáltó, A szó hatalma, Íródeák). A legkülönösebb alakpár talán a két Gulliver: a válogatás első szövegében A Himalája idejében a törpe, emberhegymászó Gulliver "a semmibe mered hát előre / ... mégis tudja / egy legendát cipel", a válogatás záróversében (Mégis) az óriás Gulliver (némiképp Noé is) "posztol", ám a legenda (a megszabadítás, úgyis mint galamb olajággal) elmarad, ahogyan elmaradt Jónás legendája (a megtörtént-olvasandó-megélendő történet) is. A tematikus-metaforikus alakpárok nyelvi közegében mindvégig jelen van a scriptura continua nyújtotta recepciós élmény kiteljesedett paradoxona, s bár a Kopogtatás a szemhatáron prózaversei megtörni látszanak következetes érvényesülését: e szövegekben személyessé formálandóságra és formálhatóságra nem írásjel-határok, hanem a szöveg lírai és/vagy prózai mivoltának elmosódása miatt érez/kérdez rá az olvasó. A válogatás szövegkorpusza tehát interpretálható az Új versek kontextusából kódolt problémafelvetéssel, a személyes lét időbeliségének paradoxonával, a válogatásból kimaradt szövegcsoportok értelmezése viszont más kérdésfeltevésekkel (a szubjektum határai, onirizmus és logika iróniája) termékenyebb lehet. Mindez azért is figyelemreméltó, mert egyik kortárs magyar lírai szövegcsoport olvasatában sem dominál ennyire e kérdésfeltevés, ahogyan a Rába György költő genealógiájában előkelő helyet betöltő újholdas líra szövegeiben sem. Rába György irodalomtörténeti munkái talán több magyarázattal szolgálhatnak az itt elemzett problémakör pretextusaira nézve, bár az efféle gyanakvások (Bergson-hatás babitsi közvetítéssel? stb.) aligha módosítanak A vonakodó Cethal interpretációján.

A vonakodó Cethal kötet szövegei ebben az (újra)olvasatban szokványos fordulattal a költő életmű fordulópontjaként (meg)bélyegezhetők, aminek persze retrospektív jellegük ellentmondani látszik. Rigorózus olvasat, legyen bár temporalitás- vagy szubjektum-párti, talán kiszórandóként átsiklik a szerelmi lírát reprezentáló szövegeken, hiányol néhány "nagy verset" (Utózönge: "kidolgozni vagy elmélyíteni / minek belőle úgyis ezt azt / hiányol valaki"). Kevésbé rigorózus olvasat, s olvasóvá süllyedt ítész elindulhat a scriptura continua ösvényein, esetleg ŕ la recherche du temps perdu... (Nagyvilág)